58

PORCELÁNYKA NEM BÍRJA TOVÁBB. Szorosan átöleli a lábát, homlokát felhúzott térdéhez szorítja. Odahívom Flintet, hogy tartsa rajta a szemét. Aggódom Adu és Süti miatt. Flint úgy néz rám, mint aki a puszta kezével képes lenne meggyilkolni.

– Te adtad ki a parancsot – förmed rám. – Te vigyázz rá!

Dumbo a kezét tisztogatja Umpa – illetve Kenny – vérétől.

– Vigyázok rá én, őrmester – mondja nyugodt hangon, de a keze remeg.

– Őrmester – fröcsögi Flint. – Úgy van. És most mi legyen, őrmester?

Most is elengedem a fülem mellett a szavait, és a fal felé mászom; ott találom Sütit, aki Adu mellett guggol. Adu négykézláb, a fal pereme fölött kémleli a szemközti épületet. Én is lehúzódom mellé a fal tövébe, és igyekszem kerülni Süti kérdő tekintetét.

– Umpa már nem üvölt – mondja Adu anélkül, hogy levenné a szemét az épületről.

– Kennynek hívták – mondom. Adu bólint; ő azonnal leveszi, de Sütinek kell még egy-két perc is, míg leesik. Odébb kúszik, hogy távolabb legyen tőlünk, mindkét tenyerével keményen megtámaszkodik a hideg betonon, és vesz egy mély lélegzetet, amibe belerázkódik az egész teste.

– Meg kellett tenned, Zombi – mondja Adu. – Ha nem ezt tetted volna, most lehet, hogy mind Kennyk lennénk.

Ez egész jól hangzik. Illetve jól hangzott, amikor én beszéltem be magamnak. Elnézem Adu profilját, és eltöprengek: vajon mit gondolhatott magában Vosch, amikor feltűzte a galléromra a sávokat. A parancsnok nem a megfelelő embert léptette elő a rajból.

– Mi a helyzet? – kérdezem Adut.

Fejével a szemközti ház felé biccent.

– Benn a bárány, kinn a farkas.

Lassan felemelkedem és kilesek. A kihunyó tűz fényében látom az épületet: a homlokzatán csupa betört ablak, a falairól hámlik a fehér vakolat. A tető egy emelettel magasabban van, mint mi. Látok még egy homályos körvonalú árnyat, ami talán egy víztorony lehet, de semmi mást.

– Merre? – kérdezem suttogva.

– Most bukott le. Folyton ezt csinálja. Fel-le, fel-le, mint egy paprikajancsi.

– Csak egy?

– Csak egyet láttam.

– Felragyogott?

Adu megrázza a fejét.

– Negatív, Zombi. Nem mutatja fertőzöttnek.

Beszívom az alsó ajkam.

– Süti is látta?

Bólint.

– Nem zöld. – Engem néz azzal a sötét szemével, a tekintete olyan mélyre hatol, mint a kés.

– Talán nem ő a lövész – próbálkozom.

– Láttam a puskáját – mondja. – Mesterlövészpuska.

De akkor miért nem ragyog zölden? Azok ott kinn az utcán zölden világítottak, és sokkal messzebb voltak, mint ez itt. Aztán arra gondolok, hogy teljesen mindegy, zölden vagy vörösen világít-e, vagy éppenséggel sehogy: megpróbál megölni minket, és mi nem mozdulhatunk addig, amíg ki nem iktatjuk. Pedig el kell innen tűnnünk, még mielőtt az, amelyik megmenekül, mozgósítaná a többieket.

– Hát nem okosak? – mormolja Adu, mintha csak a gondolataimban olvasna. – Ölts emberi arcot, és onnantól fogva már egyetlen emberi arcban sem lehet megbízni. Vagy megölsz mindenkit, vagy azt kockáztatod, hogy bárki megölhet.

– Azt gondolja, hogy Azok közül valók vagyunk?

– Vagy egyszerűen úgy döntött, hogy nem érdekli ez a téma. Ez az egyedüli módja az életben maradásnak.

– De hát ránk tüzelt – nem arra a háromra, aki ott volt épp alatta. Miért hagyta figyelmen kívül a könnyű célpontokat, csak hogy leszedjen egyet, akit lehetetlen eltalálnia?

Ahogy én, ő sem talált erre választ. Tőlem eltérően azonban Adunál ez a kérdés nem is szerepelt előkelő helyen a megválaszolandók listáján.

– Ez az egyetlen módja az életben maradásnak – ismétli meg nyomatékosan. Sütire nézek, ő visszanéz rám. A döntésemre vár, bár igazából nem nagyon van mit eldönteni.

– Le tudod szedni innen? – kérdezem Adut.

Megrázza a fejét.

– Túl messze van. Csak elárulnám neki a pozíciónkat.

Odakúszom Sütihez.

– Maradj itt. Kábé tíz perc múlva nyiss tüzet rá, és vond el a figyelmét, amíg átmegyünk hozzá. – Őzikeszemmel és bizalommal telve néz rám. – Tudja, közlegény, vissza szokás igazolni a parancsot, amit a parancsnokától kap. – Süti bólint. Megint próbálkozom: – Egy igen, urammal. – Újabb bólintás. – Úgy értem hangosan ki kell mondani. Szavakkal. – Még egy bólintás.

Oké, de legalább megpróbáltam.

Amikor Aduval csatlakozunk a többiekhez, Umpa holttestét már nem látjuk. Elrejtették az egyik autóba. Flint ötlete volt. Mindannyiunkkal ugyanezt tette volna.

– Itt jó helyen vagyunk, fedezékben. Én azt mondom, bújjunk meg a kocsikban, amíg fel nem szednek...

– Ebben az egységben egy ember szava számít, Flint – közlöm vele.

– Ja, és ez eddig mit hozott ránk? – kérdezi, és megvető mosolyt húzza a száját. – Ó, tudom már. Kérdezzük meg Umpát!

– Flintstone – szól közbe Adu. – Nyugodj le. Zombinak igaza van.

– Mindaddig, amíg ti ketten be nem trappoltok egy lesben álló csapat rejtekhelyére, aztán, gondolom, majd az lesz, hogy tévedett.

– És akkor már majd te leszel a parancsnok, és te hozod a döntéseket – vágok vissza. – Dumbo, átveszed Porcelánykát. – Már ha le tudjuk hámozni őt Aduról. Megint rátapadt ugyanis Adu lábára. – Ha nem jövünk vissza fél órán belül, akkor már nem is jövünk.

Mire Adu hozzáfűzi, nem is ő lenne, ha nem tenné:

– Visszajövünk.