61

MI VAGYUNK AZ EMBERISÉG.

Hazugság. Csodaország. Camp Haven. Maga a háború.

Milyen könnyű volt. Milyen hihetetlenül könnyű, még azok után is, amiken keresztülmentünk. Vagy lehet, hogy épp azért volt könnyű, mert annyi mindenen mentünk keresztül.

Összegyűjtöttek bennünket. Kiürítettek bennünket. Feltöltöttek bennünket gyűlölettel, ravaszsággal és a bosszúállás szellemével. Úgy, hogy utána újra ki tudtak küldeni a világba.

Hogy megöljük azokat, akik még megmaradtak közülünk. Sakk és matt.

Hánynom kell. Adu fogja a homlokomat, miközben mindent kiokádok arra a poszterre, amely a falról esett le, és öles betűkkel hirdeti: Fedezd fel a divatot!

Látom magam előtt Christ a tükör másik oldalán. És a végrehajtás gombot. És az ujjamat, amint lenyomja. Milyen könnyű volt rávenniük, hogy megöljek egy másik embert.

Miután végeztem, kiegyenesedem. Érzem, ahogy Adu hűvös ujjai a nyakamat masszírozzák. Hallom a hangját, azt mondja, hogy minden rendben lesz. Letépem a szememről a lencsét, kioltva a zöld fényt, és visszaadva Adunak az arcát. Ő Adu, én meg én vagyok, csak abban nem vagyok már biztos, hogy ez az én pontosan mit is jelent. Nem vagyok az, aki gondoltam, hogy vagyok. A világ nem az, aminek gondoltam. Talán épp ez a lényeg: ez most már az ő világuk, és mi vagyunk itt az idegenek.

– Nem mehetünk vissza – mondom fulladozva.

Rám néz azzal az átható pillantásával, és tovább masszíroz hűvös ujjaival.

– Nem, nem mehetünk vissza. De előre mehetünk. – Felveszi a puskámat, és nekitolja a mellkasomnak. – Kezdhetjük azzal a rohadékkal odafent.

De előbb kivesszük az én implantátumomat is. Jobban fáj, mint vártam, és nem annyira, mint amennyire megérdemlem.

– Ne verd a fejed a falba emiatt – mondja Adu, miközben kioperálja belőlem a nyomkövetőt. – Mindannyiunkat átvertek.

– Akiket meg nem tudtak, azokra azt mondták, hogy átmentek Dorothyba, és megölték őket.

– Nem csak őket – fűzi hozzá keserűen. És akkor, mintha gyomorszájon vágtak volna, úgy hasít belém a felismerés: az F&E hangár. Az ikertornyok, amelyek fekete és szürke füstöt okádtak magukból. A hullákkal telepakolt teherautók – nap mint nap több száz holttest. Hetente több ezer. És az éjjelente – minden éjjel – érkező buszok, tele menekültekkel, tele élőhalottakkal.

– Camp Haven nem katonai támaszpont – suttogom, miközben vér csörgedezik lefelé a nyakamon.

Adu megrázza a fejét.

– És nem is menekülttábor.

Bólintok. Visszanyelem az epét, ami már a torkomat marja. Látom, hogy arra vár, hogy én mondjam ki hangosan. Vannak helyzetek, amikor hangosan kell kimondani az igazságot, különben nem tűnik hihetőnek.

– Hanem haláltábor.

Van egy régi mondás arról, hogy az igazság felszabadít. Azért ezt ne vegyétek be. Van, hogy az igazság csak rád csapja a cellaajtót, és közben ezer villámot szór.

– Készen állsz? – érdeklődik Adu. Úgy tűnik, már nagyon túl akar lenni rajta.

– Nem fogjuk megölni – jelentem ki. Adu úgy néz rám, mintha azt kérdezné, mi a franc van? Én viszont Chrisre gondolok, amint ott ül a székbe szíjazva a tükör mögötti szobában. És a futószalagra pakolt holttestekre gondolok, ahogy elnyeli őket végül az égető forró, éhes szája. Elég hosszú ideig voltam az ő eszközük. – Semlegesíteni és lefegyverezni, ez a sorrend. Értetted?

Habozik, de aztán bólint végül. Nem tudok olvasni az arcából – nem túl meglepő vajon megint sakkot játszik? Még mindig hallani Süti gépfegyverét a szemközti épületből. Biztosan fogytán van már a muníciója. Itt az idő.

Amikor kilepünk az előcsarnokba, elmerülünk a totális sötétégben. Vállvetve haladunk előre, ujjunkkal követjük a fal vonalát, hogy a sötétben is tudjunk tájékozódni, mindegyik ajtón benyitunk, keresve azt, amelyik a lépcsőházba nyílik. A néma csendet nem veri fel más hang, mint lélegzetvételünk nesze az állott, hideg levegőben, meg a bakancsaink zaja, ahogy a sekélyke, savanykás bűzt árasztó, jéghideg vízben slattyogunk; bizonyára megrepedt valahol egy cső. Végül belökök egy ajtót a csarnok végén, és megcsap a friss levegő. Lépcsőház.

Megállunk a negyedik emeleti pihenőben, a tetőre vezető keskeny lépcsősor tövében. Az ajtó résnyire nyitva; halljuk a puskája éles kattogását, de magát a lövészt nem látjuk. Kézjelekkel semmire sem megyünk a sötétben, úgyhogy magamhoz húzom Adut, és ajkamat a fülére szorítva suttogok:

– Úgy hallatszik, hogy egyenesen előttünk van. – Bólint. Haja az orromat csiklandozza. – Rátörünk.

Ő a jobb lövész, tehát ő megy elöl. Enyém a második lövés, ha ő téveszt vagy elesik. Százszor is elpróbáltuk már ezt, de mindig úgy, hogy ki kellett iktatni a célpontot, nem pedig harcképtelenné tenni. És a célpont sosem lőtt vissza ránk. Adu fellép az ajtóhoz. Közvetlenül mögötte vagyok, kezem a vállán. A szél süvítése az ajtó résén át olyan, mint egy haldokló állat nyüszítése. Adu a jelzésemre vár lehajtott fejjel, egyenletesen és mélyeket lélegezve. Kíváncsi vagyok, imádkozik-e most, és ha igen, ugyanahhoz az istenhez-e, amelyikhez én szoktam. Valamiért azt gondolom, hogy nem. Gyengéden megütöm a vállát, mire kirúgja az ajtót, és mint akit ágyúból lőttek ki, pillanatok alatt eltűnik a szemem elől: elnyeli a kavargó, örvénylő hóesés. Meghallom fegyverének éles kattogását, mielőtt felbuknék a fehér hóban térdelő alakjában. Nagyjából tíz lépéssel előtte ott fekszik az oldalán a mesterlövész, és egyik kezével a lábát szorongatja, a másikkal pedig a puskájáért nyúl. Akkor eshetett ki a kezéből, amikor Adu rálőtt. Most újra rálő: ezúttal a fegyverért nyúló kezére. Telitalálat. A sötétben. A sűrű hóesésben. A mesterlövész riadt kiáltással húzza vissza a kezét a mellkasára. Megérintem Adu fejét, és jelzem neki, hogy álljon föl.

– Maradj nyugton! – kiáltok a lövészre. – Ne mozdulj!

Felül, szétroncsolt kezét a mellkasára szorítva, arccal az utca felé nézve, összegörnyedve. Nem látjuk, mit csinál a másik kezével, de egy ezüstös villanást látok, aztán egy dühödt hangot hallok: – Férgek –, és valami megfagy bennem. Felismerem ezt a hangot.

Ez ordított rám, ez csúfolt, ez alázott meg, fenyegetett és átkozott. Velem volt, követett engem attól a perctől, hogy felkeltem, egészen addig, míg le nem feküdtem. Sziszegett, üvöltött, ugatott, köpött rám, ahogy mindannyiunkra.

Reznik.

Mindketten halljuk. És a földbe gyökerezik a lábunk. Eláll a lélegzetünk. Lefagy az agyunk.

Ő pedig időt nyer.

Időt, amely ahogy ő feláll, egyre lassabban pereg, mintha az univerzum Nagy Bumm által beindított órája kezdene kifogyni az energiából.

Álló helyzetbe tornássza fel magát. Ez olyan hét-nyolc percig is eltart.

Felénk fordul. Minimum tíz perc.

Az ép kezében tart valamit. A véres kezével ráüt arra a dologra. Ez is beletelik úgy bő húsz percbe.

És ekkor Adu életre kel. A golyó Reznik mellkasába fúródik. Ő térdre hull. Szája kinyílik. Előrebukdácsol, aztán arccal a földre zuhan a lábunk elé.

Az óra újraindul. Egyikünk sem mozdul. Egyikünk sem szólal meg.

Hó. Szél. Mintha egyedül állnánk egy jég borította hegytetőn. Adu odalép hozzá, és a hátára hengeríti. Kiveszi a kezéből az ezüstös eszközt. Lenézek himlőhelyes tésztaképére, disznószemére, és valahogy egyszerre érzem, hogy meg vagyok lepődve, és nem is vagyok meglepődve.

– Hónapokig gyakorlatozott velünk, hogy aztán meg tudjon ölni minket – szólalok meg.

Adu megrázza a fejét. Az ezüstös kütyü kijelzőjét nézi. A fénye beragyogja az arcát, kiemelve a világos bőre és a sötét haja közötti kontrasztot. Gyönyörű a monitor sugárzó fényében, nem is annyira angyali szépségű, hanem inkább olyan, mint egy gyönyörű bosszúálló angyal.

– Nem akart megölni minket, Zombi. Mindaddig legalábbis, amíg meg nem leptük őt, nem hagyva neki más választást, de akkor sem puskával akart végezni velünk. – Adu felemeli az eszközt, hogy lássam a kijelzőjét. – Azt hiszem, ezzel akart minket megsemmisíteni.

A kijelző felső részén egy rács látszik. A rács bal felső sarkában egy csomó zöld pont villog. A közepéhez közelebb meg egy másik zöld pont.

– A raj – mondom.

– És ez a magányos pont lehet Süti.

– Ami azt jelenti, hogy ha nem vágtuk volna ki a nyomkövetőnket...

– Pontosan tudta volna, hogy hol vagyunk – folytatja Adu a gondolatmenetem. – És várt volna ránk. És akkor nekünk végünk.

Adu most a kijelző alján látható két kivilágított számot mutatja: az egyik az a szám, amit dr. Pam adott nekem, amikor felcímkézett. Gondolom, a másik meg Adu száma lehet. A számok alatt egy villogó zöld gomb.

– Mi történik, ha megnyomjuk azt a gombot?

– Sejtésem szerint semmi – feleli Adu és megnyomja. Megrezzenek, de sejtése igaznak bizonyult.

– Arra gondolsz, amire én is?

– Ez egy gyilkológomb – mondja. – Annak kell lennie. És a nyomkövetőnkhöz kapcsolódik.

Elevenen megsüthetett volna, akármikor, amikor csak akart, ha nem az volt a célja, hogy megöljön bennünket, akkor mi? Adu látja a kérdést a tekintetemben.

– A három „fertőzött”. Ezért adta le ő a kezdő lövést – mondja. – Mi vagyunk az első raj terepen. Végül is ésszerűnek tűnik, hogy közelről akartak megfigyelni minket, hogy lássák, hogyan teljesítünk éles harci helyzetben. Illetve abban, amit mi éles harci helyzetnek hiszünk. Hogy megbizonyosodhassanak arról, hogy úgy harapunk rá a zöld csalira, mint a jó kis patkányok. Előttünk hozhatták őt ide – hogy húzza meg a ravaszt, ha nem úgy reagálnánk, ahogy kell. És amikor nem azt tettük, adott nekünk egy kis ösztönzést.

– És azért lőtt ránk továbbra is, mert...?

– Mert azt akarta, hogy agresszívek legyünk, és lelkesen irtsunk ki minden rohadt kis ragyogó zölden világító dolgot.

A hóesésben olyan, mintha Adu egy félig áttetsző fehér függöny mögül beszélne hozzám. Hópelyhek ülnek meg a szemöldökén, hópelyhek csillannak meg a hajában.

– Marha nagy kockázatot vállaltak ezzel mondom.

– Nem igazán. Végig látott minket a kis radarján. Ha valami rosszul sül el, nem kell mást tennie, mint lenyomni a gombot. Csakhogy nem gondolt a legrosszabb forgatókönyvre.

– Hogy megszabadultunk a nyomkövetőnktől.

Adu bólint. Félresöpri az arcába hulló hópelyheket.

– Nem hiszem, hogy a rohadék számított arra, hogy megfordulunk és harcolni fogunk.

Átadja nekem az eszközt. Lecsukom a fedelét, és becsúsztatom a zsebembe.

– Most mi jövünk, őrmester – szólal meg halkan, vagy lehet, hogy csak a hóesés tompítja a hangját. – Mi lesz a feladat?

Teleszívom a tüdőmet levegővel, aztán lassan kiengedem.

– Visszamegyünk a rajhoz. Eltávolítjuk mindenki implantátumát...

– És?

– Veszettül reménykedünk abban, hogy nem küldenek ránk egy egész századnyi Rezniket.

Megfordulok és elindulok. De Adu megragadja a karomat.

– Várj! Nem mehetünk vissza az implantátum nélkül.

Egy másodpercbe se telik, és már vágom, mire gondol. Bólintok, kezemmel megdörzsölöm zsibbadt ajkamat. Az implantátumok nélkül zölden fogunk ragyogni a többiek nézőkéjében.

– Süti leszed minket, mielőtt még átérnénk az úton.

– Vegyük a szánkba?

Megrázom a fejem. Mi van, ha véletlenül lenyeljük?

– Vissza kell tennünk őket oda, ahonnan kivettük, szorosan bekötözzük a sebet, és...

– Veszettül reménykedünk abban, hogy nem esnek ki?

– És reménykedünk, hogy nem hatástalanítottuk őket azzal, hogy kiszedtük... Mi van? Túl sok a reménykedünk?

Adu szája sarka picit felfelé rándul.

– Talán ez a mi titkos fegyverünk.