XXIX

A fi­a­tal­em­ber iz­ga­tot­tan lé­pett ki a szek­rény­ből, fe­jén egy könnyű, koc­kás át­me­ne­ti ka­bát­tal.

Maud és a her­ceg a meg­le­pe­tés­től még min­dig moz­du­lat­la­nul ül­tek.

– Most ro­ha­nok! – ha­dar­ta egy szusz­ra a fi­a­tal­em­ber. – El­der vissza­jön. – A ka­bá­tot egy szék­re dob­ta.

– Vár­jon! – ki­ál­tot­ta Maud. – Mi ki­ad­tuk ma­gá­nak a leg­sú­lyo­sabb tit­ka­in­kat. Nem le­het olyan bű­nös, hogy to­vább­ra is tart­son tő­lünk.

– Nem is er­ről van szó… Ha bű­nös len­nék, be­val­la­nám. Saj­nos, csak hü­lye va­gyok, és ezt szé­gyel­lem. Ne­vem Fé­lix, mind­össze ennyi igaz ab­ból, amit mond­tam.

– De a rend­őr­ség ilyes­mi­ért nem ke­re­si! El­der azt mond­ta…

– Hogy Jáva Réme va­gyok – le­gyin­tett. – Ra­vasz do­log volt. Azt akar­ta, hogy ön meg­ijed­jen tő­lem és ki­ad­jon neki, amennyi­ben itt rej­te­get. Mert ki mer egy rab­ló­gyil­kost el­rej­te­ni. Ön azon­ban ki­vé­tel. El­der csú­nyán csa­ló­dott trükk­jé­ben. Maga ab­ban a hit­ben, hogy „Jáva Réme” va­gyok, to­vább rej­te­ge­tett. Ezért fo­gad­ja hó­do­la­tom.

– De – szólt köz­be a her­ceg – mi­ért nem fog­ta el ma­gát a fő­fel­ügye­lő?

– Mert be­le­ke­vert vol­na a szál­ló bűn­ügye­i­be, és El­der tud­ja, hogy de­rék fic­kó va­gyok. Azon­fe­lül nem is tar­tóz­tat le. Csak fel.

– De mi­ért ül­dö­zi?

– Mert nem aka­rok nő­sül­ni. De – tet­te hoz­zá gyor­san – ez az el­ha­tá­ro­zá­som nem vég­le­ges. Idő­vel az em­ber rá­jön, hogy nem az in­téz­mény­ben van a hiba, ha­nem…

Zör­re­nés…

Az ajtó ha­sa­dé­ka alatt le­ve­let dug­tak be. Fé­lix mint egy vad­macs­ka ug­rott oda, és fel­rán­tot­ta az aj­tót. Egy tom­pa dur­ra­nás, egy ki­ál­tás, a fiú vissza­tán­to­ro­dott, és két ke­zét a sze­mé­re szo­rí­tot­ta.

– Mi az? – kér­dez­te ré­mül­ten a lány.

– Az hi­szem… meg­va­kul­tam… vagy ilyes­mi…

– Mu­tas­sa… mu­tas­sa, az is­te­nért!

A két sze­me vö­rös volt, és ször­nyen égett. De las­san­ként is­mét lá­tott.

– Át­ko­zott gaz­em­ber! Ri­asz­tó­pisz­to­lya van…

Las­san ki­tisz­tult a lá­tá­sa. De még szé­dült. Nem tud­ta azon­ban, hogy ez a gáz­pisz­toly­tól van-e. Rosszul volt már né­hány órá­ja, mint­ha ma­lá­ri­á­ja kez­dőd­ne, ami könnyen le­het­sé­ges. A le­ány vi­zes ken­dő­vel tö­röl­get­te a sze­mét.

– Mi­cso­da bri­gan­ti… – dü­hön­gött Fé­lix.

A her­ceg el­ol­vas­ta a le­ve­let, át­nyúj­tot­ta Ma­ud­nak.

Hol­nap éj­fél­kor a fü­zet fe­küd­jön az ajtó kü­szö­bén. Ha nem így lesz, ak­kor hol­nap­után reg­gel­re meg­tud­ja az vi­lág az IGA­ZAT. Eb­ben már ben­ne lesz az is, hogy Maud Borck­man ki­ra­bol­ta a fő­nö­két, és Fé­lix Crick­ley, a kor­mány­zó fia meg­öl­te Ran­ke dok­tort és több­rend­be­li bűn­cse­lek­ményt kö­ve­tett el a Grand Ho­tel­ben. Ez az utol­só fi­gyel­mez­te­tés.

Borck­man

– Maga?… – kér­dez­te Maud cso­dál­koz­va, és egy­ben sok min­dent meg­ér­tett.

– Igen. Crick­ley kor­mány­zó fia va­gyok, saj­nos… Az apám ha­za­csalt Pá­rizs­ból, mert… mert so­kat köl­töt­tem… az… egye­tem­re… Az ilyes­mi drá­ga mu­lat­ság Pá­rizs­ban. Csak egy va­la­mi­re­va­ló la­káj nyolc­száz frank ha­von­ta… A töb­bit tud­ja… Nő­sü­lé­si ígé­ret… ru­ha­el­zá­rás, szö­kés vi­tor­lán, pi­zsa­má­ban és ki­kö­tés az ön szek­ré­nyé­ben… Oda­áll­hat­tam pi­zsa­má­ban, Crick­ley kor­mány­zó fia, szo­bát nyit­tat­ni? Most már tel­je­sen el­ve­szett em­ber va­gyok, mert itt száz bűn­tény tör­tént, és egy ali­bim sincs… Mit csi­nál­jak?

Olyan si­ral­ma­san mond­ta ezt, hogy a le­ány el­ne­vet­te ma­gát.

– És mi­ért ke­res­te El­der, ha nem fog­ta el?

– Hogy fel­tar­tóz­tas­son, amíg a papa jön. Mert ak­kor az­tán nincs vita. Az öreg igen el­szánt fiú…

Ke­mény lé­pé­sek kö­ze­led­tek és meg­áll­tak az aj­tó­nál. A fi­a­tal­em­ber már­is a pár­ká­nyon volt, és mint va­la­mi szöcs­ke ug­rott le a puha, ázott föld­re, az­u­tán fu­tott…

Maud a fe­nye­ge­tő hely­zet, a ka­to­nás lé­pé­sek da­cá­ra, ön­kén­te­le­nül a fi­a­tal­em­ber után né­zett, és na­gyon bol­dog volt… hogy még­sem bű­nös…