XXXVI

Ti­zen­egy óra le­he­tett, Maud még ol­va­sott, mi­kor ko­pog­tak.

– Tes­sék.

Egy ijesz­tő hölgy lé­pett be a szo­bá­ba. Kü­lö­nös, ká­vé­szí­nű blúz­ban volt, sö­tét taft al­só­szok­nyá­ban, lakk­ci­pő­ben, és fél ar­cát mér­ta­ni pon­tos­ság­gal el­ha­tá­rol­va, tel­je­sen be­lep­te a szőr.

– Pszt… Át kell öl­töz­nöm… Ru­hát hoz­tam… – Egy cso­mag volt nála, ami­ből egy kard állt ki.

Maud elő­ször ke­zé­vel a szá­ját szo­rí­tot­ta, hogy ne ne­ves­sen han­go­san.

– Jel­lem­ző – mond­ta Fé­lix ke­se­rű­en. – Ön e drá­mai hely­zet­ben ki­ka­cag.

– Hon­nan jön?

– Le­het azt tud­ni?…

El­tűnt a für­dő­szo­bá­ban, és nyom­ban vissza­tért Dick­man sor­ha­jó­ka­pi­tány egyen­ru­há­já­ban. A nad­rág bo­kán, a ka­bát csuk­lón felül ért, és az első moz­du­lat­nál le­pat­tant egy váll­ró­zsá­ja.

– Most bo­rot­vál­koz­nom kell – mond­ta zor­dan, mert a „Sid­ney Crick” fel­írá­sú gyöngy­ház nye­lű pen­gét, a szap­pant és a fő­kul­csot gon­do­san meg­őriz­te.

– Bor­zasz­tó így, fél sza­kál­lal.

– Tisz­tá­ban vol­tam vele, ami­kor ide­jöt­tem, hogy jobb len­ne meg­hal­ni. Sze­ret­nék tet­sze­ni ma­gá­nak, és erre vi­szont­lát, mint egy me­se­be­li fé­lig nyú­zott bak­kecs­két…

És egy­sze­rű­en ma­gá­hoz húz­ta a le­ányt.

– Maud… eny­hí­ti a szo­mo­rú­sá­gát, ha azt mon­dom, hogy min­dent tu­dok ma­gá­ról… És még­is sze­re­tem?

A le­ány szo­mo­rú­an, de el­len­ke­zés nél­kül állt előt­te, és le­haj­tot­ta a fe­jét.

– Jól­esik… amit mond… És ta­lán, ha más­kor… Eh… úgy­is mind­egy.

– Ide hall­gas­son, Maud… Ame­ri­ká­ban el­tűn­het a her­ceg­gel együtt, és ha el­tűn­né­nek, én is jön­nék…

– Késő. Ne­kem min­den­kép­pen be­fel­leg­zett, akár Dec­ker fel­je­len­té­se, akár Borck­man le­lep­le­zé­se mi­att… Leg­fel­jebb né­hány em­ber meg­me­ne­kül­het az én be­csü­le­tem árán… Adja ide, ké­rem, a fü­ze­tet.

– A… fü… zet…

Maud ijed­ten né­zett a fér­fi ré­mült ar­cá­ba.

– Mi van… a fü­zet­tel?!

– A… 102-es­ben… ott­ma­radt… a szol­ga­ru­hám­ban… a zse­bé­ben volt… és le­vit­ték…