23

HARMADSZORRA MÁR nem feledkeztem meg a rohampuskáról. Becsúsztattam a Lugert az övembe, de mivel gyanítottam, hogy nem lőnék túl jól egyik kezemben a puskával, a másikban pedig egy plüssmedvével, a mackót ott kellett hagynom az ösvényen.

– Minden rendben lesz. Nem Fogok megfeledkezni rólad – súgtam oda Sammy mackójának.

Aztán letértem a kitaposott ösvényről, és csöndesen bevettem magam a fák közé. Amikor elég közel értem a táborhoz, lebuktam, és kúszva tettem meg az utolsó rövid szakaszt az erdő széléig.

Nahát, ezért nem hallottad őket elmenni.

Vosch a raktárkunyhó bejáratánál beszélt néhány katonához. Egy másik csoport az egyik Humvee körül sürgölődött. Összesen hetet számoltam össze, ami azt jelentette, hogy ötről nem tudtam, hol van. Vajon épp az erdőt fésülik át, engem keresve? Apu holttestét már nem láttam – lehet, hogy a többiek az eltakarítást húzták ki a sorsolásnál. Negyvenketten voltunk, nem számítva bele a gyerekeket, akiket elvittek a buszokkal. Ez nem kicsi takarítási feladat.

Kiderült, hogy ráéreztem: tényleg eltakarítási művelet volt. Annyi különbséggel, hogy a Némítók nem úgy szabadultak meg a hulláktól, ahogy mi.

Vosch levette a gázmaszkját. Így tett az a két fickó is, aki vele volt. Nem volt homárszájuk, és az állukból sem nőttek ki se csápok, se polipkarok. Teljesen normális embereknek néztek ki. Legalábbis ebből a távolságból.

Most már nem viselték a maszkokat. Vajon miért nem? A maszkok a színjátékhoz kellettek. Mert mi arra számítottunk, hogy védeni akarják magukat a fertőzéstől.

Két katona jött a Humveek felől, valamilyen, a drónok színére emlékeztető fémszürke tál- vagy gömbszerűséget cipelve. Vosch a raktár és a barakk közötti terület közepe felé mutatott, nekem úgy tűnt, pont arra a helyre ahol az apám meghalt.

Aztán mindenki elment, kivéve egy női katonát, aki ott térdelt a tompaszürke gömb mellett.

A Humveek bőgve életre keltek. A duetthez most egy másik motor hangja is csatlakozott: a platós csapatszállítóé, amely a tábor elején parkolt, a másik végében, ami innen nem is látszott. Meg is feledkeztem róla. A többi katona már mind fölszállt, és ott várakoztak. De mire vártak?

A hátramaradt katona felállt, és visszatrappolt a Humveehoz. Végignéztem, amint fölszállt. Aztán a Humvee kilőtt, csak egy nagy porfelhőt hagyva maga után. Néztem, ahogy kavarognak a porszemek a levegőben, aztán lassan leülepednek. Velük együtt lassan letelepedett a táborrá a nyári alkony békéje. A néma csend a fülemben dobolt.

És aztán a szürke gömb izzani kezdett.

Ez jó dolog volt, vagy rossz dolog, vagy valami olyasmi, ami se nem jó, se nem rossz, de akármi is volt, jó, rossz, vagy se ilyen, se olyan, minden attól függött, kinek a szemszögéből nézzük. Odatették azt a gömböt, akkor az nekik csakis jó lehet.

Az izzásból fokozatosan ragyogás lett. Beteges sárgászöld ragyogás. Finoman pulzáló. Mintegy... Micsoda? Egy jelzőfény?

A sötétedő eget kémleltem. Feltűntek az első csillagok. Egyetlen drónt sem láttam.

Ha ez jó dolog volt az ő szemszögükből, számomra valószínűleg rosszat jelentett.

Sőt nem is valószínűleg. Esélyesebb, hogy inkább határozottan rosszat jelentett.

A lüktető fény felvillanása közötti időszakok mind rövidebbek és rövidebbek lettek pár másodperccel. A lüktetés villódzásba ment át. A villódzás pedig szemhunyásnyi villanásokba.

Lüktetés... Lüktetés... Lüktetés...

Villogás, villogás, villogás.

Villanásvillanásvillanás.

A szürkületi félhomályban a gömb egy szemre emlékeztetett engem, egy sárgászöld szemgolyóra, amint rám kacsint.

A Szem majd elintézi.

Ami ezután történt, azt a memóriám sorozatban ellőtt pillanatképekként rögzítette, mint amilyenek azok a kimerevített állóképek a művészfilmekben, amiket szaggatottan, kézi kamerával vettek fel.

1 kép: A fenekemen csúszom hátrafelé rákmászásban.

2. kép: Talpra ugrom. Rohanok. Fölöttem a lombok zöld, barna és mohaszürke foltokká mosódnak össze.

3. kép: Sammy mackója. Az agyonrágcsált kis karocska, amit már milliószor vissza kellett illeszteni, mert az öcsém ficánkoló kisbaba kora óta porhanyósította.

4. kép: Én, amint másodszor próbálom felkapni azt az átkozott medvét.

5. kép: Az előtérben a hamugödör. Én félúton Crisco és Branch holtteste között. A mellemre szorítom Sammy mackóját.

6.-10.: Még több fa, még több rohanás. Ha egészen közelről nézed, a tizedik kocka bal sarkában észreveheted a szakadékot.

11. kép: Az utolsó képkocka. Én a levegőben, épp félúton az árnyékokkal teli szakadék mélye felé, miután ellendítettem magam a mélység pereméről.

A zöld hullám átcsapott a szakadék alján összekucorodott testem fölött, több tonna törmeléket zúdítva át fölöttem, meg hatalmas fatörzseket, madarak és mókusok, harkályok és mindenféle bogarak tetemét, meg piszkot, a hamugödör egész tartalmát, meg a szétzúzott barakk és a raktárkunyhó darabjait – faforgácsot, betondarabokat, szögeket, bádoglemez repeszeket –, valamint a robbanás mintegy százméteres körzetében a talaj felső rétegét. Már azelőtt megéreztem a lökéshullámot, hogy megérkeztem volna a szurdok sáros aljára. Egy intenzív csontroppantó nyomást testem minden egyes pontján. A dobhártyám durrant egyet, és eszembe jutott, amikor Crisco megkérdezte: Tudod, mi történik, amikor kétszáz decibelt robbantanak rád?

Nem, Crisco, nem tudom.

De már var, némi elképzelésem róla.