71

EVAN HAGYJA, hogy addig rúgkapáljak és ficánkoljak, amíg ki nem merülök teljesen. Azután letesz egy fa tövébe, majd hátralép.

– Tudod, hogy mi történik, amikor elfutsz – figyelmeztet. Az arca vörös, alig kap levegőt. Amikor megfordul, hogy begyűjtse a fegyvereimet, minden mozdulata kimért és határozott. Az, hogy elfogjon engem, miután elvette tőlem a gránátot, nem volt ingyen. Dzsekije szétnyílt, kilátszik alóla a farmeringe, a nadrágja pedig, amit a halott kölyökről húzott le, legalább két számmal kisebb, és az összes kényes helyen rettentő szűk.

– Tarkón lősz – felelem.

A Lugeremet begyűri az övébe, az M16-osom pedig a vállára kapja.

– Azt már réges-rég megtehettem volna.

Gondolom, az első találkozásunkról beszél.

– Némító vagy – mondom. Minden önuralmamra szükségem van, hogy legyőzzem a vágyat, hogy felugorjak és berohanjak a fák közé. Persze előle menekülni teljesen értelmetlen. Harcolni ellene értelmetlen. Úgyhogy túl kell járnom az eszén. Megint olyan, mint találkozásunk első napján: mint amikor a kocsi alatt hevertem patthelyzetben. Nem lehet elbújni. Nem lehet elmenekülni.

Leül tőlem pár lépésnyire, puskáját végigfektetve a combján. Meztelen mellkasa csillog az izzadságtól. Reszket.

– Ha az a munkád, hogy megölj minket, miért nem végeztél velem?

Gondolkodás nélkül válaszol: mintha már azelőtt eldöntötte volna, mit fog felelni, hogy egyáltalán feltettem volna neki a kérdést.

– Mert szerelmes vagyok beléd.

Fejem nekikoppan a mögöttem lévő fa durva kérgének. Fölöttem a csupasz ágak élesen rajzolódnak ki a ragyogóan kék égre.

– Nahát, ez aztán egy igazi tragikus szerelmi történet, nemde?

A földönkívüli betolakodó szerelembe esik a földi lánnyal. A vadász belezúg a prédába.

– Ember vagyok.

– „Ember vagyok... de.” Fejezd ezt be, Evan. – Mert én már befejeztem, Evan. Te voltál az utolsó, az egyedüli barátom az egész világon, és most elmentél. Úgy értem, itt vagy, akármi is vagy, de Evan, az én Evanem, ő már nincs itt.

– Nem de, Cassie. Hanem és. Ember vagyok, és nem is. Egyik sem vagyok, és mindkettő vagyok. Azok közül való vagyok, és te vagyok.

A szemébe nézek, beesett, az árnyékok között még sötétebbnek látszó szemébe, és azt mondom:

– Hánynom kell tőled.

– De hát hogyan mondhattam volna el neked az igazat, ha az igazság azzal járt volna, hogy elhagysz, ha pedig elhagysz, én meghalok?

– Ne papolj nekem a halálról, Evan. – Fenyegetően emelem az arca elé a mutatóujjam. – Végignéztem az anyám haldoklását. Végignéztem, ahogy egy közületek megöli az apámat. Hat hónap alatt több halált láttam, mint bárki más az emberiség történetében.

Ellöki az arca elől a kezem, és foga között szűri a szavakat.

– És ha lett volna valami, amit tehettél volna, hogy megvédd apádat, anyádat, nem tetted volna meg? Ha tudnád, hogy egy hazugsággal megmenthetnéd Sammyt, nem hazudnál érte?

Naná, hogy hazudnék. Még azt is képes lennék színlelni, hogy megbízom az ellenségben, csak hogy megmenthessem őt. Még mindig azzal próbálkozom, hogy megértsem, amit mondott: Mert szerelmes vagyok beléd. Megpróbálok valami egyéb indokot találni arra, hogy elárulta a fajtáját.

Nem számít, nem számít. Csak egy dolog számít. Egy ajtó csapódott be Sammy mögött, amikor felszállt arra a buszra, egy ajtó, amelyen ezer lakat van, és én ráébredtem, hogy itt ül velem szemben a földön az a srác, akinél a kulcsok vannak.

Úgyhogy megkérdezem:

– Tudod, hogy mi folyik a Wright-Pattersonon, ugye? Te pontosan tudod, hogy mi történt Sammel.

Nem felel. Nem bólint, hogy igen. És nem int, hogy nem. Mégis mit gondol? Hogy egy dolog megkímélni találomra egyetlen ócska emberi életet, és teljesen más tészta elárulni a hosszú távú tervet? Vajon ez Evan Walker Buick alatti pillanata, amikor nem lehet elfutni, nem lehet elbújni, és az egyedüli opció az, hogy megfordulsz és szembenézel vele?

– Életben van? – kérdezem. Előrehajolok; a fakéreg durván belevágott a hátgerincembe.

Picit hezitál, csak aztán válaszol.

– Valószínűleg igen.

– Miért vitték... miért vittétek oda?

– Hogy felkészítsük.

– Felkészíteni. Mégis mire?

Ezúttal kicsit tovább vár a válaszadással.

– Az ötödik hullámra.

Becsukom a szemem. Első ízben érzem elviselhetetlennek, hogy azt a szép arcát bámuljam. Atyaúristen, mennyire fáradt vagyok. Olyan rohadt fáradt, hogy akár ezer évig is tudnék aludni. Ha ezer évig aludnék, talán mire felébrednék, Azok már nem lennének itt, és ezekben az erdőkben boldog, csintalan gyerekek futkároznának. Azok közül való vagyok, és te vagyok. Mégis mi a fenét akart mondani ezzel? Túlságosan fáradt vagyok ahhoz, hogy utánamenjek a gondolatnak.

Kinyitom a szemem, és kényszerítem magam, hogy ránézzek.

– Be tudsz vinni oda.

Megrázza a fejét.

– Miért nem? – kérdezem. – Közéjük tartozol. Azt is mondhatnád, hogy foglyul ejtettél.

– A Wright-Patterson nem fogolytábor, Cassie.

– Akkor mi?

– Számodra? – Egészen közel hajol hozzám, lehelete felmelegíti az arcomat. – Egy halálos csapda. Öt másodpercig nem tudnál ott életben maradni. Mégis mit gondolsz, miért próbáltam meg mindent, amit csak lehetségesnek gondoltam, hogy visszatartsalak attól, hogy odamenj?

– Mindent megpróbáltál? Tényleg? És mi lett volna, ha elmondod nekem az igazat? Mondjuk, ha valami ilyesmit mondtál volna nekem: Hé, Cass figyu, erről a mentőakciós mániádról annyit, hogy én is földönkívüli vagyok, mint azok a fickók, akik elvitték Samet, úgyhogy tudom, hogy amire készülsz, az teljességgel reménytelen vállalkozás.

– Más lenne a helyzet, ha így tettem volna?

– Most nem ez a lényeg.

– Nem, a lényeg az, hogy a testvéredet a legfontosabb olyan bázison tartják, amit a tisztogatás után hoztunk... úgy értem... hoztak létre Azok.

– Hogy mióta? Hogy nevezted? Tisztogatásnak?

– Vagy megtisztításnak. – Képtelen a szemembe nézni. – Néha így nevezik.

– Ó, szóval ezt szoktátok csinálni. Eltakarítjátok az emberi mocskot?

– Nem én találtam ki ezt a szót, és a tisztogatás vagy megtisztítás, vagy akárhogy nevezzük is, nem az én döntésem volt – tiltakozik. – Ha ettől jobban érzed magad, én sosem gondoltam azt, hogy nekünk ki kellene...

– Nem akarom jobban érezni magam! Semmi egyébre nincs szükségem, Evan, mint a gyűlöletre, amit ebben a pillanatban érzek. – Oké, ez így volt tisztességes, de azért nem kéne túllőni a célon. Ő a kulcsos fickó. Csak beszéltesd. – Sosem gondoltad azt, hogy nektek mit kellene?

Hosszan kortyol a vizespalackból, aztán felém nyújtja. Megfázom a fejem.

– A Wright-Patterson nem egyszerűen egy akármilyen bázis: hanem a bázis – mondja, gondosan latolgatva minden egyes szót. – És Vosch sem csak egy akármilyen parancsnok, hanem a parancsnok, ő a harctéri műveletek vezetője, és a tiszták megalkotója – ő dolgozta ki az összes támadást.

– Vosch hétmilliárd embert gyilkolt le. – A szám tompán visszhangzik a fülemben. Az Érkezés után apu egyik kedvenc témája volt, hogy milyen fejlettnek kell lenniük Azoknak, milyen magasan kell állniuk az evolúciós létrán ahhoz, hogy eljussanak az intergalaktikus utazás fázisába. És ez az ő megoldásuk a humán „problémára”?

– Voltak páran közöttünk, akik nem gondolták úgy, hogy a megsemmisítés a megoldás – mondja Evan. – És én ehhez a táborhoz tartoztam, Cassie. De a mi táborunk lett a vesztes.

– Nem, Evan, az az én táborom, amelyik veszített.

Ez több, mint amennyit el tudok viselni. Felállok, arra számítva, hogy ő is így tesz, de ő marad, ahol volt, felnéz rám.

– Ő nem úgy tekint rátok, ahogy néhányan közülünk... ahogy én – folytatja. – Számára ti egy betegség vagytok, amely elpusztítja a gazdatestét, ha nem távolítják el nyomtalanul.

– Egy betegség. Szóval ez vagyok én neked.

Rá sem bírok nézni már. Ha még egyetlen másodpercig Evan Walkert nézem, kidobom a taccsot.

Mögöttem szólal meg, halk, nyugodt hangon, amelybe talán még egy kis szomorúság is vegyül.

– Cassie, olyasmivel szállsz szembe, amelynek harcképessége fényévekkel a tiéd fölött van. A Wright-Patterson nem egyszerűen egy tisztítótábor a sok közül. Az alatta kiépített komplexum az ezen a félteken működtetett összes drón műveleti irányító-központja. Vosch szemei, Cassie; azokkal lát téged. Betörni oda, hogy megmentsd Sammyt, nem szimplán csak kockázatos – hanem egyenesen öngyilkosság. Mindkettőnk számára.

– Mindkettőnk számára? – A szemem sarkából pillantok rá. Nem mozdult egy tapodtat sem.

– Nem játszhatom el azt, hogy a foglyom vagy. Az én feladatom nem az emberek foglyul ejtése – hanem a legyilkolásuk. Ha megpróbálnék besétálni oda veled, mintha a foglyom lennél, előbb téged ölnének meg. Azután pedig engem, mert nem öltelek meg. És becsempészni sem tudlak oda. Drónok őrjáratoznak a bázis körül, amit amúgy tizenkét méteres magasfeszültségű kerítés vesz körül, őrtornyokkal, infravörös kamerákkal, mozgásdetektorral... és száz másik olyannal, mint én, és azt tudod, hogy én mire vagyok képes.

– Akkor majd nélküled osonok be.

– Ez az egyetlen lehetséges módja a bejutásnak – bólint. – De attól, hogy valami lehetségesnek tűnik, még nem jelenti azt, hogy nem öngyilkosság. Mindenkit, akit bevisznek oda – azokról az emberekről beszélek, akiket nem ölnek meg –, rögtön átvilágítanak egy programmal, amely feltérképezi őket. Beleértve az emlékeiket is. Tudni fogják, hogy ki vagy, és hogy miért mentél oda... és akkor megölnek.

– Kell, hogy létezzen egy olyan forgatókönyv is, amely nem úgy végződik, hogy megölnek engem – mondom, mert kitartó vagyok.

– Létezik – mondja. – Az a forgatókönyv, hogy találunk egy biztonságos helyet, ahol meghúzzuk magunkat, és megvárjuk, míg Sammy jön el hozzánk.

Tárva marad a szám, és azt gondolom magamban: Mi vaaaan? Azután hangosan is kimondom:

– Mi vaaaan?

– Vélhetőleg beletelik még pár évbe. Hány éves is, öt? A legfiatalabb, akinek engedélye van, hétéves.

– A legfiatalabb, akinek mire van engedélye?

Félrenéz.

– Szóval láttad.

A kiskölyök, akinek elvágta a torkát a Hamugödör tábornál, aki katonai terepruhát és csaknem akkora puskát hordott, amekkora ő maga volt. Na, most muszáj innom. Odalépek hozzá, és ő nagyon elcsendesedik, ahogy fölé hajolok, és felemelem a palackot. Négy nagy korty után még mindig úgy érzem, hogy teljesen kiszáradt a szám.

– Sam az ötödik hullám – mondom. Rosszízűek a szavak. Innom kell még, hogy lemossam az ízüket.

Evan bólint.

– Ha sikeresen túljutott az átvilágításon, ha életben van, és ha... – keresi a megfelelő szót – feldolgozták.

– Úgy érted, agymosásnak vetik alá.

– Inkább úgy mondanám, hogy kiképezik őket. Abban a szellemben, hogy a földönkívüliek emberi testeket használtak, és mi – már úgy értem, az emberek – kitaláltunk egy eszközt arra, hogy kiderítsük, kik az idegenek. És ha képesek vagyunk azonosítani őket, akkor képesek vagyunk...

– De hát ez nem fikció – szakítom félbe. – Ti valóban emberi testeket használtok.

Megrázza a fejét.

– Nem úgy, ahogy azt Sammy gondolja.

– Ez mégis mit jelent? Vagy ott vagytok, vagy nem vagytok ott.

– Sammy azt hiszi, hogy úgy nézünk ki, mint valamiféle parazita, amely rácsatlakozott az emberi agyra, de...

– Ez vicces, mert én is pontosan ugyanígy képzellek el téged, Evan. Mint egy parazitát. – Nem bírom megállni, hogy ne mondjam ki.

Felemeli a kezét. Amikor látja, hogy nem ütöm félre, és nem hasítok be a fák közé, ujjaival lassan átkulcsolja a csuklómat és lehúz maga mellé a földre. Kicsit izzadok, pedig foga van a hidegnek. És most mi lesz?

– Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, egy igazi embergyerek, akit Evan Walkernek hívtak – kezdi el lassan, és mélyen belenéz a szemembe. – Pont olyan volt, mint a többi kiskölyök, anyukával, apukával, testvérekkel, teljesen emberi lény. Mielőtt megszületett volna, én eljöttem hozzá, és belé ágyaztak, míg az anyja aludt. Míg mi mindketten aludtunk. Tizennégy évig szunnyadtam Evan Walker belsejében, közben megtanultunk felülni, szilárd ételt enni, járni, beszélni, futni, biciklizni, és én mindvégig ott voltam, és arra vártam, hogy felébredjek. Pont úgy, mint világszerte sok ezer másik Evan Walker. Egyesek közülünk már ébren voltak, ők igazgatták úgy az életünket, hogy ott legyünk, ahol lennünk kell, amikor eljön az idő.

Bólintok, de minek? Felébredt egy emberi testben? Mi a fenét jelent ez?

– A negyedik hullám – mondja segítőkészen. – A Némítók. Jó nevet találtál nekünk. Tényleg némák voltunk, az emberi testekben lapultunk, az emberi életekben rejtőztünk el. Nem kellett tettetnünk, hogy mi ti vagyunk. Mi valóban ti voltunk. Ember és Azok közül való. Evan nem halt meg, amikor én magamhoz tértem. Ő... felszívódott.

Evan, aki mindig mindent észrevesz, látja, hogy teljesen kiborultam. Kinyújtja felém a kezét, hogy megérintsen, és megrándul, amikor elhúzódom tőle.

– Akkor hát mi vagy te, Evan? – kérdezem suttogva. – Honnan jöttél? Azt mondtad, hogy téged... mit is mondtál? – Az elmémben elszabadultak a gondolatok, és most észveszejtő sebességgel száguldoznak összevissza. – Beágyaztak. Hová ágyaztak be?

– Lehet, hogy a beágyazás nem a legjobb szó erre. Azt hiszem, jobban fedi a valóságot az, hogy letöltöttek. Akkor töltöttek le Evanba, amikor még fejlődésben volt az agya.

Megrázom a fejem. Egy fejlettségben sok évszázaddal előttem járó lényhez képest elég nehezen tud megválaszolni nekem egy egyszerű kérdést.

– De mi vagy te? Hogy nézel ki?

A homlokát ráncolja.

– Tudod, hogy nézek ki.

– Nem! Úristen, néha annyira... – Csak óvatosan, Cassie, ne veszítsd el a fejed! Gondolj arra, ami igazán számít. – Mielőtt Evanné váltál volna, mielőtt idejöttél volna, amikor a Föld felé tartottál, akárhonnan is indultál el, akkor hogy néztél ki?

– Sehogy. Már több tízezer éve nincs testünk. Fel kellett adjunk a testünket, amikor elhagytuk az otthonunkat.

– Megint hazudsz. Mi van, úgy nézel ki, mint egy varangyos béka, vagy egy varacskos disznó, vagy egy meztelen csiga, vagy...? Minden élőlény kinéz valahogy.

– Színtiszta tudat vagyok. Pusztán egy lény. Csak egyetlen módon volt esélyünk megtenni ezt az utat: hogy lemondtunk a testünkről, a pszichénket pedig betöltöttük az anyahajónk nagygépes rendszerébe. – Megfogja a kezem, és ökölbe szorítja. – Ez vagyok én – mondja lágyan. Kezével beburkolja az öklöm. – Ez itt Evan. Nem tökéletes analógia, tekintve, hogy nincs egy pont, ahol véget érek én, és elkezdődik ő. – Rám mosolyog. – Nem csinálom túl jól, ugye? Szeretnéd, ha megmutatnám neked, hogy ki vagyok?

Szűzanyám!

– Nem. Igen. Miről beszélsz? – Elképzelem magamban, ahogy lehántja az arcát előttem, mint egy idegen lény valami horrorfilmből.

Megremeg a hangja. Nem kevésbé ideges, mint én.

– Megmutathatom neked, hogy ki vagyok.

– Nem szükséges hozzá semmiféle beágyazódás, ugye?

Halkan felnevet.

– Azt hiszem, szükséges. Bizonyos módon. Megmutatom neked, Cassie, ha látni akarod.

Még szép, hogy látni akarom. És naná, hogy nem akarom látni. Az világos, hogy ő meg akarja nekem mutatni – de vajon ha ezt megteszi, közelebb kerülök egy lépéssel Samshez? De azért nem csak Sammyről szól ez az egész. Talán ha Evan megmutatja nekem, meg fogom érteni, hogy miért mentette meg az életemet, amikor pedig meg kellett volna ölnie. Miért ölelt át a sötétben minden éjjel, hogy megőrizze a testi épségem – és az ép elmém?

Még mindig mosolyog rám, bizonyára el van ragadtatva attól, hogy még nem kapartam ki a szemét a puszta két kezemmel, vagy nem röhögtem körbe, ami talán még fájdalmasabb lett volna. Kezemet finoman magába nyelte az ő keze, érzem a gyengéd köteléket, ahogy egy rózsa finom belső szirmait zárja körül a bimbó, esőre várakozva.

– Mit kell tennem? – Suttogok.

Elengedi a kezem. Megérinti az arcomat. Megrándulok.

– Soha nem bántanálak, Cassie. – Levegőt veszek. Bólintok. Még nagyobb levegőt veszek. – Hunyd le a szemed. – Finoman megérinti a szemhéjam, olyan gyengéden, ahogy egy pillangó rebbenő szárnya. – Ez nem olyasmi, amit a szemeddel láthatsz. Ez annál... sokkal mélyebb. Relaxálj. Lélegezz mélyeket. Ürítsd ki az elméd. Ha nem teszed azt, nem tudok bemenni. Szeretnéd, ha bemennék, Cassie?

Igen. Nem. Édes istenem, milyen messzire kell mennem ahhoz, hogy megtarthassam az ígéretem?

Suttogva felelem:

– Igen.

Nem a fejemben kezdődik, ahogy azt elképzeltem. Hanem valami nagyon finom, nagyon jó melegség árad szét a testemben, ami a szívemből sugárzik kifelé, és a csontjaim, az izmaim, a bőröm, mind-mind feloldódik a melegségben, amely belőlem árad, addig, amíg ez a meleg túl nem halad a Földön, és el nem ér az univerzum határáig. Ez a melegség van mindenütt, és ez a melegség minden. A testem, és minden, ami a testemen kívül van, ehhez tartozik. Azután érezni kezdem őt. Ő is benne van ebben a melegségben. Bennem van, és nincs semmi, ami elválasztana minket, nincs egy olyan pont, ahol én véget érnék, és ő elkezdődne, és úgy nyílik ki, mint egy virágbimbó az esőcseppeknek, szinte fájdalmasan lassan és szédítően gyorsan, feloldódva a melegségben, feloldódva őbenne. Ő bennem van, és én benne vagyok, és nincs semmi, amit látni lehetne, ez csak egy szó, amit épp használt, mert így volt kényelmes, de valójában nincs szó, amely leírhatná őt, ő egyszerűen csak van.

És én megnyílok neki, ahogy a virág bontja ki szirmait az esőben.