XI

Fé­lix, kar­ján a tö­rül­kö­ző­vel, ke­zé­ben szap­pan­tar­tó­val si­e­tett a fo­lyo­són. A sze­mély­ze­tet a kez­dő­dő holt­sze­zon­ra való te­kin­tet­tel fe­lé­re csök­ken­tet­ték. Most ag­gasz­tó­an ke­vés­nek bi­zo­nyult a lét­szám, mi­után a hi­va­ta­los kö­ze­ge­ken kí­vül az ét­te­rem­ben, a bü­fé­ben és a hall­ban sok olyan ven­dég tar­tóz­ko­dott, aki nem volt lakó, és eze­ket is el kel­lett he­lyez­ni. Idény köz­ben a cso­dás Grand Ho­tel­ben hem­zseg a boy meg a szo­ba­lány. De ha jön a leg­pon­to­sabb ven­dég: a mon­szun, ak­kor bi­zony le­apad a sze­mély­zet, és egé­szen el­ma­rad a fő­úri ven­dég­se­reg.

Kü­lön sze­ren­csét­len­ség a ho­tel­nek az az au­to­ca­ron ér­ke­zett tu­ris­ta­cso­port, amely ebéd­re jött, és este már vissza­tér­tek vol­na Sura­ba­yá­ba. Kö­zöt­tük Rev. Paul Sor­get­te, a ha­tal­mas ősz je­zsu­i­ta hit­té­rí­tő, Cul­son ba­ro­net és Jen­kins cu­kor­bá­ró, a re­gat­ta­baj­nok…

Wolf­gang igaz­ga­tó­ra so­ron kí­vü­li ha­tal­mas jö­ve­de­lem vár, mert a Grand Ho­tel ven­dé­gei nem fog­ják igény­be ven­ni az ál­la­mi kosz­tot és a vesz­teg­zár ide­jé­re ki­já­ró, ol­csó kis szo­bá­kat, ha­nem to­váb­bi há­rom hé­tig fő­úri bő­kezű­ség­gel él­nek majd itt. Me­sés jö­ve­de­lem.

Vi­szont Fé­lix, „Jáva Réme”, aki ön­tu­da­to­san siet pi­zsa­má­ban, ke­zé­ben szap­pan­nal, anél­kül, hogy csak sej­te­né is, hová, igen örül a sze­mély­zet hí­ján ki­halt szál­ló­fo­lyo­só­nak. Nagy ve­szély nincs, sok az új lakó; ugyan ki gya­na­kod­na a szap­pan­nal igyek­vő, pi­zsa­más em­ber­re?

Egy né­ger gye­rek, ara­nyo­zott sap­ká­ban, ép­pen szem­be­jön. Kis­sé cso­dál­ko­zik. Ez a lif­tes. Ez eset­leg em­lék­szik rá, hogy kit ho­zott fel az eme­let­re.

Meg­áll.

– Hal­ló! Hány óra? – ki­ált­ja rá, és meg­le­gyin­ti vic­ce­sen a tö­rül­kö­ző­vel.

– Hat óra múlt, myn­he­er.

– Thank you! – És fü­työ­rész­ve el­si­et. Egy „mos­dó” fel­írá­sú he­lyi­ség­be gyor­san be­megy.

…Az ör­dög­be is, va­la­mit csak ten­ni kell, mert ré­szint éhen pusz­tul, ré­szint ha soká kell ilyen fö­lé­nye­sen fut­kos­ni a tö­rül­kö­ző­vel, ak­kor meg­hal, mint vég­ki­me­rült ma­ra­to­ni futó.

Zúg a lift.

Ahá! Az a po­ko­li kö­lyök le­megy vég­re a fész­kes föld­szint­re. Ki­lép… Las­san kö­rül­néz… Csak ruha kel­le­ne. De ho­gyan sze­rez­zen? Köz­vet­len előt­te nyí­lik egy ajtó…

Azon­nal friss, ön­tu­da­tos si­e­tés­be kezd, csap­kod a tö­rül­kö­ző­vel, és be a for­du­ló­ba. Fel az eme­let­re, és li­heg­ve meg­áll.

A boy jön szem­be, az át­ko­zott né­ger. Most itt vesz­te­gel a lift. Na­gyon cso­dál­ko­zik.

Fé­lix ro­han. Hát ez nem megy. Már re­meg a tér­de. Kö­rül­megy a fo­lyo­són, és újabb mos­dó­nál van is­mét. Be!

Zár­va van. Na, most mit?

Nyí­lik az ajtó, szem­ben vele, már ép­pen meg­in­dul­na cél­tu­da­to­san, mi­kor lát­ja, hogy egy kéz két nagy ci­pőt tesz ki. Az­tán be­csuk­ja az aj­tót…

A cipő fe­lett egy fo­ga­son né­hány ru­ha­da­rab függ ren­det­le­nül.

Lesz, ami lesz!… Ez az em­ber reg­ge­lig al­szik… Ad­dig mi­nek neki itt a ruha? El­vi­szi! Így le­me­het a hall­ba, és enni fog! Enni!

Az­u­tán vissza­hoz­za a ru­hát. 166-os szo­ba. Csak ezt kell jól meg­je­gyez­ni. Gye­rünk! Nincs más meg­ol­dás.

Le­kap­ta a ru­hát, és si­e­tett! Mö­göt­te fel­bú­gott a lift. Gye­rünk, mert jön az a ron­da kö­lyök!… Egy ho­má­lyos for­du­ló­nál vas­lép­cső tűnt elé­je, kes­keny fal­nyí­lás­ból in­dul­tak a te­ker­vé­nyes fo­kok. Egy táb­la füg­gött le a mennye­zet­ről:

Nem a t. ven­dé­gek
szá­má­ra

Na­hát, ez neki való. Ő nem t. ven­dég. Fel­si­e­tett né­hány fo­kot, és le­ült, ölé­ben a ru­há­val, és na­gyot fújt.

– Héj, Már­ti­in! – ki­a­bál­ta va­la­hon­nan a mély­ből egy el­len­szen­ve­sen éles, nyúj­tott, női hang.

– Na! – ki­ál­tot­ta bosszú­san a fi­a­tal­em­ber. – Mi van?!

– Te vagy az?

– Én hát.

Az il­le­tő meg­nyu­go­dott. Va­la­mi­vel csö­röm­pölt a mély­ben. A föld­szin­ten vagy a pin­cé­ben.

Ki az a Mar­tin, aki­vel össze­té­vesz­tik?!

Most az­tán öl­töz­ni! Szé­del­gett az éh­ség­től. Gyor­san le­rúg­ta a pa­pu­csot.

– Már­ti­in!!

Nem hagy­ja abba.

– Na!!

– Itt vagy még?

– Már nem! De min­den pil­la­nat­ban vissza­jö­he­tek! – fe­lel­te dü­hö­sen.

– Vic­colsz csák teee!

Hogy cif­ráz­za. Nem adott vá­laszt. Gyor­san le­vet­te a pa­pu­csot, és öl­töz­ni kez­dett.

– Te Már­ti­in!…

Az ör­dög vin­né azt a Mar­tint.

– Mi van?

– Ha le­jössz, hoozd le a fő­kul­csot. Nem me­he­tek máár ér­tee. A szo­bám­ban ma­radt.

Hogy üvölt a dög!

– Jó, majd le­ho­zom… Más nem kell?

– Hoz­hatsz füs­tölt há­lát… Dobd le az egész min­dent, mo­só­kony­há­ába… De na­gyon vi­gyázz! Ha hoz­zák le­pe­dőő feel, rakd a lép­cső­re, az új mo­os­ni va­lóó.

Raj­ta volt a nad­rág. Kis­sé bő. Ré­gi­mó­di em­be­rek hor­da­nak ilyent. A ka­bát a tér­dét ver­des­te. Sza­lon­ka­bát! Rit­ka­ság a tró­pu­so­kon. A pi­zsa­má­ját össze­hajt­va le­tet­te a lép­cső­re. Erre úgy­sem jár­nak.

– Má­ár­ti­in… Má­ár­ti­in…

Fel­ve­ri a szál­lót a pi­masz!

– Mi van már megint!?

– Na­gyon vi­gyázz!! Meer nem sza­bad me­eg­lát­ni, ha le­dobsz mo­só­kony­há­baa!!

– Jó! Majd vi­gyá­zok!

– Éés hol­na­ap is várr­lak Má­ár­ti­in!…

– Kel­le­mes lesz!

A fene ezt a Mar­tint meg a nő­jét. Szé­del­gett az éh­ség­től. Las­san le­ment a négy lép­csőn a fo­lyo­só­ig.

– Má­ár­ti­in!

Ful­ladj meg! Áll­va ma­radt, és nem fe­lelt.

– Te nem hálsz Már­ti­in? Jó len­ne, há le­dob­nál…

„De mi­lyen jó len­ne, ha le­dob­ná­lak” – gon­dol­ta.

– Há le­dob­ná­ál, Már­ti­in, egy ko­rall­győ­őngy… Ott lóóg a tü­ü­kör mel­lett… de ne döntsd fel a vá­ázát…

Csend. Aj­tó­csa­pás lent­ről. El­ment ez a sá­tán… Óva­to­san ki­né­zett. Gyor­san vissza­kap­ta a fe­jét. A né­ger kö­lyök ott állt a lift mel­lett, egy szal­ma­szá­lat rá­gott, és ap­ró­don­ként ki­köp­te…

Vég­re is a csi­ga­lép­csőn le­me­het. A ki­a­bá­ló nő egé­szen a mély­ben volt, és most már ott sincs.

Na­gyon las­san el­in­dult a vas­lép­csőn. A má­so­dik eme­let­re ért. Le­né­zett. Mé­lyen, a sö­tét­ben, a föld­szin­ti fo­lyo­só­nál lej­jebb, ke­rek fény hul­lott a föld­re… In­nen jö­he­tett a hang.

Az ar­cát kéne el­vál­toz­tat­ni… Mi­lyen könnyű ez re­gé­nyek­ben, és mennyi­re le­he­tet­len az élet­ben… Az első eme­let­nél han­go­kat hal­lott. Meg­állt. Va­la­mi csö­rög, ahogy jön­nek. Kard?… Aha. Ez a ka­pi­tány…

– A ki­hall­ga­tás ered­mé­nye ne­ga­tív. Min­den­ki­nek van ali­bi­je. Akik pe­dig a szo­bá­juk­ban vol­tak, azok gya­nún felül áll­nak.

A rend­őr­tisz­tek mö­gött állt El­der fő­fel­ügye­lő.

– Sze­rin­tem min­den­ki gya­nús, amíg nincs ali­bi­je – szólt köz­be.

A ka­pi­tány kis­sé hű­vö­sen for­dult fe­lé­je.

– Nem sze­ret­ném, El­der, ha ez­zel az üggyel fog­lal­koz­na. A Grand Ho­tel­ben kü­lön­le­ge­sen kell el­jár­ni. Egy ta­pin­tat­lan­ság vagy bot­rány be­lát­ha­tat­lan kö­vet­kez­mé­nyek­kel jár­hat…

– A vi­lá­gért sem avat­ko­zom a dol­guk­ba. Fe­les­le­ges is, ha a ka­pi­tány úr cso­port­ja nyo­moz. In­kább azt hi­szem, én szo­ru­lok majd a se­gít­sé­gük­re…

Kis­sé gya­na­kod­va néz­ték. El­der fő­fel­ügye­lő, fi­a­tal kora el­le­né­re, re­gé­nyes nép­sze­rű­ség­re tett szert a gyar­ma­ton. A ka­pi­tány sze­rint csak sze­ren­csé­vel és mo­do­ros­ko­dás­sal. Ma­gas ran­gú rend­őr­tiszt­vi­se­lők mel­lő­zé­sé­vel, ké­nyes po­li­ti­kai ügye­ket, nagy bűn­ese­te­ket osz­tot­tak ki a fő­fel­ügye­lő­re, és ezt nem bo­csá­tot­ták meg neki a kol­lé­gái.

– Ha ke­zé­re jár­ha­tunk, csak szól­jon – fe­lel­te a ka­pi­tány. – Bár nem is­me­rem az ügyet, ami­vel meg­bíz­ták.

– Ha vég­leg ká­tyú­ba ju­tok, és saj­nos úgy néz ki, ak­kor kér­ni fo­gom a se­gít­sé­gü­ket. Cser­ben­ha­gyott a sze­ren­csém…

– Az is az ügyé­hez tar­to­zik – kér­dez­te az egyik rend­őr­tiszt – hogy ki­hall­gat­ta Maud Borck­mant?

– Fi­gyel­mez­te­tem, El­der, ha sza­bály­el­le­ne­sen be­le­avat­ko­zik a cso­por­tom­ra ki­osz­tott ügy­be…

– Ké­rem, én a ma­gam ügyé­ben jár­tam el Maud Borck­man­nál. Egy em­bert ke­re­sek, aki itt a kert­ben csa­tan­golt, és le­het, hogy be­má­szott va­la­me­lyik szo­bá­ba… Ezért né­hány la­kót ki­hall­gat­tam, és most már nem ér­de­kel sem­mi. Le­fek­szem. Jó éj­sza­kát kí­vá­nok.

– Bűn­ügyi sar­la­tán – mond­ta az egyik rend­őr­tiszt, mi­után El­der a szo­bá­já­ba ment. – Olyan, mint a ku­ruzs­ló or­vos. Mes­te­re a lát­szat­kel­tés­nek. Ter­mé­sze­tes, hogy a ko­moly mun­kát so­ha­sem be­csü­lik meg úgy, mint a hó­kusz-pó­kuszt.

– Hát, uram – mond­ta a ka­pi­tány –, Sed­lintz fo­gal­ma­zó át­ve­szi a szol­gá­la­tot. Le­he­tő­leg a hát­tér­ben nyo­moz­ni. Hol­nap azt kell ku­tat­ni, hogy ki­nek áll­ha­tott ér­de­ké­ben Ran­ke dok­tort meg­öl­ni.

– És – szólt köz­be az egyik tiszt –, ke­res­ni kell a tőrt, mert a gyil­kos ma­gá­val vit­te. Ahol a tőr van, ott a gyil­kos is.

– Úgy van. Az őr­sze­me­ket el­len­őriz­ze, és sok ta­pin­tat, Sed­lintz. Vi­gyáz­ni… Ez a Grand Ho­tel! Jó éj­sza­kát.

Csör­gés, aj­tó­csu­kó­dás. A rend­őr­tisz­tek alud­ni men­nek.

„Jáva Réme”, a szem­te­len ide­gen most to­vább­megy a csi­ga­lép­csőn. Ez a lép­cső nem volt ki­vi­lá­gít­va. Úgy lát­szik, este nem hasz­nál­ják. Disz­nó­ság így ta­ka­ré­kos­kod­ni. Mar­tin és a hölgy élet­ve­szély­ben van­nak, ha itt kell ran­de­vúz­ni­uk.

Most a föld­szin­ten le­het. A szu­te­rén alat­ta van. Han­go­kat és zör­gést hall on­nan. Sze­mély­ze­ti szo­bák?

– Ne mer­je meg­kí­sé­rel­ni… – sut­tog­ja va­la­ki.

– Én nem te­he­tek sem­mit… Én fé­lek… Tele van rend­őr­rel min­den…

– Ne fél­jen… A rend­őrök már le­fe­küd­tek. Ide nem is jön­nek… Szó­val be­szél­jen, mert…

– Nem tu­dok sem­mit… Csak azt lát­tam, hogy a kést Miss Borck­man vit­te el… Egy fe­hér kis csip­ke­te­rí­tő­ben…

– Ak­kor ő a gyil­kos!

A fi­a­tal­em­ber zsib­bad­tan állt. Mint­ha kí­sér­te­tek­kel len­ne töm­ve a ho­tel. Le­men­jen?… Ha csak moc­can, el­ri­aszt­ja eze­ket. Ide jöt­tek az alag­sor­ba be­szél­get­ni. A hát­só lép­cső­höz… In­du­la­to­san sut­tog­nak, vi­lá­go­san hal­lat­szik min­den szó.

– Hol­nap mond­ja el a de­tek­tí­vek­nek.

– Nem… nem… ki­de­rül min­den, és ak­kor mind­nyá­jan bör­tön­be ke­rü­lünk…

– Má­ár­ti­in…

A fene!… Most el­ri­asz­tot­ta őket.

A két sut­to­gó szét­reb­ben… Tá­vo­lo­dó lép­tek… A fi­a­tal­em­ber moz­dul­ni sem mer.

– Má­ár­ti­in… te mi­ért nem le­dobsz ha­lat, ko­rállt, kulcs?!… Hallsz, Már­tin? – Szü­net. El­megy, és bosszú­san dör­mö­gi. – Te nem hallsz, Má­ár­ti­in… eszöl vagy al­szol, hü­lye disz­nó… várj csak…

Fi­nom hölgy. Iga­zán…, gon­dol­ja a fi­a­tal­em­ber. Ez a Mar­tin is meg­vá­lo­gat­hat­ná ma­gá­nak.

Ki­lé­pett a föld­szin­ti fo­lyo­só­ra. A nő­vel min­den­eset­re baj van. Ha csak­ugyan nála a tőr, és va­ló­ban fel­je­len­tik, ak­kor vége… Va­la­mit ten­ni kell…

Elő­ször min­den­eset­re táp­lál­koz­ni fog… Mi­ért van itt ilyen sö­tét?

Ne­ki­megy va­la­mi­nek. Asz­tal. Ol­dal­ról fény szű­rő­dik be. Asz­ta­lok. Baj van. Ez a szál­ló ét­ter­me, és úgy lát­szik, már be­fe­jez­ték a va­cso­rát… De va­la­hon­nan na­gyon halk dzsessz­ze­ne szű­rő­dik ide…

Ez a bár. A Grand Ho­tel grill­je. Na, ott ma nem so­kan lesz­nek. Az se baj. A fő, hogy el­ső­ran­gú kony­há­juk van.

Nyu­god­tan ki­lép a hall­ba. Ta­ka­rék­vi­lá­gí­tás. Ha­tal­mas, üres elő­csar­nok, tá­vol a por­tás ol­vas va­la­mit, a polc­ra dől­ve. Eszé­be jut, hogy nincs nyak­ken­dő­je. A há­ló­ing gal­lér­ja még meg­jár­ja a tró­pu­son. De csak nyak­ken­dő­vel. Az egyik asz­ta­lon „pun­ka” áll. Kis ven­ti­lá­tor, hosszú se­lyem­sza­la­gok­kal. A sza­la­gok víz­szin­te­sen len­ge­nek, ha jár a szel­lő­ző. Le­tép egy sza­la­got, és gyor­san cso­kor­ra köti. Kis­sé ré­gi­mó­di mű­vész­vi­se­let, de min­den­ki úgy öl­tö­zik, ahogy akar.

Most már nyu­god­tan el­in­dul a bár felé. A por­tás fel­néz, de lát­ja, hogy a ven­dég nem jön fe­lé­je, hát to­vább ol­vas.

A Fé­lix nevű űzött vad be­lép a elő­csar­nok­ból nyí­ló, úgy­ne­ve­zett „Grill”-be.

Kék fény. Ki­tű­nő tan­gó­mu­zsi­ka, és… töm­ve a bár. Az alul­ról vi­lá­gí­tott üveg­par­ket­ten ru­haziz­ze­nés, láb­súr­ló­dás, pá­colt ci­ga­ret­ta és egé­szen eny­he étel­szag ke­ve­ré­ke… Sír a har­mo­ni­ka. Halk be­széd­han­gok, po­hár- és tá­nyér­csör­re­nés nyom­ja el oly­kor. A ref­lek­tor vö­rös­re vált… Gyor­san múló, fel­tö­rő ka­ca­gás; a szi­cí­li­ai öz­vegy el­fojt­ha­tat­lan élet­ked­ve tört ki, mert Van­gold úr egy el­ha­mar­ko­dott moz­du­lat­tal a tá­vo­labb ülő Shil­ling kor­mány­zó ölé­be ha­jí­tot­ta egy fo­lya­mi rák ol­ló­ját. A fél­ho­mály­ban jó­ked­vű urak ül­nek, cso­dá­la­tos ék­sze­rek vil­lan­nak fel mint fe­hér fény­bo­gár­kák, és ma­rok­nyi anyag­ból ál­mo­dott, pá­ri­zsi se­lyem­ru­hák zi­zeg­nek a par­kett­re ve­tü­lő zöld és lila fény­ben. A kre­ol és hab­szí­nű női vál­lak, sima há­tak és me­zí­te­len ka­rok ki­dom­bo­rod­nak a ho­mály­ból.

Fé­lix a bár­pult­hoz megy. A ta­mil mi­xer rá­vi­gyo­rog.

– Egy po­hár pezs­gőt és je­get bele, sok je­get! – ve­zé­nyelt az éhes, szem­te­len és űzött is­me­ret­len.

A po­hár egy pil­la­nat múl­va ott állt előt­te. Jég hul­lik bele csör­ren­ve a csont­ka­nál­ból. A di­rekt­risz, egy álom­sző­ke bel­ga nő hoz­zá­lép. A par­kett­ra kon­cent­rált ho­má­lyos tan­gó­fény mi­att csak árny­nak lát­szik min­den. De Fé­lix így is meg­ál­la­pít­hat­ja, hogy igen kar­csú nő áll előt­te.

– Odet­te Duf­le­ur va­gyok. Ha a grill­be jön, ak­kor az én ven­dé­gem…

– Ez eset­ben sok­szor lesz sze­ren­csénk.

Le­tet­te a po­ha­rat, amely­ből ép­pen inni ké­szült. Pe­dig úgy vá­gyott már egy korty je­ges pezs­gőt.

– Tán­col? – kér­dez­te Odet­te Duf­le­ur.

– Hogy­ne. Sza­bad?

A par­kett mély­sö­tét ibo­lya­fé­nyé­ben lé­pe­get­tek.

– Maga na­gyon jól tán­col – sut­tog­ta a di­rekt­risz.

– Sze­re­tem a mu­zsi­kát, ezért van. És el­ső­sor­ban ta­lán az já­rul hoz­zá, hogy egy könnyű, fi­nom, me­se­be­li­en cso­dás tán­cos­nőt ve­ze­tek… Mi­lyen köl­ni ez… a ha­ján? Lant­he­ric, nem, nem! Ez Cha­li­mar!

– Az. Maga iga­zán ért a…

Egy ti­zed má­sod­perc sö­tét, csend, és már­is va­kí­tó fény öm­lik el a kis, in­tim he­lyi­ség­ben. Az űzött vad, egy szo­kott könnyed gesz­tu­sá­val kar­já­ba te­szi Odet­te ke­zét, és megy a pezs­gő­höz. Meg­fog­ja a kar­csú po­ha­rat…

Ér­de­kes, hogy itt nem tap­sol­nak szám után. Sőt, mint­ha meg­né­mul­tak vol­na. Ke­zé­ben a po­hár­ral kö­rül­néz.

Mi van?!

Az em­be­rek der­med­ten ül­nek, és min­den szem rá­me­red. Odet­te kis, pi­ros szá­ja nyit­va, és ré­mül­ten bá­mul Fé­lix­re.

A fi­a­tal­em­ber zsib­bad­tan áll, ke­zé­ben a po­hár­ral. Érzi, hogy va­la­mi ka­taszt­ró­fa tör­tént… Vég­re a szem­köz­ti tü­kör­ben meg­lát­ja ma­gát, és sar­ká­ig vé­gig­fut raj­ta a hi­deg.

Ott áll a bár­pult­nál, ke­zé­ben egy po­hár pezs­gő, és a leg­szi­go­rúbb hit­té­rí­tő rend bár­sony­gal­lé­ros, papi for­ma­ru­há­ja van raj­ta.