II.
CSODAORSZÁG

25

SZÓLÍTS CSAK ZOMBINAK.

A fejem, kezem, lábam, hátam, gyomrom, karom, mellkasom – mindenem fáj. Még az is fájdalmat okoz, hogy pislogok. Úgyhogy megpróbálok egyáltalán nem mozogni, és nem agyalni túl sokat a fájdalmaimon. Épp elég pestisest láttam az elmúlt hónapban ahhoz, hogy tudjam, mi vár rám: teljes rendszerleállás – és az első, ami leépül, az agy. A Vörös Halál krumplipürét csinál az agyadból, még mielőtt cseppfolyóssá válnának a szerveid. Az ember nem tudja, hol van, kicsoda, micsoda. Zombi leszel, mászkáló élőhalott – már ha van még jártányi erőd. Nekem nincs.

Haldoklom. Tudom. Tizenhét éves vagyok, és vége a bulinak.

Rövid buli volt.

Fél évvel ezelőtt még az volt a legnagyobb problémám, hogy sikeresen letegyem a kémiavizsgámat, és találjak egy olyan nyári melót, amit elég jól fizetnek ahhoz, hogy végre befejezzem a ’69-es Corvette-em motorjának újjáépítését. Verdákra, focira, lányokra gondoltam – igaz, nem feltétlenül ebben a sorrendben. És amikor először tűnt fel az égen az anyahajó, az is lefoglalta egy ideig a gondolataim egy részét. Egy idő után azonban veszített érdekességéből, és hátracsúszott egy nagyon távoli negyedik helyre. Néztem a híradókat, mint mindenki más, és túl sok időt töltöttem azzal, hogy vicces YouTube videókat osszak meg erről. Ám sosem gondoltam arra, hogy személyesen is érinteni fog engem ez az egész. Úgy néztem a tévében a tüntetéseket, a meneteket és a zavargásokat, amelyek az első támadásig vezettek, mint valami mozifilmet vagy egy külföldön készített híranyagot. Nem volt az az érzésem, mintha bármi is velem történt volna meg.

Meghalni is nagyjából ugyanilyen. Senki sem gondol arra, hogy vele is megtörténhet... míg egyszer csak vele történik meg.

Én tudom, hogy haldoklom. Nem kell hogy más mondja meg nekem.

Chris, a srác, akivel együtt laktam a sátorban, mielőtt megbetegedtem volna, azért közli velem: – Haver, azt hiszem, meg fogsz halni – mondja egy délután. A sátor bejáratánál guggol, és tágra nyílt szemmel, merev tekintettel bámul be rám, egyet, sem pislogva az orra elé szorított mocskos rongy fölött.

Chris azért jött át, hogy megnézze, hogy vagyok. Úgy tíz évvel lehet idősebb nálam, és azt hiszem, úgy tekint rám, mint az öccsére. De az is lehet, azért jött, hogy megnézze, életben vagyok-e még: a tábornak ebben a szektorában ő a felelős a holt testek elszállításáért. A tüzek folyamatosan égnek éjjel-nappal, amitől a Wright-Pattersont körülvevő menekülttábor valósággal fuldoklik a sűrű ködben. Éjjelente a tüzek fénye a füstöt mélyvörösre színezi, amitől az az érzése támad az embernek, hogy maga a levegő is vérzik.

Elengedem a fülem mellett a megjegyzését, és megkérdem tőle, mi újat hallott a Wright-Pattersonról. A bázist teljesen lezárták azt követően, hogy a part menti támadások után hirtelen elburjánzott körülötte a sátorváros. Senki nem mehet se ki, se be. Megpróbálják féken tartani a Vörös Halált – legalábbis ezt mondják nekünk. Időnként egy csapat állig felfegyverzett, tetőtől talpig vegyi védelmi védőruhába csomagolt katona özönlik ki a főkapukon vízzel meg élelmiszeradagokkal, megnyugtatnak minket, hogy minden rendben lesz, aztán gyorsan visszahúznak a falak mögé, és a sorsunkra hagynak minket, hogy védjük magunkat, ahogy tudjuk. Gyógyszerre van szükségünk. Ők azt mondják, nincs gyógymód a pestis ellen. Egészségügyi berendezésekre van szükségünk. Ők ásót hoznak nekünk, hogy latrina-árkot ássunk. Információra van szükségünk. Mi a fene folyik itt? Ők azt mondják, nem tudják.

– Semmit sem tudnak – feleli Chris. Cingár, kopaszodó fickó, könyvelőként dolgozott, míg a támadások fölöslegessé nem tették a szakmáját. – Senki sem tud semmit. Csak egy csomó pletyka kering, amiket mindenki kész ténynek vesz. – Rám pillant élesen, aztán elnéz. Mintha fájna neki az, amit lát. – Szeretnéd hallani a legfrissebbet?

Nem igazán.

– Hát persze. – Csak azért mondom, hogy itt tartsam még. Alig egy hónapja ismerem őt, de ő az egyetlen ismerős fickó, aki még életben van. Itt fekszem ezen a rozzant kempingágyon, és be kell érnem azzal a kék csíkkal, amit innen látok az égből. Olykor elmosódott, emberforma árnyékok lebegnek be a látómezőmbe, majd tova a ködben, mint valami horrorfilm szereplői, és néha sírást és sikoltozást hallok, de napok óta nem beszélgettem már senkivel.

– A pestis nem tőlük jött, hanem tőlünk – mondja Chris. – Valami szupertitkos kormányzati laborból szabadult el, mikor lekapcsolták az áramunkat.

Köhögni kezdek. Megrezzen, de nem megy el. Megvárja, míg csillapodik a rohamom. Valamikor a zűrzavaros időkben elvesztette az egyik szemüveglencséjét. Bal szemével folyamatosan bandzsít. Egyik lábáról a másikra állva dagasztja a sáros talajt. El akar menni; nem akar elmenni. Ismerem az érzést.

– Hát nem a sors iróniája? – levegőért kapkodok. Érzem a számban a vér ízét.

Megvonja a vállát. Irónia? Manapság már nem létezik irónia. Vagy egyszerűen olyan mértékben van jelen világunkban az irónia, hogy már nem nevezhetjük iróniának.

– Nem tőlünk jött. Gondolj csak bele! Az első két támadás arra ösztönözte a túlélőket, hogy ilyen menekülttáborokba tömörüljenek, mint ez itt. Ez koncentrálja a lakosságot, és tökéletes táptalajul szolgál a vírusnak. Több millió kilónyi friss hús kényelmesen egy helyre összegyűjtve. Zseniális húzás.

– Ami az övék, az az övék. Riszpekt – mondom, megpróbálva ironikusnak hangzani. Nem akarom, hogy elmenjen, de azt sem akarom, hogy beszéljen. Rossz szokása, hogy csak beszél, és beszél, halandzsázik összevissza végtelenül, az a fajta fickó, akinek mindenről van véleménye. De történik valami az emberrel ezekben az időkben, amikor mindenki, akit megismersz, napokon belül meghal: már nem válogatod meg olyan nagyon, hogy kivel lógsz együtt. El tudsz nézni egy csomó hibát. És simán elengedsz egy csomó olyan berögzülést, mint amilyen például az az ordas nagy hazugság, hogy nem rémít halálra a tudat, miszerint minden belső szerved lassan levessé fő.

– Tudják, hogyan gondolkodunk – mondja.

– Honnan a fészkes fenéből tudnád te, hogy ők mit tudnak? – Kezdek méregbe gurulni. Nem tudom biztosan, hogy miért is. Talán csak irigy vagyok. Megosztoztunk a sátron, ugyanazt a vizet ittuk, ugyanazt a kaját ettük, és mégis én vagyok az, aki hamarosan meg fog halni. Mitől olyan különleges ő?

– Azt nem tudom – válaszol gyorsan. – Az egyetlen dolog, amit biztosan tudok, hogy már semmit sem tudok.

A távolból fegyverropogás hangzik fel. Chris alig vesz tudomást róla. A gépfegyverek hangja már megszokottnak számít a táborban. Könnyű lövések madarakra. Figyelmeztető lövések azoknak a bandáknak, amelyek azért közelítenek, hogy megszerezzék a titkos készletünket. Egyes lövések öngyilkosságot jeleznek: valaki, aki már a végső stádiumba jutott, úgy döntött, megmutatja a dögvésznek, hogy ki a főnök. Amikor annak idején megérkeztem a táborba, hallottam egy történetet egy anyáról, aki előbb saját három gyerekével, majd magával végzett, csak hogy ne kelljen szembesülnie a Negyedik Lovassal. Nem tudtam eldönteni, hogy bátor volt-e, vagy ostoba. Egy idő után már nem is tipródtam emiatt. Kit érdekel, hogy mi volt, ha már halott?

Chrisnek már nincs sok mondandója, úgyhogy gyorsan túl is esik rajta, hogy elhúzhasson a fenébe. Mint a meg nem fertőzöttek többsége, ő is hajlamos volt minden mögött a legrosszabbat látni, az elkerülhetetlen bekövetkeztét. Kapar a torka – a füst csípi, vagy esetleg...? Fáj a feje – kialvatlan, vagy éhes, vagy...? Olyan, mint az a pillanat, mikor lepasszoltad a labdát, és látod amint a mázsás hátvéd teljes sebességgel vetődik rá: csakhogy ez a pillanat sosem ér véget.

– Holnap jövök megint – mondja. – Kell valami?

– Víz – mondom, bár nem tudom magamban tartani.

– Rendben, haver, vedd úgy, hogy meg is kaptad.

Feláll. Most már nem látok belőle mást, csak sárral telifröcskölt nadrágját és az agyagos földtől ragacsos bakancsát. Nem tudom, honnan tudom, de biztos vagyok benne, hogy most látom utoljára Christ. Nem fog visszajönni, vagy ha igen, én nem fogok már tudni róla. Nem búcsúzunk egymástól viszláttal. Ma már senki sem mondja a másiknak, hogy viszontlátásra. Ez a szó egészen új értelmet nyert abban a pillanatban, amikor megjelent a Nagy Zöld Szem az égen.

Nézem, ahogy távolodó alakját elnyeli a kavargó füst. Aztán előhúzom a takaró alól az ezüstláncot. Hüvelykujjammal végigsimítok a szépen csiszolt, szív alakú medálon, és a fogyó fényben egészen közel emelem a szememhez. A kapocs akkor éjszaka eltört, amikor letéptem a nyakáról, de egy körömvágó csipesz segítségével sikerült megjavítanom.

A sátor nyílása felé nézek, és őt látom, ahogy ott áll, és tudom, hogy valójában nincs itt, csak a vírus játszadozik velem, hiszen a nyakában ott látom ugyanazt a medált, amit a kezemben tartók éppen. A betegség mindenféle látomásokat hívott elő. Olyan dolgokat, amiket látni akartam, és olyanokat is, amiket nem. A kislány a sátor bejáratánál mind a két kategóriába beleillett.

Bubby, miért hagytál ott engem?

Kinyitom a szám. Érzem a vér sós ízét.

– Menj el.

A látomás reszketve vibrálni kezd. Megdörzsölöm a szemem, és amikor abbahagyom, az öklöm csillog a vértől.

Elfutottál. Bubby, miért menekültél el?

Azután a füst darabjaira tépi szét, szétforgácsolja, semmivé zúzza őt. A nevén szólítom. Nem látni őt még kegyetlenebb dolog, mint látni. Olyan görcsös erővel szorítom az ezüstláncot, hogy a láncszemek bevágnak a húsomba.

Megfogni őt. Elfutni előle.

Megfogni. Elfutni.

A sátramon kívül a halotti tüzek vöröslő füstje. Itt bent a pestis vörös köde.

Te vagy a szerencsés, mondom Sissynek. Te még azelőtt mentél el, hogy elkezdődtek volna az igazán mocskos dolgok.

Távoli fegyverropogás robban bele az estébe. Csakhogy ezúttal nem holmi árnyékokra lövöldöző kétségbeesett menekült szórványos lövéseinek pa-pa-pa-pappja – ez nehézfegyverek dobhártya-repesztő pá-DÁÁMja. A nyomjelző lövedék süvítő vijjogása. Az automata fegyverek gyors válasza.

A Wright-Pattersont megtámadták.

Egyik részem fellélegzik. Mindig megkönnyebbülést hoz, ha hosszas, feszült várakozás után végül kitör a vihar. De lényem másik fele az, amelyik meg mindig elhiszi, hogy van esélyem túlélni a pestist, majdnem összecsinálja magát ijedtében. Túlságosan gyenge vagyok ahhoz, hogy leszálljak a tábori ágyról, de ha nem lennék az, akkor is képtelen lennék rá, annyira rettegek. Lehunyom a szemem, és elsuttogok egy imát a Wright-Patterson asszonyaiért és férfijaiért, hogy elpusztítsanak egy-két támadót értem és Sissyért is. De főkepp Sissyért.

Most robbanások hasítanak bele a levegőbe. Hatalmas robbanások. Akkorák, hogy remeg alattam a föld, vibrál tőluk a bőröm; valósággal érzem, ahogy rácsapnak a halántékomra, ránehezednek a mellkasomra, és kiszorítják belőlem a levegőt. Úgy hallatszik, mintha a világot darabokra szaggatnák – de hát végül is éppen ez történik.

A pici sátorban fullasztó a füst, a bejárata úgy ragyog, mint egy háromszögletű szem, egy élénk, pokoli vörösben izzó parázsszem. Hát itt a vég, gondolom magamban. Végül mégsem pestisben fogok meghalni. Elég sokat éltem ahhoz, hogy ne a betegség, hanem egy földönkívüli behatoló végezzen velem. Jobb módja a halálnak, mindenesetre gyorsabb. Megpróbálok valami pozitív fordulatot csempészni küszöbön álló halálomba.

Puskalövés hallatszik. Hangjából ítélve egészen közelről, talán két-három sátornyira tőlem. Hallom, ahogy egy nő összevissza sikoltozik. Aztán egy újabb lövés. Örvénylő füst. Parázsként izzó vörös szem. Most már hallom is őt, amint közelit hozzám. Bakancsai cuppognak a nedves földön. Kotorászni kezdek az ágyam alatti kupiban: a revolverem keresem a ruhakupacok és a kiürült vizes palackok között. Christől kaptam aznap, amikor meghívott a sátrába lakni. Hol a fegyvered?, kérdezte. Teljesen ledöbbent, amikor hallotta, hogy nincs. Muszáj, hogy legyen fegyvered ember, mondta. Még a gyerekeknek is van. Nem érdekes, hogy képtelen vagyok eltalálni akár egy pajta szélesebbik falát is, és nagy eséllyel a saját lábam lövöm szét, ha elsütöm; az ember utáni korszakban Chris még mindig szentül hisz az alkotmány második kiegészítésében.

Várom, hogy feltűnjön a sátor nyílásában: egyik kezemben Sissy ezüstmedálja, a másikban Chris pisztolya. Az egyik kezemben a múlt. A másikban a jövő. Ez is egy nézőpont.

Talán ha csendben lapítok, az a valaki vagy valami továbbmegy. Leeresztett szempillám alól figyelem a vörös szemként izzó sátornyílást.

És aztán megjelenik egy hatalmas, fekete pupilla a bíborszín szemben. Bizonytalanul inog, ahogy behajol a sátorba, egy-két lépésnyire tőlem: az arcát nem látom, de hallom a zihálását. Igyekszem kontrollálni a saját lélegzetvételem, de akármilyen óvatosan veszem is a levegőt, a fertőzés hörgő hangja csatatéri robbanásoknál is hangosabban zakatol a mellkasomban. Nem tudom tisztán kivenni, mit visel. Csak azt látom, hogy a nadrágja szárát betűrte a bakancsába. Egy katona? Biztosan. Puska van a kezében.

Megmenekültem. Felemelem a medált tartó kezem, és elgyengült hangon szólok hozzá. Előrébb botorkál. Most már látom az arcát. Fiatal, talán egy-két évvel lehet idősebb nálam, és a nyaka csillog a vértől, a keze is vértől iszamós, amelyikben a puskát tartja. Az ágyam mellett fél térdre ereszkedik, aztán visszahőköl, ahogy megpillantja az arcomat: fakósárga bőröm, feldagadt ajkam és mélyen a szemgödörbe süppedt, véreres szemem messziről hirdeti, hogy lesújtott rám a pestis.

Velem ellentétben a katona tekintete tiszta – és a rettegéstől tágra nyílt.

– Tévedtünk, teljesen félreértettük! – suttogja. – Már itt vannak... itt voltak már egy ideje... bennünk... egész idő alatt... itt voltak bennünk.

Két hatalmas árnyék vetődik be a sátor nyilásán. Az egyik a nyakánál fogva megragadja a katonát, és kivonszolja. Felemelem az öreg pisztolyt – pontosabban csak megpróbálom, merthogy kicsúszik a kezemből, még mielőtt akár csak kicsit is fel tudnám emelni. A másik már rajtam is van, odébb löki a revolvert a kezem ügyéből, miközben felránt az ágyról. A fájdalom egy másodpercre elvakít. Válla fölött hátraordít a társának: – Vizsgáld meg! – és a következő pillanatban egy nagy, lapos fémtányér préselődik a homlokomhoz.

– Tiszta.

– És beteg. – Mindkét férfi katonai terepruhát visel – ugyanazt a típust, mint az előbb elhurcolt katona.

– Mi a neved, cimbora? – kérdezi az egyikük. Megrázom a fejem. Nem értem ezt az egészet. Nyílik a szám, de nem tudok értelmes hangot kiadni.

– Hagyd csak, tökre zombi – mondja a társa.

A másik bólint, és az állát dörzsölgetve néz le rám. Azután megszólal:

– A parancsnok arra utasított, hogy minden olyan civilt begyűjtsünk, aki nem fertőzött.

Körém tekeri a takarót, és egyazon lendülettel átnyalábol, és a vállára vet. Határozottan fertőzött civilként ezen nem kicsit lepődöm meg.

– Nyugi, zombi – szól hozzám. – Ennél jobb helyre fogsz kerülni.

Hiszek neki. És egyetlen másodpercre megengedem magamnak, hogy elhiggyem: végül is mégsem halok most meg.