V

Köz­vet­le­nül a vesz­teg­zár előtt ez volt a hely­zet a Grand Ho­tel elő­csar­no­ká­ban:

Ar­min Van­gold ter­mény­ke­res­ke­dő, aki har­minc­évi mun­ka után, nagy va­gyon bir­to­ká­ban el­ha­tá­roz­ta, hogy vég­re élni fog, és Ju­lia nevű fe­le­sé­gé­vel Kis-La­gon­dá­ba ér­ke­zett: az asszony­tól bú­csú­zott a szál­ló ka­pu­já­ban. Van­gold­né Ju­lia öt­ven­két éves volt, nyolc­van­hét kiló, szi­go­rú, de­rék, nagy to­ká­jú hölgy. A vá­ros­ba megy be­vá­sár­lá­so­kat esz­kö­zöl­ni, és Van­gold az ízü­le­te­i­re való hi­vat­ko­zás­sal nem kí­sé­ri el. Van­gold ízü­le­tei nem fáj­tak ezen a na­pon, sőt el­len­ke­ző­leg. Van­gold sze­re­tett vol­na kis­sé „élni” eb­ben a tün­dér­pa­lo­tá­ban, jár­kál­ni, ol­vas­ni, egy po­hár sört inni és hát… eset­leg… be­szél­get­ni, egy ked­ves hölggyel… Hi­szen nincs ab­ban sem­mi. Ő sze­re­ti a fe­le­sé­gét, de néha jó len­ne egy ki­csit azt ten­ni, ami­hez ép­pen ked­ve van… Is­te­nem, ha egy hé­tig egye­dül sü­rög­het­ne itt. Este… be­néz­ne a bár­ba! Ju­li­á­nak még csak em­lí­te­ni is is­ten­kí­sér­tés len­ne… Néz­te a tá­vo­lo­dó, jól meg­ter­mett hit­vest… De­rék asszony, na­gyon sze­re­ti; de hát a víz nél­kül sem él­het az em­ber, azért még­is­csak jó oly­kor egy po­hár ko­nyak.

Ott van Lind­ner, a kö­vér ba­ri­to­nis­ta. Vi­lág­hí­rű hang­já­ból ma már csak a fele van meg: a vi­lág­hír. Ép­pen le­jön az eme­let­ről. Meg­kér­de­zi a por­tást, hogy járt-e már itt a déli pos­ta?… Még nem. Bruns, egy szé­les vál­lú, töm­pe orrú, ko­mor em­ber, a lép­csőn áll zseb­re du­gott kéz­zel, és szi­va­ro­zik. Fur­csa, időn­ként vissza­té­rő ven­dég.

Az egyik nagy fo­tel­ben ül­dö­gél Sig­no­ra Rel­li, a ha­tal­mas ter­me­tű, de gyö­nyö­rű ala­kú, szi­cí­li­ai öz­vegy, aki­nek kis­sé fér­fi­as hang­ja, mar­káns, de ér­de­kes arca a ho­tel ál­lan­dó kö­zép­pont­ja; ci­ga­ret­tá­ra gyújt, és egy boy­tól a Cor­ri­e­re del­la Será-t kéri, Dick­man, a „Ba­táv­ia” sor­ha­jó nyu­gal­ma­zott ka­pi­tá­nya Hil­ler­rel, egy bos­to­ni tej­krém­gyá­ros­sal cse­ve­gett, és a be­já­rat­nál egy kis­sé mo­lett sző­ke nő bő­rönd­je­it rak­ták le. A por­tás­nak azt mond­ta, hogy Ho­uld ka­pi­tány­né Sid­ney­ből. A nő szép, de né­hány ránc van a sze­me sar­ká­ban és a nya­kán is, a krém és pú­der da­cá­ra, ha ol­dalt for­dul, egy hosszú ín fe­szül meg. A hall sar­ká­ban na­gyon jól öl­tö­zött, ápol­tan fe­hér bőrű, ér­de­kes, szép arcú fi­a­tal­em­ber állt. Erich Kra­martz. Bó­lin­tott a nő felé. Mrs. Ho­uld vissza­kö­szönt, és meg­in­dult a lift­hez.

Most jön Ran­ke dok­tor, aki egy be­teg ven­dé­get vizs­gált.

– Hol te­le­fo­nál­ha­tok?

– Jobb­ra van­nak a fül­kék – fe­lel­te a por­tás.

Az or­vos el­si­et. Erich von Kra­martz las­san a lift felé in­dul, amely az imént vit­te fel Mrs. Ho­ul­dot, az új ven­dé­get. Ez­u­tán a ter­mény­ke­res­ke­dő (Van­gold úr) a por­tás­hoz lép, és lát­szó­lag kö­zöm­bö­sen így szól:

– Ki az a sző­ke hölgy, aki most be­ment az ét­te­rem­be? Fel­tű­nő­en ha­son­lít… egy ro­ko­nom­ra…

A por­tás szo­mo­rú­an néz rá:

– Az, ké­rem? Vil­li­er­s­né őnagy­sá­ga. A fér­je fő­szer­kesz­tő Szin­ga­púr­ban.

Van­gold úr las­sú lép­tek­kel utá­na bal­lag… Csak úgy… mint aki né­ze­lő­dik…

Most egy hit­té­rí­tő siet ki az ét­te­rem­ből. Tár­sas au­tó­bu­szon ér­ke­zett. Csak ét­ke­zik, és már megy to­vább, a vi­lá­gi bű­nök­nek e csil­lo­gó pok­lá­ból. A leg­szi­go­rúbb misszi­ós rend fe­ke­te szí­nű, bár­sony­gal­lé­ros ka­bát­já­ban van. Nagy, sö­tét kő­gom­bok fi­tyeg­nek a gomb­lyu­kak­ból.

Ez a ruha azt je­len­ti, hogy vi­se­lő­je éve­ket töl­tött a lep­rá­sok kö­zött egy szi­ge­ten, mint ön­kén­tes ápo­ló.

A szi­cí­li­ai öz­vegy las­sú, ál­ma­tag já­rás­sal oda­jött. Egy fej­jel ma­ga­sabb a misszi­o­ná­ri­us­nál. Rá­mo­soly­gott, hogy va­la­mennyi foga elő­vil­lant.

– Bo­csá­nat, uram, nem hív­ják önt Cres­son­nak?

– Nem.

– Ér­de­kes. Em­lé­kez­te­tett egy úrra, aki nem­ré­gen el­hunyt. Azt hit­tem, ro­ko­na… Bo­csá­nat…

És ott­hagy­ta.

Eb­ben a pil­la­nat­ban bor­zal­mas szi­ré­ná­zás­sal nyolc-tíz autó vág­ta­tott a szál­ló elé. Ka­to­nák és rend­őrök ug­rál­tak le se­ré­nyen.

A be­já­rat előtt, de az ut­cán, egy benn­szü­lött ma­láj tán­cál­ar­co­kat, min­den­fé­le dísz­hol­mit és le­ve­le­ző­la­pot árul. Hac­ker, egy ki­kö­tő­mun­kás, ál­lás nél­kül ácso­rog és bá­mész­ko­dik. Arra jön Miss Lidia is, akit reg­gel ki­uta­sí­tot­tak a ha­tó­sá­gok, mi­után idá­ig az­zal az in­dok­lás­sal tar­tóz­ko­dott a szi­ge­ten, hogy vissza­vár egy ha­jós­tisz­tet, aki két év előtt né­hány perc­re tá­vo­zott, és Wal­ter, a hely­be­li fo­to­grá­fus se­géd­je, aki vi­lá­gi em­ber­nek kép­ze­li ma­gát, mert szip­ká­ból szív­ja a ci­ga­ret­tát és lo­vag­ló­pál­cát hord.

…Az au­tó­ról le­ug­rá­ló ka­to­nák min­den­kit be­szo­rí­ta­nak a szál­ló hall­já­ba, még az ősz sza­kál­las Kro­gen új­sá­gost is, aki­nek a nya­kán egy drót­ke­ret­ben il­luszt­rált la­pok függ­nek, és ő köz­ben egy kis ze­né­lő­do­bozt nye­ker­get, ab­ban a hit­ben, hogy et­től több la­pot áru­sít.

A hall­ban cso­dál­koz­va, arány­lag hig­gad­tan fo­gad­ják az ese­mé­nye­ket, de ami­kor egy hi­va­ta­los sze­mé­lyi­ség azt ki­ált­ja, hogy „min­den­ki őriz­ze meg nyu­gal­mát, nincs sem­mi baj!” – nyom­ban ki­tör a pá­nik.

A hall min­den ki­já­ra­tát meg­száll­ják a rend­őrök, és a ka­pi­tány har­sá­nyan uta­sít egy de­tek­tí­vet.

– In­téz­ked­jék, hogy va­la­mennyi lakó meg­je­len­jen az elő­csar­nok­ban… Vesz­teg­zár alá ke­rül a szál­ló.

Most jön az igaz­ga­tó.

– Wolf­gang va­gyok. Én te­le­fo­nál­tam a rend­őr­ség­re, ami­kor az or­vos meg­ál­la­pí­tot­ta a fer­tő­ző be­teg­sé­get.

– Az egész­ség­ügyi ta­ná­csos úr­nak szí­ves­ked­jék je­len­tést ten­ni, aján­lom, hogy írás­ban. Mi­lyen ra­gály lé­pett fel?

– Bu­bó­pes­tis.

…Köz­ben még­is­csak oda­jött né­hány ven­dég. Ezek a „bu­bó­pes­tis” szó­ra ré­mül­ten hát­rál­tak.

– Csak egy be­teg? – kér­dez­te a ka­pi­tány.

– Pil­la­nat­nyi­lag.

Meg­ér­ke­zett az egész­ség­ügyi ta­ná­csos. Igen kö­vér volt. Egyik fü­lé­től a má­si­kig to­ká­ja kép­ző­dött, és aszt­ma­ti­ku­san szu­szo­gott ál­lan­dó­an. El­ső­sor­ban meg­kér­dez­te a resz­ke­tő tér­dű por­tást, hogy mi van ebéd­re, és kér­te, hogy neki a re­is­ta­fel-hez ne ad­ja­nak curry­szószt, mert ha lát­ja, ak­kor kép­te­len el­len­áll­ni, vi­szont a gyom­rá­nak nem tesz jót. Régi csel volt Mar­k­heit ta­ná­csos úr ré­szé­ről, vesz­teg­zár ese­tén né­hány gyors, pró­zai ma­gán­in­téz­ke­dés­sel le­hű­te­ni a hisz­té­ri­kus han­gu­la­tot. Egy ha­jón, amely nyolc ko­le­ra­be­teg­gel és fel­őrült uta­sok­kal fu­tott be, sár­ga zász­ló alatt, a ta­ná­csos el­ső­sor­ban tűvé tett min­dent sós­bor­sze­szért, és ke­ser­ve­sen pa­nasz­ko­dott a ret­te­gés­től fél­holt uta­sok­nak, hogy gyo­mor­ron­tást ka­pott, és ilyen­kor na­po­kig visz­ket a bőre.

– Szó­val, mi van? – for­dult Wolf­gang igaz­ga­tó felé Mar­k­heit.

– Teg­nap dél­előtt ti­zen­egy óra­kor egy la­kó­hoz or­vost hív­tak. Ma dél­előtt meg­ál­la­pí­tást nyert, hogy az il­le­tő­nek bu­bó­pes­ti­se van. Azt hi­szem, he­lye­sen jár­tam el, ami­kor nem tet­tem in­téz­ke­dé­se­ket, mert a fer­tő­zött­gya­nús ven­dé­gek tá­vo­zá­sát csak kar­ha­ta­lom­mal le­het meg­aka­dá­lyoz­ni. A két szom­szé­dos szo­bát le­zá­rat­tam, és egy szo­ba­asszonyt hagy­tam a be­teg mel­lett. Ezt a nőt majd szin­tén el­kü­lö­nít­jük, mert az il­le­tő nem tud­ta még, hogy mi­ről van szó, és egy perc­re fel­ment a szo­bá­já­ba. Azt ál­lít­ja, hogy ke­mé­nyen nem tud ülni, mi­vel isi­ász­ban szen­ved.

…A ven­dé­gek po­ko­li zsi­vaj­jal gyűl­tek össze, töb­ben va­dul kö­ve­tel­ték, hogy hív­ja­nak or­vost, mert pes­tis­tü­ne­te­ket ész­lel­nek ma­gu­kon. Eze­ket a ka­pi­tány meg­nyug­tat­ta, hogy majd ha túl lesz­nek a for­ma­sá­go­kon, min­dent el fog­nak kö­vet­ni a meg­men­té­sük­re.

Vil­li­er­s­né el­ájult, és most ott ló­gott Dick­man ka­pi­tány kar­ján, aki nem tud­ta, hogy mit te­gyen vele.

Az ősz új­sá­gos úgy érez­te, hogy túl­van­nak az ügy hi­va­ta­los ré­szén, jö­het az üz­let, és verk­liz­ni kez­dett.

Egy rend­őr igen köz­vet­len for­má­ban óva in­tet­te…

A lif­tes sí­ró­gör­csöt ka­pott, és az eme­let­ről hi­á­ba csen­get­tek. Ra­ver­dan már­ki po­ro­kat vett be, és Dick­man ka­pi­tány egy dísz­mű­árus üveg­szek­ré­nye mö­gött a sző­nyeg­re he­lyez­te Vil­li­er­s­nét. Ez­alatt Wal­ter, a fo­to­grá­fus se­géd­je, han­go­san in­téz­ke­dett, az em­be­re­ket fel­szó­lí­tot­ta, hogy men­je­nek hát­rább, és ki­sebb cso­port­ké­pek­re osz­tot­ta őket.

– Höl­gye­im és ura­im – kezd­te a ka­pi­tány.

– Hall­juk, hall­juk – biz­tat­ta a fo­to­grá­fus.

– A ha­tó­sá­gok vesz­teg­zá­rat ren­del­tek el. Há­rom hé­tig sen­ki sem tá­voz­hat a Grand Ho­tel­ből. Aki az egész­ség­ügyi óv­in­téz­ke­dést ki­játssza, azt öt év­től élet­fogy­tig­la­nig ter­jed­he­tő bün­te­tés­sel sújt­ja a tör­vény. Önö­ket vol­ta­kép­pen San­ta An­nun­zi­a­ta szi­ge­té­re kel­le­ne szál­lí­ta­ni, a ka­ran­tén­ál­lo­más­ra. Azon­ban a Grand Ho­tel elő­ke­lő ide­gen­for­gal­mát et­től meg­kí­mél­tük, és ki­vé­te­les in­téz­ke­dés alap­ján a hely­szí­nen fo­ga­na­to­sít­juk a vesz­teg­zá­rat. Há­rom hé­tig a rend­őr­ség, az egész­ség­ügyi szol­gá­lat és a hely­őr­ség egy osz­ta­ga gon­dos­ko­dik a rend­ről és az Önök biz­ton­sá­gá­ról. A ha­tó­sá­gok szá­mí­ta­nak a ven­dé­gek se­gít­sé­gé­re és meg­ér­té­sé­re. Re­mél­jük, hogy a be­teg­sé­get a há­zon be­lül si­ke­rül izo­lál­ni, és nem lesz több ál­do­zat…

Most kö­vet­ke­zett a ven­dé­gek ro­ha­ma.

Va­la­mennyi­en ki­vé­te­les el­bá­nást kö­ve­tel­tek. Az egyik­nek, ha nem utaz­hat nyom­ban, több ezer font vesz­te­sé­ge lesz, ami­ért pe­rel­ni fog­ja az ál­la­mot, a má­sik dip­lo­má­ci­ai ügy­re hi­vat­ko­zott, a har­ma­dik uno­ka­hú­ga es­kü­vő­jé­re és így to­vább.

– Saj­ná­lom! – ki­ál­tot­ta a ka­pi­tány – a gyar­mat egész­ség­ügyi in­téz­ke­dé­se­it egy ural­ko­dó sem szeg­he­ti meg. Itt száz­ez­rek pusz­tu­lá­sát je­lent­he­ti a leg­ki­sebb en­ged­mény… A tu­laj­do­nos kö­te­les min­den­kit el­he­lyez­ni, és aki­nek nincs erre meg­fe­le­lő tar­ta­lé­ka, az mint az ál­lam ven­dé­ge tar­tóz­ko­dik itt, ter­mé­sze­te­sen sze­ré­nyebb kö­rül­mé­nyek kö­zött.

– Nem va­gyok kö­te­les sze­ré­nyebb kö­rül­mé­nyek kö­zött itt tar­tóz­kod­ni – mond­ta Hac­ker, az ál­lás nél­kü­li ki­kö­tő­mun­kás. Az őr­mes­ter őt is meg­nyug­tat­ta né­hány ke­re­set­len szó­val.

A leg­iz­ga­tot­tabb azon­ban Van­gold szál­lít­má­nyo­zó volt. Két­ség­be­eset­ten for­dult a ka­pi­tány­hoz.

– Ké­rem, a fe­le­sé­gem a vá­ros­ba ment az imént…

– Ide nem tér­het vissza. Kor­don van.

– No de… – ide­ges­ke­dett Van­gold. – Eset­leg egy ki­vé­te­le­sen eré­lyes hölgy át­jö­het azon a kor­do­non.

– Tel­je­sen le­he­tet­len.

Ez szem­mel lát­ha­tó­an meg­nyug­tat­ta a szál­lít­má­nyo­zót. A töb­bi­ek is, kis­sé fá­rad­tan, be­le­tö­rőd­ve a hely­zet­be, el­hall­gat­tak.

És ek­kor Wolf­gang har­sá­nyan így szólt:

– Azon le­szünk, hogy a vesz­teg­zár iz­gal­mas, de szép tró­pu­si él­mé­nye le­gyen a Grand Ho­tel ven­dé­ge­i­nek…