XLV

…A fi­a­tal­em­ber vé­gig­o­sont a fo­lyo­són. A le­ány aj­ta­ja előtt nem állt rend­őr… Még­is­csak se­gí­te­ni akart a fő­fel­ügye­lő?… Ko­pog­ta­tott. Az­u­tán le­nyom­ta a ki­lin­cset és be­lé­pett…

A sö­tét­ben, a le­ány meg­szo­kott he­lyén, a ka­ros­szék­ben egy ár­nyat lá­tott.

– Maud… – sut­tog­ta bi­zony­ta­la­nul.

– Nincs itt – fe­lel­te egy nyu­godt hang. El­der ült a ka­ros­szék­ben.

– Hol van a le­ány?!

– Jó he­lyen. Mi­után tud­tam, hogy meg aka­rod szök­tet­ni, biz­ton­sá­gi in­téz­ke­dé­se­ket tet­tem. Mau­dot szi­go­rú­an őr­zik.

– El­der!

– Nézd öre­gem, itt az igaz­ság küzd a bűn­nel. És az igaz­ság­nak, a maga ri­deg út­ján, a lo­va­gi­as­ság összes sza­bá­lyai sze­rint győz­ni kell. Eb­ben hi­szek, ezért élek, és nem al­ku­szom. A le­ányt tisz­táz­ni kell. Ha meg­szök­te­ted, ev­vel egy gaz­em­ber mal­má­ra haj­tod a vi­zet.

– És ha nem si­ke­rül tisz­táz­ni?

– Ak­kor… ak­kor…

– Ak­kor tönk­re­tet­ted…

El­der gon­dol­ko­zott.

– Nyu­ga­lom, Fé­lix. Sok esé­lyünk van. Az­u­tán ke­re­sem a sző­nye­get. Egy nagy per­zsát ne­héz meg­sem­mi­sí­te­ni, és a sze­mély­ze­tet ta­lán még­sem avat­ják be… El­éget­ni nem le­het… Ha a sző­nyeg elő­ke­rül, ak­kor nyer­tünk!

– Mi­fé­le sző­nyeg­ről be­szélsz?

– Egy rozs­da­szí­nű per­zsá­ról.

– Azt… ami­kor én fü­röd­tem… Wolf­gang a 102-esbe vi­tet­te.

– Mit mon­dasz?! A be­om­lott falú szo­bá­ba?

– Igen.

– Is­te­nem, ha ezt előbb tu­dom… Mi­ért nem szól­tál… Gye­rünk! – Még so­ha­sem lát­ta ilyen iz­ga­tott­nak El­dert.

Si­et­tek…

…A vi­zes, do­hos szo­bá­ban ott volt a sző­nyeg. El­der le­tér­delt, az­u­tán…

Fé­lix szin­te ha­nyatt esett meg­le­pe­té­sé­ben. A fő­fel­ügye­lő vé­gig­fe­küdt, és ar­cát a sző­nyeg­hez szo­rít­va szag­lá­szott…

– Igen… – sut­tog­ta az­u­tán. – Jól sej­tet­tem… – És lá­za­san csil­lo­gott a sze­me. – Nem kell me­ne­kül­ni, öre­gem. Most már biz­tos min­den! Gye­re, csa­var­juk össze a sző­nye­get…

Eb­ben a pil­la­nat­ban ki­aludt a vil­lany…

– Vi­gyázz! – ki­ál­tot­ta El­der, de ké­sőn. Fé­li­xet va­la­ki, aki a nyi­tott aj­tón be­lo­pó­dzott, fej­be ütöt­te, hogy el­ájult. El­der há­rom­szor tü­zelt. A lö­vé­sek fé­lel­me­te­sen vissz­hang­zot­tak. De nem a tá­ma­dó­ra lőtt, ha­nem a le­ve­gő­be.

Köz­ben a sző­nyeg­ről egy lob­ba­nás­sal nagy láng csa­pott fel. Éter­bom­bát do­bott va­la­ki a per­zsá­ra, de már­is ki­sur­rant, és El­der, aki meg­bot­lott Fé­lix tes­té­ben, nem érte el a me­ne­kü­lőt. Fé­li­xet ma­gá­val von­szol­ta és ro­hant… De mint­egy meg­be­szélt jel­re, min­den for­du­ló­nál ké­zi­lám­pák csil­lan­tak fel. Rend­őrök si­et­tek elő­re meg­ha­tá­ro­zott he­lyek­re. El­der négy-öt fo­kon­ként ug­rált le a vas­lép­csőn…

A me­ne­kü­lő min­den eme­let­nél egy lám­pát lá­tott fel­vil­lan­ni… Mö­göt­te az ül­dö­ző… előt­te az eme­le­ten­ként ki­je­lölt rend­őr­tisz­tek… Meg­tor­pant…

El­der tíz lép­csőt ugor­va, rá­ve­tet­te ma­gát. El­kap­ta a tor­kát. Egy­más­ra zu­han­tak.

– Lám­pát! – or­dí­tot­ta tele to­rok­ból. – Most meg­vagy, gaz­em­ber, vége a já­ték­nak.

A má­sik re­zig­nál­tan fe­lelt:

– Ez egy nagy igaz­ság, uram.