14

MÁR HATODIK NAPJA éltünk a táborban, amikor megpillantottam az első drónt.

Csillogó szürkeség a derült délutáni égen.

Az emberek kiáltozni kezdtek, ide-oda futkostak, fegyvert ragadtak, lengették a sapkájukat és a pólójukat, vagy csak simán olyan gáz dolgokat csináltak, mint például: sírás, ugrándozás, ölelkezés, pacsizás. Azt hitték, megmenekültek. Hutchfield és Brogden próbált mindenkit lecsillapítani, de nem igazán jártak sikerrel. A drón átzúgott az égen, eltűnt a fák mögött, aztán visszatért, ezúttal lassabban. Lentről úgy nézett ki, mint egy léghajó. Hutchfield és apu a barakk küszöbén kuporogva figyelték a mozgását, egymásnak adogatva a látcsövet.

– Nincsenek szárnyai. Se jelzés. És látta, milyen gyorsan húzott el először? Minimum Mach-2. Hacsak nem bocsátottunk ki valami szupertitkos repülőt, kizárt, hogy ez a cucc földi eredetű legyen. – Beszéd közben Hutchfield ütemesen dobolt öklével a porban, mintha csak nyomatékot akarna adni a szavainak.

Apu egyetértett vele. Betereltek bennünket a barakkba. Apu és Hutchfield az ajtó körül keringtek, át-átadva egymásnak a látcsövet.

– A földönkívüliek azok? – kérdezte Sammy. – Idejönnek, Cassie?

– Csssss.

Felnéztem, és észrevettem, hogy Crisco engem figyel. Húsz perc, tátogta.

– Ha ide jönnek, jól ellátom a bajukat – suttogta Sammy. – Lekaratézom őket, és mindegyiket kinyuvasztom!

– Úgy bizony – mondtam, idegesen simogatva a haját.

– Én nem fogok elfutni előlük – mondta. – Kinyírom őket, amiért megölték az anyukámat.

A drón egyik pillanatról a másikra eltűnt – függőlegesen felsüvített az égbe, mesélte apu később. Aki pont akkor pislogott egyet, lemaradt a látványról. Úgy reagáltunk a drónra, ahogy bárki más tett volna a mi helyünkben.

Halálra rémültünk.

Egyesek futni kezdtek. Magukhoz vettek mindent, amit elbírtak, és amilyen gyorsan csak tudtak, behúztak az erdőbe. Akadt olyan, aki csak azt vitte magával, ami rajta volt – és a zsigereit mardosó rettegést. Mondhatott Hutchfield bármit, nem állíthatta meg őket.

Mi, többiek összehúzódtunk a barakkban, míg leszállt az éj, azután meg kezdetét vette a horrorparti második felvonása, még nagyobb paraszinten. Vajon kiszúrtak minket? Vajon most mi következik: a rohamosztagosok, vagy a klónhadsereg, vagy a birodalmi lépegetők? Vagy megsütnek bennünket a lézerágyújukkal? Koromsötét volt az éjszaka. Az orrunkig nem láttunk, és nem mertük meggyújtani a petróleumlámpánkat. Rémült, kétségbeesett suttogás. Elfojtott sírás. Ott kuporogtunk a kempingágyunkon, és a legkisebb neszre is talpra ugrottunk. Hutchfield a legjobb mesterlövészeit osztotta be éjjeli őrségre. Lőparancsot adott ki bármire, ami mozog. Senki nem hagyhatta el a barakkot engedély nélkül. És ő sosem adott engedélyt.

Az az éjszaka legalább ezer évig tartott.

Apu odajött hozzám a sötétben, és valamit a kezembe nyomott.

Egy töltött félautomata Lugert.

– Te nem hiszel a fegyverekben – suttogtam.

– Régen egy csomó dologban nem hittem – felelte.

Egy idősebb nő elkezdte hangosan mondani a Miatyánkot. Mi csak Teréz anyának hívtuk magunk közt. Nagy láb. Csontos kar. Fakókék ruha, leheletvékony szürkés haj. Valahol útközben elhagyta a fogsorát. Megállás nélkül morzsolgatta az olvasóját és beszélgetett Jézussal. Páran csatlakoztak hozzá a hangos imában. Aztán egyre többen kapcsolódtak be. Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. Ebben a pillanatban Teréz anya ősi riválisa, a Hamugödör tábor rókalyukának egyetlen ateistája, egy Dawkins nevű tanár felüvöltött:

– Különösképp a földönkívüli eredetűeknek!

– Pokolra fogsz jutni! – ordított rá egy hang a sötétben.

– És honnan fogom tudni, hogy ott vagyok? – üvöltött vissza Dawkins.

– Csendet! – szólalt meg halkan Hutchfield az ajtóból, ahol őrködött. – Kuss legyen már, emberek, azzal az imádsággal!

– Lesújtott ránk az Ő ítélete – jajveszékelt Teréz anya.

Sammy közelebb húzódott hozzám az ágyon. A két lábam közé helyeztem a pisztolyt. Attól féltem, megragadhatja, és véletlenül szétlövi az agyam.

– Fogjátok be, mindannyian! – kiáltottam el magam. – Halálra rémítitek a kisöcsém.

– Nem rémültem meg – mondta Sammy, picinyke öklével a pólómat markolva. – Te félsz, Cassie?

– Igen – válaszoltam. Megpusziltam a feje búbját. Kicsit savanyú szaga volt a hajának. Elhatároztam, hogy reggel megmosom.

Már ha még mindig itt leszünk reggel.

– Nem, te nem félsz – jelentette ki. – Te sose félsz.

– Most annyira meg vagyok ijedve, hogy mindjárt összepisilem magam.

Sammy kuncogni kezdett. Meleg volt az arcocskája, ahogy befúrta magát a könyököm hajlatába. Vajon belázasodott? Így szokott kezdődni. Azt mondogattam magamban, hogy paranoiás vagyok. Százszor ki volt már téve a fertőzésnek. Az iskolában. A játszótéren. És anyu mellett, persze. A Vörös Cunami hamar lecsap, ha ki vagy téve a hatásának, ha nem vagy ellenálló vele szemben. Sammy muszáj, hogy immúnis legyen. Ha nem lenne az, már réges-rég halott volna.

– Akkor jobb, ha pelenkát veszel fel – cukkolt.

– Talán azt fogom tenni.

– Még ha a halál árnyékának völgyében járok is... – Teréz anya csak nem bírta abbahagyni. A sötétben hallottam, ahogy összekoccannak kezében az olvasó szemei. Dawkins hangosan zümmögött, hogy elnyomja ezt a zajt. Nem tudtam eldönteni, melyik volt idegesítőbb: a fanatikus vagy a cinikus.

– Anyu azt mondta, lehet, hogy angyalok – szólalt meg hirtelen Sammy.

– Kik? – kérdeztem.

– A földönkívüliek. Amikor először jöttek. Kérdeztem tőle, hogy azért jöttek-e, hogy megöljenek, és akkor azt mondta, hogy lehet, hogy nem is földönkívüliek. Lehet, hogy angyalok a mennyországból. Mint a Bibliában, amikor az angyalok beszélgetnek Ábrahámmal és Szűz Máriával és Jézussal meg mindenkivel.

– Az biztos, hogy akkor még sokkal többet beszélgettek velünk – jegyeztem meg.

– De azután meg megöltek minket. Megölték anyucit.

Elkezdett sírni.

Asztalt terítesz nékem az én ellenségeim előtt.

Megpusziltam a feje búbját, és bátorítóan megdörzsölgettem a karját.

Elárasztod a fejem olajjal.

– Cassie, Isten utál minket?

– Nem. Nem tudom.

– Utálja anyut?

– Hát persze, hogy nem utálja. Anyu jó ember volt.

– Akkor miért hagyta, hogy meghaljon?

Megráztam a fejem. Minden porcikám elnehezült, úgy éreztem magam, mintha legalábbis kétezer tonnát nyomnék.

Csordultig van a poharam.

– Miért hagyta, hogy a földönkívüliek idejöjjenek, és megöljenek minket? Isten miért nem állította le őket?

– Lehet – suttogtam egészen lassan, mert még a nyelvem is tonnákat nyomott – lehet, hogy meg fogja állítani őket.

Bizonyára jóságod és kegyelmed követnek engem életem minden napján.

– Ne engedd, hogy elkapjanak engem, Cassie. Ne hagyd, hogy meghaljak.

– Te nem fogsz meghalni, Sams.

– Megígéred?

Megígértem.