XXIV

A fi­a­tal­em­ber fel­éb­redt. Az már nem lep­te meg, hogy egy kád­ban al­szik, és azon sem cso­dál­ko­zott, hogy egy tró­pu­si si­sak van a fe­jén, de kü­lön­ben nin­csen raj­ta sem­mi. Az ilyes­mi újab­ban na­pi­ren­den volt, de azon cso­dál­ko­zott, hogy a víz foly­do­gál a csap­ból, és már ré­gen túl­öm­lött a ká­don úgy, hogy né­hány mil­li­mé­ter­nyi­re el­lep­te a für­dő­szo­bát.

Hol van?

Las­san de­ren­gett… Li Shing… Bruns… Ra­le­igh dok­tor és a mi­mó­za­vi­rág…

El­zár­ta a csa­pot. A szom­szé­dos szo­bá­ból hor­tyo­gást hal­lott. Gye­rünk… gye­rünk… Itt baj lesz… Szo­mo­rú­an lát­ta, hogy kö­pe­nye, né­hány da­rab hi­deg hús tár­sa­sá­gá­ban, a kád mé­lyén ázik. Ki­má­szott a víz­ből. Bruns mé­lyen aludt a má­sik szo­bá­ban, a szó­fa és az asz­tal kö­zött, fe­jét egy fel­bo­rult ka­ros­szé­ken nyug­tat­va. Al­ko­nyo­dott…

Ne­ki­esett a ru­ha­szek­rény­nek. Nem volt er­köl­csi gát­lá­sa. Űzött vad volt. Ha el­fog­ják, fej­be lövi ma­gát. Min­den­től el­te­kint­ve, a gyil­kos­ság ügye két­ség­te­len bi­zo­nyí­té­kot nyer­ne.

Össze­vissza do­bál­ta a ru­há­kat. A leg­rosszabb mi­nő­sé­gűt ke­res­te. Vé­gül egy zsák­sze­rű nyá­ri hol­mi­nál kö­tött ki.

Most jött a baj. A köp­cös em­ber fél mé­ter­rel ala­cso­nyabb volt. Ka­bát kö­nyö­kig, nad­rág tér­dig… Va­dul ku­ta­tott. A bo­lond fel­éb­red, és ak­kor vége. Mit csi­nál itt egy mez­te­len or­vos a szo­bá­já­ban?

Ki­húz­ta a fi­ó­ko­kat. Ren­ge­teg le­vél. Az egyik ha­tal­mas ko­mód­fi­ók­ban egy sző­nyeg. Két­szer há­rom mé­te­res, rozs­da­szí­nű, per­zsa. Nem jó… A má­sik ko­mód­fi­ók­tól hát­ra­hő­költ…

Vagy húsz kü­lön­bö­ző pisz­toly és egy ké­zi­grá­nát. Mi ez? Au­to­ma­ta re­vol­ver, régi hat­lö­ve­tű bull­dog, egy he­ve­der töl­tény… Hal­ló! Ez az­tán szép kis pá­ci­ens. Ki­húz­ta a kö­vet­ke­ző fi­ó­kot.

Még kü­lö­nö­sebb.

Egy gép­fegy­ver. Mi? A Grand Ho­tel szo­bá­já­ban. Sző­nyeg és gép­fegy­ver. Csak úgy mel­lé­ke­sen né­hány gáz­ál­arc.

De ruha nincs! Két­ség­be­ej­tő! Mi­nek ez a sok fegy­ver? Ért­he­tet­len. Vissza­ment a für­dő­szo­bá­ba, és ki­nyi­tot­ta az ab­la­kot.

Szem­ben az egyik nyi­tott ab­lak­ból han­go­kat hall. Va­la­ki go­rom­ba:

– Nem te­he­tek róla, hogy itt va­gyok. Sen­ki sem kény­sze­rít­het rá, hogy dol­goz­zam!

– Té­ved, Hac­ker úr! Ön tar­to­zik dol­goz­ni a vesz­teg­zár ide­je alatt – mond­ta szi­go­rú­an a má­sik. Ez Wolf­gang volt.

– Rend­ben van! De ak­kor dol­goz­zon Schil­ling kor­mány­zó úr is! Nem azért csa­va­rog­tam a Grand Ho­tel előtt, hogy dol­goz­zam!

– Úgy! Tud­ja meg, ké­rem, hogy nincs ele­gen­dő sze­mély­ze­tünk a nagy ven­dég­lét­szám­hoz, és az ál­lam fel­ha­tal­ma­zott, hogy a kincs­tár szám­lá­já­ra vissza­tar­tott egyé­nek kö­zül vá­lo­gas­sunk ki­se­gí­tő erő­ket.

– Nem dol­go­zom – fe­lel­te Hac­ker.

– Igaz­sá­ga van – mond­ta az öreg új­ság­árus. – Mi itt egész­ség­ügyi meg­fi­gye­lés alatt ál­lunk…

– Maga fog­ja be a szá­ját – in­tet­te le Wolf­gang. – Ami az el­lá­tá­su­kat il­le­ti, lé­nye­ge­sen meg fog vál­toz­ni, ha nem dol­goz­nak. Ezt je­gyez­zék meg!

– Ak­kor be­pö­rö­löm! – ki­ál­tot­ta Hac­ker. – Úgy­is ket­ten la­kunk egy szo­bá­ban, ami ra­gály ese­tén sza­bály­ta­lan­ság!

– És ha… fi­ze­tést aján­la­nék, hogy dol­goz­zon?

– En­gem nem le­het meg­vesz­te­get­ni.

– Úgy. Hát ve­gye tu­do­má­sul, ha nem dol­go­zik, nem kap enni.

– Majd szer­zek! Té­ved, ha azt hi­szi, hogy el­ítél­nek lo­pá­sért. Kény­szer­hely­zet. A lap­árus úr a ta­núm. És a Lidia nevű hölgy, akit szin­tén kény­szer­mun­ká­ra ítél­tek.

– Lát­ja, ar­ról pél­dát ve­het­ne! Na­pon­ta két-há­rom fo­rin­tot ke­res bor­ra­va­ló­ban.

– Én nem ke­res­ni aka­rok, ha­nem pi­hen­ni.

– Szép – mond­ta Wolf­gang. – Ha nem ve­szi fel a fo­gas­ról azon­nal a lon­di­ner ru­há­ját, és nem je­lent­ke­zik az eme­le­ten Mar­tin szo­ba­pin­cér­nél, ak­kor üres le­vest és ke­nye­ret kap…

– Na­gyon jó, úgy­is fogy­ni aka­rok!

Hac­ker alig fi­gyelt oda. Az öreg új­ság­árus por­té­ká­ját ol­vas­gat­ta. Volt itt il­luszt­rált lap, ma­ga­zin, új­ság, amennyi ép­pen kel­lett.

– Ami a szó­ra­ko­zást il­le­ti, csak nap­pal ol­vas­hat, mert a vil­lanyt is meg­vo­nom.

– Eh­hez nincs joga – hör­dült fel Hac­ker.

– Úgy van! Nincs joga – mond­ta az öreg hír­lap­árus, mint­ha ős­jo­gász len­ne.

De Wolf­gang el­ment.

– Mi­lyen pi­masz! Ki akar uzso­ráz­ni, mert ide­ke­rül­tünk – dü­hön­gött Hac­ker.

– Lidia ron­tot­ta el. Az a nő meg­bíz­ha­tó al­ko­ho­lis­tá­nak lát­szott, és be­áll szo­ba­lány­nak.

Puff! A kis fül­ké­ben ki­aludt a vil­lany. Wolf­gang első szá­mú fe­nye­ge­té­se be­vált. Hac­ker ká­rom­ko­dott.

– A min­de­nit. Hét óra van, és tíz előtt nem tu­dok alud­ni. Azt hi­szi a disz­nó, hogy így kény­sze­rít­het.

– Azért még­is szó­ra­koz­ni fo­gunk – mond­ta az öreg, és verk­liz­ni kez­dett. – Ezt le­het sö­tét­ben is…

– Bár tud­nék így alud­ni egész nap, mint ez a dög. – A sa­rok­ba mu­ta­tott, ahol a benn­szü­lött dísz­mű­árus hor­tyo­gott. – Ezt nem hív­ja dol­goz­ni…

– Mert fe­ke­te – mond­ta az öreg, és verk­li­zett. – Nem sze­re­tik er­re­fe­lé, csak boy­nak…

Egy ide­ig csak a verk­li szólt.

– Ide hall­gas­son… Itt szem­ben ez a köp­cös alak ilyen­kor le­megy a ven­dég­lő­be… Azt hi­szem, le­het­ne a szo­bá­já­ból egy kis italt és ci­ga­ret­tát hoz­ni… Hogy mi is jól érezzük ma­gun­kat.

– Az öt­let nem rossz. Ha va­la­mi kész­pénzt ta­lál, azt se hagy­ja ott.

Csak a verk­li szólt. Hac­ker át­má­szott az ab­la­kon. Be a szem­köz­ti für­dő­szo­bá­ba.

Toccs! Víz… Hát ez mi? Úszik a für­dő­szo­ba. Ment vagy hét lé­pést, az­u­tán fel­gyúj­tot­ta a vil­lanyt.

Úgy állt meg ré­mü­le­té­ben, mint akit vil­lám súj­tott. Szem­ben vele egy tel­je­sen mez­te­len em­bert pil­lan­tott meg, gáz­ál­arc­ban. Ke­zé­ben egy gép­fegy­ver­rel. Hac­ker der­med­ten néz­te. A nyel­ve fel­mond­ta a szol­gá­la­tot. A gép­pus­ka len­dül, most vég­re ész­be kap, és ki­nyújt­ja a ke­zét, de a má­sik ol­dal­ról a gáz­ál­ar­cos jobb ökle le­csap az ál­lá­ra, hogy knock­ou­tol­va a kád­ba zu­han. Nagy freccse­nés…

Ez­alatt az öreg verk­li­zett a sö­tét­ben. Vagy tíz perc múl­va zö­rejt hall az ab­lak­nál. Va­la­mi árny­sze­rű lép be.

Aha! Jön vissza Hac­ker, az el­szánt mun­ka­nél­kü­li – gon­dol­ja, pe­dig egy úr ér­ke­zik a sö­tét­ben, egy szál gáz­maszk­ba öl­töz­ve…

– Mit ho­zott? – kér­de­zi az öreg a fo­gas­nál ta­po­ga­tó­dzó árny­tól.

– Pszt… – csak ennyit fe­lel.

„Va­la­mi baj van”, gon­dol­ja az új­ság­árus, és verk­li­zik, gé­pi­e­sen, né­mán. Majd meg­tud­ja rö­vi­de­sen, hogy mi­ért nem le­het be­szél­ni… Köz­ben a má­sik mint­ha vet­kőz­ne. Egy le­esett cipő kop­pan…

Öt perc múl­va nyi­ko­rog az ajtó. Ki­sur­rant! Csak nem csi­nált va­la­mi disz­nó­sá­got? Hova ment? Ag­gód­va verk­li­zett.

Tíz perc múl­va Mar­tin­nál je­lent­ke­zett egy fi­a­tal­em­ber. Fé­lix volt.

– A di­rek­tor mond­ta, hogy itt dol­goz­zam.

– Maga az a ki­kö­tő­mun­kás?

– Én.

– Hogy van öl­töz­ve?!

Vé­gig­né­zett ma­gán. Arany­gom­bos há­zi­szol­ga­ka­bát­ban volt. Ez rend­ben vol­na. De egy ir­tó­za­to­san ron­gyos zsa­kett­nad­rá­got vett fel hoz­zá. Ez a benn­szü­lött cse­cse­be­cse­á­rus ru­ha­da­rab­ja volt. Mit csi­nál­jon? Sö­tét­ben kel­lett öl­töz­ni.

– És ez a cipő.

Le­né­zett. Mi?…

Egy pil­la­nat­ra el­szé­dült!

…Fe­hér te­nisz­ci­pő volt raj­ta, egy bar­na folt­tal.