Epilógus

NeoGen Kutatólabor

Los Angeles, 2019. december 24.

Jules bágyadtan nyitotta a szemét a világra. A feje tompán lüktetett, csakúgy, mint a sebek, amit az idegenek ejtettek rajta. Nehézkesen hasra fordult, de ezek után hosszú pillanatokig még arra sem volt ereje, hogy kezeit maga alá húzva végre feltápászkodjon a földről.

Az idegenek…

Pontosan emlékezett valamennyire. Az arcukra, a mozdulataikra, a szavaikra…

Mennyiszer mondták azt a szót, hogy bázis. Furcsán ismerős volt számára ez a szó… Lennoxi Bázis.

Jules, a Teremtmény végre feltápászkodott. Nem emelkedett teljesen két lábra, attól mindig úgy érezte, hogy menten szétszakad a gerince, de négykézláb remekül elközlekedett. Bizonytalan léptekkel ballagott végig a kiüresedett folyosókon, arra sem ügyelt, hogy ne lépjen esetleg vértócsába. Régen volt itt ennyi mocsok… talán jó húsz esztendeje is megvan már. Húsz év, hétezer-háromszázöt nap, százhetvenötezer háromszázhúsz perc… több mint tíz és fél millió másodperc.

Egy kicsit hiányzott már. Magányos volt…

Az idegenek elmentek, ezt tudta, érezte. Elmentek, és nem is fognak többé visszajönni. Csak a halottaikat hagyták hátra.

Jules felkapaszkodott egy széles csigalépcsőn, és egy hatalmas, kupolás teremben találta magát, melynek falán sűrű szövésű háló futott végig. Meleg, zümmögő háló. Most már tudta, hol van. Előtte egy ajtó tátongott egy haldokló, romos világra. Az ajtó eleddig zárva volt, most azonban egy izgatóan darabos, mocskos világra nyílt, ahol nyoma sincs a sterilitásnak, a makulátlanságnak. Ez a régiúj világ számtalan ingert sugározva tetszelgett előtte egy ajtónyi keretben, de Jules még nem lépett ki rajta.

Még egy kicsit gondolkodni akart. Míg eszébe nem jut, mit is jelent az a két szó.

Lennox… Bázis…