3. Drótfátyol

Santa Monica

Los Angeles, 2019. december 22.

 

– Ez… ez döbbenetes! – ámuldozott tátott szájjal Red, és tágra nyílt szemmel, kitekeredett nyakkal bámult fel a szédítően magasságban gömbölyödő kupolára. Még a kezeit is kitárta, akár egy gyermek, és forgott, egyre csak forgott körbe-körbe.

A többiek nem szóltak, csupán méla áhítattal bámulták a különös csarnokot. Idebenn parányinak érezték magukat, apró hangyának, aki betévedt a hozzá képest óriási emberek birodalmába. Már maga a tudat is elképesztő volt, hogy egy ekkora épület tornyosul egy halott város szívében, sértetlenül és háborítatlanul. Mint egy leszúrt karó.

A gigászi falak olyan lendülettel szökkentek a magasba, fel, egészen a több tíz méterre emelkedő kupoláig, mintha meg sem akarnának állni az égig. S bár kívülről ez az építmény is ugyanolyan vasbeton-kolosszusnak tűnt, mint az összes többi felhőkarcoló Los Angeles városában, belülről leginkább egy futurisztikus űrbázis képét idézte. Vakolat helyett krómos fényű felület csillogott mindenhol, és bár még odakint úgy tűnt, van, belülről már jól látszott, hogy egyetlen ablak sem nyílik a falakon. Egyedül a kupola lencseszerű üveglapjai – igaz, nem is üveg lehetett az, mert akkor vélhetően már régen összetört volna – juttattak be némi sápadt, mocskos fényt, de az is jobbára elveszett lenn, a padló tájékán.

De a legfurcsább mégsem ez volt, hanem az a különös, sűrű szövedék, mely beburkolt mindent, a padlótól egészen az enyhén áttetsző, tejszerű kupolaépítményig. Úgy tapadt fel mindenhová, akár repkény az ódon kastélyok falára.

– Olyan, mint valami fátyol – súgta Red megilletődötten, miután abbahagyta a veszett pörgést. – Egy fátyol, amit drótból szőttek.

– Drótfátyol – morogta a Skót. – Remek!

Peterson számára tökéletesen érthető volt MacLeod szkepticizmusa. A másik tüzér vélhetően ugyanolyan idegenül érezhette magát idebenn, mint ő.

Mert ez a hely idegen volt. Emberidegen. Nyomasztotta őt, zsigeréig megborzongatta, s habár egyáltalán nem tartotta magát gyávának, mégis valami gerincborzoló félelem fogta el láttán. Olyan volt itt minden, akár egy mementó a Skynet sterilszínű álomvilágából. Egy börtön, mely bezár, s nem enged el az idők végezetéig.

– Mit keresünk mi itt?! – hördült fel, hogy kiadjon valamennyit a feszültségéből, és ösztönösen Hank hadnagy felé pillantott, bár sejtette, felettese épp olyan tanácstalan, mint ő maga. – Mi ez a hely? Mert egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy bázis!

– Tényleg nem! – rázta meg a fejét Treepy – Olyan, mint egy Gépgyár.

– Ugye?! – kapott a szón Peterson.

– Igen, és meleg a fal. Mintha fűtenének – folytatta a szanitéc.

– A háló… a fátyol miatt van. – Mia egész közel hajolt a csillogó fémfelülethez. – Még zizeg is… csak nagyon halkan.

Senki sem mozdult, hogy ellenőrizze, egyedül Red óvakodott egy kicsit közelebb.

– Azt hiszem, pontosan azért vagyunk itt, hogy kiderítsük az épület rendeltetését – szólt Hank. – Úgyhogy ideje, hogy nekikezdjünk.

Egyetlen ajtó sem volt a falakon, egyedül egy merészen kunkorodó, széles csigalépcső futott a helyiség közepéből az épület ismeretlen mélye felé. Hank most ehhez lépett, de még nem indult el rajta.

– Innentől kezdve Sárga Kód lép életbe. Folyamatos fegyverkészültség, de senki nem nyit tüzet parancsig. Peterson, MacLeod! Ti mentek elöl. Eztán én és Tsung következünk. Középen a technikai szakasz, tehát Treepy és DiAzzi. A sort Warresku és Coleman zárja. Ok a hátsó fedezet.

Nem kellett sokat magyarázkodni. Mindenki tudta a dolgát. Jól képzett gerillák voltak, nem egyszerű fegyverhasználatra betanított civilek. Pillanatok alatt felállt a menetsor, és Peterson a Skóttal az oldalán nekiindult a mélyben megbúvó sötétség felé.

Odalenn semmi fény nem volt, így felkapcsolták a sisaklámpákat, és be a mozgásérzékelőket. A cikkázó fénypászmák és a detektor ütemes kattanása pillanatok alatt száműzte Peterson kétkedő, gondolkodó, racionális énjét, és előcsalogatta az adrenalin-függő tüzért lelke rejtett bugyrából. Most ébredt csak rá, hogy ő ezekért az akciókért élt. A vadászat öröméért. Imádta, ha lét és nemlét pengeélén táncol, annak biztos tudatában, hogy egyetlen hiba a túloldalra taszíthatja.

Fogalma sem volt arról, mi némíthatta el egykoron ezt a… bázist, de ebben a szent minutumban őszintén remélte, hogy kiborgok voltak, akiket aztán kedvére lemészárolhat.

A csigalépcső egy hosszú folyosó beugrójába torkollott. A folyosó maga merőlegesen futott el mindkét irányba. A fehér falak és a krómszínű padló egy laboratórium érzetét keltették a tüzérben, de nem tudta elképzelni, hogyan lehetne, hogy egy Bázison ilyen steril körülmények uralkodjanak. A plafonon vak halogéncsövek lapultak, és szabályos időközönként ajtók simultak a falba.

A fénykörök zavartan ugráltak ide-oda, veszély, vagy magyarázat után kutatva, olykor szétszaladtak, máskor fényes egésszé olvadtak össze.

– Mi ez a hely? – hangzott el újra a kérdés, ki tudja hányadszor, bár ezúttal Coleman torkából.

– Olyan, mint valami… laboratórium! – találgatott Hank.

– Érintőkapcsolós ajtók – álmélkodott DiAzzi. – Mint az Űrszekerekben.

– Miben?! – meredt rá Peterson döbbenten.

– Egy régi űrhajós sorozat… egy öreg CD-n láttam! Nem fontos!

– Most merre? – kíváncsiskodott Treepy.

– Mindegy! – vonta meg a vállát a hadnagy. – Az egyik irány pont olyan jó, mint a másik. Legyen, mondjuk a bal.

Már mozdult volna a sor, de Hank közbeszólt.

– Várj még! Peterson, MacLeod! Nézzetek be az egyik ajtón! Szeretném tudni, mik között sétálunk el.

Peterson bólintott, majd a legközelebbi ajtóhoz lépett. Talpa alatt halkan kongott a fémpadló. A Skót követte. A felföldi szembeállt az acélajtóval, majd félig lehúzta a ravaszt, mire a Vindicator csöve felpörgött, bár még golyót nem köpködött magából, a szőke tüzér pedig a falhoz simuló panel nyomógombjára helyezte az ujját.

A Skót bólintott, Peterson pedig benyomta a gombot, de nem történt semmi. Az ajtó ugyanúgy zárva maradt.

– Nem nyílik! Betörjük? – szólt vissza a hadnagynak, de helyette DiAzzi válaszolt.

– Fölösleges. Úgy tűnik, acélból van. Talán egy kisebb robbanást is kibírna.

– Áramtalanítva lenne az épület? – kérdezte Treepy.

– Vélhetően csak az alapdolgok működnek.

– Szerintem az ajtónyitás és a világítás is alapdolog – akadékoskodott MacLeod.

– Talán Paulo a védelmi berendezésekről beszélt.

Mindenki Treepyre nézett.

– Szerinted vannak védelmi berendezések? – aggodalmaskodott Hank.

– Akár lehetnek is – bólintott DiAzzi, és merengő képet vágott. – Lehet, hogy a fenti háló is valamiféle védelmi eszköz.

– Velünk mégsem csinált semmit – tamáskodott Peterson.

Coleman megvonta robosztus vállait.

– Lehet, hogy csak az elektronikus kütyükre hat, mint amilyenek a kiborgok.

– Hé! Első értelmes gondolatod, mióta ismerlek, Mamut! – vigyorgott a felföldi.

– Bizonyára van valahol egy generátor, amelyik energiával látja el a komplexumot. Lehet, hogy csak ki van kapcsolva – fejtegette DiAzzi.

Peterson elhúzta a száját.

– Ó! Tehát még arra is volt idejük, hogy kikapcsolják a generátort, mielőtt elkapták őket a kiborgok! Rendes népek voltak ezek, nemde?

– Nem feltétlenül kell nekik kikapcsolni. Van időzített kapcsoló is, mint a biztosítékszekrényeknél.

– Mondasz valamit… – gondolkodott el Hank. – És te hová tennéd a generátort?

– Az attól függ! Azt hiszem, az alagsorba – felelte a technikus.

– Már ott vagyunk!

– A föld szintjéhez képest mindenképpen. De ki mondta, hogy nem lehet még több szint lefelé?

Ezzel már senki nem vitatkozott. Inkább újból útra keltek. Mikor már hosszú percek óta bolyongtak a széles folyosók hálójában, rá kellett döbbenniük, hogy ez a komplexum sokkal nagyobb annál, mint amire számítottak. Megannyi elágazást, és ajtók tucatjait tudhatták maguk mögött, de számtalanszor jutottak zsákutcába is. Lassan egyre körvonalazottabb lett a Bázis valós mérete, és ez, Miát leszámítva, mindenkit lenyűgözött.

– Tudjátok, mire jöttem rá? – kérdezte DiAzzi az óvatos menetelés közben, jegyzeteibe merülve.

– Na mire? – vakkantotta hátra a válla fölött Peterson. Nem mintha érdekelte volna a technikus válasza.

– Rajzolok itt egy kis térképet… egy skicc ez, nem több, de az adott körülmények között…

– Tehát? – vágott közbe MacLeod, de ő már egy megrovó pillantást is megeresztett DiAzzi felé.

– Szóval a helyiségek szabályos elhelyezkedéséből, az ajtók távolságából becsült méretük alapján, illetőleg a folyosó végi kisebb helyiségekből arra következtetek, hogy ez valami lakószint.

– Nahát! – kajánkodott Peterson. – Egy bázison lakószint? Van új a Nap alatt!

– Nincs is Nap!

– Fogd be MacLeod!

– Elég legyen, Garry! Engem érdekel a mondandód, Paulo! – érintette meg finoman az olasz vállát Treepy. – Folytasd, kérlek!

– Úgy tűnik, hogy a folyosók egy nagy H alakot alkotnak…

– Ennyi kereszteződéssel? – értetlenkedett Hank.

– Bizony! Nézze csak, hadnagy! – DiAzzi a mesterlövész orra alá dugta a jegyzeteit. – Ez az a hely…

– Ezek itt szabványbetűk? – vágott közbe Red hitetlenkedve.

– Igen, miért?

– Te képes vagy még most is szabványbetűkkel írni?!

Red teljesen elhűlt.

– Már nem is tudok máshogy, azt hiszem! – pirult el a technikus.

– Red, fejezd be! Kíváncsi vagyok DiAzzi mondandójára.

Hank határozottsága végül megtette a magáét, és a nyurga olasz végre ecsetelhette a véleményét.

– Szóval, ez itt a H középső vonása, csupán egyetlen folyosó alkotja, mely a H két szárát köti össze. Ennek a közepén jött le a lépcső. Ezt a függőleges szárat már bejártuk. Mint látja, egy szélesebb folyosó adja neki a keretet, és a sok kis kereszteződés ebben a keretben foglal helyet. Tehát az a szár, ahová most megyünk, valami egész mást kell, hogy rejtsen.

– Miért nem lehet ez is lakószint? – kérdezte Hank.

– Aligha az, hadnagy! Már odaát is több tucatnyi lakóhelyiséget találtunk. Ha itt is ennyi lenne, akkor a Bázis több lelket számlálna, mint a mi lennoxi menedékünk, ami tudvalevőleg az egyik legnagyobb Los Angelesben.

– Tartok tőle, hadnagy, hogy a technikusnak igaza van! – szólt Peterson, és mintegy mondandóját hangsúlyozandó előre intett a fegyverével.

Mindenki a mutatott pontra meredt.

Egy halom csont hevert ott egymás hegyén-hátán, málladozó ruhadarabokkal ékeskedve. Talán fehér köpenyek lehettek egykoron, mára azonban nem maradtak más belőlük, csak egy szakadt, lyukas szemfedő a sárgálló csontoknak.

Treepy furakodott át a nehéztüzérek között, és lehajolt a maradványokhoz.

– Úgy tűnik, nem végkimerülésben haltak meg. Valamivel bezúzták a koponyájukat. Valami nagyon kemény dologgal. – Elgondolkodva tapogatta meg a csontokat. – Ez érdekes!

– Mi?

– Ezt a két embert egyetlen csapással taglózták le.

– Valami ilyesmit már mondtál az előbb is! – vakkantotta Coleman.

– Nem, félreértesz, Ronny! Ezt a két embert ugyanaz a csapás sújtotta halálra. Nézzétek! Őt találhatta el először, hátul és egy kicsit jobb oldalt. Az ütés teljesen kiszakította a tarkóját, majd tovább lendülve eltalálta a másik halántékát. Be is zúzta azt!

– Ne szórakozz!

– Így van, ha mondom! Ez utóbbi valamivel kisebb volt. Talán nő – magyarázta Treepy.

– Senki nem tud ekkorát ütni! – rázta meg a fejét Red.

– Egy Gép tud – jelentette ki Peterson zordan. – Tehát mégiscsak kiborgok!

– Hé, Peterson, ne vonj le messzemenő következtetéseket ebből! – figyelmeztette Hank. – Majd kiderül. Mellesleg ha Gépek lettek volna, nem gondolod, hogy belebotlottunk volna legalább egybe?

– Meglehet – vonta meg a vállát a tüzér. – Ahogy mondtad… majd kiderül.

Ezek után a szanitéct visszaparancsolták a helyére az alakzatban, és jóval körültekintőbben folytatták az útjukat. Bármi is volt, ami elintézte ezt a két embert, iszonyatosan veszélyes lehet. Ha pedig Gép, ahogyan azt Peterson gondolta, akkor bizony jó eséllyel még működik is. Tehát itt lehet valahol.

DiAzzi folyosórajzai egyébiránt pontosnak bizonyultak. Itt is megtalálták a H függőleges száraként funkcionáló téglalapot formázó keretfolyosót, ám ez a keretfolyosó nem ölelte körbe számtalan kisebb testvérét, melyek egymást keresztezték. Ehelyett az egyik szárnál egy jókora ajtót találtak, egy bonyolult, mágneskártyás vezérlőpanellal az oldalán.

– Nincs kártyánk! – állapította meg Coleman, kiérdemelve ezzel MacLeod megvető pillantását.

– Talán meg tudom oldani – jelentkezett DiAzzi és már indult is a panel felé. Előkapta kedvenc panelfeszegető csavarhúzóját, és neki is veselkedett volna, ha…

– VÁRJ! – Mia kiáltása mindenkiben megakasztotta a szuszt. A nehéztüzérek magasba lendítették a fegyvereiket, hogy lőjenek, ha kell, Treepy pedig lekuporodott, némi fedezéket remélve a többiektől.

– Nem halljátok a zajt? – kérdezte az ázsiai immár halkabban, de azok csak a vállukat vonogatták. – Olyan, mint valami elektromos zümmögés, és… onnan jön.

Mia ujja az ajtó fölé mutatott egy pontra. Bár a fényviszonyok nem nekik kedveztek, a sok sisaklámpa közös fénye megtette a magáét. Immáron mindenki látta azt a nem túl nagy, négyszögletes vájatot, mely az ajtó fölött lapult alig észrevehetően.

– Rejtett géppuska? – tippelt Peterson.

– Valószínű – hagyta rá a Skót. – És most?

– Felrobbantjuk! – javasolta Coleman, és már málházott is le, hogy előkerítse a robbanószert.

– Várj még! – intett Hank. – DiAzzi, más megoldás?

– Nem hiszem, hogy lenne – tárta szét a kezét bocsánatkérően a technikus.

– Rendben, Coleman, folytasd! A többiek hátra!

Coleman plasztikot vett elő a hátizsákból, és gondosan teletűzdelte kábelekkel, akár egy sündisznót. Aztán belepréselte magát a gyújtószerkezetet is, és egyetlen szökkenéssel feltapasztotta a sima falfelületre. Éppen oda, ahol a kis rejtett ajtó lapult.

Miután ezzel végzett, a detonátorral a kezében visszasiettet a sarok takarásába.

– Brávó, Mamut! Másnak létra kellett volna, hogy elérje! – veregette meg a vállát MacLeod. Hogy gúnyolódott-e, avagy tényleg megdicsérte a fekete gerillát, arra nem lehetett rájönni. Ahogy az MacLeod esetében lenni szokott.

– Most repül a kis madár! – dörmögte Coleman, aztán élesítette a detonátort.

A durranás nem lett volna önmagában hangos, de a szűk hely olyannyira felerősítette, hogy majd' megsüketültek mindannyian. Még akkor is csengett a fülük, amikor visszaóvakodtak, hogy megnézzék, mennyi maradt a rejtett fegyverből.

Nem sok.

A kis csapóajtó, amely a géppuskát fedte, kiszakadt a helyéről, feltárva immáron használhatatlanná vált tartalmát. A gömbállványra csavarozott duplacsövű gépágyú kormosan, kicsiny lánggal, de annál vaskosabb fekete füsttel emésztődött, olykor-olykor pedig kékes szikraözönnel borította be az alatta állókat.

DiAzzi kérdőn nézett Hankre, és amikor az bólintott, újult erővel esett neki a vezérlőpanelnek. Nem telt bele sok időbe, és ez az ajtó is szisszenve tárult fel előttük.

– Úgy néz ki, ebben volt még energia – állapította meg Coleman.

– Meglepett volna, ha pont ebben az ajtóban nincs – morogta Peterson, de a többiek csak akkor értették meg, mire céloz, mikor ők is bepillantást nyertek az egyre szélesedő résen.

Az ajtón túl ugyanis ott tobzódott szinte minden, amit csak az emberi elme az új kor technikája gyűjtőfogalom alá csoportosíthat. Falnyi terminálok, hatalmas képernyőláncok, számtalan komputer, melyet sűrű vezetékek köldökzsinórja tart életben, még egy áttetsző taktikai lapkivetítő is. Ott volt mind, csak jelenleg szunnyadtak… energia híján.

– Ez már döfi! – lépett be elégedetten DiAzzi, hogy Mia karcsú keze rögtön a következő pillanatban visszapenderítse. A szerencsétlen technikus egyenesen a hegynyi Coleman ölébe zuhant, és onnan pislogott ki riadtan a keleti lány felé.

– Te semmiből nem tanulsz, talján?! – csóválta meg rosszallóan fejét az ázsiai. – Neked aligha fényeskedtek fogantatásodkor a Bölcsesség Sárkányai!

– Mi… mi a baj? – makogott DiAzzi zavarodottan, miközben Coleman ismét talpra állította, akárha egy kicsiny gyerek volna.

– Mi történne veled, technikus, ha odabenn lenne még egy géppuska? – dőlt az ajtófélfának kényelmesen Mia, és nem úgy tűnt, hogy be akarna lépni az ajtón. Erre az egyre befelé kukucskáló Red is visszahúzódott, biztonságos távolságra a küszöbtől.

– Meghalna… mi más? – bökte ki a nyilvánvalót MacLeod.

– Pontosan! – helyeselt Mia. – Ráadásul beindítaná a védelmi rendszert, ami elzárna minket ettől a remek irányító-központtól, és így nem tudnánk megszerezni a hamarjában megsemmisülő adatfájlokat. Hiábavaló lenne az utunk a kiborgok között egész idáig, s bizony üres kézzel állhatnánk a parancsnok elé.

– Az bizony gáz lenne! – dörzsölte meg sokatmondóan az öklét Peterson.

– Mi az, amiért mégsem történik meg ez, DiAzzi? – tette fel a summás kérdést Mia.

– Az… khm… az, hogy te visszarántottál! – suttogta megsemmisülten a férfi.

– Nem! Azért nem történik meg, mert nincs ilyen védelem. De lehetne! Legközelebb ne légy felelőtlen, talján, mert ha miattad bukik a küldetés, a saját két kezemmel fojtalak meg!

– Elnézést… – motyogta amaz, de már senki sem törődött vele, legfeljebb Treepy vetett felé egy rövid szánakozó pillantást.

– Menjünk már! – morogta MacLeod, és gondosan ügyelt rá, hogy miközben belép, vállával DiAzziba ökleljen.

A hatalmas teremben szinte teljesen elvesztek. Úgy nyelte őket magába, mint egy feneketlen bendő. Szétszóródva kezdtek piszkálni a számtalan gépet, akár gyerekek a játékházban, annak ellenére is, hogy Hank hangosan tiltakozott ellene.

– Itt nem működik semmi! – méltatlankodott MacLeod.

– Persze, mert először be kellene kapcsolni azt a rohadt generátort, bárhol is van! – felelte Red.

– Akkor hajrá! – csapta össze a tenyerét Hank. – DiAzzi, van rá mód, hogy beüzemeld ezeket a gépeket, és előcsalj valami térképfélét?

– Sajnos áram nélkül semmiképpen – rázta meg a fejét a technikus.

– Oké! Akkor Coleman, Peterson és MacLeod… ti lesztek az egyes csapat. Tsung, Warresku és én a kettes. Keresünk egy átkozott lépcsőt, ha van olyan, és különválva átfésüljük az egész francos komplexumot. Addig DiAzzi és Treepy itt maradnak, és megvárják, hogy a generátort bekapcsoljuk! Ha ez megvan, akkor megpróbáljátok kinyerni az összes információt a gépekből, amit csak lehet. A rövid távú adón tartjuk a kapcsolatot. A csapatok hívókódja a csapat száma, az itt maradókra Központként fogunk hivatkozni. Mindenki értette, amit elmondtam? Van esetleg kérdés?

– Nincs, hadnagy! – vágták rá egy emberként.

– Nagyszerű, emberek, akkor munkára!

 

Mivel ezen a szinten már nem akadt semmi, amit fel kellett volna fedezniük – a hatalmas irányítóterem elnyelte a képzeletbeli H teljes másik szárát –, úgy gondolták, találni fognak egy lejáratot, talán liftet, valahová mélyebbre. A két csapat a körfolyosó két szárán haladt, de akadályoztatás híján hamarosan találkoztak az irányítóterem másik túlsó falánál, ahol egy működésképtelen lift, és egy szervizlépcső árválkodott némán.

– Remélem, nem még egy lakószintet találunk odalenn… – sóhajtotta Peterson, majd csupán egyetlen pillantást vetve a hadnagyra jóváhagyás végett betaszította a szervizlépcső folyosójára nyíló lengőajtót.

Hosszú lépcsősor szaladt a mélybe, érintetlennek tűnő fokok sorjáztak egymás után. Úgy festett, a bázis korábbi gazdái – akikből mindössze kettőt láttak csupán – előszeretettel használták inkább a liftet mélybejutásuk eszközeként a lépcső helyett. Azonban a lift energia hiányában működésképtelenül szunnyadt, így a gerillák gyalogosan voltak kénytelenek nekivágni az útnak.

A táncoló sisaklámpák szemkápráztatóan táncoló fényköreiben Peterson kétszáz lépcsőfokot számlált meg, mire egy újabb lengőajtóhoz értek. A rosszul záró lengőajtó alatt finomszemű kőpor szitált, csorgott be, és az ajtókeret körül hajszálnyi repedések szaladtak szét, akár apró folyórajzok egy fehér térképen.

– Sokkal otthonosabb – állapította meg MacLeod elégedett vigyorral a szája sarkában.

– Úgy fest, errefelé valóban nem uralkodnak olyan jó állapotok – értett egyet Hank. – Továbbra is érvényben marad a Sárga Kód. Az egyes szakasz vezetője Peterson, tűzparancsot ő adhat ki, a kettes szakaszé én maradok. Miután szétválunk, a mozgásérzékelőket újra bekapcsoljuk. Helyzetjelentés minden fél órában innentől kezdve.

A szakasz bólintott, Hank pedig megveregette Peterson vállát.

– Jó munkát, katona!

– Hadnagy! – biccentett vissza a tüzér, és úgy érezte, ez után a gesztus után fel tudja számolni kellemetlen előítéleteit Hank hadnaggyal szemben.

Határozott mozdulattal lökte be az ajtót, de nyomban vissza is hőkölt, akárcsak a többiek. Red még halkan fel is szisszent a döbbenettől.

– Bassza meg, mi ez? Valami rossz vicc? – recsegte MacLeod, miközben a túloldali falat vizslatta.

A koponyák viszonylag szabályos gúlát alkottak, rögzítésként a kompozícióhoz gerincoszlopok és bordák szolgáltak. Számtalan világtalan szempár bámult a belépőkre méla értetlenséggel, bár erre némileg ráhazudtolt a megannyi ritkásan és töredezetten vicsorgó fogsor. Bármilyen beteg elme is emelte a halál ezen emlékművét, nem volt rest hosszú órákat eltölteni azzal, hogy lehetőség szerint minden koponya a lépcsőház ajtaja, és a mellette lapuló lift felé bámuljon.

– Az Oni birtokának határa. Nem akarja, hogy megzavarjuk a nyugalmát.

Mia babonás szavai ezúttal nem nevetették meg Petersont, ahogy a többieket sem. Ehelyett apró, borzongató jégvirágokat bontottak gerincük mentén, és egész tarkójukig felborzolták a szőrt.

– Ne akard a szart is kiijeszteni belőlem, Mia! – reszelte Red félelemtől elkásásodott hangon.

– Gyerünk, emberek, tegyük a dolgunkat! – adta ki az utasítást Hank, és jó példával elöl járva belépett a folyosóra.

Az emberek némileg határozottabban mozdultak utána, és hamarosan jól elkülönült a két osztag.

– Mi balra indulunk, tiétek a jobboldali folyosóág! – intézkedett Hank. – A mozgásérzékelőket ne feledjétek! És félóránként rádiókapcsolat!

– Értettem! – intett Peterson, majd a másik két tüzérrel egyetemben nekivágott a hosszú folyosónak, egyre távolodva a másik hármastól.

– Miért van nekem olyan érzésem, hogy nem túl jó dolog itt szétválni? – aggodalmaskodott az elefánttermetű Coleman.

– Talán a hely teszi… – felelte Peterson. – Na igen! Talán a hely…

Szemben a fenti szint tisztaságával és érintetlenségével, ez a folyosó úgy festett, mintha egy komplett háború zajlott volna le a szűk falak között. Torzónyi területeken hiányzott a vakolat, a fémpadló mocskos és horpadt volt. A halogénizzókat valaki módszeresen összetördelte, és olykor dagadt kábelek, vagy hajlott csövek kandikáltak ki a falból. A színes, felfestett irányítónyilak útmutatásai a feltapadt rozsdaszínű foltoktól olvashatatlanná váltak. Akárha valami tébolyodott piktor vérrel maszatolt volna össze mindent kénye-kedve szerint.

Olykor csontok, vagy alaktalan fémdarabok hevertek a földön, szétfeslett ruhadarabok és néha egy-egy kisebb kézifegyver.

MacLeod váratlanul megtorpant, és a földre meredt.

– Hé, ember! – mordult fel méltatlankodva Coleman, aki majdnem legázolta a felföldit. – Meg akarsz halni?

– Mi van? Mi a gond? – fordult hátra Peterson is.

– Névkártya! – mondta MacLeod, és úgy fordította a fejét, hogy a fehér műanyag lap pont sisaklámpája fénykörének közepébe essen.

– Dr. Jenna Wood… Biológiai Fejlesztési Részleg… szakasszisztens – olvasta Peterson. – Mi a fene…

– Biológiai Fejlesztési Részleg? – Coleman zavartan húzta össze bozontos szemöldökét. – Ez olyan, mint egy labor, vagy efféle?

– Vagy efféle – hagyta rá a Skót. – Te, Peterson, lehet, hogy nagyobb szarba nyúltunk, mint ahogy azt először gondoltuk?

– Az bizony meglehet – bólintott amaz elgondolkodva.

Csend ereszkedett közéjük, csak a mozgásérzékelő kattogott ütemesen. S miközben a névkártyát figyelte és a detektor diszkrét neszezését hallgatta, Petersonban szörnyű gyanú kerekedett.

Ez talán nem is egy Bázis? Nem civilek éltek itt, hanem orvosok? Kutatók? A számtalan fehér köpeny, ami szanaszét hever, legalábbis ezt látszik igazolni.

Valami, ami megéri a kockázatot… ezen gondolkodott még odahaza, a Bázison. Ami megéri néhány Gyűjtő életét. Némi információ egy elveszett Bázis hollétéről aligha érné meg… de egy elveszett laboréról? Észébe jutottak a régi mendemondák a titkos projektekről, amik Damoklész Kardjaként lebegtek a gerillák feje fölött… a Parancsnokság rácáfolt mindahányra, és az emberek hittek nekik. De mi van akkor, ha a parancsnokság hazudott? Mi van, ha ők sem szentek? Az ügyért mindent.

Halkan felpittyent a mozgásérzékelő, amire mindhárman felkapták a fejüket.

– A kettes osztag? – találgatott MacLeod.

– Nem, ők pont a másik irányba mentek. Bármi is az, egyedül jön.

– Nem jön, szalad! – helyesbített Coleman a kijelzőre pillantva. – Rohadt gyorsan szalad! És rohadt nagy!

– Felkészülni! – sziszegte Peterson, és az előtte nyújtózkodó szurokszerű sötétségre szegezte a gépágyút. – Remélem, hogy egy módfelett elhízott másik szakasszisztens az!

A sisaklámpa hiába küszködött a sötét masszával, nem birkózott meg vele. Peterson arra gondolt, hogy milyen remek célpontot szolgáltatnak így kivilágítva, de ha kikapcsolják, semmit sem fognak látni. Éjjellátója csak Miának van, mint egyedüli felderítőnek a szakaszban.

– Elfordult, most ránk merőlegesen távolodik! – jelentette MacLeod, aki a mozgásérzékelőt kezelte. A szerkezet egyre diszkrétebben, egyre szaggatottabban csipogott, végül teljesen elhallgatott. Nem maradt más zaj, csak az ütemes kattogás.

– Kilépett az érzékelő hatásköréből – eresztette le a gépet a Skót. – Bármi volt az, ezt megúsztuk.

Peterson csak megcsóválta a fejét.

Átkozottul nem tetszett neki ez a hely. Sem a szituáció. Mióta beléptek a… hogy is nevezte MacLeod… Drótfátyol alá, igen meghökkentő dolgokkal kénytelenek szembesülni. Ám azt az egyet eldöntötte, hogy utánajár a rejtélynek, ha addig él is.

Pedig nem kizárt, hogy csak addig él.