5. Hátrahagyott üzenet

Santa Monica

Los Angeles, 2019. december 22.

Halk búgással ébredt öntudatára a terminálok sokasága, és álmosan pislogva, kattogva világlottak fel a halogénizzók is. A taktikai térképen felvöröslött Los Angeles térképe, színes ábrák ismeretlen pontokat jelöltek a hatalmas város majd minden szegletében. A kábelek szisszenve rándultak össze, ahogy évtizedes álmuk görcsét egyszerre rázták le a zúgó mágnesszalagok.

DiAzzi és Treepy megszeppenten álltak egy ébredező elektronikus univerzum közepén, szemük az egyre-másra felmorajló gépek között cikkázott. Némelyiket ismerték, sokuknak azonban meg sem próbálták kitalálni a funkcióját.

– ITT AZ ENERGIA! – sistergett fel mindkettőjük adója. Peterson hangja kísértetiesen távolról recsegett, mintha nem is ebben az épületben, hanem egyenesen egy másik városban, vagy egy másik univerzumban tartózkodna. – COLEMANT ELKAPTA VALAMI, S MINT BIZONYÁRA HALHATTÁTOK, REDET IS KICSINÁLTÁK. MACLEOD FELÉTEK VONSZOLJA A FEKETÉT, ÚGYHOGY TREEPY, SZEDD ÖSSZE MAGAD!

Aztán pár másodpercig csak statikus zörej hallatszott a fejhallgatóban, mire ismét kivehető volt a tüzér hangja.

– …MEGYEK. ÉRTÉKELNÉM_; HA ESETLEG FIGYELNÉTEK A KAMERÁN! DIAZZI, EZ A TE FELADATOD LESZ, HA TREEPY MAMUTOT VARRJA ÖSSZE!

– Ne aggódj, meglesz! – intett DiAzzi, de nyomban zavartan eresztette le a kezét, mikor rájött, hogy Peterson úgysem láthatja.

– VAN FÖLÖTTEM EGY KAME…SSSHHH! LÁTSZ?

– Egy kamera van fölötted? Várj, ellenőrzöm!

DiAzzi izgatottan rohant oda a vezérlőpulthoz, és elmélyülten tanulmányozta néhány pillanatig.

– LÁTSZ, DIAZZI?!

– Egy pillanat…! Megvan! – DiAzzi lenyomott néhány gombot, és éles pukkanással ébredt öntudatára a hatalmas monitorlánc is. Számtalan kép bukkant fel, minden monitoron a komplexum egy-egy külön szegletével. Az egyiken Peterson ácsorgott. Most, hogy egyenesen a kamerába meredt, DiAzzit az az érzés kerítette hatalmába, hogy a tüzér látja őt. Mögötte MacLeod térdepelt a földön heverő, véres Coleman mellett.

– Jesszus, mi történt vele?! – borzadt el a technikus, de Peterson letorkollta.

– NE AZZAL FOG… SSSHHH …TEM, ÉS JÓ LENNE, HA NEM TÁMADNA HÁTBA!

– Nem értem! Hová mész?

– EL-KA-POM A MOCS-KOT, AKI MEGTÁ-MA-DOTT MIN-KET! – tagolta a szőke tüzér, minden szót szépen kikerekítve.

– Oké-oké, most már megvan! Vigyázz magadra!

– TE VIGYÁZZ RÁM, DIAZZI! TE VAGY MOST ISTEN MINDENT LÁTÓ SZEME! Az olasz zavartan bólogatott.

– Persze, figyellek! – felpillantott a képernyőfalra. – De vannak vakfoltok!

– MIK?

– Vannak olyan kamerák, amik nem adnak képet… vélhetően megsérültek – magyarázta DiAzzi.

– NEM ÉRDEKES! TE CSAK FIGYELJ! ÉS HA VAN VALAMI INFORMÁCIÓ ERRŐL A VALAMIRŐL, AZT KERÍTSD ELŐ NEKEM! JÓ LENNE, HA TUDNÁM, MIVEL ÁLLOK SZEMBEN!

– Vedd úgy, hogy már meg is van! – tisztelgett DiAzzi, csak úgy magának, s miközben a tüzérek eltűntek a kamera látószögéből, az egyik terminálhoz sietett.

A rendszer éppen eddigre végzett az önteszteléssel, s valami DiAzzi számára ismeretlen kezelőfelület terpeszkedett el a monitoron. Az ikonok halmaza, melyekre rákattintva folyamatábraszerűen újabb adagnyi ikon bukkant fel, követhetetlennek tűnt. Azonban a sarokban lévő kicsiny borítékábra még a technikus laikus szemének is értelmezhetőnek tűnt. Addig görgette hát a klaviatúrába ágyazott kicsiny golyót, míg a nyílforma pointer rá nem úszott a levélre. Aztán egy kattintás, és…

– Hé, Holly, ezt nézd meg!

Treepy a férfi mellé lépett, és kíváncsian pillantott a monitorra.

– Úgy néz ki, mint valami nyílt körlevél…

– Valami Dr. Levine írta, de nincs címzettje… érdekes! – túrt göndör sörényébe DiAzzi.

– Nyisd már meg! Majd megveszek a kíváncsiságtól!

– Oké-oké! – tárta szét mindkét kezét a férfi. – Már nyitom is.

Néhány mozdulat, és hamarosan egy hosszú levél sűrű hangyabetűi sorjáztak a képernyőn. Egy üzenet…

De még milyen üzenet.

Nem tudom, mennyi időt kaptam tőle, ahogyan azt sem, hogy miért adta. Nem látom át a céljait, és sejtelmem sincs az indítékairól. Nem értem, hogyan változott meg, és nem tudom értelmezni a viselkedését sem. Megválaszolhatatlan talányokba ütközök, bármennyit gondolkodom rajtuk. Elbizakodottá váltam, bolond voltam, ahogyan a többiek is. Úgy gondoltuk, ha Istent játszunk, azzá is válunk. Nos, hitünkre a halál a cáfolat.

Bárhogy is, immáron semmit nem tehetek ellene. A dolgok kicsúsztak az irányításunk alól, s meglehet, mindannyian belehalunk tévedésünkbe. Csak abban reménykedhetek, hogy lesznek majd mások, akik eltakarítják a mi szennyeseinket.

Ezért amit most lejegyzek, azt nekik… neked írom, bárki is légy, aki ezeket a sorokat olvasod. Úgy érzem, legalább annyival tartozom, hogy megkönnyítem a dolgodat ezen rövid… hirtelen nem találok jobb szót rá… gyónással. Egy töredelmes vallomással mindarról az istentelen dologról, ami e falak között történt.

Különös módon hirtelenjében cserbenhagynak a gondolatok, s hiába kapkodok utánuk. Zavarban vagyok, mert azt sem tudom, hol is kezdjek neki a történetnek. Persze az alapvetés, miszerint az elején a legcélszerűbb, jelen esetben nem működik. Idő híján. Így talán a kezdetekről csak néhány szót, pusztán a formalitás kedvéért, aposztrofálva

Először is ne higgy a Főparancsnokságnak, amikor hangos szóval tiltakoznak a biológiai fejlesztések ellen! A NeoGen a közreműködésük nélkül soha nem jött volna létre.

Hogy mondjam, hogy megértsd?

A NeoGen egy kísérlet. Egy projekt. Egy rizikó. Kicsit olyan, mintha a ruletten egyetlen számra, a pókerben egyetlen lapra tennéd fel minden pénzed. Beoszthatnád hosszú távra, de előbb-utóbb úgyis elúszna… ellenben ha felteszed az egészet egy tétben, akkor hatalmasat kaszálhatsz… esetleg ugyanekkorát bukhatsz. Azok az erőforrások amik a NeoGen laborjaiban (bizony, jól értetted, több labor is van) összpontosultak, bizonyára hosszú évekre megváltották volna egynéhány kolónia életét. Ellenben egy ilyen csoportosulás csak feléli a javakat, és nincs benne a termelés, és a siker ígérete. A labor ugyanezen erőforrásokat sokkal gyorsabban emésztette fel, de képes volt… ne vádolj azzal, kérlek, hogy nagy szavakat használok… megnyerni a háborút.

Hogy mégsem tette, az az emberi arrogancia rovására írható fel. Pedig hát… mindössze néhány apróság kellett volna hozzá.

Nem mondom, hogy csúfos kudarcot vallottunk. Nem. A NeoGen igenis ért el komoly sikereket. Ha körülnéztél egy kicsit, magad is láthatod, miről beszélek. Ha pedig eddig nem tetted, hát pótold gyorsan. A legalsó szinten mindent megtalálsz, amire kíváncsi lehetsz. Az ajtókód: „Dante". Találó, nemde?

Talán csak egyvalamire figyelj, ha lefelé tartasz. A teremtmény bizonyára még működni fog, mire megtalálod ezt a feljegyzést. Igen, egészen biztosan működni fog. Bőven van energiája. A fenébe is, remek kis találmány ő… legnagyobb reménységünk.

Bocsáss meg, elkalandoztam. A NeoGen labornál jártam.

Szóval fentről támogatták a dolgot. Mindent megkaptunk, amire szükségünk volt. El sem hinnéd, mennyi erőforrás maradt az Ítélet Napja után. Persze senki sem tudott a dologról a legnagyobbakon kívül… a kutatások „védnöke" közvetetten maga a Főparancsnok volt.

A labor célja a háború megnyerésére alkalmas haditechnika megteremtése volt… a csodafegyveré. Különös, hogy annakidején ugyanígy hívták az atombombát is. Úgy tűnik, a csodafegyverek mindig visszájára sülnek el. Ahogyan itt.

Első próbálkozásaink még óvatos puhatolózások voltak. Elektromágneses-fegyverek, részecskebomba, effélék… csupa buta mütyür, amik sokkal inkább önveszélyesek voltak, mint effektívek. Aztán ott volt a lopakodó technika, amelyben már sokkal komolyabb eredményeket archiváltunk. Mint amilyen az elektrovizuális fehérzaj-generátor.

Jaj, szegény barátom, ezt jól elmondtam neked! Hadd fordítsam le hétköznapibb nyelvezetre.

Ez a szerkentyű egész egyszerűen minden vizuális képet közvetítő elektromos szerkezetet mágneses impulzusokkal bombáz, így azok ideiglenes üzemzavarral küszködnek a generátor közelében. Azaz ez így egész pontosan nem igaz, de legyen elég annyi, hogy a generátor szálai által fedett dolgok a kamerák, fényképezőgépek, vagy éppen a kiborgok szeme számára láthatatlanok…

DiAzzi és Treepy döbbenten néztek össze.

– A Drótfátyol – súgta a nő megilletődötten.

A technikus csak üveges szemekkel bólintott.

– Ha ezt mobilizálni tudnánk…

DiAzzi a szanitéc ajkára helyezte az ujját.

– Szót se többet! Ne fájdítsd a szívemet! Inkább olvassuk tovább!

Treepy biccentett, és ismét a monitoron villódzó szövegbe mélyedtek.

Ám egy idő után ezek az eredmények már kevesek voltak. Hatékonyabb fegyver után kellett nézni. Megpróbáltunk magunk is robotokat összeállítani, kímélendő az emberi életeket, de hamar be kellett látnunk, hogy gépgyártásban a Skynet felülmúlhatatlan.

Eztán következett a leterített kiborgok újraprogramozása, ami éppen nem volt egy rossz megoldás, de a forrásanyag túl kevésnek bizonyult, nem beszélve arról, hogy a túlbuzgó gerillák még ezen kicsiny hányad egy jelentékeny részét is használhatatlanná lőtték… ami persze nem róható fel nekik.

Már éppen kezdtünk volna kifogyni az ötletekből, amikor… istenem, hogy mondjam el, hogy ne borítsd le rögtön a monitort haragodban… amikor egy őrült gondolattól vezérelve saját robotjaink programozott vezérlőprocesszorait halott gerillák testébe implantálva létrehoztuk az első kiberzombikat.

Tudom… kérlek, ne szólj semmit! A dolog morális oldala számomra is hosszú, álmatlan éjszakák sorozatát jelentette, de folyton azzal nyugtattam magam, hogy amit teszek, azt az emberiség érdekében teszem. Hogy vannak megengedhető dolgok, s inkább szentségtelenítsek meg halottakat, minthogy meghalni lássak nőket és gyerekeket. Sokszor gondoltam arra, hogy legyek én a rossz, gyűlöljenek engem, ha ez az ára annak, hogy az emberiség tovább él.

Ráadásul a zombik jól működtek Nem ismertek félelmet, fájdalmat, fáradságot. És minél több implantátumot szerkesztettünk beléjük, úgy lettek egyre erősebbek és gyorsabbak. Nem beszélve arról, hogy különös fiziológiájuk teljesen összezavarta a kiborgokat. S még valami… Bármilyen morbid módon, vagy borzasztóan hangzik is, de a kiber-zombik esetében még a nyersanyag miatt sem kellett aggódnunk. Halott mindig volt elég, ami pedig a beépített fém alkatrészeket jelentette, azt be tudtuk szerezni a Gépisten katonáiból.

A „gyártás"… undorító szó… azonban lassan haladt, és a kiber-zombiból mindössze hét darab készült, mostanra pedig már csak három maradt belőlük. Akármennyire igyekeztünk, a vezérlő szoftvert sem tudtuk olyan jól működtetni, mint ahogyan tette azt Skynet. Valahogy hiányzott a dologból az emberi találékonyság, a kezdeményezőképesség… szemtől-szembe pedig még mindig a kiborgok voltak az erősebbek.

S nagyjából ezzel a dilemmával el is jutottunk a NeoGen működésének mélypontjához, mind anyagi, mind morális szempontból. Eddigre a laborok többsége bezárt, s létezésüknek még az emlékét is törölték az összes meglévő adattárból. Bizonyos szempontból kiváltságos helyzetben voltunk, hisz a Santa Monica-i létesítmény volt az utolsó fennmaradó a sorban. Átirányították hozzánk a többi labor legtehetségesebb kutatóit, és a maradék erőforrásból egy mindent eldöntő projektbe vágtunk bele.

Ez volt a teremtmény.

Az út kitaposott volt, és a teremtmény valójában korábbi eredményeink ötvözéséből, és egyetlen valószínűtlenül jó, ám legalább ennyire beteges ötletből épült fel. Nyersanyagként továbbra is egy halottat használtunk fel – a nevét soha nem tudtam, mi egyszerűen csak alanynak neveztük, így téve a dolgot személytelenebbé és imigyen lelkileg könnyebben emészthetővé –, de a testébe több fém alkatrészt építettünk be, mint eleddig bármely korábbi kiber-zombiéba. A csontjai, az izmai mind a kibernetikai csodáit dicsérik… alig maradt benne emberi testrész.

Azt mondtam, alig maradt, pedig több emberi volt benne, mint azt ezt megelőző zombikban. Az emberi lét esszenciáját csempésztük bele, a testünk egyetlen igazi hatalmát.

Az agyat!

Talán soha nem volt komolyabb eredménye még kutatásnak, mint a miénk. S bár az agyátültetés már a huszadik században se volt ismeretlen, mi mégis vadonatújat alkottunk a régiből.

Soha nem hívtuk őt kiber-zombinak. De a nevén sem szólítottuk többet. Számunkra egyszerűen csak a teremtmény volt.

Szent egek! Így visszagondolva hihetetlen sok apróság fölött átsiklott a tekintetünk. Pici dolgok voltak ezek, de hát mindig az apró dolgok az igazán fontosak.

Soha nem gondoltunk bele Jules… a teremtmény helyzetébe. Elfogadtuk hogy ő nem ember többé, pedig mennyire, hogy az volt. Ő maga választotta a sorsát, önként jelentkezett a feladatra, mi mégis…

Ijesztő lehetett számára a dolog, ahogyan számomra is az, hacsak belegondolok. Rémült volt bizonyára. Rémült és magányos.

Gondolj csak bele! Megszűnsz többé jól képzett gerillaként létezni, ehelyett egy rémületes gépmonstrum leszel… halódó szövet és örökké tartó fém. Az arcod már nem a tiéd, egy rémisztő, szétmálló massza csupán, nem tudsz beszélni, nem oszthatod meg senkivel a gondolataidat. És legfőképpen nem változhatsz vissza azzá, ami voltál. Nem vagy többé ember senki számára. Eszköz vagy, egy rém, amit halni küldenek, de nem szeretnek vele lenni, nem szeretnek megérinteni.

Be volt zárva és csak tanult, egyre tanult… legfőképpen az új testét és a lehetőségeit. Meg persze ölni.

Egyébiránt tökéletes volt. Hihetetlenül erős és gyors. Ravasz, mint az emberek, de ellenálló, mint a Gépek. És mindenekfölött láthatatlan! Bőrébe szőttük a generátor fémszálait.

Legyőzhetetlenné tettük. Egy géppé! Tűz ellen tűzzel, ahogy a régi mondás tartja.

Eleinte jól viselte magát. Engedelmes volt és gyorsan tanult. Mindössze hárman foglalkoztunk vele, és még a Főparancsnokság sem értesült a létezéséről. Nem akartuk, hogy a terepre küldjék, mielőtt teljesen felkészülne.

Azonban pár héttel később egyre agresszívebb lett, és különös szokásokat vett fel. Rendszeresen ereszkedett négykézlábra, és úgy járt, hiába kíséreltük meg leszoktatni róla. Olykor pedig hosszú órákon át bömbölt, morgott, mintha szörnyű fájdalmak gyötörnék. Talán így is volt. Az elhaló hús okozhat fájdalmat.

Hiányozhattak neki a régi szokások. Az evés, az alvás… ezekre a testének többé nem volt szüksége, de az agy nem tudta olyan könnyen feldolgozni a változást.

Igen, most, így leírva elég egyértelműnek tűnik. Meglehet, ez volt a gond. Az agya bomlott meg. Az egyetlen sérülékeny része. Az egyetlen, ami nem javítható.

Most már késő kijavítani. Talán nem is lehet. Akkor kellett volna foglalkoznunk vele, amikor megalkottuk. Konzerválnunk az emberi gondolatokat. Beszélgetnünk vele. Könnyebbé tennünk az átváltozás sokkját.

Az emberi test nem viseli a tőle idegen gépeket. Ez az ösvény zsákutca. Csak kudarchoz vezet.

Immáron belátom, de tenned neked kell ellene.

Már csak azért is, mert hallom, hogy közeledik. Ha ideér, végem. Nem fogok elbújni, nincs értelme. Úgyis megtalál.

El kell őt pusztítanotok! De egyvalamire azért megkérlek… emberként végezz vele! Végtisztesség gyanánt.

Ó, istenem! Itt van…

Az üzenet itt megszakadt, de DiAzzi és Treepy még hosszú másodpercekig meredt a monitorra kiüresedett tekintettel. Hirtelen nehéznek tűnt megemészteni mindazt, amit a levélben olvastak. Hihetetlennek voltak a sorok, de valahol mélyen mindketten tudták, hogy minden, ami le volt írva, igaz is lehet… sőt, már ekkor tudatosult bennük, hogy nem csak igaz lehet, de igaz is.

Mégis…

Kiber-zombik? Részecskefegyverek? Fehérzaj-generátor?

Még nem tudtak megszólalni, nem tudták megbeszélni az olvasottakat, mert a hitetlenség, és az elképedés gúzsba kötötte szavaikat és tagjaikat egyaránt. Pedig létezett bennük egy sürgető érzés, hogy mozdulni kellene, szólni a többieknek, megosztani velük a felfedezést. Figyelmeztetni a veszedelemre, de hát…

A kibernetika és a biotechnika ilyen szintű összeolvadása áhítatra késztette tudós énjüket, és ha nincs a mély dübbenés, talán még sokáig ebben a fél-katatón állapotban merednek maguk elé.

BAMM!

Treepy egész teste összerándult az ijedtségtől, és kikerekedett szemei az ajtó felé rebbentek.

– Ilyen hamar megjött volna MacLeod? – kérdezte DiAzzi nem túl nagy meggyőződéssel, és a monitorok felé fordult. A megannyi képernyő felfedte előttük a komplexum számos rejtett szegletét, de MacLeod egyiken sem bukkant fel. Azonban valami más igen.

– Szent ég!

Treepy sápadtan pillantott a férfira, aztán annak reszkető ajkait látva tekintete a képernyőláncra villant.

– Jézusom, mi ez?! – nyüszítette ijedtében, s a szája elé kapta apró kezeit.

A monitoron egy rothadt húsú lény vonaglott a kamera alatt. Borzasztóan málladozó koponyáját már talán csak a fémpántok tartották össze, és az egyik keze is hiányzott. Testéből krómszínű élősködők gyanánt bújtak elő a csillogó fémdarabok, s egy-két, mozdulataitól féregként tekergő, kábel. Egy kiber-zombi… Akinek megmaradt keze most csapásra emelkedett, de hogy mit akart lesújtani, az nem látszott a képen.

– Hol… hol van ez? – reszelte Treepy holtra váltan, s szinte legyömöszölte ujjait a torkán félelmében

BAMM!

A szanitéc felsikoltott a felismeréstől, és megpördült.

– Itt van! Itt van az ajtóban! – nyüszítette, és hátrálni kezdett, mígnem felbukott egy keresztbe futó kábelen. De még ekkor sem hagyta abba a menekülést. Csúszva, fetrengve haladt tovább a sarok felé, szemeit egy pillanatra sem véve le az ajtóról.

– Semmi gond! – próbálta nyugtatgatni DiAzzi, de a tekintetében megülő zsigeri rettegés végképp a pánik határára taszította a lányt.

– Nem tud bejönni, az acélajtó kitart!

Immáron DiAzzi számára sem volt egyértelmű, hogy_,kit akar megnyugtatni ezekkel a szavakkal.

– És a nyitógombot sem…

SSSSHHHH!

Az ajtó szisszenve tárult fel, s a kiber-zombi darabos mozdulattal eresztette le a kezét az ajtónyitó gombról.

Treepy örülten felsikoltott, s megpördülve, négykézláb csúszva küzdötte magát egész a falig, s azt kezdte el vad elkeseredettséggel püfölni.

DiAzzi csak állt dermedten, és figyelte, hogyan csoszog felé cuppogó léptekkel a széthulló kiberszörnyeteg. Lassú volt, és darabos, de iszonyatos erő ígéretét hordozta magában. A technikus számára egyértelművé vált, mi is csaphatta agyon azt a két embert mindössze egyetlen csapással.

A zombi még kettőt lépett, élettelen szemeit mereven a földre szegezte, aztán megtorpant. Felemelte borzasztó arcát, a püffedt húsban nyoma sem maradt a korábbi emberségnek, szederjes, felrepedezett ajkai szétnyíltak, mintha mondani akarna valamit, de e helyett csak éles sivítás szakadt fel a torkából.

DiAzzi döbbenten nézte, hogy a hang élesedésével hogyan szakadnak ki a zombi testéből apró darabok, melyek saját maguktól lendületet nyerve, fröcsögve repültek szerteszét, vöröses mocsokkal borítva be mindent. A test eközben ütemtelenül rángatózott, s abba sem hagyta ezt, amíg a fülbántó sivítás be nem fejeződött. Csak eztán zuhant el élettelenül a földön.

MacLeod állt mögötte az ajtóban, kezében még mindig füstölgött a Vindicator. Ez volt hát a fals zombi sikoly.

– Kevin! Kevin, de örülök, hogy látlak! – örvendezett DiAzzi, és megkönnyebbülten ejtette előre vállait.

– Látod, ezt most elhiszem neked! – morogta a Skót, és kilépett a folyosóra, hogy aztán a súlyos Colemant ráncigálva térjen vissza.

– Digó, szólj már légy szíves Treepynek, hogy fejezze be ezt az idegőrlő vergődést, és vizsgálja meg a niggert, míg szájon nem vágom! – mondta színtelenül, aztán fegyverét a földre hajította, és helyette a feketéét vette magához. Abban még volt lőszer.

DiAzzinak az első pár másodpercben komoly kézitusát kellett folytatnia, hogy hozzáférjen a szanitéchez, s még további pár percre volt szüksége, mire tudatosította a nőben, hogy nem fogja széttépni senki… legfeljebb MacLeod, ha nem csipkedi magát.

Aztán, míg a nő szégyenében elpirulva sietett megvizsgálni Colemant, DiAzzi megmutatta a felföldinek a levelet.

A Skót faarccal olvasta végig a meghökkentő sorokat, majd biccentett és a rádiójához nyúlt.

– Figyelj, Peterson, úgy tűnik, hogy szörnyszülött barátunk valami szuperkatona. Marha erős, marha szívós, és a kamerák számra láthatatlan. Nem tudunk segíteni!

Lemondóan rázta meg a fejét.

– Tartok tőle, egyedül maradtál, haver!