IX

Maud szót­la­nul, ko­mo­lyan néz­te.

– Tes­sék? – mond­ta a fi­a­tal­em­ber, és mi­után nem ka­pott vá­laszt, el­is­me­rő­en mond­ta: – Ez az­tán ala­po­san meg­ad­ta ne­kem… Mit szól ezek után hoz­zám, mint Jáva Ré­mé­hez?

Maud csen­de­sen, min­den szem­re­há­nyás nél­kül ezt kér­dez­te:

– Maga ölte meg Ran­ke dok­tort?

– Meg­en­ged előbb egy kér­dést?

– Tes­sék – fe­lel­te a le­ány.

– Maga ölte meg Ran­ke dok­tort?

– Fi­gyel­mez­te­tem, hogy az én tü­rel­mem­nek is van ha­tá­ra. Most már sok­kal több fo­rog koc­kán, sem­hogy a csúf lát­szat el­ke­rü­lé­sé­ért meg­véd­jem ma­gát.

– Iga­za van. Most el­len­szol­gál­ta­tás fe­jé­ben véd meg. Mert én tu­dom, hogy ami­kor a de­tek­tív ko­po­gott és je­len­tet­te, hogy vesz­teg­zá­rat ren­del­tek el, maga nem volt egye­dül. Tu­dom, hogy nem volt a szo­bá­já­ban, ami­kor a gyil­kos­ság tör­tént, és azt is tu­dom, hogy Ser­gi­us her­ceg nem tá­vo­zott a de­tek­tív ér­ke­zé­se előtt. Hol volt ön a tá­vo­zá­sá­tól szá­mí­tott ti­zen­öt per­cig? Mert a hall­ban nem volt, a szo­bá­já­ban nem volt. Ugyan­ez áll a her­ceg­re is.

– Út­ban vol­tam a hall felé, de vissza­for­dul­tam…

– Úgy… Ak­kor mi­ért nem mond­ta meg ezt a de­tek­tív­nek?

A nő ki­rob­bant:

– Hogy me­ré­szel ne­kem maga kér­dé­se­ket fel­ten­ni?! Akit egy fő­fel­ügye­lő a föld­rész leg­na­gyobb gaz­em­be­ré­nek ne­vez, aki há­ló­ru­há­ban me­ne­kült a kö­tél elől…

– Szí­ve­seb­ben szök­tem vol­na re­pü­lő­gé­pen Szin­ga­púr­ba!

Ta­lált. Maud el­sá­padt és hall­ga­tott. A fi­a­tal­em­ber fel­állt.

– Ké­rem… – szó­lalt meg sze­lí­den – kös­sünk bé­két, vagy ha tet­szik, szö­vet­sé­get…

– Ma­gá­val? Le­het, hogy sze­ren­csét­len kö­rül­mé­nye­im mi­att nem ad­ha­tom rend­őr­kéz­re, de gaz­em­ber­rel nem szö­vet­ke­zem… Té­ved, ha azt hi­szi, hogy én olyan ma­ga­faj­tá­jú va­gyok…

– Hát ak­kor ál­la­pod­junk meg. Mind­ket­ten hall­ga­tunk ar­ról, amit a má­sik­ról meg­tud­tunk.

– Maga ölte meg?… – kér­dez­te sut­tog­va, ré­mül­ten a le­ány – fe­lel­jen… én úgy­sem… fo­gom… el­árul­ni…

A fiú rö­vid ide­ig gon­do­ko­zott. Maud kö­ze­lebb lé­pett hoz­zá, és ki­me­redt szem­mel néz­te a csí­kos, se­lyem há­ló­ka­bá­tot.

A fiú ön­kén­te­le­nül kö­vet­te a te­kin­te­tét.

Egy fe­hér csont­gomb hi­ány­zott a pi­zsa­ma­ka­bát­já­ról.