4. Labor

Santa Monica

Los Angeles, 2019. december 22.

A folyosó mindösszesen egyszer vett egy éles szögletet, és azóta unott egykedvűséggel törtetett valamerre, a komplexum mélye felé. Az azonban máris egyértelművé vált, hogy a DiAzzi által felállított H-formájú térkép szisztémája itt, ezen a szinten felborult.

Hank, Red és Mia Tsung viszonylag gyorsan haladtak, annak ellenére is, hogy a veszély kimondatlan üzeneteként lépten-nyomon emberek csonttá oszlott tetemeibe botlottak. Nem kellett egyiküknek sem sokat gondolkodnia azon, hogy természetes, avagy erőszakos halált leltek-e az itteniek; a beszakadt bordaboltozatok, letépett végtagok, törött csontok a szónál is ékesebben beszéltek. Már csak az volt a kérdés, hogy ki bánt el velük ilyen brutálisan. A Gépek ugyanis jobban kedvelték a plazmát…

Az ázsiai lány volt a csapat szeme. Testhez tapadó, sötét ruhájában úgy mozgott, mint egy árnyék. Faltól falig cikázva, nesztelenül haladt előre, és csak onnan lehetett tudni, merre jár, hogy éjjellátója zöld fénye olykor felderengett a fojtogatóan sűrű sötétségben.

Red és Hank eleddig nem váltottak egyetlen szót sem – régi beidegződés volt ez –, csupán szokatlanul hosszú csövű puskájukat előreszegezve lépdeltek a sisaklámpájuk fénykörének szegélyén nagy néha felbukkanó Mia után. Szó nélkül is megértették egymást. Mindketten tudták, hogy a hely, ahol most járnak, nem egy Bázis… soha nem is volt az. Valami egészen más funkciót töltött be. Olyan volt, mint egy orvosi labor, tele fehér köpenyes doktorokkal. Doktorokkal, akiket mégis lemészárolt valaki. Valaki, akire mindketten – vagy talán mindhárman – roppant kíváncsiak volt. S akire talán a Parancsnokság is vetne egy kósza pillantást.

Mia bukkant fel ismét a feketeségből – egy semmiből előlépő tünemény –, és feltartott tenyérrel megálljt jelzett. Majd ugyanolyan csendesen, ahogy eddig mozgott, odaaraszolt hozzájuk, és előre bökött, valahová a fekete folyosó mélyére.

– Van ott elöl egy ajtó – suttogta. – Vastag fémajtó, mint az irányító-központé. Valami mégis úgy hajtogatta szét belülről, mintha ócska alumíniumlemez lenne.

– Talán egy robbanás – vélte Hank.

– Talán… – Mia csak megvonta a vállát.

– És mi van odabenn? – hajolt közelebb Red is, míg smaragdfényű tekintetét megpróbálta minduntalan átfúrni a csillagtalan éjszakához hasonlatos sötétségen.

– Nem tudom, nem mentem el egész odáig… gondoltam, előbb szólok.

– Azt nagyon jól tetted – dicsérte meg Hank. – Akkor menjünk! Mia, most ne szakadj le! Próbálj velünk maradni!

A kis ázsiai bólintott, hogy értette, de nem állta meg, hogy néhány lépéssel azért ne járjon a többiek előtt.

Hamarosan a lövészek is meglátták az ajtót, amely nyomban rácáfolt a robbanásról szóló elméletnek. Az acéllapok rojtosra szakadtak, mintha tényleg egy konzerv alumíniumteteje lenne mindkettő. Az ajtószárak cakkosan csücsörítettek a folyosóra. Sehol egy koromfolt, egy égett nyom, ellenben a túloldali falon vállmagasságban szörnyű horpadás mélyedt… teljesen úgy festett a látkép, mintha valaki vállal kiszakította volna az acélajtót, és ugyanezen lendülettel nekicsapódott volna a folyosó túloldali falának.

Persze az lehetetlen volt. Egy elefánt sem lenne képes egy ilyen manőverre, feltéve, hogy még élne akár csak egyetlen egy is belőle ezen a megnyomorított sárgolyón. A hitetlenség azonban nem segített. A különös helyszín, létezésének mindennemű lehetetlensége ellenére is, makacsmód maradt, ahol volt. Talán éppen azért, hogy Hanket bosszantsa.

A férfi intésére Mia előrelebbent, egy tovatűnő pillanatig átszáguldott az ajtónyílás előtt, miközben bepillantott, majd meglapult annak túlsó szegényén. Felemelt hüvelykje szabad utat jelzett. A lövészek előrenyomultak, és egymást fedezve próbálták mihamarabb felmérné a helyiséget.

A terem, bár méretei impozánsak voltak, azért nem terpeszkedett akkora területen, mint a monumentális irányító-központ. Első pillantásra egy oszlopos csarnoknak tűnt, ám a szabályos rendben sorakozó számos oszlop valójában üvegtartály volt. Számítógép vezérelte, folyadékkal telt üvegtartály. Jobb-rosszabb állapotban álldogáltak ott, már ki tudja, mióta. Akadtak közöttük töröttek, repedezettek, üresek és teltek egyaránt.

– Létfenntartó-kamra? – kérdezte Red döbbenten, miközben lámpája fénye hol egyik, hol másik tartályra ugrott. A sárgás fény olykor embereket világított meg, nagyobbrészt férfiakat, akik a tartály folyadékában lebegtek.

– Nem hiszem – rázta meg a fejét Mia, és egész közel lépett a legközelebbi teli tartályhoz. Még finoman meg is kocogtatta. – Akkor mindenféle elektródák fityegnének a testekből. Ezek inkább tetemek… formalinba áztatott tetemek.

– Halottak lennének? De miért tárol valaki emberi tetemeket formalinban? – értetlenkedett a vörös lány.

– Biztos tartósítani akarja őket – vélekedett Hank, és maga is közelebb lépett a Mia által vizsgált tartályhoz.

– Mi célból? – Red nekiindult, hogy sorban megvizsgálja az összes tartályt. Volt vagy negyven darab.

– Biztos kellettek a szervei – vonta meg a vállát a férfi.

– Ha azok kellettek volna, akkor nem hullákat áztatnának be – ellenkezett Mia. – Ezek viszont már akkor is halottak voltak, amikor a tartályba kerültek.

– Ezt meg honnan veszed? – kérdezte Hank.

– Ezt a fickót lelőtték. Egy golyó fúródott a veséjébe, és jött ki a másik veséjén – magyarázta a keleti lány.

– Szép kaliberrel lőhették agyon! – hallatszott Red hangja a terem túlsó feléből.

Hank is megtekintette a sebet.

– HK… gondolom.

– Egy csomó tartályból kifolyt a cucc! – utálkozott Red. – A fickók itt rohadnak összeomolva az alján!

– Ne puszilgasd őket, és akkor nem lesz bajod tőle – humorizált mosolytalanul Mia.

– Fúj, ember! Te beteg vagy! – méltatlankodott a lány, ám hirtelen meglepetten kiáltott fel. – Hé, ez a hulla más, mint a többi!

– Hogyhogy más?

– Nem tudom… vannak benne mindenféle fém alkatrészek.

– Biztosan rárobbant egy kiborg, és teletűzdelte olvadt fémdarabokkal – vigyorgott Hank.

– Hé, most komolyan beszélek. Ez a fickó olyan, mint egy félig meghámozott Alfa! Ha nem hiszitek, nézzétek meg.

Megnézték. Ez a tetem tényleg különbözött az eddigiektől. Unott közönnyel lebegett a sárgás lében, felakadt szemei a tartály tetejét fixírozták. A teste több pontján is fémborítás csillogott, azonban jól látszott, hogy ez esetben nem a bőr került le a borításról, hanem éppen fordítva… valaki fémmel borította be a sérülékeny bőrt. Ráadásul a formaldehid ellenére málladozni látszott az arca, helyenként feltárva a nyers izmokat, és a vöröses-fehér koponyacsontot. Az ernyedt bőrcafatok most úgy lebegtek az arc körül, mint hínár a posványos vízben. Mintha a test huzamosabb időt töltött volna a tartályon kívül.

– Barátságos… – jegyezte meg Hank.

– Az! – Mia hangjából némi feszültség csendült ki, ami teljesen szokatlan volt az ázsiai lánytól. A többiek némileg aggódva pillantottak rá.

– Valami baj van?

– Az attól függ, hogy baj-e, ha ennek a tartálynak nincsen teteje…

– Tényleg! – pillantott fel Red. Aztán ő is meglátta, mi ijeszthette meg Miát.

A tartály oldalán jól láthatóan ujjlenyomatfoltok éktelenkedtek. Mintha valaki zsíros ujjakkal összefogdosta volna az üveg peremét. Vagy formaldehides ujjakkal.

– Te jó Isten! – suttogta Red, és ugyanebben a pillanatban szétrobbant az üvegtartály fala.

Ahányan voltak, annyifelé rebbentek szét, de a hirtelen kiszakadó lé kisodorta alóluk a lábukat, és ők tehetetlen bábként gurultak-hengergőztek végig a padlón. Red felsikoltott, amikor az eleddig élettelenül lebegő hulla rázuhant, de Hank egész addig nem fogta fel a veszély igazi forrását, míg a félig bomlott hús, félig gép lény öklével be nem szakította a hasztalan kapálózó lány hátát.

– RED!!! NE!!! – üvöltötte, de kétségbeesett hangja zubogó, csípős szagú formalinba fulladt.

Sötét foltként villant át fölötte Mia, aki sikoltva vetette magát a lény felé. Kezében megállás nélkül kerepelt a könnyű Ingram. A golyók azonban ártalmatlan puffanással tűntek el a halott húsban, vagy fémes csendüléssel kaptak gellert a fémvértezeten. A szörnyeteg meglepően gyorsan egyenesedett fel a halkan nyöszörgő Redről, és darabos mozdulatokkal indult meg az ázsiai felé.

Mia az utolsó utáni pillanatig kivárt – fegyveréből hamarosan elfogyott a lőszer – és szinte hídba zuhanva tudta csak elkerülni az iszonytató erejű csapást. A fém alkatrészektől csillogó kar zúgva száguldott át fölötte, és robbantotta szét egy másik tartály üvegét. A benne ázó hulla a szörnyű lendülettől lövedékként repült ki az üvegszilánkok közül, és formalincseppeket húzva maga után csattant szét a túloldali falon.

A kiömlő újabb adag formalin azonban kiseperte a lány lábát, s az békaként terült el a padlón, pont a rendíthetetlen oszlopként álló lény előtt.

Hank nem teketóriázott. Olajozott mozdulattal emelte vállhoz fegyverét, célzott és lőtt. Megszokásból a lény mellkasát célozta, ahol a kiborgok ostyaáramkörös processzora lapul… de azonkívül, hogy hátratántorította a rémet, különösebb hatást nem ért el vele.

Pontosabban juttatott némi időt Miának, hogy talpra kecmeregve elhúzódjon egy kicsit az újból nekilendülő szörnyeteg elől.

Hank második lövése a lény fejéből szakított ki egy darabot, de csak a harmadik, szemre célzott golyó tette meg a hatását. A szörnyeteg csobbanva terült el a bűzös tócsában, a fejéből szivárgó mocskos lé lassan elkeveredett a formalinnal.

Mia egészen Hank lábáig evickélt, arca sápadt volt az ijedségtől, fejére ernyedten kapaszkodtak ázott tincsei. Lihegve heveredett végig a férfi lábánál, s ott fújtatott néhány hosszú pillanatig.

– Ez… ez majdnem elkapott! – zihálta. – Kösz…

Hank nem válaszolt, helyette Redhez sietett. A lány nyomorultul nyüszítve hevert a földön, szemében a kín könnyei csillogtak, erőtlen ujjaival a merev kockaköveket kaparta, de csupán önön ujjbegyét horzsolta véresre.

– Red!…

A fiatal tüzér aligha hallotta meg a nevét. Nyöszörögve kapaszkodott, kúszott előre, mintha legalábbis megmenekülhetne a fájdalomtól néhány karnyújtásnyival odébb. A hátából ömlő vér megfestette a nedves ruhákat, és a hatalmas seb minden egyes mozdulatára újabb adagot böfögött fel. Szétroncsolódott veséje jól láthatóan reszketett teste mélyén.

– Te jó Isten, Red!… Tarts ki, kérlek! Kérlek! – Hank megpróbálta lefogni, átölelni a lányt, de az egyre csak kúszott előre.

Aztán hirtelen megmeredt. Viaszszínű arcát felemelte a földről, és döbbent, riadt tekintettel bámult valahová… egy pontra, amit csak ő láthatott.

– Red, ne! Még ne! NE!!! – kiáltotta Hank kétségbeesetten, de ez már nem segített. Red még rándult egy utolsót, aztán ernyedten zuhant vissza a formalin tócsába.

Hank elborzadva, dermedten térdelt a holttest fölött. Szólni, mozdulni sem bírt. Érzékelte, hogy Mia lép mögé, de nem volt ereje hátrafordulni… és mersze sem. Nem akarta, hogy a keleti lány lássa a könnyeit. Nem akart gyengének tűnni. De Mia nem is erősködött.

– Az isteneid vigyázzanak rád, Red!

Csak ennyit suttogott halkan, majd a füléhez emelte a kezét, hogy bekapcsolja az adót.

– Red elbukott! Ismétlem! Red elbukott…!

Bármi is volt az, ami korábban megkísértette őket, immáron nyoma veszett. Úgy tűnt el a sötét folyosók dohos mélyén, mintha soha nem is lett volna. Talán nem is volt, csak túlfeszített idegeik csalták meg őket, bár erre azért egyikőjük sem fogadott volna.

Amikor aztán befutott hozzájuk Mia rádióüzenete, nem sokkal az után, hogy az a valami eltűnt a mozgásérzékelő képernyőjéről, mindannyian összenéztek.

– Bassza meg! – Peterson első felindulásában csak ennyit tudott mondani. Nem különösebben kedvelte a vörös mesterlövészlányt, de a halálát sem kívánta. Elvégre bajtársak voltak, vagy mi a fene! Igazából mégsem a halál híre rázta meg – az mindennapos volt a Bázis lakói között –, hanem az a tény, hogy csak akad még valami, ami rájuk vadászik ebben a sötét patkánylyukban.

– Mégis, ki csinálta ki a kölyköt? – érdeklődött, miután túltette magát az első megdöbbenésen. Persze keserű szájíze továbbra is kísértette.

– A megfelelő szó a mi lenne! – hallatszott az ázsiai hangja.

– Amennyiben? – MacLeod hangja csak annyiban volt érdeklődő, mint amennyire egy pitbull mosolygós, de Peterson tudta, hogy bajtársa nehezen viseli a céltalan ködösítést.

– Egy formalinos tartályból kimászott kibernetizált hulla végzett vele.

Mia olyan egykedvűen közölte ezeket a képtelenségnek tűnő tényeket, mintha éppen azt mondta volna el, hogy odakinn erősen fúj a szél.

– Nem ütötted be a fejedet véletlenül, vágott szemű? – gúnyolódott MacLeod.

– Nem. – A keleti lány egykedvűsége mit sem változott. – Találtunk egy termet, tele formalinos tartályokkal, amelyekben hullák lebegtek. Nos, az egyik hulla szokatlanul mozgékony volt, mint akit egy Oni táncoltat.

– Már megint ez az Oni szarság… – csattant fel Peterson. – Állj már le ezzel a hülyeséggel, Mia! Nem látod, hogy ez nem vicces?

– Ez nem vicc, de higgy, amit akarsz, Peterson!

Egy darabig sértett csend ülte meg az étert, amit végül Coleman dörmögése tört meg.

– Találtunk egy kártyát, amin az áll, hogy a tulajdonosa valami Biológia Fejlesztési asszisztens, vagy efféle. Akkor pedig ez nem egy Bázis, hanem valami francos labor.

– Pontosan, ahogy mondod – értett egyet Mia. – Egy francos labor Biológiai Fejlesztési Részlege! Ami azt jelenti, hogy vannak más részlegek is.

– Más részlegek? – Coleman elgondolkodva simogatta kopasz fejbúbját.

– Kibernetikai részleg, mondjuk… – fejtegette a felderítő. – Ez a szörnyszülött viselt némi testpáncélt, és szokatlanul erős volt. Azt hiszem, egy mesterségesen mozgatott hullával volt dolgunk.

– Mesterségesen mozgatott hulla… – morogta a Skót. – Na ja! Magától nem is szokott mozogni egy hulla.

– Ez afféle…

– Kiberzombi – fejezte be Peterson megkezdett mondatát Mia. – Ha egy van, akadhat több is, tehát jól tartsátok nyitva a szemeteket.

– Errefelé is mozgolódott valami, nagy volt és gyors. Lehet, hogy egy ilyen zombi-srác?! – Coleman szorosabbra fogta ágyúját, mint aki attól tart, hogy hamarosan egy egész kalapra való kiber-zombi zubog a nyakába.

– Fogalmam sincs – szinte látni lehetett, ahogy a karcsú felderítő megvonja a vállát. – Ez nem volt különösebben nagy vagy gyors, úgyhogy könnyen meglehet, hogy rátok valami egészen más leselkedik.

– Kösz, kicsi, a derűlátást, de lassan ideje lenne, hogy a saját dolgoddal foglalkozz! – sziszegte MacLeod ellenségesen, majd egész egyszerűen kikapcsolta az adóját.

– Kösz, Mia! Ha lesz valami változás, majd jelentkezünk. Vége. – Peterson szintén bontotta a vonalat, majd a többiekre sandított. – Nos? Mit gondoltok?

– Azt, hogy Mia egy hülye picsa, akinek túl sok a szabadideje, ezért dajkameséket talál ki! – morgott a felföldi. – Ez a kiber-zombis fantazma még a szokott dolgainál is meredekebb. Egy szavát sem hiszem el!

– Na és te, Coleman? – Peterson ezúttal a nagydarab feketére pillantott.

– Azért izgalmas lenne, ha tényleg ilyesmivel kellene szembenéznünk. Jobb, mint a kiborgok!

– Ha totális hülyeséget akarsz hallani, kérdezd csak máskor is Mamutot.

MacLeod legyintett, és újra a vállára kanyarította mordályát.

– Szerintem az egy egyszerű Alfa egység volt, nem több, nem kevesebb – szólt még hátra a válla fölött, aztán nekiindult a folyosónak.

Peterson csak megvonta a vállát, és Colemannel a nyomában a Skót után eredt.

Egy sarokkal odébb végre találtak egy falra szerelt térképet. Ütött-kopott plexi takarta az elszíneződött lapot, talán ezért maradhatott viszonylagos épségben a hosszú évek során. A térkép tanúsága szerint éppen maguk mögött hagyták a Biológia Fejlesztési Részleget, s most egyenesen a gyengélkedő felé tartanak.

Ha az előző szint egy H betűhöz volt hasonlatos, ez leginkább egy X-re emlékeztetett. Az X száraiban egy-egy négyszögletes blokk terpeszkedett, ezek egyike volt a biológiai laboroknak fenntartott terület, a másik pedig a gyengélkedő a számtalan kórteremmel, és az egy-két műtővel. A másik két szárat a Kibernetikai Részleg – lám, Mia tippje helytállónak bizonyult! – és egy megnevezetlen blokk alkotta, középen pedig ott volt a keresett generátor és egy újabb lift, na meg a mellette húzódó szerviz folyosó a maga lépcsősorával.

Petersonék a térkép alapján még azt a termet is megtalálták, ahol valószínűsíthetően most Hank és Mia tartózkodnak. A tüzér nem irigyelte őket. Ha tartják a menetirányt, körbegyalogolják az egész Biológiai Részleget, s talán még azzal az általuk elkerült „akármivel" is szembekerülnek.

Miután ilyenformán betájolták magukat, a generátorok felé vették az irányt. Errefelé már ritkultak a csontok, és a falak sem voltak olyan ramaty állapotban, mint ahogy azt korábban tapasztalták. Csak a sötétség sűrűsödött valamelyest.

Petersont, miközben monoton lépteit számolta, ismét elfogta a bizonytalanság. Nem akartak kimenni a fejéből Treepy szavai azóta, hogy az eligazítóban elbeszélgetett vele. Ahogy egyre többet tudtak meg az elveszett „bázisról", annál jobban erősödött benne a félsz, hogy egy igen mocskos ügy rejtezik a dolgok hátterében.

Most már nem csak sejtette, de biztosan tudta, hogy nem volt véletlen a winchester megtalálása, márpedig akkor az sem lehetett a véletlen műve, hogy Mia rálelt az adatokra abban a bizonyos épületben. Ez viszont azt jelentené, hogy bárki is akarja kiszimatolni az itt folyó dolgokat, egy téglát épített közéjük. Valószínűleg Miát.

Az ázsiai lány túlontúl hamar jut olyan következtetésekre, amelyek rendszerint helytállónak bizonyulnak. Ilyen szintű éleslátás már más szituációkban is gyanússá válna, ebben pedig végképp szembeötlő. Vagy tévedne, és csak ő beszéli be magának mindezt? Lehet, hogy Mia ártatlan, és csak láthatatlan kezek mozgatják, akár egy tudattalan sakkbábút?

Az sem elképzelhetetlen, de a helyzeten nem sokat változtat. Potenciális veszélyforrás, aki közöttük jár… és Hank talán még csak nem is sejti, kivel fedezteti a hátát.

Kezdett a dolog túlontúl bonyolulttá válni, de nem tehetett ellene semmit. Még nem. Bármit cselekedne, azt elhamarkodottan tenné. Meg kell várnia, míg rájön, hogy mi a célja az egésznek… ha egyáltalán létezik cél.

A gondolataiból MacLeod hangja tépte ki.

– Ez lesz az!

Jókora ajtó terpeszkedett előttük, mellette kopott tábla figyelmeztetett mindenkit a magasfeszültség egészségkárosító hatására, illetőleg arra, hogy ide csak az arra jogosult technikai személyzet léphet be. Peterson úgy döntött, hogy jelenleg – más jelentkező híján – ők azok a bizonyos technikai személyzet, és nekifeszült a poros kallantyúnak.

A vaskos ajtó mély morajjal engedelmeskedett akaratának, méltatlankodva a titkait kutató jövevények kíváncsisága ellen.

Odabenn egy hosszú fémfolyosó szaladt előttük a messzeségbe. Rozsdás, rácsos lemezek alkották keskeny padozatát, melyet girbegurba, itt-ott szétszakadt korlát kísért ismeretlen útjára. A mélyben püffedt, morózus generátorok szunnyadtak csendben, óriási teknősök gyanánt, lejutni hozzájuk csak az időközönként felbukkanó, istenkísértően roskatag létrákon lehetett.

– Coleman! – Peterson egy pillanatra visszarettent saját visszhangjától. Ekkora lenne ez a terem? – Fedezz bennünket, amíg MacLeoddal beindítjuk a generátorokat!

– Parancs! – emelte Coleman tisztelgésre gépágyúját; másnak a hurcolása is problémát jelentett volna.

Peterson súlya alatt panaszosan sírt fel az elöregedett vas, amikor pedig a Skót is ránehezedett, recsegni-ropogni kezdett az egész szerkezet. A tüzér buzgón imádkozott, hogy kitartson, amíg leér, a visszatérést már egyenesen a prémiumkategóriába sorolta, olyannyira valószínűtlennek tűnt. Amint azonban végigóvakodott az imbolygó fémszerkezeten, s elérte a létrát, hamar rádöbbent, hogy a neheze még csak most következik.

– Figyelj, MacLeod! Jó lenne, ha nem kísértenénk a sorsot, úgyhogy légy oly kedves, csak akkor utánam jönni, ha én már leértem! Oké?

A felföldi unottan megvonta a vállát, amit Peterson szorgosan a jóváhagyás kategóriájába sorolt be nála.

Meglepő fordulatnak számított, hogy csupán a harmadik lépcsőfok pattant el alatta. Szerencséjére nem szakadt le nyomban mindkét oldalon, mindössze elhajlott, így egy gyors továbblépéssel tudta korrigálni a dolgot, és nem bucskázott le az ijesztő mélységbe. Miközben izzadó homlokkal haladt lefelé, azon gondolkodott, milyen betegségben szenvedhetett ki annak a sokat emlegetett édesanyja, aki ezt a lépcsőzős megoldást kitalálta. Merthogy a tisztességben megőszült, jó asszony nem végelgyengülés áldozata lett, az egész biztos. Legalábbis ha most rajta múlna, akkor az szóba sem jöhetne.

Végül csak leért, és homlokát megtörölve pillantott fel a fölötte tornyosuló irdatlan méretű generátorra. Fogalma sem volt, mire kellhet egy ekkora ketyere, de úgy tippelte, egy egész várost el tudna látni árammal, főleg, ha tekintetbe veszi, hogy nem is egy, hanem egyenesen kettő van belőle.

Egy dobbanás jelezte MacLeod érkezést. Ahhoz nem elég nagy, hogy zuhanásnak vélje, de éppen elég súlyos, hogy tudja, az utolsó pár fokot a felföldi hozzá hasonlóan inkább kihagyta.

– Tiéd a másik! – intett a túloldali generátor felé, majd a sajátját vette szemügyre. A hordószerű építmény így, kívülről nem tűnt túl bonyolultnak. A sima felületen csak egyetlen szekrényszerű kapcsolótábla árválkodott, ezért nem kellett különösebben leterhelnie az agyát, hogy vajon mily módon is üzemelheti be a masinát.

Némi túlzott pátosszal lépett hát hozzá, kicsapta az ajtót, és felkattintotta az ott található gombot.

A dübörgés, amely hirtelenjében betöltötte a helyiséget, éppen csak súrolta az elviselhetőség határát. A gigászi generátorok rázkódva támadtak fel évtizedes álmukból, és Peterson ámuló szeme előtt sorra gyulladtak fel a csarnok lámpái.

A hirtelen támadt fényben végre láthatta, hogy milyen hatalmas is a terem belmagassága, mennyire észveszejtően omlatag a létra, amin leereszkedett, s még valamit, amitől meghűlt az ereiben a vér.

Coleman vigyorogva integetett le neki, nem is sejtve a rá leselkedő veszedelmet. Hiába ordított Peterson, akár egy sakál, torkaszakadtából, a zúgó generátorok minden zajt elnyomtak. Pedig a szörnyű alak már egész fölémagasodott, rémisztő krómbeültetéseken csillantak meg a lámpák fényei.

Petersonban bennakadt a szó. A lény hatalmas volt, nagyobb, mint az óriásnak tartott Coleman. Oszlopszerű lábakon álló, meztelen titán, aki azonban nélkülözött minden nemi jelleget. Egy nemtelen szörnyeteg, csupa fém és csupa halál… széthulló, húsmassza arcából gonoszul parázsló írisz ragyogott elő.

Peterson lőni akart, szólni, tenni valamit, de a látvány megbéklyózta tagjait. Csak állt ott, döbbenten, s tehetetlenül figyelte, hogy a végre ocsúdó Coleman hogyan kell birokra a szörnyeteggel. Állt és nem segített, miközben a lény – ez lenne hát az a bizonyos kiber-zombi – újra és újra lesújtott a hatalmas termetű tüzérre, s az úgy zuhant földre a csapások súlyától, mint vágóhídon a letaglózott ökör. Coleman, aki talán egy 700-ast is földre döntött volna, most tehetetlenül állta az ütéseket. Bőre, csontja hasadt a lesújtó ököl alatt, s vére utat találva magának a rozsdálló járólapok rácsain, karmazsin cseppekben hullott a mélybe, egyenesen Peterson lába elé.

Egy gépágyú visítása rántotta vissza a döbbenetből a valóságba, ahogy MacLeod, aki soha nem gondolkodott semmin néhány pillanatnál tovább, tüzet nyitott a bestiára. A töltények sűrű rajban száguldottak a lény felé, s vagy szisszenve szánkáztak el a szörnyeteg testét fedő páncélon, vagy mélyen a húsba vájtak… azonban vért sem így, sem úgy nem fakasztottak.

Amaz még csapott egy utolsót, majd gonosz szemeit előbb Petersonra, aztán MacLeodra szegezte, mintha csak memorizálni szeretné a vonásaikat, végül egyetlen szökkenéssel – legalább hat métert ugrott helyből – eltűnt a kinti sötét folyosók szövedékében. Ahogy korábban is.

Mert Peterson biztos volt benne, hogy ez volt az a lény, akit a mozgásérzékelő nemrégiben jelzett.