XVIII

…Mi­után a le­pe­dős fi­a­tal­em­ber ki­ug­rott a kert­be, óva­to­san lo­pa­ko­dott to­vább a fal mel­lett. Érez­te, hogy el­dől a ki­me­rült­ség­től.

Fe­let­te egy re­cés üve­gű, nyi­tott ab­la­kot lá­tott. La­kó­szo­ba nem le­het, csak mos­dó­he­lyi­ség. A le­pe­dőt össze­csa­var­va a de­re­ka köré kö­töt­te, az­u­tán fel­má­szott a pár­kány­ra. Sö­tét és csend.

Be­lé­pett a he­lyi­ség­be. Az bi­zo­nyos, hogy nincs ben­ne lakó, für­dő­ká­dat érint a keze. Nem akart so­kat jár­kál­ni, mert az ajtó ha­sa­dé­ka alatt fény lát­szott. Egy te­rí­tő­höz ért a keze… majd­nem föl­dig lóg… Ez jó. Va­la­mi pi­he­nő­ke­re­vet a für­dő­ző ven­dé­gek szá­má­ra. Re­mél­he­tő­leg nem jön­nek ide haj­nal­ban fü­röd­ni. Gyor­san fel­leb­ben­tet­te a te­rí­tőt, és a ke­re­vet alá bújt, nyom­ban el­aludt.

Arra éb­redt fel, hogy Ran­ke dok­tort bon­col­ják fe­let­te.

Fé­nyes reg­gel volt. Amit ő ke­re­vet­nek né­zett, az a le­te­rí­tett hosszú bon­co­ló­asz­tal volt. Ha kis­sé ar­rább nyúl az éj­jel, ak­kor meg­érin­ti a te­te­met.

Brrr!… Nem va­la­mi kel­le­mes ka­land.

– A máj eny­hén duz­zadt, ma­lá­ri­ás re­ci­di­vák nyo­mai… ezt ne is írja, kol­lé­ga – hal­lat­szik Mar­k­heit han­ga. – Gyo­mor bel­ső fa­lán gyó­gyult ul­cus­ra em­lé­kez­te­tő, bor­só­nyi, duz­zadt nyi­rok­szö­vet, így… Gye­rünk to­vább… Hány óra van? Kez­dek éhes len­ni… Ez sem­mi… Így. Most írja: a fel­ső tü­dő­le­beny­nél in­du­ló szúrt seb nyí­lá­sa kö­rül mint­egy két cen­ti­mé­te­res el­szí­ne­ző­dés, zú­zott fe­lü­let, bi­zo­nyá­ra a mar­ko­lat­tól… Hű, de me­leg van… Így… ez sem­mi… Me­he­tünk… – Kö­peny­su­ho­gás köz­ben dik­tál. – A ha­lál oka a szúrt seb men­tén át­vá­gott ar­té­ria kö­vet­kez­té­ben be­ál­lott gyors elv­ér­zés. Gru­ber, varr­ja össze, a jegy­ző­köny­vet, két pél­dány­ban gé­pel­ve, a lunch-höz ké­rem.

A Gru­ber nevű pisz­mog­ni kez­dett a var­rás­sal, időn­ként ziz­zent a szur­kos spár­ga, a töb­bi­ek ke­zet mos­nak, az­u­tán men­nek. A te­rí­tő alatt tá­vo­lo­dó ci­pők lát­sza­nak.

Ejha!

Az egyik cipő fe­hér te­nisz­szö­vet, igen pisz­kos, és egy kü­lö­nös ala­kú ká­vé­bar­na folt van raj­ta!

Ez hoz­ta a le­ve­let Maud szo­bá­já­ba, amit a le­ány el­ége­tett. Már a kü­szöb­nél van… A fene ezt a Gru­ber ne­vűt, hogy itt ma­radt varr­ni! Most meg­tud­hat­ná…

De hi­á­ba.

Be­csu­kó­dott az ajtó, el­men­nek, és a Gru­ber nevű varr. Még hoz­zá dú­dol is a pi­masz!

Hű, de me­leg van… és hogy meg­áll itt a le­ve­gő. Nézzük csak. Kik le­het­tek je­len a bon­co­lás­nál? Mar­k­heit egész­ség­ügyi fő­ta­ná­csos, az al­or­vo­sai és or­vo­sai. Ál­ta­lá­ban csak or­vos. Te­hát a bar­na fol­tos fe­hér cipő egy or­vo­sé.

Kezd a hő­ség el­vi­sel­he­tet­len len­ni. Tu­laj­don­kép­pen med­dig varr ez az alak? És dú­dol köz­ben. Ilyen egy ször­nyű frá­ter.

Na, vég­re. Mo­sak­szik. Most meg fü­tyül. Ez tré­fá­ra ve­szi az ilyes­mit! De vég­re megy, és az ül­dö­zött Fé­lix ki­mász­hat a le­ve­gő­re. A ha­lott le­ta­kar­va fek­szik. Un­dok hely.

Hogy a fe­né­be jut ki az em­ber élve a bonc­te­rem­ből, ha nem or­vos?… Kö­rül­né­zett. A fa­lon né­hány kö­peny ló­gott.

Gyor­san fel­vesz egy kö­penyt. Akad egy bo­ká­ig érő. El­szán­tan az aj­tó­hoz megy és ki­lép!

Lesz ami lesz!

Bo­ka­zör­re­nés. Az őr tisz­te­leg. Nagy­sze­rű. Sem­mit sem vett ész­re.

– Mer­re men­tek a kol­lé­gák? – kér­de­zi.

– A szu­te­rén­ben ren­dez­ték be a fer­tőt­le­ní­tőt.

– Kö­szö­nöm.

A föld­szint mel­lék­fo­lyo­só­ján van­nak. Öl­tö­zők, gép­ház, kam­rák… El­si­et.

Kiér a sző­nye­ges, szál­lo­dai fo­lyo­só­rész­re és megy. Hová? Ezt ő is sze­ret­né tud­ni.

– Dok­tor úr!

Ha­tal­mas, köp­cös em­ber szólt rá, egy nyi­tott aj­tó­ból.

– Pa­ran­csol?

– Jo­han­nes Bruns va­gyok, azt hit­tem, hoz­zám küld­te Mar­k­heit ta­ná­csos úr.

– Igen… igen… Túl­men­tem a szo­bán…

– Pa­ran­csol­jon…

Gyor­san be­lé­pett. Ta­lán itt sze­rez­het va­la­mi ru­hát.

– Hát mi­ről van szó?

Az óri­ás, vál­las, dur­va arcú em­ber ri­kí­tó ele­gan­ci­á­val volt öl­töz­ve. De si­ral­ma­san szen­ve­dő arc­cal né­zett a fe­hér kö­pe­nyes lá­to­ga­tó­ra.

– Mar­k­heit ta­ná­csos úr azt mond­ta… hogy ön se­gít­het raj­tam, dok­tor úr… ön a nagy Ra­le­igh pro­fesszor fia…

– Így van. Ne­vem John Ra­le­igh… Mit kí­ván?

– Nem… Char­les­nek hív­ják?

– De­hogy­nem. John Char­les Ra­le­igh a ne­vem… Nagy­apám után va­gyok John, és ezt hasz­ná­lom… Hát mi a pa­na­sza, ké­rem?

– Hát nem mond­ta el Mar­k­heit úr?

– Na… úgy nagy­já­ból… épp hogy… De jobb, ha a be­teg maga me­sé­li… Mi­óta érez fáj­dal­ma­kat?…

– Én? Nem fáj sem­mim…

– Már úgy ér­tem, hogy a hu­rut, il­let­ve a láz… ami­kor hát kez­dő­dött… Me­leg van itt…

Meg­tö­röl­te a hom­lo­kát.

– Nem volt lá­zam, se hu­ru­tom… nem ér­tem… – cso­dál­ko­zott a be­teg.

– Na, úgy ér­tem, hogy szá­mí­tot­tam ilyen tü­ne­tek­re, mert ha fej­fá­já­sa szo­kott len­ni…

– Nem szo­kott.

Mi baja van en­nek?!

– So­ha­sem fáj a fe­jem – is­mé­tel­te.

– Úgy… ez elég ag­gasz­tó… és re­u­má­nál…

– Nincs re­u­mám!

Hát ez re­mény­te­len!

– Mije fáj tu­laj­don­kép­pen?

– Sem­mim!

– Igen?… Ezen majd se­gí­tünk. Sze­dett már po­ro­kat?

– Nem… – só­haj­tott Bruns. El­gyö­tört, be­esett ar­cán a ha­lál­fé­le­lem ve­rí­té­ke fény­lett… – Azt hi­szem… raj­tam… csak Li Shing se­gít­het.

– Kí­nai… bel­gyó­gyász?

– Nem… Ő a be­teg­ség… Li Shing! Mar­k­heit azt mond­ta hogy ta­nács­ko­zott ró­lam ön­nel.

– No igen… ta­nács­ko­zott… De jobb, ha el­mond­ja… az ilyes­mit a be­teg­től kell hal­la­ni…

Hát ez mi?… Te­rí­tett asz­tal, gyö­nyö­rű hi­deg büfé! Nagy­be­teg­nél rit­ka­ság, és po­ko­li kín a Fé­lix nevű úr­nak, aki hu­szon­négy órá­ja nem evett, csak fu­tott, me­ne­kült, öl­tö­zött, vet­ke­zett és részt vett egy bon­co­lá­son. Mi­lyen cso­dás bél­szín!

– …Négy év előtt kez­dő­dött – mond­ta egy mély só­haj­jal a hen­tes­ala­kú, dur­va­ar­cú em­ber, aki ezen­fe­lül ri­kí­tó ele­gan­ci­á­val öl­tö­zött, és ak­ko­ra la­pos, nagy ke­zei vol­tak, mint egy-egy tep­si. – Négy év előtt jár­tam elő­ször Ku­a­la Lum­pur­ban. Ott kez­dő­dött. Egy nyir­kos, for­ró es­tén…

– Hi­deg­rá­zás?

– Nem… Sze­re­lem.

– Az sem cse­kély­ség.

– Meg­is­mer­ked­tem Li-Shing­gel, és meg­sze­ret­tük egy­mást. Én is sze­ret­tem. De hát egy kí­nai nő és az a rossz sza­gú, zsú­folt Ku­a­la Lum­pur… Szó­val, két hó­nap után vé­get ve­tet­tem az ügy­nek. Éj­sza­ka ti­tok­ban el­ha­józ­tam messzi­re. Sang­háj­ba. Itt kez­dő­dött. Öt perc­cel a meg­ér­ke­zé­sem után je­lent­ke­zett egy vén kí­nai. „Uram – mond­ta – Li Shing üze­ne­tet kül­dött.” És át­adott egy le­ve­let. Li Shing dik­tál­ta va­la­mi kí­nai gaz­em­ber­nek. Az állt ben­ne, hogy ő el­vo­nul va­la­ho­vá, egy er­dő­be. Ott éj­jel-nap­pal azt az át­kot gon­dol­ja, hogy én meg­hal­jak. Ha el­jött az idő, jus­son eszem­be utol­já­ra Li Shing, aki a ha­lál ér­ke­zé­se­kor négy mi­mó­za­vi­rá­got fog kül­de­ni. Ami­kor a ne­gye­dik vi­rág meg­ér­ke­zik; ké­szül­jek a ha­lál­ra… Ön mo­so­lyog? Én is ne­vet­tem. És ki­rúg­tam a kí­na­it. Pe­dig so­kat hal­lot­tam a ba­bo­ná­ról, hogy itt Ke­le­ten már lát­tak meg­át­ko­zott em­bert nap­ról nap­ra fogy­ni, sor­vad­ni, és nem volt or­vos aki se­gít­sen raj­ta. Há­rom hó­nap előtt kap­tam az első vi­rá­got, és ne­vet­tem vol­na, ha… ha nem Lon­don­ban tör­té­nik.

– Mi??!

– Így van. Lon­do­ni für­dő­szo­bám­ban, a föl­dön egy mi­mó­za­vi­rág fe­küdt, és sen­ki sem tud­ta meg­mon­da­ni, hogy mi­kor ke­rült oda. Utá­na sú­lyos inf­lu­en­zá­ban meg­be­te­ged­tem… Az­óta hi­szek… Igen… Az­óta meg­ren­dült ben­nem az anya­gi­as­ság. Fél­ni kezd­tem. Rossz ál­ma­im vol­tak… Fogy­tam…

– Hány font volt, mi­előtt le­fo­gyott?

– Két­szá­zon felül – fe­lel­te egy mély só­haj­jal; és ci­ga­ret­tá­ra nyúj­tott. – Az­u­tán ke­res­tem Li Shin­get, Ku­a­la Lum­pur­ból el­tűnt. Ez­re­ket köl­töt­tem rá, hogy ke­res­tes­sem fel­ku­tas­sam, száz meg száz em­ber­rel, min­den­fe­lé Ázsi­á­ban. Hi­á­ba. És Co­lom­bó­ban, két hó­nap előtt, a reg­ge­li­ző­asz­ta­lon meg­ta­lál­tam a má­so­dik mi­mó­zát…

– Bo­csá­nat, uram – fe­lel­te a fe­hér­kö­pe­nyes –, mi az ön fog­lal­ko­zá­sa?

A köp­cös egy má­sod­per­cig kör­be­já­rat­ta a sze­mét a szo­bá­ban. – Ma­gán­zó va­gyok…

Kí­nos csend. Nyil­ván­va­ló volt, hogy ha­zu­dik. Az űzött fi­a­tal­em­ber vá­gyó pil­lan­tást ve­tett a kis­asz­tal­ra, ahol az éte­lek áll­tak.

– Az­u­tán – foly­tat­ta a köp­cös –, teg­nap meg­tör­tént a ka­taszt­ró­fa.

– Még egy mi­mó­za?

– Úgy van.

Meg­tö­röl­te a hom­lo­kát. A ré­mü­let nyir­ka ült raj­ta. Ez az em­ber ko­mo­lyan baj­ban volt. Sár­gás bő­rén, za­va­ros te­kin­te­tén csak­ugyan a ha­lál üze­ne­te ült.

– Mar­k­heit azt mond­ta, hogy el­kül­di önt hoz­zám, Mr. Ra­le­igh, mert ha­son­ló eset­ben már si­ker­rel járt el, egy ha­jós­tiszt­nél…

– Igen, igen… az jó kis eset volt.

– Ugyan­olyan, mint az enyém?

– Nem. An­nak nár­ciszt küld­tek, de szin­tén le­fo­gyott.

– Én, uram, nem re­mé­lek már… Ét­vá­gyam nincs, az iz­ma­im er­nyed­tek, a lég­zé­sem ne­héz… de az ét­vágy­ta­lan­ság a leg­na­gyobb hiba. Nem tu­dok enni…

– Ért­he­tet­len – fe­lel­te Fé­lix li­heg­ve, és na­gyot nyelt.

– Egész nap itt áll az étel. Azt re­mél­tem, hogy meg­kí­vá­nom… de hi­á­ba!…. Nem tu­dom, hogy az ön ha­jós­tiszt­jé­nél mint volt…?

A fi­a­tal­em­ber fel­de­rült.

– Ugyan­ez. Ép­pen itt ér­tem el si­kert!

– Ho­gyan?

– Szug­gesz­ti­ó­val! Ez az egyet­len mód. Ön egy erő­sebb aka­rat be­fo­lyá­sá­ra meg­gyó­gyul…

– Iga­zán?!… Nem bán­ná meg!… Két­ség­be­es­tem, ami­kor Mar­k­heit azt mond­ta, hogy ön csak ak­kor jö­het, ha nem lesz – itt meg­vo­nag­lott az arca – bon­co­lás… Ne­kem sür­gős… Mert vé­gem… vé­gem…

A kö­pe­nyes meg­könnyeb­bült. Nincs baj. Ra­le­igh nevű or­vos nem fog jön­ni, mert ma volt a bon­co­lás.

– Hát, ké­rem… Kez­dőd­jék a hip­nó­zis. Ön min­den­ben utá­noz­zon, bár­mi­lyen ne­he­zé­re es­sék. Te­gye, amit mon­dok. A ha­jós­tisz­tet ha­lá­la előtt ne­gyed­órá­val gyó­gyí­tot­tam meg, ugyan­ilyen el­me­baj­ból… Áll­jon fel… Így… Néz­zen jól a sze­mem­be… Jöj­jön… Ül­jön le… Így…

Ott ül­tek az asz­tal­nál. A fi­a­tal­em­ber tá­gu­ló orr­cim­pák­kal be­le­vá­gott a hús­ba, és a ré­mül­ten bá­mu­ló Bruns sze­me­i­be néz­ve, re­ked­ten mond­ta:

– Vág­jon! Így… Te­gye a szá­já­ba. – Enni kez­dett mo­hón… – Így… Rág­ni!… Rág­ni!… Úgy… Megint… – Vá­gott és evett, és a sze­me ra­gyo­gott. A má­sik nagy kín­nal kö­vet­te a pél­dá­ját, gye­re­ke­sen sí­rós arc­cal. – Egyen… Az ilyen jó­ízű pél­da ra­gá­lyos… Így volt a ha­jós­nál… enni… rág­ni! Rág­ni! Néz­zen a sze­mem­be: rág­ni… enni… Mus­tár nincs?

A be­teg hü­le­dez­ve néz­te. Az or­vos szug­gesz­ti­ós gyógy­mód­ja alatt per­ce­ken be­lül el­tűnt min­den étel az asz­tal­ról…

De vé­gül is Bruns ked­vet ka­pott a tele száj­jal táp­lál­ko­zó em­ber­től, és evett… Egész jó or­vos.

– Most tölt­sön ma­gá­nak eb­ből a whis­ky­ből…

– Nem bí­rom…

– Csend! Csi­nál­ja utá­nam! Így! Fe­né­kig… – És ivott! Ivott!

Bruns is ki­it­ta a po­ha­rá­ból a whis­kyt.

– És most? – kér­dez­te.

– Most szé­pen el­ének­li ve­lem együtt tíz­szer, hogy „It’s a long way to Typ­pe­rary…”

…Ké­sőbb a má­sik szo­bá­ban lakó hit­té­rí­tő két kéz­zel ver­te a fa­lat, hogy hagy­ják abba az el­vi­sel­he­tet­len kor­nyi­ká­lást, mert az igaz­ga­tó­hoz megy, de nem is he­de­rí­tet­tek rá. Sőt, tánc­ra per­dül­tek, hogy reng­tek az ab­la­kok!