67

HUSZONNÉGY ÓRÁVAL KÉSŐBB bezárult a kör, amely engem és Sammyt úgy köt össze, mint egy ezüstlánc: visszatértünk arra a helyre, ahol megígértem neki, hogy majd érte megyek.

A Hamugödör tábor pont úgy néz ki, ahogy hagytam, ami azt jelenti, ugye, hogy nincs is semmiféle Hamugödör tábor, csak egy poros út vezet át az erdőn, amelyet mérföldnyi hosszan – ahol egykor a tábor helyezkedett el – most egy nagy üres pusztaság szakít meg, ahol a talaj keményebb, mint az acél, és teljesen csupasz, még egy icike-picike fűszál vagy száraz levél sincs rajta. Persze tél van, de valahogy nem hiszem el, hogy ha beköszönt a tavasz, az irtás, amit Azok hoztak létre, virágba borul majd, mint egy rét.

Jobboldalt mutatom a helyet Evannek:

– Ott volt a barakk. Gondolom. Nehéz megállapítani így, hogy nincs semmi viszonyítási pontom az úton kívül. Arra meg a raktár. Visszafelé pedig a hamugödör, és még távolabb, arra a szakadék.

Evan csodálkozva csóválja a fejét.

– Semmi sem maradt belőle. – Megdobbantja lábát a kőkemény talajon.

– Ó, dehogynem maradt. Itt vagyok én.

Felsóhajt.

– Tudod, hogy értettem. – Mosollyal próbálkozik, de ez mostanság nem nagyon megy neki. Nagyon csendes azóta, hogy ott hagytuk az égő házat a farm közepén. Nem mintha Evan máskor bőbeszédű lenne. Többnyire morgás és kézjelek útján kommunikál. Tudod, ahogy a pasik szokták.

A fogyatkozó nappali fényben letérdel a kemény földre, leterít egy térképet, és elemlámpájával mutatja, hogy hol vagyunk.

– Az a földút nem szerepel a térképen, de biztos kapcsolódik ehhez az úthoz, talán valahol itt? Ezt követjük egészen a 675-ösig, és onnan már nyílegyenesen kell haladnunk a Wright-Pattersonig.

– Milyen messze van? – kérdezem a válla fölött kukucskálva a térképre.

– Nagyjából huszonöt-harminc mérföldre. Még egy nap, ha belehúzunk.

– Belehúzunk.

Leülök mellé a földre, és kotorászni kezdek a hátizsákjában valami ennivaló után. Találok egy kis zsírpapírba csomagolt pácolt, titokzatos húst, valamint néhány kemény kekszet. Egyet odakínálok neki. Int, hogy nem kér.

– Muszáj enned – korholom. – Fejezd be a túlzott aggodalmaskodást.

Attól fél, hogy elfogy az élelmünk. Ott van persze a puskája, de a mentési akciónak ebben a szakaszában nincs vadászat. Csendben, észrevétlenül kell áthaladnunk a vidéken, na nem mintha ez a vidék különösképpen csendes volna. Első éjszaka fegyverropogást hallottunk. Olykor egyetlen puska visszhangzó dördülését, máskor többét is. Igaz, mindig csak a távolból, soha nem annyira közelről, hogy igazán beparázzunk. Talán magányos vadászok ők is, mint Evan, akik a környék vadaiból élnek. Vagy talán kóbor gangsztabandák, amelyek még a harmadik hullám urán maradtak itt. Ki tudhatja? Vagy esetleg vannak még más tizenhat éves lányok is M16-osokkal, akik elég ostobák ahhoz, hogy azt gondolják magukról: ők az emberiség legutolsó képviselői a Földön.

Evan beadja a derekát, és elvesz egy kekszet. Egy nagyobb darabot kezd el enni. Elgondolkodva rágcsálja, és körbepillant a tarlón. Lassan besötétedik.

– Mi van, ha már nem használják a buszokat? – teszi fel a kérdést körülbelül századszorra. – Akkor hogy jutunk be?

– Akkor valami mást találunk ki. – Cassie Sullivan: szakértő stratégiai tervező.

Jól megnéz magának.

– Hivatásos katonák. Humveek. És Blackhawkok. És ez a – hogy is nevezed? – zöld szemű bomba. Jobb, ha összekapjuk magunkat, és valami igazán ütős dologgal állunk elő!

Begyűri a térképet a zsebébe, majd feláll és megigazítja a puskáját a vállán. Látszik rajta, hogy nagyon a határán van valaminek: de hogy mi fog kibukni belőle, abban nem vagyok biztos. Könnyek? Üvöltés? Nevetés?

Én ugyanúgy vagyok. Egyszerre tör rám mindhárom érzés. És talán nem ugyanazon okból. Úgy döntöttem, hogy megbízom benne, de ahogy egyszer valaki megfogalmazta, az ember nem kényszerítheti magát arra, hogy bízzon. Így hát az összes kételyt bele kell pakolni egy kis dobozba, és el kell ásni jó mélyre, majd meg kell próbálni elfelejteni, hogy hova. Az én problémám az, hogy az elásott doboz olyan, mint egy viszkető seb: nem tudom megállni, hogy ne vakarjam fel újra meg újra.

– Indulnunk kéne – jelenti ki határozottan, a borús eget vizslatva. A felhők, amelyek két napja érkeztek fölénk, még mindig itt vannak, és eltakarják a csillagokat. – Itt túlságosan szem előtt vagyunk.

Evan hirtelen balra fordítja a fejét és szoborrá dermed.

– Mi van? – kérdezem suttogva.

Felemeli a kezét. Kurtán megrázza a fejét. Feszülten kémleli a majdnem éjfekete sötétséget. Én semmit sem látok. Nem is hallok semmit. De hát én nem vagyok vadász, mint Evan.

– Egy átkozott elemlámpa – mormolja. Ajkát a fülemhez nyomva súgja: – Mi van közelebb: az erdő a másik oldalon vagy a szakadék?

Megrázom a fejem. Nem igazán tudom.

– A szakadék, gondolom.

Egy pillanatig sem habozik. Megragadja a kezem, és elindulunk futva arrafelé, amerre a szakadékot gondolom, sejtem, remélem. Nem tudom, mennyit rohantunk, mire odaértünk. Valószínűleg nem volt olyan messze, mint amilyennek tűnt. Mindenesetre az volt az érzésem, hogy egy örökkévalóság óta futunk. Evan leenged a szakadék sziklás aljára, azután leugrik mellém.

– Evan?

Ujját az ajkára nyomva csendre int. Felhúzódzkodik oldalt, hogy kikémleljen a szakadék pereme fölött. A hátizsákjára mutat, én pedig addig kotorászok benne, míg a kezembe nem akad a messzelátója. Ráncigálni kezdem Evan nadrágszárát.

– Mi van? – De lerázza magáról a kezem. Ujjait – hüvelykjét befelé tartva – háromszor egymás után a combjához érinti. Négyen vannak? Vajon ezt akarja közölni? Vagy valami vadászkódot használ, mondjuk, hogy állj négykézlábra?

Sokáig meg se moccan. Végre aztán visszaereszkedik mellém, és ajkát a fülcimpámhoz érintve beszél hozzám.

– Errefelé jönnek. – Közben mereszti a szemét a homályba, a szakadék másik fala felé, ami sokkal meredekebb, mint ez, amelyiken lejöttünk. Viszont a másik oldalt erdő borítja, vagy legalábbis az, ami az erdőből megmaradt: összeroncsolt fatönkök, törött ágak és indák gubancos hálója. Jó fedezék. Mindenesetre jobb, mint teljesen védtelenül ücsörögni egy hasadékban, ahonnan a rosszfiúk simán kihalászhatnak, mint halat a hordóból. Evan beharapja az ajkát – az esélyeinket latolgatja. Lesz időnk fölmászni a másik oldalon, még mielőtt észrevennének bennünket?

– Maradj lent.

Lekapja válláról a puskát, bakancsos lábát az egyenetlen sziklafelületnek feszíti, könyökével támaszkodva a fenti talajra. Én közvetlenül alatta fekszem, magamhoz szorítva az M16-ost. Ja, azt mondta, hogy maradjak lent. Tudom. De én nem fogok itt kuporogni, arra várva, hogy mikor ér utol a végzet. Már megtettem ezt korábban, és soha többé nem vagyok hajlandó rá.

Evan tüzel; a néma sötétség belerázkódik. A puska visszarúg, amitől kibillen az egyensúlyából, megcsúszik a talpa, és egyenesen lezuhan. Szerencsére ott fekszik alatta egy idióta, aki felfogja az esését. Mármint ő mondhatja magát szerencsésnek. Kevésbé az az idióta.

Legurul rólam, talpra ránt, és a másik oldal felé taszigál. De meglehetősen nehéz gyorsan mozogni, amikor az ember egyszerűen nem kap levegőt.

Egy lángcsóva esik a szakadékba, pokoli vörös ragyogásul szakítva fel a sötétséget. Evan a hónom alá nyúlva fellendít. Ujjhegyeimmel sikerül megkapaszkodnom a szurdok szelében, lábujjaimat meg dühödten mélyesztem bele a falba, vadul pedálozva magam befelé, mint valami hibbant biciklista. Végül megemeli a fenekemet lentről és egy utolsó nagy nekirugaszkodással át is jutottam a szakadék túlsó felére.

Megfordulok, hogy felsegítsem, de ordítani kezd, hogy fussak – most már nincs értelme csendben maradni –, amikor egy kicsi, ananászforma tárgy pottyan mögé a szakadékba.

Elsikítom magam:

– Gránát! – Evannek egy teljes másodperce van így arra, hogy fedezéket keressen magának.

Ami azért nem mondható, hogy elég lenne.

A robbanás a földhöz vágja, és abban a pillanatban egy terepruhába bújt alak jelenik meg a szemközti oldalon. Én indítok most az M16-osommal, és összevissza sikítozom, ahogy csak a torkomon kifér. Az alak visszabotladozik, de én továbbra is küldöm a golyózáport arra a helyre, ahol az előbb állt. Nem hinném, hogy Cassie Sullivan válaszára számított, amikor elküldte a meghívót erre a posztapokaliptikus óriásbulira.

Kiürítem az egész tárat, aztán cserélek. Számolok tízig. Rábírom magam, hogy lenézzek, felkészítve magam a látványra, amire számítok. Evan holtteste a szakadék fenekén, ízekre tépve – és csak azért, mert én voltam az egyetlen dolog, amiért érdemesnek látta meghalni is. Én, a lány, aki hagyta, hogy megcsókolja őt, de ő maga sosem kezdeményezte a csókot. A lány, aki sosem köszönte meg neki, hogy megmentette az életét, ehelyett gúnnyal és vádaskodással fizetett érte. Tudom, hogy mit fogok látni, amikor lepillantok a szakadékba. De nem.

Evan felszívódott.

Az a kis hang a fejemben, akinek az a dolga, hogy életben tartson, most azt üvölti: fuss!

Úgyhogy futok.

Átugrok kidőlt fatörzseken és a tél során elszáradt cserjéken, és most újra felhangzik az ismerős fegyverropogás, a gyorstüzelő pop-pop-pop.

Gránátok. Lángok. Támadófegyverek. Nem holmi gangszták vadásznak ránk. Ezek vérprofik.

Kívül kerülve a jelzőfény pokoli gonosz ragyogásán, előbb a sötétségnek, majd egy fának ütközöm. Az utóbbi ütközéstől a földre esem. Nem tudom, mennyit szaladhattam, de szerintem elég hosszú távot tehettem meg, mert már nem látom a szakadékot, és saját szívverésemen kívül, amely vadul dörömböl a fülemben, semmi mást nem hallok.

Odarohanok egy kidőlt fenyőfa törzséhez, és lekuporodom mögé. Várom, hogy a lélegzetvételem, amit a jelek szerint a szakadékban hagytam, végre utolérjen. Várom, hogy egy másik jelzőfény lobbanjon elém a sötét erdőben. Várom, hogy Némítók csörtessenek felém a bokrok alatt.

A távolban most megszólal egy puska. A dördülést éles sikoly követi. Aztán automata fegyverek felelnek rá pergőtűzzel, majd egy újabb gránát érkezik, aztán csak a csend.

Hát, nem rám lövöldöznek, úgyhogy biztosan Evan az, gondolom magamban. Ettől egyrészt jobban érzem magam, mert megkönnyebbültem, másrészt meg lényegesen rosszabbul érzem magam, hiszen milyen már az, hogy ő kint egyedül száll szembe a hivatásosok egész csapatával, én meg? Itt kuksolok egy fa mögött, mint egy rémült kislány.

Igen ám, de mi lesz Sammel? Visszafuthatok harcolni, és valószínűleg veszíteni, vagy maradhatok itt meghúzódva, hogy túléljem ezt az egészet, és be tudjam tartani az ígéretemet.

Ez egy vagy-vagy világ.

Aztán megint puskaropogás. Amit egy újabb lányos visítás követ.

Aztán még nagyobb csend.

Egyesével szedi le őket. Egy farmer srác nulla harci tapasztalattal a hivatásos katonák egész rajával szemben. Túlerővel szemben. Egy egész arzenállal szemben. S mindeközben olyan brutális hatékonysággal végez velük, mint a sztráda mentén dolgozó Némító. Mint a vadász, aki beűzött a kocsi alá, hogy aztán titokzatosan nyoma vesszen.

Puskaropogás.

Sikoly.

Csend.

Nem mozdulok. Rettegve guggolok a fatörzsem mögött és várakozom. Az elmúlt tíz perc alatt annyira a szívemhez nőtt ez a fa, hogy elhatároztam, még nevet is adok neki: Howard, a kedvenc tuskóm.

Tudod, amikor először megpillantottalak az erdőben, azt hittem, hogy a te mackód.

Halott levelek és letört ágak zizzenése-roppanása, ahogy rájuk tapos valaki. Az erdő sötét hátterére egy még sötétebb árnyék vetül. Majd halkan megszólal a Némító. Az én Némítóm.

– Cassie? Cassie, most már biztonságban vagy.

Talpra állok, és puskámmal egyenesen Evan Walker arcába célzok.