3

NEM LEHETETT SOKKAL IDŐSEBB, mint én. Tizennyolc. Talán tizenkilenc. De a fenébe is, akár hétszáztizenkilenc éves is lehetett, amennyit tudok róluk. Már öt hónapja tart ez az egész, és még mindig nem vagyok biztos abban, hogy a negyedik hullám embereket jelent-e, vagy valamiféle hibrideket, vagy éppenséggel Azok volnának; bár nem szeretek arra gondolni, hogy Azok éppúgy néznek ki, mint mi, és éppúgy beszélnek, éppúgy véreznek, mint mi. Szeretném azt hinni, hogy Azok... nos, mások.

A szokásos heti vízszerző portyámon voltam. Van egy patak nem messze a táborhelyemtől, de attól félek, hogy esetleg szennyezett, akár a vegyi anyagok, akár a csatorna miatt, esetleg belekerült feljebb egy-két hulla is. Vagy lehet, hogy mérgezett. Megfosztani bennünket a tiszta víztől, remek módja lenne annak, hogy pillanatok alatt eltakarítsanak bennünket erről a bolygóról.

Így hat hetente egyszer vállamra akasztom a jó öreg M16-osomat, és kiruccanok az erdőből az államközi autópálya felé. Két mérföldnyire délre, épp a 175-ös kijáraton túl van pár benzinkút kisboltokkal. Feltankolok annyi palackozott vizet, amennyit csak elbírok, ami azért nem túl sok mert a víz nehéz, aztán visszamegyek a sztrádához, majd be a fák közé, a viszonylag biztonságos sűrűbe, olyan gyorsan, ahogy csak tudok, még mielőtt teljesen besötétedik. Az esti szürkület a legjobb idő a helyváltoztatásra. Alkonyatkor még sosem láttam drónt. Hármat vagy négyet napközben, és jóval többet éjszakánként, de a szürkületi homályban soha, egyet se.

Abban a pillanatban, hogy becsusszantam a benzinkút redőnyözött bejárati ajtaján, tudtam, hogy ezúttal valami más. Nem láttam semmi változást – az üzlet pont úgy nézett ki, mint egy héttel korábban, ugyanazok a graffitikkel telefirkált falak, felborult polcok, a földön szanaszét szóródva felszakított dobozok, vastagon rájuk száradt patkányürülékkel, feltépett fiókú kasszagépek, kifosztott sörhűtők. Ugyanaz az undorító, bűzlő mocsok, amelyen az elmúlt egy hónap folyamán hétről hétre átgázoltam, hogy elérjem a hűtőkirakat mögötti raktárteret. Vajon miért kapták fel az emberek a sört meg a szódát, a pénzt a pénztárgépekből és a széfből, a lottószelvényeket, miközben otthagyták a két raklapnyi ivóvizet, ami a hátam mögött volt? Mégis mit gondolhattak? Eljött az idegen apokalipszis. Fogd a sört, és fuss?

Ugyanaz a gyászos hulladék- és törmeléktömeg, ugyanaz a bűz, a patkányok és a romlott étel bűze, és ugyanaz a por, mely kavarogva örvénylik a piszkos ablakokon átszüremlő homályos-tompa fényben. Minden szokatlan dolog; ott van a megszokott helyén.

Mégis.

Valami más volt.

Ott álltam közvetlenül az ajtó mögött, az üvegtörmelék kicsi, szilánkos körében. Nem láttam őt. Nem hallottam őt. Nem éreztem a szagát, és a jelenlétét sem. De tudtam róla.

Valami más volt.

Rég elmúltak már azok az idők, amikor az ember zsákmányállat volt. Jó százezer éve. Ám génjeink legmélyén megőriztük emlékeinket azokból az időkből: a gazella veszélyérzetét, az antilop ösztönét. A szél susog a hullámzó fűben. A fák között fel-felvillan egy cikázó árnyék. És megszólal az a halk hang: pszt, most közel van. Közel.

Nem emlékszem arra, hogy levettem volna a vállamon himbálózó M16-ost. Egyik pillanatban még ott lógott, a másikban meg már a markomban volt, lefele fordított csővel, kibiztosítva.

Közel van.

Soha nem lőttem még semmire vele, ami nagyobb volt egy nyúlnál, és azt is csak tapasztalatszerzésből: látni akartam, hogy tudom-e egyáltalán használni a fegyvert anélkül, hogy szétlőném valamelyik testrészemet. Egyszer eleresztettem egy sorozatot egy falka kóbor kutya fölé, amelyek túlzott érdeklődést kezdtek mutatni a táborhelyem iránt. Egy másik alkalommal meg egyenesen fellőttem vele, azt a fenyegető, zöldes fényt kibocsátó aprócska foltot véve célba, mely csöndesen lebegett a Tejút csillagfüggönye előtt: az anyahajójukat. Okszi, elismerem, baromság volt. Ilyen alapon akár céltáblát is ragaszthattam volna a homlokomra, és kiírhattam volna még rá, hogy hahóóóó, itt vagyok!

A nyulas kísérlet után – a lövéssel ízekre szakítottam a nyomorult nyuszit, olyannyira, hogy szegény tapsifüles a bélcafatok és csontszilánkok felismerhetetlen masszájává alakult át – feladtam azt az elképzelést, hogy vadászni fogok a géppuskával. Sőt, még a célzást sem gyakoroltam vele. Abban a nagy némaságban, amely a negyedik hullám csapásait követően úgy szakadt ránk, mintha ránk vágtak volna egy ajtót, a kánonban durrogó golyók visszavert hangja nagyobbat ütött, mint egy atomtámadásé.

Mégis, úgy néztem az M16-osra, mint a legeslegjobb barátomra. Nekem ő volt az LB-m: hű és igaz barát, aki mindig mellettem van, még éjszaka is, befészkelve mellém a hálózsákba. A negyedik hullámban már nem lehetsz biztos abban, hogy az emberek még mindig emberek. Abban viszont feltétlenül bízhatsz, hogy a puskád továbbra is a puskád.

Pszt, Cassie. Közel van.

Közel.

Bíznom kellett volna benne. Az a halk hang vigyázott rám. Az a halk hang idősebb, mint én. Idősebb, mint a valaha élt legöregebb ember.

Hallgatnom kellett volna arra a hangra.

Ehelyett az elhagyatott bolt csendjére figyeltem feszülten, azt hallgattam nyugtalanul. Valami közel volt. Elléptem az ajtótól, épp csak egy aprócska lépést, és az üvegtörmelék finoman megreccsent a talpam alatt.

És azután a Valami hangot adott ki: valami köhögésszerű nyögést. A hátsó helyiségből érkezett a hang, a hűtők mögül, ahol a vizem volt.

Na, ez volt az a pillanat, amikor nem volt szükségem arra, hogy a régi hangocska megmondja, mit tegyek. Teljesen nyilvánvaló volt, kicsit sem kellett gondolkodni rajta. Futni.

De nem futottam el.

Az első szabály, ha túl akarod élni a negyedik hullámot, hogy ne bízz senkiben. Nem számít, hogy néz ki. Azok nagyon ügyesek e tekintetben – na jó, végül is minden tekintetben. Nem számít, hogy úgy néznek ki, ahogy kell, és a megfelelő dolgokat mondják, és pontosan úgy viselkednek, ahogy az elvárható. Kell erre nagyobb bizonyíték, mint az apám halála? Még ha az idegen egy törékeny kis öreg hölgy is, aki még Tilly nénikémnél is aranyosabb-nyájasabb, és egy árva kiscicát ölel óvón a keblére, akkor sem veheted biztosra – az ember sosem tudhatja –, hogy a néni nem Azok közül való-e, és hogy a cica mögött nem lapul-e egy töltött .45-ös.

Felfoghatatlan volt. És minél jobban belegondolt az ember, egyre inkább elképzelhetővé vált a felfoghatatlan. A törékeny kis öreg hölgynek mennie kell.

Ez volt a legnehezebb az egészben: ez a rész. Mert ha túl sokat töprengek rajta, az lesz a vége, hogy bebújok a sátramba, magamra húzom a hálózsákom cipzárját, és szép lassan éhen halok. Ha nincs, akiben megbízhatnál, akkor senkiben sem bízhatsz meg. Jobb azt feltételezni, hogy Tilly nénikém esetleg Közülük való, mintsem minden valószínűséggel szembemenve azt remélni, hogy esetleg egy másik túlélőbe botlottál.

Ez rohadtul ördögi.

Elszakít bennünket egymástól. És annyival könnyebbé teszi, hogy levadásszanak és kiirtsanak bennünket. A negyedik hullám magányos létre kényszerít, ahol nincs egységben az erő, és fokozatosan elveszítjük az ép eszünket az elszigeteltségtől és a félelemtől, és attól, ahogy előre látjuk az elkerülhetetlen bekövetkeztét.

Így tehát nem futottam el. Képtelen voltam rá. Teljesen mindegy, hogy egy Közülük, vagy pedig Tilly nénikém az, nekem meg kellett védenem a területem, a váram. Csak úgy maradhatok életben, ha egyedül maradok. Ez a kettes számú szabály.

Követtem a zokogó köhögést vagy a köhögő zokogást, nevezd, aminek akarod, egészen a hátsó helyiségbe nyíló ajtóig. Szinte nem is vettem lélegzetet, és úgy osontam, puhán, mint egy macska, alig érintve a földet.

Az ajtó résnyire volt nyitva, de épp eléggé ahhoz, hogy oldalazva besurranjak. Közvetlenül velem szemben, a fal mellett egy fémállvány volt, jobbra pedig a hűtők előtt hosszú, keskeny folyosó vezetett végig, a homályba veszve. Itt hátul nem voltak ablakok. Csak a hátam mögött halódó nap beteges narancsszínű fénye világította be valamelyest a helyiséget, de azért ahhoz épp elég fény szüremlett be, hogy az árnyékom odavetüljön a ragacsos padlóra. Lekuporodtam, és velem együtt az árnyékom is lekuporodott.

A folyosón nemigen láttam tovább a hűtő szélénél. De hallani hallottam, bárki – vagy bármi – is volt a folyosó túlsó végében: köhögött, nyögdécselt, és közben az a gurgulázó, fel-felbugyogó zokogás.

Vagy csúnyán megsérült, vagy megjátssza, hogy csúnyán megsérült, gondoltam magamban. Vagy segítségre van szüksége, vagy ez egy csapda.

Ilyen lett az élet a Földön az Érkezés után. Ez most már egy vagy-vagy világ.

Vagy egy Azok közül, és tudja, hogy itt vagy, vagy nem Közülük való, és szüksége van a segítségedre.

Akár így, akár úgy, fel kell állnom, és meg kell néznem, mi van a folyosó végében, így hát felálltam.

És befordultam a folyosóra.