Prológus

NeoGen Kutatólabor

Los Angeles, 2005 decembere

Dr. Levine tudta, hogy mögötte van… némileg lemaradva. Nem nagyon, éppen csak annyira, hogy mindig kívül maradjon a sápadt izzók fénykörén. Láthatatlanul, de érezhetően. Csendesen követte őt, végig a szögletes folyosók szövedékén. Egyelőre várt. Várt a megfelelő pillanatra. Az alkalomra, hogy lecsaphasson.

Az idős férfi sietősebbre fogta a lépteit, bár sejtette, hogy úgysem menekülhet. Soha. A teremtmény jól működött. Pontosan. Halálosan. Értő kezek dolgoztak rajta. Igazi zsenik kezei. Mégis… a teremtmények olykor teremtőik ellen fordulnak. Ahogyan most is. Nincs alku, nincs menekvés.

A sietős léptek még tovább nyúltak, mígnem a végén Dr. Levine már futott. Rohant. Elkényelmesedett tüdeje nyüszítve ágált a szokatlan megterhelés miatt, gyorsan fáradó lábai olykor meg-megroggyantak. Ilyenkor a falnak csapódott, hogy aztán kezével eltaszítva magát tovább küzdjön. Fülét betöltötte rángatózó szíve veszett dobolása, de nem eléggé ahhoz, hogy elnyomja a súlyos puffanásokat. A teremtmény nehéz teste ütemesen dörömbölt mögötte. Ütemesebben, mint ahogy a szíve vert.

Szinte felcsapódott a fémajtóra, ami elzárta a folyosó végét. Kétségbeesetten markolta ki fehér köpenyzsebének tartalmát. Kulcs, papír zsebkendő, mágneskártya… csak ez utóbbira volt szüksége, a többi kacatot hagyta a földre hullani. Reszketett a keze, így elsőre nem is sikerült végighúznia a lapot a vékony vájaton. Másodjára sem. Eddigre a dübbenéseket már nem csak hallotta, érezte is.

Gyerünk!…

Harmadszorra végre sikerült. A kicsiny piros LED kialudt, hogy nyomban felvillanjon a mellette megbúvó zöld. Az ajtó szisszenve tárult fel, ő pedig szinte átzuhant rajta.

Vakon csapott a belső oldalon terpeszkedő, ajtózáró gombra, mire a fémszerkezet engedelmesen siklott a helyére.

BAMM!

Valami nekizuhant a túloldalról, és a fém középen felpúposodott, eldeformálódott, mintha nem is acél, csupán alumínium lenne.

A doktor elszörnyedve hátrált néhány lépést, szemét egy pillanatra sem véve le az ajtóról. Azonban míg agya egy részét gúzsba kötötte a rettegés, groteszk módon valami más érzés is keveredett a rémületbe. Kíváncsiság talán? A tudós egy pillanatra háttérbe szorította a túlélőt, és valahol, rejtve a felszín alatt, delírium által megbéklyózott racionalizmusa tudatosította benne, milyen mélyen is van a horpadás. Ezek szerint a lény megint négykézláb közlekedett.

De miért? Miért jár megint négykézláb?

BAMM!

Az újabb puffanásba beleremegtek a falak, ez pedig visszarángatta Dr. Levine-t a valóságba. Ugyan mindegy, hogyan közlekedik a teremtmény, míg meg akarja ölni őt. A túlélés szempontjából teljesen mellékes. Akár repülhetne is.

Hála az égnek, az ajtó még kitartott, és nem is deformálódott olyan jelentősen, mint az első becsapódáskor. A férfi ugyan nem tudta volna megsaccolni, mennyit bír még az acél, de azt sejtette, hogy amint megszűnik akadálynak lenni közte és üldözője között, neki gyakorlatilag vége. Többedmagával, felfegyverkezve sem bírt volna a lénnyel.

Esélytelen küzdelem…

Vadul nézett körbe, holott ha lehunyja szemeit, legalább olyan jól eligazodott volna a helyiségben. Ezerszer járt már itt, a finommechanikai laborban, ahol a munka jelentős része folyt. Azon kevesek közé tartozott, akik a folyamat majd minden területére rálátással bírtak.

Ismerte a mérnökpadok elhelyezkedését, a polcrendszert, pontosan fel tudta idézni a falakra aggatott tervrajzok minden egyes részletét… mint ahogyan azt is, hogy ebből a teremből csupán egyetlen ajtó nyílik. Az, amelyiken bejött.

BAMM!

A harmadik becsapódás után a két eltorzult ajtószárny között már felbukkant egy keskeny rés. Akár egy vaginavágat a sima medencén. A horpadt fém egész biztosan nem tud ellenállni még egy ekkora ütésnek. Ez nem volt kétséges számára.

Ahogyan a teremtmény számára sem.

Ám a következő pillanatban mégsem szakadt ki a vaskos acéllemez. Sem az azt követőben. A puffanások elhallgattak, a mozgás csillapodott odaát.

Légy szárnya sem rezdült, csak saját rémült zihálását hallotta. Szemei megbabonázva meredtek az ajtóra, a résre, egyenesen az ott felbukkanó íriszbe. Nem volt semmi emberei abban az íriszben. Semmi, ami emlékeztetett volna a teremtőkre. Csak a halál rejtőzött benne, meg valami számító kegyetlenség. Így bámultak egymásra néhány fagyott másodpercig. Mozdulatlanul mindketten.

Aztán a szem eltűnt, és hamarost távolodó dübbenések jelezték, hogy a teremtmény távozik. Tudhatta jól, egyetlen csapás elég lett volna ahhoz, hogy betörhessen, mégis elment.

De miért?

A doktornak sejtelme sem volt róla, de meg volt győződve arról, hogy csupán haladékot kapott, feloldozást nem. Némi gondolkodási időt, amit már korábban meg kellett volna ejtenie. Még akkor, mikor először vetette monitorra kétségeit a projekt ésszerűségét illetően.

Nem akarta kihasználatlanul hagyni az időt. Leült az egyik gép mellé, elindította, megvárta, míg a rendszer feléled, aztán beütötte jelszavát és gépelni kezdett. Nem lehetett sok ideje, mielőtt a teremtmény visszatér portyájáról.

Mert hogy most a többiekre vadászik, abban egészen biztos volt.