6. Látogató a sőtétségből

Santa Monica

Los Angeles, 2019. december 22.

 

Petersont nem dobta fel különösebben MacLeod rádióüzenete. Nem vetített előre komolyabb perspektívákat, ha az ember valami genetikailag kitenyésztett szörnyeteggel száll szembe, de visszafordulni sem akart. Peterson utálta volna, ha gyengének látják! Valójában nem is tartotta magát annak.

Végül is mi kerülhetne a mérleg másik serpenyőjébe? Elfuthatna, de ez a Gépszörnyeteg előbb-utóbb úgyis megtalálná, és levadászná mindjüket.

Nem! Akkor már sokkal jobb, ha maga megy a dolgok elé! Így legalább nem kap gyomorfekélyt az idegtől!

Egy darabon nem volt nehéz követni a nyomokat… a lény Coleman vérértől mocskos talplenyomata jól láthatóan sötétlett a fémpadlón szabályos időközönként, bár egymástól meglehetősen távol.

– Valószínűleg futhatott a drága! – dörmögte Peterson az orra alatt, miközben óvatosan lépdelt a kies folyosón, egyenesen a Gyengélkedő felé.

A fémpadlót hamarosan csempe váltotta fel, s a hideg falra szakadozott, korhadt lambéria tapadt. Ebből tudta, hogy immáron célnál van. S bár a nyomok folyamatosan halványodtak, míg végül meg is szűntek, nagyon eltévedni már nem tudott. A szörnyeteg erre szökött, hát meg is fogja találni.

A világ számára egyetlen sisaklámpa fénykörére zsugorodott. Az idegesen cikázó fény hű vazallusként követte feje minden mozdulatát, hol a mállatag falakra, hol a faszilánkokkal és vakolatdarabokkal borított, repedezett csempéjű padlóra villant.

Itt kell lennie valahol!

Oldalt éjfekete ajtórések hosszú sora böfögte nyomasztó levegőjét a keskeny folyosóra, a plafonról pedig célja vesztett köldökzsinórként függtek alá a szakadozott vezetékek. Ennél sokkal többet azonban nem lehetett látni. A sötétség befalta a részleteket, és cinkostársként rejtette ellenfelét.

A férfi baljával megtörölte verejtékező homlokát, jobbja azonban satuként szorult rá a súlyos pisztoly markolatára. A gépágyú használhatatlanul pihent a hátán keresztbevetve. Hiába a nagy tűzerő, a szűk helyen fordulni sem tudna vele.

Tudta, hogy a lény valamelyik ajtó mögött rejtőzik, és ez nem nyugtatta meg különösebbképpen. De választása nem sok volt.

Lába alatt halkan csikorgott a törmelék, ahogy nekiindult. Tekintetét a legközelebbi ajtóra szegezte, sisaklámpája fakó fényköre kíváncsian puhatolta körbe a nyílás minden szegletét.

Óvatosan…

Hátát a falhoz préselte, és immáron szinte araszolt. A fény beljebb kúszott, egyre többet tárva fel a kicsiny helyiség titkaiból. Egy matt-fényű lámpaállvány, tövénél fehér folt a padlón… talán egy lepedő.

Persze, mi más lenne? Végtére is ez a gyengélkedő itt, vagy nem?

Peterson ujja megremegett a ravaszon. Szeme olykor-olykor oldalra rebbent, az alattomosan nyújtózkodó folyosó vége és a többi ajtó irányába, de aztán minduntalan vissza is tért ehhez a szobához.

RECCS!

Egy üvegszilánk pattant el a lába alatt, és ő egy pillanat alatt megdermedt. A zaj csikorogva karmolta végig a folyosó falait. Úgy pattogott oda-vissza, akár egy labda, és hosszú másodperceknek kellett eltelniük, hogy végre elhaljon.

Hiba! Hiba!

Peterson várt és fülelt. Várta, hogy az a valami, amit idáig követett, felbukkanjon. Felöklendezze valamelyik sötét sarok, vagy ajtórés, kőszilánkokat fröccsentve köpje ki a fal, vagy egyszerűen fialja meg a levegő… de semmi nem történt.

Semmi…

Kivárt még egy picit, amíg szíve ismét lassabb taktust vert, és csak ezután mozdult újra. Centiről-centire araszolt előre, még a fejét is oldalra billentette egy kicsit, hogy minél többet láthasson a szobából. A hasadozott ajtófélfa mögül felbukkant egy ágy, mellette csendesen gubbasztott egy kicsiny szekrény, és még…

Shhh…!

A villanást a szeme sarkából látta, de mire odakapta fegyverét, már nyoma veszett a jelenésnek, bármi is volt az. Nem maradt más ott hátul, csak a sápadt fény által megerőszakolt, rosszindulatú sötétség.

Peterson nem tudta, mitévő legyen. Ha a lény ott les rá, a sarok mögött, akkor könnyedén meglepheti. Olyan közelségből elveszne a távolság adta előnye, s mint ahogy Coleman példája mutatta, közelharcban esélye sem lenne a szörnyeteggel szemben.

Ha azonban marad… Nos, miért tenné? Végtére is el akarja kapni a rohadékot, vagy nem?

Pisztolyát előre szegezve indult újra neki, lépésről lépésre fúrta magát egyre beljebb a sötétségbe. Tudta, hogy a sisaklámpa árulója lehet, de nem tehetett ellene semmit. Ha lekapcsolja, semmit nem fog látni.

Most már bánta, hogy MacLeodnál hagyta a mozgásérzékelőt. Igen nagy hasznát tudná venni.

A T-elágazás fala egyre közelebb került hozzá. A sarkok rosszindulatú elégtétellel meredtek rá, az utolsó utáni pillanatig rejtegetve titkukat. Különös árnyékokat vetett a falra a számtalan lelógó kábel… mintha egy fekete polip táncolna-rángatózna a repedezett lambéria fölött.

Neszt csupán saját lélegzete, meg a bakancsa alatt elroppanó vakolatdarabok hallattak.

Még három lépés…

Elbizonytalanodott. Abban bizonyos volt, hogy egy hatalmas árnyék suhant el itt nemrégiben, de azt már nem tudta volna megtippelni, hogy balról jobbra, vagy éppen fordítva. Ha rossz irányba fordul, az a végzetét jelentheti.

Két lépés…

Döntenie kellett. Ha nála lenne az a fránya mozgásérzékelő… a franc esne bele! Mindjárt odaér!

Még egy lépés…

A jobb oldalt fogja választani! A jobb oldalt! A jobbat! Vagy… rosszul döntene?

Belépett és balra fordult, de csak az üres folyosó bámult rá gunyorosan.

Elhibázta!

Előre vetődött, s röptében pördült meg, így a földre már háttal érkezett – a gépágyú fájdalmasan ütődött a hátának –, pisztolyát pedig maga elé szegezte… a semmibe.

– Hova a szarba tűnt?! – szűrte Peterson a fogai között dühében, de választ nem kapott a kérdésére.

– Játszol velem, igaz? Rohadék!

Nyögve tápászkodott fel a földről, és parázsló szemmel nézett körbe. A lény nem volt ostoba zombi. Nem volt darabos, mint a Gépek. Ehelyett gyors volt, erős, ravasz… és gonosz! Még mindig látta maga előtt azt az emberidegen íriszt. Parázsló rög a húsmassza arcban. Nem olyan lélektelen, mint a kiborgok szeme. Annál sokkal, de sokkal rosszabb!

– Merre indultál, gennyzsák? – sziszegte. – Gyerünk, bújj elő! Hadd lássalak!

Az utolsó szavakat már kiáltotta, de csak önön hangja visszhangzott az üres folyosókon.

– Úgyis megtalállak, úgyhogy ne húzzuk egymás idegeit! Kinyírtad az egyik bajtársam, és megsebesítetted a haveromat! Szerinted ezek után futni hagylak?!

Peterson elcsendesedett. Most kapcsolt csak, mit csinál! Üvöltözik, és párharcra hívja a lényt, holott esélytelen vele szemben. Teljesen megőrült volna?

Tompa dübbenés rázta meg a falakat. Balról jött, valamelyik helyiség mélyéről. Olyan volt, mintha valaki ököllel a falba csapott volna.

Válasz lenne? Vagy csak csali?

Peterson megvonta a vállát, és elindult. A fegyverét – gyenge menedék – maga elé tartotta. Talán némi biztonságérzetet kapott tőle, legalábbis addig, amíg nem gondolt bele hasznavehetetlenségébe.

Újabb kórtermek sorjáztak bal kéz felől, aztán a folyosó egy szögletes kanyarulatot vett, majd vakon rohant bele egy nyitott helyiségbe.

Azaz nem is nyitott volt az a helyiség, csupán a csapóajtókat szaggatták le zsindelyeikről. Darabjai még mindig ott hevertek, megnyomorítva és törötten a bejárat közelében.

– „Egyes Műtő" – olvasta a kopott feliratot Peterson. – Itt lennél hát?

Beljebb lépett. A termet a középre halmozott műtőasztal romja, és a ráborított műszerek sokasága által alkotott szemétdomb uralta. Egyedül a műtőlámpa állt még, igaz, világítani már az sem világított. Halott volt itt minden.

A lény a sarokban állt, és őt figyelte. Busa feje és a ledarált, szörnyű arc ütemesen, hipnotikusan imbolygott előre-hátra, mintha egyensúlyát vesztette volna, és rögtön legurulna a széles, fémes nyakról. Vaskos karjain támaszkodott, kézfeje szó szerint belemarkolt, és felgyűrte a padló csempéit és betonját. Lábait maga alá hajtotta, mint aki ugrani készül. Meztelen teste csupa feszültség volt, olyan, akár egy felhúzott íjhúr, vagy egy megfeszített rúgó. De látszólagos feszültségére rácáfoltak szemei… azok az emberi, és mégis oly' idegen szemek.

Peterson megállt az ajtóban, s nem lépett közelebb. Felmérte az erőviszonyokat. Tudta, hogy a lény milyen gyors és erős. Ha már egyszer belépett ide, nincs esélye elfutni. A bestia leterítené egyetlen szökkenéssel, mielőtt átlépi a küszöböt.

– Itt vagyok hát… – tárta szét karjait a tüzér. – Harcolni akartál, eljöttem.

A szörny abbahagyta az imbolygást, de a kénsárga íriszek továbbra is Petersonra tapadtak.

– Persze, lehet, hogy mi léptünk a te területedre, nemde? Hisz láthattuk volna a felhalmozott koponyákat! Ja, jut eszembe, csinos kis kompozíció volt, gratulálok!

Peterson megpróbált fesztelennek látszani, és nem kimutatni, mennyire fél. Érezte, ahogy hideg verejték csorog végig a hátán, és újabb patak indul neki a halántékáról.

– Tehát fogalmam sincs, hogy ki vagy te és mit csinálsz itt, de majd válaszolsz… már ha egyáltalán tudsz beszélni.

A kolosszus természetesen nem felelt; a húsmasszában nem volt száj, amit szóra nyithatott volna.

– Na jó, majd én! De ha közben kedved szottyanna megtámadni, majd jelezd valami mordulással, vagy effélével! Tehát…

– JUUUULESSSS!

Petersonban bennakadt a szó. Először fel sem fogta, honnan jött a hang. Csak pillanatokkal később döbbent rá, hogy a lény szólalt meg. Szinte érthetetlenül morogva, elszörcsögve a szó végét. Keskeny nyílás tárult fel a húsmassza közepén, valahol ott, ahol a szájnak kellett volna lennie, és gennyes, habos lé csorgott ki belőle.

– JUUUUULESSSS! – ismételte meg a szörnyeteg, mire apró buborékok pattantak szét a szájából csorgó sűrű folyadékban.

– Jules? A. neved… Jules? – kérdezte a férfi bizonytalanul, mire a lény dühödten dübbentett egyet.

– JUUUULESSSSSS!!!! – bömbölte, hogy még a falak is beleremegtek. Peterson arcából kifutott a vér.

– Oké, értem… értem! – nyugtatóan emelte fel a tenyerét. – Most már jutunk valamerre, csak semmi idegeskedés!

Peterson nagyon óvatos volt. Nem akarta végképp feldühíteni ezt a bestiát, főleg most nem, hogy sikerült vele szót érteni. De hogyan tovább?

– Te… ember voltál? – kérdezte végül.

– JUUUULESSSS! – hangzott a türelmetlen morgás válaszul.

– Jules voltál, egy ember… egy gerilla talán?

– JUULESSSS GOOOOSSSSETT SSSSZÁ'AAADOOOSSSSS!

– Jules Gossett százados? – A tüzér alig értette, amit a szörnyeteg hörgött.

A busa fej előrebillent, amit akár bólintásnak is fel lehetett fogni, de lehet, hogy csak a roham előtt szegte le koponyáját, ahogy a bikák szokták, ha öklelni akarnak.

– Ki tette ezt veled, százados? Hogy történhetett meg?

– ÉÉÉÉN TETEEEEM! ÉÉÉÉÉN!

A lény előrébb lépett, szörnyű arcát kihívóan felszegte. Ahogy Peterson sisaklámpája rávillant, pontnyira zsugorodott a pupilla sárga udvarában, és rángás futott végig a rothadó arcon. A szörnyeteg, Jules százados groteszk mása felmordult, majd szemmel követhetetlen sebességgel Peterson felé csapott.

A férfi mozdulni sem tudott, teste bénultan reszketett, de tudatosult benne, hogy vége. Az óriás keze eltalálja, és letépi a fejét. Formátlan masszává préseli gigászi markában.

De nem történt semmi ilyesmi. Csupán a sisakját kapta le a fejéről, és hajította a sarokba. A fejfedő csattanva vágódott a falnak, majd tetejére fordulva zuhant a földre, és még egy darabig lassan forgott a lendülettől.

A körbetáncoló lámpafény megmozgatta a szoba árnyékait, és Peterson hipnotikusan bámulta a szörnyeteget. Ahogy újra, meg újra átsiklott rajta a lámpa fényköre, úgy kelt életre minden vonása, minden tagja. Az élettelen arc rángatózni, forrni látszott ezekben a pillanatokban, csak a szem világított elő mélyéről töretlen kegyetlenséggel.

– Elnézést… nem tudtam, hogy zavar! – Petersonnak fogalma sem volt róla, hogyan folytathatná. Az egykori Jules százados ekkor már csak lépésnyire állt tőle, így, hogy guggolt, fejük pont egy magasságban került. – Mi… nem akarunk semmi rosszat. A barátaid vagyunk…

– NEEEEEM!!!!

Mielőtt Peterson még felfoghatta volna, mi történik, a bömbölő bestia felkapta a földről, és iszonyatos erővel hajította a sarokba, sisakja után. A férfi úgy érezte, gyomra nyomban kiszakad hasfalán, ám amikor a kemény kőfalnak csattant, az éles, gyötrő fájdalom azonnal feledtette vele gyomra összes kínját.

Úgy saccolta, legalább egy fél tucat csontja törött, s abból ítélve, hogy nem tudott nyomban felpattanni, arra következtetett, hogy valamelyik lába is közöttük van. Vagy mindkettő.

A szörnyeteg nem ment utána. Csak bámult rá azokkal a hideg, gerincborzolóan ijesztő szemeivel a műtő közepéből. Peterson most még hálás is volt ezért a pillantásért. Ha a lény támad, könnyű prédája lett volna.

– Az UTOOLSSSÓÓÓÓÓ! – szörcsögte Jules. – TEEEE LESSZEEL AAZ UTOOLSSSOÓÓÓ!

Aztán, mint aki jól végezte dolgát, kidübörgött, magára hagyva Peterson a gondolataival.

 

Hank hadnagynak nem akaródzott otthagyni a tetemet, de magukkal sem vihették őt. A vörös lány már hosszú percek óta halott volt, a bőre azonban még őrzött valamennyit korábbi melegségéből. Miközben a férfi rozsdaszín fürtjeit és sápadt arcát simogatta, elmerengett az együtt eltöltött időn.

Sajnálta az elfecsérelt perceket, a ki nem mondott szavakat. A lehetőségeket, amelyek megfogatlanul váltak semmivé, és párálltak el valamerre, a beteljesületlen álmok mennyországába. Hiány és megbánás. Lelkiismeret-furdalás a letolásokért, a durva szavakért, a fájdalomért, amit olykor a lánynak okozott.

Elgondolkodott a gyász önzőségén. Magát siratja, végtére is az ő vesztesége… a lányt, kerüljön bárhová, vagy akár enyésszen el a nagy semmiben, már nem érheti bántódás.

De vele mi lesz? Mi lesz az álmaival? Mi lesz a mindennapok mentsváraként őrizgetett álmaival?! Mi?!

– Hadnagy! – Mia lágy, türelmes hangja valahonnan az ajtó magasságából érkezett. – Indulnunk kellene!

– Persze, indulnunk… csak még őt visszaviszem a központba.

– Nem, hadnagy, erre nincs időnk! Majd visszajövünk érte. Higgye el, itt nem lesz semmi baja!

– Én azért mégis visszavi…

– NEM… hadnagy! – csattant fel Mia. Hank meglepetten pillantott vissza rá. – Mint már mondottam, erre nincs időnk!

– Tsung felderítő, talán elfelejtette, ki a felettese?! – A férfi immáron felegyenesedett, és szigorúan pillantott a kistermetű ázsiaira. – Egyelőre én vagyok a szakaszparancsnok!

A lány előhúzta oldalpisztolyát, és Hankre szegezte.

– Akkor én leléptetem, hadnagy, mint vezetésre alkalmatlant! Ne ellenkezzék!

A lövész szóhoz sem jutott a döbbenettől. A pisztolyra pillantott, majd a lány eltökélt, határozott arcára, aztán ismét a pisztolyra.

– És most mit fog csinálni, Tsung felderítő? Lelő?

– Ha kell! – felelte Mia higgadtan. – Valahol kell lennie egy terminálnak, és én megtalálom, magával, vagy maga nélkül!

– Egy terminálnak? Miféle terminálnak?

– Egy terminálnak, ami minden adatot tartalmaz a labor fejlesztéseiről!

– Labor? – Hank értetlenkedve rázta meg a fejét.

– Egy NeoGen labor. Gondolom, hallotta már ezt a nevet, hadnagy!

Hank bólintott. Hallotta… persze, hogy hallotta.

Annakidején felröppent egy hír, miszerint a Főparancsnokság titkos laboratóriumokat támogat, ahol genetikai kísérleteket végeznek innen-onnan összefogdosott csavargókon, sőt, néha az Ellenállás tagjain is. A pletykák szerint iszonyatos mennyiségű energiaforrást pumpáltak ezekbe a titkos kutatóintézetekbe… erőforrásokat, melyeket imigyen az Ellenállás támogatóitól vontak el. Az egyik ilyen szervezetet meg is nevezték. A név a NeoGen volt.

A Parancsnokság végül kiadott egy közleményt a belső hírláncolaton, ahol cáfolták a híresztelések igazságtartalmát, s a pletykákat züllesztő erők provokatív negatív kampányának titulálták.

S erre most…

– Tehát mégis létezik?

– Igazság szerint csak létezett, és úgy tudom, titkos aktivistái még mindig vannak szerte az országban… talán Los Angelesben is. Azonban a Parancsnokság szeretné megkapni azt, amire áldozott. Megkapni bármi áron – felelte Mia.

– Tehát te a parancsnokságnak dolgozol?

– Nem, én az emberiségnek dolgozom! Egy jobb világ reményéért dolgozom! A Parancsnokság képzett ki, igen, s feladatomul tűzte ki, hogy a rendszer gyenge pontjait kiiktassam.

– Nemzetvédelem! – állapította meg rezignáltan.

– Nincs már nemzet. Én jobban szeretem a Belső Ügyosztály szót. De igazából nincs is neve a szervezetnek – Mia unottan legyintett. – Nem lényeges! Nos, mi lesz, Hank hadnagy? Velem, vagy ellenem?

– Túl sok választásom nincs, nemde?

A keleti lány elmosolyodott.

– Választás mindig van! Jó, vagy rossz választás! De örülök, hogy velem marad, hadnagy! Nem szívesen váltam volna meg egy ilyen remek katonától.

– Hízelgő! – morogta Hank. – Felvehetem a fegyverem?

Az ázsiai visszacsúsztatta a pisztolytáskába fegyverét.

– Csak tessék. Megbízom magában, hadnagy! Most közös az ellenfelünk. – Fejével az élettelenül heverő szörnyszülött felé bökött.

– Most az! – hagyta rá a hadnagy, majd lassú, fájdalmas léptekkel indult meg a tovasuhanó Mia után. Red felé többé egy pillantást sem vetett.

 

Petersonnak komoly erőfeszítésébe, és néhány hosszú percébe került, mire sikerült ismét lábra állnia. Megállapította, hogy korábbi pesszimista tippjei a sérüléseket illetően talán egy kicsit túlzóak voltak, de abban azért biztos volt, hogy csúnya véraláfutások és zúzódások nélkül úgysem ússza meg.

A szörnyeteg eltűnt, és nem is került elő újra, úgyhogy elérkezettnek látta az időt, hogy tapasztalatait megossza a többiekkel. Odacsoszogott csúnyán összehorpadt sisakjához, és felemelte. A lámpa még működött rajta, de a gégemikrofon, és vele együtt az adó törötten, használhatatlanul fityegett.

– Basszus! – sziszegte Peterson fáradtan, és letörten nézett körül, hátha rájön, hogy most mit is tehetne. Az adó megrongálódásával teljesen el lett vágva a többiektől, s bár a Biológiai Részleg nem volt messze, Peterson biztosra vette, hogy Hank és Mia azóta már továbbálltak. Talán éppen ők lesznek az elsők, akiket Jules – te jó Isten, még a nevén is szólítja ezt a szörnyeteget! – elkap.

Esetleg visszabotorkálhatna az irányító-központba, ha lenne rá elég ereje. MacLeod, Treepy, DiAzzi bizonyára kíváncsiak a fejleményekre, s ők egész biztosan nem mozdultak sehová. Vagy talán…

Elgondolkodott azon, hol látta az utolsó ép kamerát. Azon keresztül jelezhetne nekik, s bár nem lehetett biztos benne, hogy épp a monitorokat figyelik, de ha elég sokáig integet, csak észreveszik előbb, vagy utóbb.

A generátornál még pontosan emlékezett egy kamerára, és talán kint, a folyosón is, a lift mellett.

A lift… Vajon hová visz az a lift?

Még egy szinttel lejjebb, az nem kétséges, de akkor mi lapul odalenn? Mi lehet még ennél is mocskosabb, hogy ilyen mélyre kelljen temetni a föld alá? Lehet rosszabb a labor kreatúráinál?

Talán. Ismét feltámadt benne a tüzér, aki vakon vágtat a kihívások elé, vakmerőnél vakmerőbb helyzetekbe sodródva, nyakló és felelősség nélkül. Sehol egy szakasz, sehol ez bajtárs, sem pedig Gyűjtő, akire vigyáznia kellene. Csak ő egyedül. Csakis a saját bőrét viszi vásárra.

Azonban oda még el kellett jutnia valahogy.

Az első pár lépés volt a legnehezebb. A fájdalom le-felszánkázott a gerince mentén, és minden levegővétel szúró kínt ébresztett mellkasa mélyén. A bokája is duzzadtan, erőtlenül fityegett lábszárán, s félő volt, hogy bármelyik lépésnél orra bukhat.

Azonban amikor kiért az ajtón, már nem is tűnt olyan vészesnek a helyzet. A fájdalom ugyan makacsul társául szegődött, de hozzá lehetett szokni, és duzzadt bokája is hamar feladta sértett ellenkezését, s beletörődő sajgással gyűjtötte a lépéseket. Olykor persze szükség volt a fal támaszára, de alapvetően jobban haladt, mint ahogy azt remélte.

Idekint semmi nem változott, amennyire meg tudta állapítani. A szörnyetegnek se híre, se hamva, és nem találta meg Hank, vagy Mia kiterített tetemét sem. Csak a szétszakadt lambéria, a szemérmetlenül matató kábelkarok és a csonttemető mindenfelé. Egy-egy buckán átvergődnie még okozott némi problémát, de aztán ezek az akadályok is elfogytak, és hamarosan az X közepén találta magát, az öreg térkép, a generátorajtó és a lift társaságában.

Kutató tekintete hamar ráakadt a halkan zümmögő, kíváncsian forgolódó kamerára. Alá bicegett hát, s mint egy tébolyult, egyre csak integetett a lencse felé. Az apró, gömb formájú szerkezet sokáig nem akart róla tudomást venni, csak izgett-mozgott szüntelen, de egy hosszú percnyi fáradhatatlan hadonászás eredményeképpen végre megtorpant és felé fordította tükrös lencseszemét.

Peterson intett, hogy kövesse mozgását, majd mikor látta, hogy pár ingadozó lépte után a kamera is fordul utána, a térképhez bicegett, és egy pontra bökött, amelyik a liftet jelölte. Eztán hüvelykjével magára mutatott, másik kezével pedig olyasforma mozdulatot tett, mintha lefelé ereszkedne egy csészealj.

DiAzzi találékonyságát dicsérendő a kamera ütemesen jobbra-balra kezdett forgolódni, mintha „fejét” csóválná. A szerkezet gömb alakja még erősítette is Petersonban ezt az érzést.

A tüzér ezúttal nagy ívben intett, jelezvén, jöjjenek ők is, és a kicsi kamera erre „rábólintott". A férfi, bármilyen furcsa is volt a gesztus, visszabiccentett neki, majd fáradtan lerogyott a fal mellé.

Tehát MacLeodot már maga mellett tudhatja, és talán DiAzzi is jön. Viszont abban biztos volt, hogy Coleman és Treepy maradnak, amennyiben a szanitéc tényleg gondozásba vette a nagydarab feketét. Ez is valami. Bár a nyurga technikus legfeljebb a gépek kezelésében és a biztonságtechnikában jeleskedhet, MacLeod szívesen látott fegyvertárs egy összetűzés során. Merthogy a szörnyeteg betartja az ígéretét, arra Peterson mérget vett volna. A sárga írisz minden kétséget kizáróan erről árulkodott.

Megpróbált türelmesen várakozni, míg a többiek ideérnek, de legszívesebben máris felpattant – na jó, feltápászkodott – volna, hogy elinduljon a lifttel a mélybe. Valami belső ösztön azt súgta neki, hogy a megoldás lent várakozik. Az egész történet kulcsa. S ha egyszer lent van, talán a stáblistára is fény derül. Arra, hogy Mia Tsung valóban benne van-e ebben az összeesküvésben… vagy bármi is ez.

Mia Tsung. Jó lett volna tudni, hogy a kis ázsiai mennyit sejt az itt folyó dolgokból. Nem lepődött volna meg, ha elég sokat. A lány világ életében különc volt, és Peterson egyre inkább úgy sejtette, hogy sokkal komolyabb szerepe van az Ellenállás berkeiben, mint egy egyszerű gerilla felderítőé. Ahhoz túlontúl profi, túlzottan jól képzett volt.

Vajon Hank életben van még? Hisz a rádión csak Mia jelentkezett be, a hadnagy egyetlen szót sem szólt, míg a keleti lány Red haláláról mesélt. Mi van, ha nem is Jules végzett a lövésszel, hanem Mia? De ha ő tette, akkor miért? Nem akarná, hogy fény derüljön az itt folyó dolgokra? Akkor egyáltalán miért küldték ide őket?

Túl sok a miért ahhoz, hogy egy fal mellett kuporogva meg tudja őket válaszolni. Úgy érezte, egyre közelebb a dolog végkifejlete, s biztos volt benne, hogy Mia ebben jelentős részt vállal majd. De ha egy lehetősége lesz, szemrebbenés nélkül tarkón lövi a kis sárgát. Nem valami lovagias dolog ugyan, de hát nem evett meszet, hogy szemtől szembe mérkőzzön meg vele… főleg nem ilyen állapotban.

De ha kenyértörésre kerül a dolog, vajon ki kinek a pártjára áll? Ez jó kérdés volt! Túlontúl jó! És mint ahogy korábban számos más kérdés esetében, ennek az egynek is megvolt az a rossz tulajdonsága, hogy csak a végén derül ki. Csupán ki kell várnia!

Jaj, bárcsak jönnének már a többiek!