7. Dante

NeoGen Kutatólabor

Los Angeles, 2019. december 23.

 

– Úgy fest, három kiber-zombi van és egy náluk sokkal fejlettebb szörnyeteg, akire csak Teremtményként hivatkoznak – skandálta MacLeod a rádióba. – Ha minden igaz, akkor egyet ledaráltatok ti, egyet pedig én az irányítónál, tehát még egy bóklászik valahol. Mi most megyünk előásni Petersont, és utána egy szinttel lejjebb. Állítólag van ott valami, ami minden kérdésünkre megadhatja a választ a hellyel kapcsolatban. Értékelném, ha tudnánk találkozni valahol! Ti merre jártok?

DiAzzi elképedve bámult a felföldire. Régen hallotta már ennyit egyhuzamban beszélni, arról nem is szólva, hogy egyetlen cinikus megjegyzést sem sütött el monológja közben.

Lám, csak jut valahová a világ!

Hárman vágtak neki az útnak. Treepy váltig állította, hogy mindent megtett Colemanért, amit csak lehetett, s most, hogy a fekete alszik, fölösleges lenne mellette maradnia. MacLeod először határozottan elutasította, hogy velük jöjjön, hallani se akart róla, de a szanitéc Peterson látható ramaty állapotára hivatkozva végül csak bekönyörögte magát a „mentőalakulatba". Az ajtót mindenesetre bezárták, DiAzzi pedig eltávolított néhány kábelt a panelről, hogy hozzá nem értő ki ne nyithassa. Persze a Skótnak és a lánynak megmutatta a nyitás mikéntjét, ha vele valami történne. Bár erősen remélte, hogy nem fog.

MacLeod végre valahára abbahagyta a rádiózást, és rájuk pillantott.

– A Kibernetikai Részlegben bolyonganak. Állítólag ráakadtak ott néhány érdekességre… fegyverek, meg ilyesmi! Jól fog jönni az utánpótlás. Még egy ilyen szörnyszülött, és kifutok a lőszerből.

– Lehet, Kevin, hogy nem kellene mindet beleüríteni – vélekedett Treepy.

MacLeod heges arca groteszk vigyorba húzódott.

– Rám senki ne mondja, hogy fukarkodok a lőszerrel, mint egy skót!

– Hank hadnagy jól van? – kérdezte DiAzzi.

– Nem tudom, azt nem kérdeztem – vonta meg a vállát a tüzér. – Miért, mi baja lenne?

– Elkaphatta egy kiber-zombi, vagy bármi efféle! Veszélyes ez a hely! Szerinted, Holly?

– Tessék? – kapta fel a fejét Treepy. Láthatóan a gondolataiba mélyedt.

– Nem lényeges – legyintett DiAzzi, mert időközben a generátorokhoz értek.

Peterson még mindig ott hevert, unottan kopácsolt az ujjaival egy ki tudja, honnan szerzett koponyán. Amikor a többiek megérkeztek, felkapta a fejét, majd szélesen elvigyorodott.

– Ejha! Egész kis kompánia! – mondta, aztán rosszallóan ráncolta össze a szemöldökét. – Hé, ha Treepy itt van, ki vigyázz Colemanre?

MacLeod szóra nyitotta a száját, de a szanitéc megelőzte.

– Én ragaszkodtam hozzá, hogy velük jöhessek, mert a kamerán keresztül igen cudar képet mutattál! Ronny pedig remekül el van ott… éppen szunyókál. A sérülései csúnyák, de egy magafajta óriás könnyedén átvészeli őket!

– Helyes! – bólintott elégedetten Peterson, majd nyögve feltápászkodott. – Nincs más hátra, mint előre!

– Várj még! – fogta meg a vállát MacLeod. – Meg kell várnunk Miát és Hanket. A kibernetikai részlegben bóklásznak, és nem sokára jönnek.

– A Kibernetikai Részlegben?

– Ja! – biccentett a Skót. – Mindenféle zűrös ketyeréket harácsolnak össze, amit használhatunk a kiber-mumusok ellen!

– Kiber-mumusok? Több mumus?

– Persze, te lemaradtál némi információról! – csapott a homlokára Treepy, aztán néhány szóban összefoglalta, mit is tudtak meg a levélből, s mi mindenen mentek keresztül ott az irányító-központban.

– Nagyszerű hírek ezek! – fanyalgott Peterson, aztán különös grimaszt vágva támaszkodott a falnak. – Hanem bizony én sem a seggem meresztettem ez idő alatt! Ha hiszitek, ha nem, puszipajtások lettünk a Teremtménnyel, Jules tesóval.

– Vazzeg, ember, ne szórakozz!

MacLeod meglepetten hőkölt hátra.

– Komolyan beszéltél vele? – kérdezte Treepy hitetlenkedve.

– Mit gondolsz, honnan tudom a nevét? – vágott vissza Peterson.

Treepy elgondolkodott azon, hogy említhette-e a meséjében a szörnyeteg nevét, de végül bizonyára úgy döntött, hogy nem, mert hitetlenkedve csóválta meg a fejét.

– És mit mondott?

– Csak annyit, hogy ő Jules Gossett százados, és hogy engem öl meg utoljára. Nem volt valami barátságos hangulatban!

– És egyáltalán hogy néz ki? – kíváncsiskodott DiAzzi.

– Jobb, ha nem tudod! – paskolta meg a vállát atyaian MacLeod.

– Van még valami, amiről beszélni szeretnék, mielőtt a többiek visszatérnek…

Petersonon látszott, hogy kelletlenül hozakodott elő ezzel a témával. Szemmel láthatólag zavarban volt, és vaskos ujjaival idegesen piszkálta szőke kefefrizuráját. Treepy érdeklődve lépett közelebb, MacLeod csupán felvonta a szemöldökét, DiAzzi pedig egyenesen letelepedett, mintha attól félne, hogy rosszul lehet a mondanivaló fontosságától.

– Az a kellemetlen gyanúm támadt, hogy nem mindannyian játszunk egy színben – Peterson cinkos pillantást vetett Treepy felé, akivel már korábban szót váltottak erről a dologról, ha mégoly kellemetlen körülmények között is.

– Ezt meg hogy érted? Tégla van közöttünk? – kérdezte harciasan MacLeod.

– Tartok tőle! – bólintott a szőke tüzér.

– Hank? – találgatott a Skót, és látszott rajta, hogy csupán egy biccentést vár, s máris nekilódul, hogy elsőként csontozhassa ki a mesterlövészt.

– Nem ő – rázta meg a fejét Peterson. – Szerintem Mia az!

– Mia? – DiAzzi meghökkenten dőlt előre ültében, és nagyon bután nézett.

– Ezt már átbeszéltük korábban Treepyvel… túl sok a „véletlen" egybeesés ahhoz, hogy tényleg véletlen legyen – magyarázta a férfi. – A fölöslegesnek tűnő Gyűjtőmunka, az adatok „csodálatos" megtalálása, amire Mia lelt rá a lehető legképtelenebb helyen, a lány hihetetlen információbősége… nem beszélve arról, hogy egy kicsit túl profi mezei gerillának, nem?

A többiek komoran hallgattak.

– Bárhogy legyen is, rajta kell tartanunk a szemünket! A biztonság kedvéért!

– Rajtam ne múljon… – biccentett MacLeod.

– Rajta fogjuk tartani, abban hiba nem lesz – esküdözött DiAzzi is.

Treepy nem szólt semmit, csak szomorúan meredt maga elé.

 

Mia könyörtelen iramot diktált, és Hank gyűlölködve nézte, miként pakol össze mindenféle furcsa kacatokat a lány. Utálta, ahogyan önmagát is konformizmusáért, s ahogy szép lassan az ügyet is, amit a lány képviselt. Eleinte azt hitte, Red az oka, de rájött, hogy egész másról van szó.

Saját sértett önérzetéről volt szó. Bosszantotta, hogyan használja őt eszközként a Parancsnokság. Egy kő, amit az ember a sárba hajít, hogy ne piszkítsa össze a lábát, kesztyű, amivel a mocskot megfogja… semmi több. Feláldozható, olcsó kacat, amiből egy tucat sem ér semmit.

Hanket undorította ez a közöny. Az ügy volt az emberekért, és nem fordítva. Persze, sokan vannak, akik a háború megnyeréséért az életüket feláldoznák, de nem mindegy, milyen módon.

A Kibernetikai Részleg nem sokban különbözött a Biológiai Fejlesztések Részlegétől, legfeljebb abban, hogy itt több volt a tervezőasztal, és kevesebb a formalinos tartály. Megannyi csillogóvillogó mütyür között szelektáltak immáron hosszú órája, és hogy érdektelenségét a maga hasznára fordítsa, Mia olykor bizarr szerkezeteket nyomott a kezébe megőrzésre.

Hank elgondolkodott, hogy mennyi erőfeszítésébe telne lelőnie Miát. Kis szerencsével nem sokba. Valami mégis meggátolta abban, hogy megtegye, és ezzel a lány is tisztában volt. Igaz, ő maga sem igazán tudta volna meghatározni, hogy mi az.

Talán kíváncsi volt a dolgok végére, vagy egyszerűen csak katona volt, és nem gyilkos… fene tudja! Bárhogy legyen, most itt állt, mint valami mulya teherhordó, és szó nélkül tűrte, hogy az ázsiai vezesse, amerre akarja.

Mia közben lebonyolított egy beszélgetést a rövidfrekvenciájú rádión. Egy találkozót beszélt meg a többiekkel az újabb lefelé menő liftnél. A többiek…

Kíváncsi volt, hogy ők rájöttek-e már a nagy kirakós-játék részleteire? Arra, hogy mennyire nem lehet véletlen az ittlétük? Hogy Mia milyen komoly szerepet játszik ebben a mocskos játszmában, aminek a győztese talán csak ő lehet? Hogy a Parancsnokság éppen most áldozza fel őket a győzelem oltárán?

Aligha! S egész biztosan nem is lesz alkalma értesíteni őket. Ezt a csatát egyedül kell megvívnia… elsősorban önmagával.

– Ennyi elég lesz! – vélte Mia, és szórakozottan pillantott Hank felé. – Tudja, hadnagy, mindig elgondolkodtatott, hogy a férfiak miért nem tudják palástolni az érzelmeiket? Le akar lőni? Csak tessék! Mit változtat a dolgon?

Incselkedve simított végig a férfi borostás arcán, de az sértetten elhúzódott tőle. Mia önfeledten kacagott fel.

– Ugyan már, hadnagy, ne makrancoskodjon! Előbb-utóbb majd megérti, hogy az embernek meg kell hoznia a maga áldozatait, lett légyen az egy szerető, vagy a saját hitvallása.

– Neked bizonyára egyik sem volt soha! – köpte a férfi, és ha szemmel ölni lehetett volna, Mia bizonyára már rég a földön rángatózna.

– Most pedig sértegetni próbál! Mi értelme van ennek? Az élet magától nem változik, hadnagy. Vagy teszünk ellene, vagy viseljük tétlenségünk következményeit. Háborút nem lehet nyerni áldozatok nélkül. Maga, én, vagy valaki más… oly mindegy. Ha ez az ára, hogy százezrek életét váltsuk meg vele, hát meg kell fizetnünk. Red sem fölöslegesen halt meg…

– Őt hagyd ki ebből, Tsung! – tartotta fel az ujját fenyegetően Hank.

– Ahogy óhajtja, hadnagy! Úgy látom, nincs értelme elmagyaráznom az indítékokat. Túl keserű ahhoz, hogy felfogja!

Mia ezzel megfordult, és elhagyta az összeszerelő műhelyt, Hank pedig kelletlenül követte.

A Kibernetikai Részleg nem sokban különbözött a többitől. Szétvert folyosók hosszú kígyója, amelyek minduntalan önmagukba kanyarodtak vissza. Műhelyek, és tervező szobák. Fényes kacatok. Karok, lábak fémből, egy félig összepakolt, különös formája kiborg. Vezérlőegységek, nyákok, számtalan beazonosíthatatlan szerkezet. Évtizedes technikai olvasztókohó… minden, amire egy technikusnak szüksége lehet.

Mennyi elpazarolt erőforrás. Érintetlen kincsek, melyeknek egy-egy Bázison sokkal nagyobb hasznát vették volna. Tervrajzok, amik forradalmasíthatták volna a háborút, de félig befejezetten, vagy éppen elfeledetten porosodtak, málladoztak egy elveszett labor mélyén.

Még mindig nem lenne késő összeszedni, de Hank tudta jól, hogy erre már nem kerül sor. A Parancsnokság eltusolja az itt történteket, s ez már csak egyetlen, nyomasztó kérdést vet fel: mi lesz azokkal, akik mindennek szemtanúi voltak?

Aligha kapnak érdemrendet… már ha egyáltalán kijutnak innen elevenen. Ha nem a kiberlények pusztítják el őket, akkor valószínűleg megteszi Mia. Remek kilátások!

Az ázsiai váratlanul megtorpant – Hank majdnem legázolta –, és félrebiccent fejjel hallgatózott. Mandulavágású szemeibe gyanakvó fény költözött, és fegyveréért nyúlt.

– Van itt valami – válaszolt Hank ki nem mondott kérdésére, és a falhoz lapult, egy intéssel erre utasítva a férfit is.

A vibráló, foghíjas neonfény csak arra volt elég, hogy ne kelljen sisaklámpát, vagy éjjellátót használni, de úgy általában csak zavaróbb volt, mint a teljes sötétség.

Hank a mozgásérzékelőért nyúlt, de Mia megállította.

– Zajos – formálta ajkaival nesztelenül. – Bízd rám!

Hank megvonta a vállát. Ha Mia meg akarja öletni magát, ő nem gördít elé akadályt. Még egy olyan lénnyel úgysem bír el… főleg nem pisztollyal.

A lány lépésről lépésre óvakodott előre, de a fegyvert nem szegezte előre, mintha tudná, hogy úgysem veheti hasznát. A sarkon aztán villámgyorsan kikukkantott, majd egy pillanattal később maga is eltűnt.

Hank letette a csomagokat, és előhalászta az egyik furcsa formájú puskát… az egyetlent, amelyiknek tudta a funkcióját. A fegyver számos bonyolult lencsének köszönhetően pontba fókuszált hőt sugárzott magából. Úgy lehetett vágni vele a húst és a fémet, mint a meleg vajat. Az egyetlen hátulütője csak az volt, hogy a cellák rendkívül gyorsan lemerültek benne. Azonban ha szüksége lenne rá, hatásosabb, mint a mesterlövészpuskája. Ez már bebizonyosodott a formalinos tartályoknál.

Váratlanul éles sikoly csapott fel, reszketve röppent végig a folyosón, majd aláfestéséül mély, torokhangú hörgés csatlakozott. A hörgés aztán bömböléssé erősödött, a sikoltás azonban elhalt, mintha elharapták volna. Eztán súlyos dübbenések sorozata hallatszott – akárha Coleman szaladgálna egy padlásszobában –, és Hank kényelmetlenül feszengve tudatosította magában, hogy a zaj forrása egyenesen felé tart.

Beizzította hát a különös fegyvert, és a sarokra szegezte, az ismeretlen veszedelem azonban gúnyt űzött vele, és mégsem onnan érkezett.

Úgy robbant ki előtte a fal, alig egy karnyújtásnyira, mintha papírból lenne. Kőpor és éles szilánkok fröccsentek szét a levegőben, fájó sebeket téptek Hank arcán, aki kínjában csak annyit tudott tenni, hogy meghúzza a ravaszt. A puska diszkréten felzümmögött, ennél látványosabb dolgot azonban nem művelt.

Ennek ellenére a falból született monstrum felbömbölt – Hank iszonyodva ébredt rá a lény méreteire –, és vadul csapott előre. A puska hurkapálcikaként csattant szét a férfi kezében, majdnem magával ragadva egyik ujját is.

A következő csapás már a mellkasát találta el, és ha nincs a páncél, talán át is üti a testét. Így csupán azt érezte, hogy tüdejéből éles fájdalom közepette kiszalad a levegő, és a folyosó falai gyorsvonatként zúgnak el mellette. Pörögve-bucskázva ért földet, végtagjai egész összegabalyodtak, de a szörnyeteg már rajta is volt.

Azaz mégsem. Csupán átszökkent a feje fölött, és elszáguldott valamerre. Hamarosan ritmusos léptei zaja is elhalt.

Hank sokáig nem tudott, nem mert felállni. Mozdulatlanul zihált a földön, fájó mellkasát tapogatva, és arra pislantgatott, amerre a fenevad eltűnt. De ott csak a neoncsövek halványderengő fénye maszatolta szorgalmasan a falakat, míg a sötétség sértetten duzzogva vonult vissza a sarokba a váratlan ellenlábas elől.

Mia sem bukkant fel újra, de Hank nem is várta, hogy fel fog. Ha a lány egyáltalán még életben van, akkor sem sok jövőt jósolt neki. Az ő testét még páncélján keresztül is majd' széttépte a szörnyeteg, Mia azonban semmiféle vérteztet nem viselt. A sebességében bízott… úgy fest, hiába.

A férfi végül összeszedte magát, és remegő inakkal egyenesedett fel a földről. Nevetségesen festhetett, de vigasz volt számára, hogy ennél sokkal rosszabb már úgysem jöhet,

Valójában hálásnak kellene lennie ennék az… akárminek, mert egy komoly dilemmájától szabadította meg. Leredukálta ellenségeik számát önmagára. S bár Hanknek elképzelése sem volt arról, hogyan lehet majd végezni a szörnyszülöttel, de valami reménycsillag mégis felragyogott a túlélést illetően. Ami pedig a küldetés sikerét illeti… Nos, elhatározta, hogy neki már nincs felettese, akinek küldetést hajt végre.

Köhécselve indult útnak, vállára kanyarította a zsákot, emlékeztetve magát, hogy majd később át kell szelektálnia, és csupán a használható eszközökre szűkítenie a nehéz málhát.

A sarkon befordulva rátalált Miára is. A keleti lány hasmánt feküdt, szétvetett végtagokkal, arca saját vértócsájában fürdött. Kezét ronccsá taposta egy súlyos láb; a hús, a csontok, és a kezében szorongatott pisztoly egyaránt szétlapult. A fenevad a tetem mögött nyíló mérnökszoba falán keresztül vetődött elé. Talán nem is elé akart, csak elhibázta a támadást? Meglehet.

Hank azért elmormolt egy imát, csak úgy vakon, valamelyik égi hatalmasságnak, amiért az a brutális méretű lény nem ugrott rá… vélhetően nem lenne még ennyire sem virgonc. S mintegy margószélre azt is feljegyezte, hogy ez a teremtmény másabb, mint a tartályból kimászó társa. Nagyobb, erősebb, de legfőképpen ravaszabb.

A férfi vetett még egy utolsó pillantást az élettelenül heverő Mia felé, aztán lassú, darabos léptekkel elindult a lifthez, ahol a többiek már elméletileg vártak rájuk.

 

Szűk félórának kellett eltelnie, mire Hank hadnagy megérkezett. Eddigre a társaság, és leginkább Peterson, már tűkön ülve várakozott, minduntalan a karjára csatolt órára pillantgatva.

Végül, amikor a mesterlövész kibontakozott a folyosóvégi félhomályból, enyhén görnyedten a sérülésétől, és a nehéz puttonytól a hátán, igencsak meglepődtek a többiek.

– Mia? – Petersonnak köszönés helyett ez volt az első szava, és meghökkenten kukucskált Hank háta mögé, hátha felbukkan a sötétségből a metszett szemű lány.

– Ne keresd, már nem jön! – köhécselte Hank hadnagy, és fáradtan csúsztatta le válláról málháját. Treepy rögtön segítségre sietett, fürge ujjaival rutinosan matatta át a férfi testét sérülések után.

– Hogyhogy nem jön? – Peterson még mindig értetlenkedve pillantott hol a hadnagyra, hol pedig a láthatóan üres folyosóra.

– Meghalt – felelte Hank nyugodtan.

– Meghalt?!

– Meg – biccentett újra amaz. – Egy brutális nagy fenevad ölte meg.

– Jules! – suttogta Peterson.

– Jules? – Most Hanken volt a meglepődés sora.

Peterson fáradtan elhadarta neki mindazt az információt, amit eddig megszereztek, kezdve a levéltől, folytatva a szörnyeteggel történt beszélgetésével. Még a szörnyű balsejtelméről is mesélt, amit Miával és az akcióval kapcsolatban érzett.

– Látod, Peterson, most fején találtad a szeget! – bólintott elismerően Hank. – Mia valóban nem a Bázis gerillája volt. A Parancsnokság képzett likvidátora volt… afféle modern inkvizítor. Az volt a feladata, hogy megszerezze az összes létező információt a labor mélyéről, bármi áron. Mindegy, hogy a mi hulláinkon vezet a lépcső a csúcsig, akkor is meg kellett tennie… Meg is tette volna, azt hiszem! Szemrebbenés nélkül.

Hank beszélt nekik másról is. Beszélt a Parancsnokságról, beszélt a NeoGenről, amit annakidején a vezérkar finanszírozott, de mára valószínűleg önálló, bár szakadár szervezetté vált. Beszélt az érzéseiről, ami ezzel kapcsolatban kavarogtak benne, és közben a többieket figyelte.

MacLeod durva vonásai még tovább keményedtek, ahogy egyre előrébb jutott okfejtésébe, s bár azt hiába várta volna, hogy a felföldi dühöngeni kezdjen – az nem volt szokása, leszámítva harci dühét –, de gyilkos tekintete árulója volt sértett érzelmeinek.

DiAzzi ellenben látványosan elsápadt, és idegesen csavargatta göndör hajfürtjeit. Főleg akkor esett kétségbe, amikor Hank azt ecsetelgette, hogy a Bázisra aligha mehetnek már vissza. Az információ, ami a birtokukba került, túl értékes és túl kényes ahhoz, hogy valamelyikük kikottyintsa. Bizonyára nyomban eltüntetnék őket, amit rájuk találnak.

Treepy csendesen roskadt magába, de ettől függetlenül a vártnál jobban viselte a híreket. Szemében mindent tudó bánat csillogott, s olykor afféle „én tudtam" pillantással nézett vissza a többiekre.

Peterson maga nem állta meg, hogy néha a monológba vágva ne fűzze hozzá véleményét – ezek általában kimerültek a keresetlen trágárságokban meg mindenféle fenyegető esküdözésben –, és olyan vörös volt a haragtól, hogy félő volt, mindjárt szétrobban a szíve.

De úgy tűnt, abban mindannyian egyetértenek, hogy innentől fogva nincs maradásuk az Ellenállás oldalán. Igaz, sok választásuk nem sok maradt.

– Ettől függetlenül én már a végére járok ennek az egésznek! – esküdözött Peterson, és látszott rajta, komolyan is gondolja, amit mond.

– Miért? Miért kellene akár egy perccel is tovább maradnunk? – faggatózott DiAzzi. – Ez innentől nem a mi harcunk!

– Lehet, hogy a tiéd nem, digó, de az enyém mindenképpen! – morogta MacLeod. – Ez a szarházi gépember kicsinálta a bajtársaimat, és ezért tartozok neki. Arról nem is beszélve, hogy ha rajtam múlik, a Parancsnokság itt egy kanyi épp adatot nem talál.

Erre már Treepy is felkapta a fejét.

– Nem hiszem, hogy el kellene pusztítanunk az adatokat, Kevin! – ellenkezett halkan. – Nem csak a Parancsnoksággal tolnál ki, hanem az emberekkel is, akiket megmenthetne a számtalan kifejlesztett csoda.

– Csoda? – MacLeod dühösen mutatott körbe, a csontok felé. – Ez a csoda? Az a szörnyeteg, aki ránk vadászik? Az a csoda? Vagy valami másra gondoltál, kedves Treepy?

– Én a lehetőségekről beszéltem… végtére is csak elért valamit ez a labor, vagy nem? Nem volt céltalan a NeoGen, igaz?

– Kezdesz úgy beszélni, mint Mia! – figyelmeztette Peterson.

– Én nem beszélek úgy, mint Mia, de attól még a tény tény marad! Az embereknek szükségük vannak az itt megbúvó hatalomra. A fegyverekre, a tervrajzokra… még Julesra is! – magyarázta Treepy lázasan.

– Na, azért rá talán mégsem – csóválta meg a fejét DiAzzi.

– Oké, Jules marad, de az adatok akkor is kellenek! – próbált egyezkedni a szanitéc, de MacLeod csak a fejét rázta.

Hank lépett közelebb.

– Azt hiszem, ezen ráérünk akkor vitatkozni, ha már lejutottunk oda. Most egyelőre a legnagyobb problémánkká az a Jules nevű rém nőtte ki magát! – Treepyre pillantott. – Míg vele le nem számolunk, addig az emberiség még várhat.

A lány bólintott, hogy érti, és ezzel lezárták a vitát.

Mindannyian felsorakoztak a lift előtt. Nyitott tetejű, behúzás rácsú, ormótlan darab volt, így működés közben négy sarkában halványan derengett egy-egy vörös fényű lámpa.

Felsorakoztak a széles liftlapon, és míg Peterson behúzta a rácsot, Hank lenyomta a panelen a mínusz hármas feliratú gombot. A lift zökkent egyet, majd fajtája igazi leviatánjaként kényelmes, öreguras tempóban ereszkedni kezdett az ismeretlen mélység felé.

Az út csendesen telt. Mindannyian magukba temetkeztek, saját gondolataikkal és ellenérzéseikkel viaskodva némán, miközben az akna zord vasoszlopai számolatlanul úsztak el mellettük. Ha egy kívülálló most látta volna őket, bizonyára azt hiszi, öt halálraítéltről van szó, akik a vesztőhely felé tartanak.

De nem így volt.

A lift váratlanul ismét zökkent egyet, ahogy darabosan beilleszkedett a legmélyebb szint aknavájatába, és aztán lecsendesedett. Csak a vörös lámpák villóztak töretlenül.

Senkinek sem akarózott megmozdulni, hogy felnyissa a rácsokat, de ha nem teszik meg, a végítélet napjáig állhatnak az olajszagú aknában.

Végül Peterson vállalta magára a hálátlan szerepet, s ahogy megmozdult, mindannyiukról leszakadozott a bénultság burka. Megelevenedtek, fegyvereik után nyúltak, s mire a rács teljesen felemelkedett, már elszánt tekintettel meredtek az előttük nyújtózkodó, barátságtalan folyosóra.

Barátságtalan – ez a szó jutott először Peterson eszébe, ahogy a krómszínű falakra pillantott, pedig sokkal találóbb lett volna rájuk az ellenséges. Bár a falakon vízszintesen végigfutó vörös csíkok nem jelentettek számára semmit, valahogy olyan érzése volt, hogy nem véletlenül kerültek oda.

A túloldalon, alig húsz hosszú lépésre a lifttől, egy gigászi fémajtó terpeszkedett. Az ajtót körülölelő fekete-sárga csíkok, a fölötte gubbasztó, vészmadárként lapító vörös sziréna, s a falra szerelt rendkívül bonyolult biztonsági panel hordozott magában valami fenyegető többletet, ami még a sokat látott gerillákat is lenyűgözte. Vagy inkább megijesztette. Akárha valami iszonyatos erőt, áradást, vagy egy újabb nukleáris robbanást akarna benntartani.

– Prizmák! Prizmák lézerhez! – bökött DiAzzi a vörös csíkokra, majd szeme a panelra villant.

– Meg tudod bütykölni, DiAzzi? – kérdezte Hank, és barátságtalanul méregette a vaskos ajtót.

– Talán meg, de könnyen meglehet, hogy beüzemelek valami kellemetlen csapdát.

– Miféle csapdát? – aggodalmaskodott Peterson.

– Mondjuk a lézereket. Felszeletel minket, mielőtt azt mondanánk: fapapucs!

A technikus jól láthatóan megborzongott még a gondolatra is.

– Nem kell feltörnöd, Paulo – szólt közbe Treepy. – Hiszen tudjuk a jelszót!

– Dante!

Ezt a szót szinte egyszerre ejtették ki. Odaóvakodtak hát a panelhoz, és egy emberként hajoltak fölé.

– Tíz szám, egy törlés és egy jóváhagyás… – elemezte DiAzzi a látottakat. – Sehol egy betű.

– Lehet, Treepy, hogy tévedtél? – Hank nem látszott túl boldognak a gondolattól.

– Pofonegyszerű! – vigyorgott az olasz önelégülten. – A kód: harminckettő-hatvanhat-nyolcharminchárom.

– Mi van?! – röffent fel MacLeod. – Ezt honnan szoptad ki, DiAzzi… vagy tudod mit? Nem akarom tudni.

– Nem értitek? Akár egy régi telefonkészüléken. Egy szám három betűnek felel meg. Az egyes nem jelent semmi, ahogy a nulla sem. A kettes alatt vannak az A, a B, és a C betűk, a hármas alatt a D, az E, és az F… s ez így megy tovább! – magyarázta a férfi lelkesen.

Treepy elmélyülten számolgatott az ujjain.

– Nem jön ki akkor, ha sem az egyesre, sem a nullára nem raksz ki karaktert. Az ábécé két betűje lemarad – vitatkozott.

– Igen, de a hetesen és a kilencesen négy-négy betű van.

– Miért pont ott? – akadékoskodott MacLeod.

– És biztos, hogy ott? – kontrázott Peterson is.

DiAzzi egy pillanatra elbizonytalanodni látszott. Behunyta a szemét, és némán tátogott, mintha maga elé képzelne egy telefont.

– Azt hiszem, igen! – nyögte ki végül.

– Most azt hiszed, vagy igen? – fakadt ki MacLeod. – Kurvára nem mindegy, öregem!

– Honnan tudjam?

– Ezt meg sem hallottam! – fogta be a fülét a felföldi.

– Csináld, aztán majd kiderül! – intett Peterson, de inkább elfordult, hogy ne is lássa.

– Miért nem szálltok addig vissza a liftbe? – javasolta az olasz.

Peterson meglepődött a nyurga olasz bátorságán. Egyedül vállalni ezt a komoly feladatot nagy kihívás volt. Nem nézett volna ki ennyi kurázsit belőle. S bár nem mondta ki, DiAzzi hatalmasat nőtt a szemében. Komoly arccal fordult vissza felé.

– Vagy együtt csináljuk végig, Paulo, vagy sehogy! – felelte, és barátian megszorongatta az olasz vállát.

Amaz sokáig szólni sem tudott a meghatottságtól. Csak tátogott, mint a partra vetett hal, s bólogatott, egyre csak bólogatott. Végül csak kibökte.

– Kösz a bizalmat, Garry! Ígérem, megszolgálom!

Eztán újult lendülettel fordult a panel felé.

– Lássuk. Tehát D, azaz a hármas egyszer.

Pitty… és a kijelzőn egy zöld hármas jelent meg.

– Aztán A, tehát a kettes szintén egyszer.

Újabb gombnyomás, újabb szám.

Az N a hatos második betűje, azaz hat-hat.

Pitty-pitty… immáron négy szám pislogott a kijelzőn.

– Most a T jön, ami szerinted a nyolcas, ha jól sejtem – Treepy hangja bizonytalannak tűnt. – Már ha jól emlékszel arra, hogy a hetesen van négy betű.

Peterson akaratlanul a prizmák felé sandított. Őszintén remélte, hogy DiAzzi jól emlékszik.

– Ott kell lennie. Tehát a T ilyenformán a nyolcas második betűje…

– Az első! – kiáltotta Treepy, mert DiAzzi már majdnem lenyomta a gombot.

– Ja, tényleg, bocs! – dobott hátra egy kínos vigyort. – Elszámoltam!

– Vazzeg, ember, most ne számolj el semmit, rendben? – MacLeod megtörölte izzadó homlokát.

– Oké-oké, bocsánat! Tehát egyetlen nyolcas.

Pitty. Felkerült a nyolcas is.

– Már csak az E maradt – sziszegte Hank. Szeme hol a nőre, hol az olaszra rebbent. – Az a D után van, azaz…

– …kettő darab hármas – fejezte be a mondatot Treepy.

Pitty-pitty. Megvolt a számsor. Ott világított előttük: 3266833.

– Na, lenyomod a jóváhagyást? – kérdezte Hank.

– Lenyomom – biccentett DiAzzi. – Remélem, sikerült.

– Remélheted is! Mert ha ez a lézer kettévág, utána nagyon megverlek! – fenyegetőzött MacLeod.

– Hát akkor…

És lenyomta a gombot.

Az ajtó fölött felvillant a sziréna, és hangosan vijjogni kezdett. Az ajtó lustán megmozdult, és lassan, centiről-centire emelkedni kezdett.

– Megcsináltad, ember! – kiáltotta boldogan MacLeod, és tőle szokatlan kedvességgel nyakon cserdítette az olaszt. – Ügyes fiú!

– Ez az elcseszett küldetés immáron a végjátékához közelít! – borongott Peterson. – De legalább az ajtó megvan.

– És miért éppen Dante? – kérdezte Hank, míg a szokatlanul lassan nyíló ajtót várták.

Treepy csak egy komoly pillantást vetett rá, és ennyit mondott.

– „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel"!

Ettől valahogy elmúlt a jókedvük.