XXXI

A ka­pi­tány és El­der ott áll­tak a 102-es szo­bá­ban. A mennye­zet át­ázott, egy jó da­ra­bon be­om­lott, és je­len­leg desz­ká­val ta­kar­ták el a nyí­lást.

– Hogy ilyes­mit így hagy­ja­nak egy ilyen fi­nom ho­tel­ben.

– Ne fe­lejt­se el – mond­ta El­der –, hogy már egy ven­dég sem tar­tóz­kod­na a szál­ló­ban, ha nem len­ne vesz­teg­zár. Iga­zán rá­ér­tek a ja­ví­tá­si mun­kák­kal sze­zon után fog­lal­koz­ni… Hát ez mi?

A föl­dön egy fé­lig szí­vott arany végű ci­ga­ret­ta fe­küdt.

„Bruns”

– Ér­de­kes. Azt hi­szem, meg­lá­to­gat­hat­nánk Mr. Brunst. Nem gon­dol­ja, ka­pi­tány úr?

– Sem­mi ki­fo­gá­som… De mi­ért hív­ták ide Vil­li­er­s­nét? És ki volt az a fér­fi, aki­nek Ser­gi­us her­ceg csak a ke­zét lát­ta?

– Vil­li­er­s­né ügyé­ről meg­van a spe­ci­á­lis fel­te­vé­sem. Az egyet­len le­he­tő meg­ol­dás…

– Ta­lán kö­zöl­het­né a meg­ol­dást.

– Nagy­já­ból. Il­let­ve szim­bo­li­ku­san. Te­hát: azért, mert va­la­ki rend­őr­ka­pi­tány, tud­hat he­ge­dül­ni is.

– Ezt a cél­zást vissza­uta­sí­tom. Csak ma­gam­nak szok­tam he­ge­dül­ni ott­hon, és fo­gal­mam sincs, hogy hon­nan tud­ja!

– Bo­csá­nat, csak a pél­da ked­vé­ért mond­tam. De ve­he­tünk má­si­kat. Ha egy em­ber vár­ja a fe­le­sé­gét a pá­lya­ud­va­ron, és ugyan­ak­kor egy jó ba­rát­ja is ér­ke­zik, ezért még nem bi­zo­nyos, hogy kö­zös fül­ké­ben utaz­tak.

– De na­gyon va­ló­szí­nű.

– Töb­bet azért nem mon­dok, mert a vizs­gá­lat ered­mé­nyét kö­zöl­ni vagy gya­nú­sí­ta­ni, az ket­tő.

– Szó­val van gya­nú­sí­tott­ja dr. Ran­ke gyil­ko­sát il­le­tő­leg?

– Igen.

– Va­la­mi fel­te­vés?

– Nem: tu­dom, hogy ki a gyil­kos! Biz­to­san tu­dom, már az első nap­tól kezd­ve.

– De hát mi­ért nem mond­ja?

– Nincs bi­zo­nyí­té­kom. Men­jünk Bruns­hoz.