8. Oni
NeoGen Kutatólabor
Los Angeles, 2019. december 22-23.
Úgy dühöngött körülötte, akár valami pokolból kélt fergeteg. Hatalmas karjai az arca felé kapkodtak, hogy letépjék azt, s vele együtt álcáját is, amit a világ zordsága ellen viselt. Le akarta mezteleníteni a lelkét, féregként vonagló, áttetsző bábbá silányítani… lágy agyaggá, melyet kedvére alakíthat, s visszavethet majdan az élet soha meg nem álló forgatagába.
De nem érte el. Karmos mancsa minduntalan leszánkázott egy fényes burokról… nem is burok, léggömb volt az. Vékony szál tekergett le valahová, az alant kavargó szürke fellegekhez, s még alább.
Aztán valami megrántotta a madzagot, s ő lejjebb lebegett. Fölötte éktelen haragjában bömbölt, zúgott a démon – egy Oni –, de el már nem érhette. A szál egyre kurtább lett, s mikor végre átvergődött léggömbje a szürkén kavargó, bélsárállagú felhőkön, már meglátta, ki is tartja a fonalat. Saját teste volt az, ami tépte, rángatta vissza, egyre csak vissza gyomra mélyére, ahol a léleknek a testben helye van. S amikor a kettő összeolvadt…
Mia teste összerándult, és harákolva öklendezett fel némi vért, újabb adaggal bővítve a feje alatt sötétlő, duzzadt, ragacsos tócsát. Szörnyen fázott, egész teste reszketett. Pokolian hideg volt itt… vagy csak ő érezte így? Tudta, hogy már csak a puszta tenni vágyás tartja benne az életet, s ha elvégezte dolgát, többé semmi nem óvja meg rémálmai démonától.
Mozdulni próbált, de nem lepődött meg különösebben, hogy nem sikerült. Ha mást nem, erejét azért csak elrabolta az átkozott, s ezzel kényszerű tétlenségre kárhoztatta őt.
De neki mennie kellett! Muszáj volt! Bármi áron!
Lehunyta a szemét, s haszontalan gondolatait durván söpörte ki kótyagos koponyájából, ahogy apjától tanulta. A világ zajait már elfojtotta odakint, csupán a belső harmóniát kellett megteremtenie hozzá. Máskor persze könnyebben ment. Nem szaggatta a kín sérült koponyáját, és a keze sem nyomorodott használhatatlan ronccsá eleddig egyszer sem. A füstölőkről már nem is beszélve.
De azt is tudta, hogy a szunnyadó chi nélkül esélye sincs arra, hogy még egyszer ebben az életben felemelkedjen a hideg földről.
Hosszan kellett koncentrálnia… később már nem is koncentrált, csupán volt. Egyszerűen csak létezett. Kiüresedett tárolóként, kancsóként, melyet eleinte cseppenként, később azonban tömör áramlással töltött meg a mélyen nyugvó fészkéből felszabadult energia. Forró, lüktető fájdalom nyalta végig izmait, felpezsgette vérét, s kisütötte testéből a fájdalmat.
Mia újra kinyitotta szemeit, majd határozottan felemelkedett. Először csak ülő pozícióba, de pillanatokkal később talpra állt.
Szörnyű nyomás nehezedett a fejére, a seb ébresztette ezt a különös érzést, és a jobbja sem volt több reszkető, ernyedt húscsomónál, de élt, és mozgott, meghazudtolva a természet törvényeit.
Elindult. A léptei már nem voltak olyan határozottak, olyannyira fókuszáltak, mint a tekintete. Úgy érezte, hogy unos-untalan kiszánkázik talpa alól a rakoncátlan föld. A falak néha kidomborodtak, és püffedt hasú, kapatos öregúrként ingadoztak fölötte, máskor azonban fonák kúpba szűkülve, szörcsögve nyelték magukba a valóság homályossá silányult képét.
Megszerezni az adatokat!
A roncs, ami egykor Mia volt, már csak ezért létezett! Nem volt más, mint egy kondicionált, végletekig ajzott végrehajtó egy felsőbb akarat kezében. Egy végtelenül hű katona, aki utolsó energiát felemésztve tör az egyre elérhetetlenebb távlatokba szökő cél felé.
Nem is tehetett mást. Születésétől erre képezték ki. Lám, mégsem volt szükség biológiai fejlesztésekre. Mia maga volt a tökéletes katona.
Bár az ajtó mögötti terem nem volt olyan impozáns méretű, mint a két szinttel feljebb terpeszkedő irányító-központ, mégis ledöbbentette a szakasz megmaradt tagjait.
A tekintetüket legelőször a terem közepén ágaskodó, orsó alakú oszlop vonta magára. Alsó részéhez fotelszerű székek tapadtak, ahogy taplógomba a fa törzséhez, és szemben velük klaviatúrák és lapos monitorok tetszelegtek krómos fénnyel. Indák gyanánt sűrű kábelköteg kapaszkodott fel rajta, hogy aztán számtalan kábelkarja egy rajba tömörülve szaladjon a helyiség hátsó részében álló robosztus szekrényszerű terminálhoz.
Az egyik falat teljesen elnyelte egy, a fentihez hasonló képernyőlánc, bár nem alkotta oly sok készülék, mint irányító-központbeli nagytestvérét. A gerillák szeme továbbrebbent, a kamerákat, majd a felső sarkokban függő karcsú fegyvereket vették szemügyre. Nem kellett sokáig gondolkodniuk, hogy rájöjjenek, a kiborgokéhoz hasonló nagykapacitású lézerfegyverekkel van dolguk.
Minden szokatlanul fényes, már-már vakító volt, s míg a többiek értetlenül álltak a látvány előtt, DiAzzi értőn bólogatott.
– Szintetikus gyémántbevonat! – állapította meg, elismerő fejcsóválás közepette. – Marha költséges, ezért nem használják a hadiiparban. Fontos lehet az a terminál meg az egész terem, ha ilyennel védik.
– De ha rálövök, csak szétmegy, nem? – hepciáskodott MacLeod.
– Ez aligha! – rázta meg a fejét a technikus. – De azért ne próbáld ki, mert a visszapattanó golyók minket lyuggatnak szitává!
– Akkor nem tudjuk szétvágni az adatokat? – a Skót csalódottnak látszott.
– Dehogynem! Bejutok a rendszerbe, és törlöm őket – válaszolta DiAzzi. – De ehhez egy kis időre lesz szükségem!
– Nem tudom, mennyink van belőle, úgyhogy siess! – rendelkezett Hank, és olykor aggódva pillantott fel a lézerágyúkra.
Az olasz az orsó formájú konzoloszlophoz kocogott, majd belekapaszkodott az egyik székbe.
– Hűha! Ez állati szuper! – álmélkodott. – Ebbe aztán el lehet üldögélni egész nap!
– Ne üldögélj, hanem tedd a dolgod! – morogta Peterson.
– Oké-oké!
A technikus szórakozottan nézett körül, és mikor végre megtalálta az indítógombot, bekapcsolta a rendszert. Halkan, diszkréten zúgott fel a terminál, és egymás után villantak fel a monitorok is. A már jól ismert csattanással bekapcsolt a képernyőlánc, de egyelőre még csak egy krómos felirat csillogott rajta: NeoGen.
– Mindjárt feláll a rendszer! – intett ki székéből DiAzzi, és elégedetten zötykölődött is benne egy kicsit. Úgy érezte magát ilyen csúcstechnika közepén, mint egy igazi profi.
– Egy ilyen nekem is kell otthonra!
– Ezek prototípusok, Paulo. – Treepy lemondóan rázta meg a fejét. – Nem hiszem, hogy reprodukálható lenne még egyszer.
ÜDVÖZLÖM A NEOGEN RENDSZERÉBEN
A társaság majd hátra esett, amikor a kellemes női orgánum látszólag a semmiből szólalt meg.
– Te jó ég, EVA hang! Lélegzetelállító! – sikoltotta DiAzzi szinte tébolyodottan. Neki ez igazi Kánaán volt.
– Honnan jön a hang? – forgolódott Peterson.
– Gondolom, rejtett hangszórókból – vélekedett Hank. – Bár ezen a francos helyen már ebben sem vagyok biztos.
– Oké, bent vagyok! – DiAzzi előtt a monitoron a NeoGen logó mellett számtalan színes ikon forgott, csillogott. – Innen gyakorlatilag mindenhez hozzá férhetek. Tiétek a választás!
– Jó! Akkor először most már szeretnék lenni egy teljes térképet az objektumról! Ha tudod, nyomtasd ki! – rendelkezett Hank.
– Parancs!
DiAzzi keze motollaként járt a billentyűzeten, és hamarosan halk búgással papírt öklendezett fel az egyik konzoloszlopra erősített nyomtató.
– Ez megvan! Más?
– Hank, a lift! – kiáltotta Peterson.
Mindannyian a morogva távozó lift felé pillantottak. Valaki egy szinttel feljebb magához hívta.
– Állítsd meg! Gyorsan! – intett a hadnagy DiAzzinak, aki veszettül püfölte a klaviatúrát.
– Mindjárt… mindjárt! – sziszegte a technikus feszülten, szeme ide-oda villant az ikonok között.
– MEGVAN! – kiáltotta, és ugyanebben a pillanatban megszűnt kintről a zúgás. A lift megállt.
Dühös bömbölés szűrődött le fentről, amitől mindannyian elsápadtak.
– Jules barátunk az! – reszelte MacLeod ellenségesen. – Elkapjuk?
– Mielőtt még bármibe is belekezdesz, javaslom, nézd meg ezt! – szólt DiAzzi, aztán lenyomott egy gombot.
A képernyők hamarosan életre keltek, és egy jelenetet vetítettek, mindegyikük a nagy egész egy-egy kis mozaikját. Annak a kamerának a látószögéből készült, amellyel pont a lift mellett pihent, s melyet korábban Peterson is felhasznált kommunikációs csatornának.
Valóban a brutális méretű szörnyeteg, Jules volt a képen. Dühödten dübörgött fel, s alá, irtózatos méretű testén tompán csillant meg a mocskos halogénizzók tompa fénye. De mégsem ez volt az, amire DiAzzi fel akarta hívni a többiek figyelmét.
Jules, akit eleddig ravasz, de mégis állatszerű bestiának tartottak, most egy fegyvert tartott a kezében. Őhozzá méretezett, hatalmas mordályt. És nem úgy tűnt, hogy husángként akarná használni!
– Vazzeg! Mi az ott a kezében? Atomágyú?! – hűlt el MacLeod. – Nem baj! Ha megöljük, az a fegyver az enyém lesz!
Peterson zordan elvigyorodott. Ezt a hozzáállást szerette a Skótban.
– Rendben, akkor kapjuk el! – egyezett bele Hank, amivel kiérdemelte a tüzérek meglepett pillantását. A hadnagytól nem éppen ehhez a viselkedéshez voltak hozzászokva.
– Treepy, te figyeld a kamerákkal a komplexumot, és mindig jelentsd rádión, hogy a lény merre tart! – Hank a technikus felé fordult. – DiAzzi, te lehetőleg próbálj meg addig minden adatot törölni a gépről! Ha jutsz valamire, jelentkezz!
A megszólítottak biccentettek, a gerillák pedig elsiettek a lift felé, hogy végre valahára elkapják Julest.
– Meghallotta, hogy mentek! – jelentette rögtön Treepy. – Kimozdult, azt hiszem, a Kibernetikai Részleg felé.
– VETTÜK – recsegte Hank hangja a rádióban.
A szanitéc elmélyülten nézte a képernyőt, hogy vajon melyiken bukkan fel újra a szörnyeteg, de egyelőre nem látta sehol.
DiAzzi hasonló elmélyültséggel kalapált a billentyűzeten. Megpróbált valami használható információt kinyerni belőle.
– TREEPY, FELBUKKANT MÁR VALAHOL?
– Nem, még nem! Egyelőre sehol.
Épphogy ezt kimondta, az egyik kamera előtt súly test zúgott el. Minden kétséget kizáróan Jules volt az.
– Mégis! – jelentette azonnal a rádióba. – Az ismeretlen szekcióban ment! De arrafelé nincs egyetlen kamera sem!
– SEMMI GOND! INNEN MÁR NEM SZÖKHET SEHOVÁ! SEGÍTS DIAZZINAK, HA TUDSZ, DE AZÉRT A FÉL SZEMED TARTSD A KAMERÁKON… KICSÚSZHAT A KEZEINK KÖZÜL!
– Vettem, és meglesz! – felelte Treepy a rádióba, és DiAzzi felé fordult. – Hogy haladsz?
– Nem férek hozzá a tervekhez! Jelszót kér! – válaszolta a férfi bosszúsan.
– Miért nem töröd fel? – kérdezte a szanitéc.
– Segédprogram nélkül? Olyat csak a filmek hősei tudtak csinálni, amíg voltak egyáltalán filmek – morcogott DiAzzi.
– Próbáltad már azt, hogy NeoGen? – tippelt a lány.
– Nem próbáltam még semmit, de lássuk! Tehát NeoGen!
HIBÁS JELSZÓ! BELÉPÉS ELUTASÍTVA!
– Akkor csapó kettő! Legyen mondjuk Jules! – blöffölt a férfi, és már gépelte is a szót.
HIBÁS JELSZÓ! BELÉPÉS ELUTASÍTVA!
– Hülye elektronikus ribanc! – fakadt ki DiAzzi. – Holly, van még tipped?
– Mondjuk legyen a teremtmény! – vonta meg a vállát Treepy.
– Az ám! Teremtmény! Jó ötlet! – dicsérte meg DiAzzi, és villámgyorsan bepötyögte a szót. Néhány feszült pillanati nem történt semmi, aztán…
HIBÁS JELSZÓ! BELÉPÉS ELUTASÍTVA! UTOLSÓ PRÓBÁLKOZÁS!
– Bassza meg! Ha még egyszer elhibázom, gond nélkül letilt! – DiAzzit kevés választotta el attól, hogy a klaviatúrára csapjon. Csupán azért nem tette, hogy véletlenül le ne nyomja az 'Enter' gombot, ezzel útjára engedve az utolsó lehetőségét.
Treepy csak széttárta a kezeit, jelezve, hogy az ő tudománya itt már megállt. A technikus a tenyerébe temette az arcát.
– Kell lennie valami megoldásnak… – merengett hangosan. – Valahol csak le van tárolva… a személyi aktáknál talán?
– Miért pont ott? – A szanitéc furcsálkodva ráncolta össze homlokát.
– Talán ott van valakinek hozzáférése, vagy… a franc se tudja. Valahol el kell kezdenem!
– De a személyi aktáknál? Ez totális hülyeség! – ellenkezett Treepy.
– Meglehet, hogy igazad van – csücsörített DiAzzi merengve –, de egy próbát megér!
Néhány percig ismét a klaviatúra ütemtelen kopogása volt az egyetlen hang a teremben. Végül DiAzzi megtalálhatta a nyilvántartást, és lapozgatni kezdte.
– Dr. Jonathan Levine! Ő írta a levelet nekünk! – motyogta. – A fickó génsebész volt, a projekt egyik vezetője.
– Dr. Adam Gleason, a Kibernetikai Osztály főmuftija! A másik főkolompos. Ó, és itt is van a harmadik! – vigyorodott el DiAzzi. – Az ő neve Dr…
Torkán akadt a szó.
– Dr. Oliver Treepy! – zavartan fordult a nő felé. – Holly, ez…
Treepy szomorúan bólintott, majd előhúzta a pisztolyát, és beleürítette a tárat a döbbent DiAzziba.
– Az apám… – suttogta a szanitéc átszellemülten, majd a halott férfit kifordítva a fotelből maga ült a helyére.
– Bocs, de vannak dolgok, amire az újjászerveződő NeoGen is igényt tartana. Mi sem akarunk nulláról kezdeni, ugye megérted, Paulo?
Treepy mókáson fintorgott.
– Meg egyébként is, jó kislánya vagyok apucinak, ezt az apróságot már igazán megtehetem neki, nemde? Ő, mellesleg a jelszó Holly, lúzer barátom! – sziszegte gunyorosan, és már gépelte is.
JELSZÓ ELFOGADVA! ÜDVÖZÖLJÜK A NEOGEN ZÁROLT RENDSZERÉBEN!
– Kösz, kicsim! – biccentett Treepy szórakozottan, és egy nagykapacitású, de annál kisebb méretű lemezt kerített elő, s helyezte a gépbe. Pár kattintás még…
ADATOK MÁSOLÁSA FOLYAMATBAN! KÉRJEM VÁRJON TÜRELEMMEL!
– Oké, csak siess! – Treepy macskamód nyújtózott, és elégedetten dőlt hátra a kényelmes fotelben.
Mia hallotta, hogy jönnek, ezért elbújt előlük. Mindegy, hogy kik azok. Nem volt most energiája harcolni senkivel. Ő egyébként sem mészárolni akart, csak az adatokat megszerezni. Ráadásul jelenlegi állapotában egyáltalán nem biztos, hogy győzne.
Úgy olvadt a falba, mint egy árnyék. Most talán nem is volt több mint önmaga árnyéka. Odasimult, és nem mozdult. Még lélegezni sem lélegzett. Eggyé vált a fallal… ő volt a fal.
Először a szörnyeteg érkezett, de úgy robogott tovább, hogy a lány fel sem foghatta, mit tart a kezében, s már el is tűnt a túloldali sarkon. Nem sokkal később gerillák jöttek – hárman voltak –, de Miát ők sem szúrták ki. Nem nagyon volt rá esélyük. A keleti lány a rejtőzés mesterének számított. Végtére is felderítő.
Mikor végül ők is eltűntek, ismét útnak indult. Darabos gondolataival megpróbálta végiglapozni, hogy kik hiányoztak a listáról. Red halott volt, és Coleman sem harcképes immáron, amennyiben bízhat MacLeod jelentésében. Treepy és DiAzzi azonban nem voltak sehol, de ez Miát egy csöppet sem aggasztotta. Velük talán még elbír… külön-külön, vagy együtt, oly mindegy.
Az azonban egyelőre titok volt, hogy miként jut el a szerzeményével a Parancsnoksághoz, de voltak sejtelmei arról, hogy sehogy. Talán majd lead egy rövid rádióüzenetet. Igaz, ezzel magához vonzza a környék összes kiborgját, mint lámpa az éjjeli lepkét, de ez már egy csöppet sem számított. Mire bárki odaér, az ő lelke messze fog járni.
Végre a lifthez érkezett, ő mégis inkább a lépcsőt választotta. Nem akart túl nagy feltűnést. Egy kicsit sem hiányozna, hogy puskákkal várja odalenn bárki is. Nem volt golyókapkodó kedvében.
A lépcső azonban egy külön megkínzatásnak tűnt a megtisztulás rögös útján… lépcsőnként egy önálló fejgörcs, így hamar megbánta a választását. De visszafordulni végképp nem akart. Az utolsó pár lépcsőfokon szinte már lebukott, s ha nincs ott a korlát, amiben megkapaszkodjon, vélhetően már összetörte volna magát a grádicssor alján.
Bebukdácsolt a folyosóra, és a prizmák között a nyitott ajtó felé szédelgett. De még a küszöböt sem érte el, amikor az egyik konzolnál ülő Treepy felpillantott erőtlen lába csuszpitoló zajára, és a hang forrását kutatva hamarosan észrevette.
– Ó, Mia! – kiáltotta meglepetten. – Gyere csak beljebb, légy a vendégem!
Különös volt Treepytől ez a vidor, szarkasztikus hang, és a szája szegletében ülő cinikus félmosoly. Olybá festett tőle, mint egy csintalan gyerek, aki éppen valami rosszaságon töri a fejét. Mia szeme rátalált a holtan heverő, kilyuggatott, kivérzett DiAzzira is.
– NeoGen, igaz? – kérdezte erőtlenül, mire Treepy gálánsan meghajolt.
– Nem személyesen… csupán egy szerény képviselet – felelte vidáman.
– Neked is az adatok kellenek, nemde?
– Másolás folyamatban! – utánozta a szanitéc az EVA hangját. – Kérem, várjon türelemmel! Nos, most éppen türelmesen várok. De beszélgetéssel jobban telik az idő, úgyhogy igazán örülök, hogy beestél. Mi szél fújt erre? Hank azt mondta, meghaltál.
– Tévedett! Nem szokásom! – felelte Mia, és bentebb óvakodott.
– Na látod, ez már egyszer igaz! – biccentett amaz. – És most az adatokért jöttél? Elvinnéd őket?
– Igen, ezt terveztem… de gondolom, te ennek komoly akadálya leszel!
– Ahogy mondod, kedves Mia! Ahogy mondod! – Treepy lenyomott pár gombot, és megelevenedtek a sarkokban eleddig csendesen pihenő lézerágyúk. Hegyes csövüket most Miára szegezték.
– Tudod, nem szeretném, hogy bármiféle butaságon törd a fejed. – A szőke nő szeme Mia csúnya fejsebére villant. – Ó, bocs. Ezt a törd a fejed dolgot ne vedd személyeskedésnek!
Jót nevetett saját viccén.
– Tudod – szólalt meg az egykori felderítő –, elgondolkodtam ezen az Oni dolgon. Lehet, hogy tévedtem, és nem is a szörnyeteg volt a démon, hanem te!
Treepy tehetetlenül tárta szét a kezét.
– C'est la vie, drágám! Van úgy, hogy az ember lánya félre értelmezi a megérzéseit. Mellesleg igazad van. Kezdtem már erősen unni a naiva szerepét. Még egy kicsit irigyeltelek is, hogy neked jutott a rosszalkodás.
– Rám kentél mindent! – vádaskodott az ázsiai.
– Nem többet, mint amennyiben tényleg ludas voltál. De az, hogy a Parancsnokság utasítására ilyen céltudatos voltál, sokat segített az én álcám fenntartásában. – Treepy felnevetett. – Főleg a lennoxi Elosztó megtalálása volt érdekes eredmény. Erre aztán még az a csökött agyú Peterson is felfigyelt… némi rávezetéssel, persze!
– És mi van Colemannel?
– Coleman… Coleman… Ó, persze, a nagydarab fekete! Ő bizony gyengélkedik! – mókázott Treepy. – Csak altatót adtam neki, így nem hiszem, hogy egyenesbe jönne azok után, amit Mister Jules leosztott neki! Bár, amekkora állat… még az is meglehet, hogy túléli.
– Neked semmit nem számít az emberek jóléte? – acsargott Mia tehetetlen dühében. – Ennyire olcsó lennél?
– Vigyázz, hogy mit mondasz, ribanc! – Immáron Treepy is bedühödött. – Nem a NeoGen volt az, aki leállította a kutatásokat! Nem mi próbáltuk eltemetni sok év termését! A NeoGen megnyerhette volna az egész kibaszott háborút, ha a Parancsnokság nem köp a levesébe!
– Ó, igen? És ki hozta létre egyáltalán a NeoGent? Ki? Talán a semmiből született, vagy egy szétpattanó szappanbuborékból ugrott elő? – Mia egy lépést közelebb lépett. A fegyverek hűen követték a mozdulatát. – Tartok tőle, kicsikém, hogy elfelejtettétek a szerepkörötöket, ahogy a helyeteket is! Mégis, mit reméltek? Külön kolóniákat hoztok létre, amit ilyen Jules-féle rémekkel őriztettek majd? Ez a nagy terv?!
Treepy még mondani akart volna valamit, de az EVA megelőzte.
A MÁSOLÁS SIKERES! KÉREM, TÁVOLÍTSA EL A LEMEZT A MEGHAJTÓBÓL!
– Szívesen beszélgetnék még, Mia, de sajnos dolgom van. – Treepy előhalászta a meghajtóból a lemezt, és a tokjába pattintotta. – Remélem, megérted!
Keze egy gomb felé mozdult, Mia azonban meg sem moccant. Tudta, hogy úgysem lehet gyorsabb a számítógép vezérelte fegyvereknél. Így csak állt, felszegett fejjel, büszkén, és gyűlölködve nézett Treepyre.
A lézernyalábok pillanatok alatt felszeletelték. A szanitéc szenvtelenül nézte végig egykori bajtársa halálát, majd kiadta a parancsot az adattörlésre.
Aztán lekászálódott a székből, és elindult a kijárat felé. Egy pillanatra még megtorpant Mia maradványai fölött, és lepillantott rájuk.
– Bocs, de úgyis meddő vita volt. Üdvözlöm az Onidat!
Végül kisétálta teremből, kezében a felbecsülhetetlen értékű adatokkal.