9. Jules

NeoGen Kutatólabor

Los Angeles, 2019. december 23.

A lift még alig torpant meg, amikor MacLeod szinte felszaggatta az aknát lezáró rácsot, és vad mordulással rontott ki a folyosóra. Bár Treepy már menetközben jelezte nekik, hogy Jules kimozdult a felvonó előtti leshelyéről, a Skót valószínűleg azt remélte, hogy még a sötét sarok előtt utolérheti a bestiát, vagy ha ő nem, hát a Vindicator töltényei biztosan.

De csalódnia kellett.

Jules olyan sebességgel tűnt el, hogy még tovatűnő árnyékát sem láthatták, és csak a szanitéc lány kamerás kémtevékenységében bízhattak, ha el akarták kapni a szörnyeteget.

Pedig nyilvánvaló volt, hogy a teremtmény nem menekül. A lift melletti lépcsőház falai megrepedeztek, mintha egy szokottnál nagyobb dolgot próbáltak volna bepréselni rajta, s a csodával volt határos, hogy az ajtó épségben maradt.

Peterson sejtette, hogy Jules van a dolog mögött, de rájött, hogy még a brutális bestia sem tudta volna végigbontani az egész lépcsősornyi falat. Mindezek ellenére aggasztó volt az elszántság, ahogy az ő elpusztításukra törekedett.

Hogy ezek ellenére mégsem várta be a társaságot a lift előtt, annak valószínűleg egyetlen oka volt. Csapdába akarta csalni őket. Egy számára jobb területre, ahol, szemben a szűk folyosóval, kihasználhatja méreteiből fakadó előnyét. Peterson azonban pontosan tudta, hogy mindhárman utáni fognak masírozni, akár még a Pokolba is.

Fordított ék alakban nyomultak előre a folyosón. A két nehéztüzér ágyúfedezetéből halálos nyílvessző gyanánt meredezett elő Hank mesterlövészpuskájának csöve. Nem sok minden volt, ami ellenállhatott volna egy ilyen tűzerőnek. Remélték, hogy Jules sem tartozik azon kevés dolgok közé.

Ez idő alatt egyetlen egyszer sem hallották a teremtmény zajolását, ami azt jelentette, hogy az igencsak elhúzott előre, s bár itt-ott találtak szétzúzott koponyákat, meg frissen lemart vakolatot, ennyi édes kevés volt ahhoz, hogy kövessék a nyomát. Így végül kénytelenek voltak megtorpanni, és Treepytől kérni segítséget.

– Treepy, felbukkant már valahol? – kérdezte Hank.

– NEM, MÉG NEM! EGYELŐRE SEHOL – jött Treepy elkedvetlenítő válasza.

Peterson ekkor halk neszre lett figyelmes, és mintha egy rövid pillanatra megmoccant volna valami előtte, mélyen előtte a sötétségben. Odavilágított a sisaklámpával, de nem látott semmi gyanúsat. Csak falak és csontok. Peterson kénytelen volt belátni, hogy felfokozott idegrendszere kezdi becsapni. Nem jó túl sokáig halasztani az akciót, mert az adrenalin az agyára megy.

Vélhetően így gondolhatta MacLeod is.

– Akkor váljunk külön, és ne szarakodjunk! – morogta türelmetlenül. Ha harcról volt szó, és ezt a Skót kiszagolta, olyan volt, mint egy vérszomjas kopó.

– MÉGIS! – reccsent váratlanul a szanitéc hangja a rádióba. – AZ ISMERETLEN SZEKCIÓBA MENT! DE ARRAFELÉ NINCS EGYETLEN KAMERA SEM!

MacLeod elégedetten csettintett.

– Semmi gond! – mondta Hank. – Innen már nem szökhet sehová! Segíts DiAzzinak, ha tudsz, de azért a fél szemed tartsd a kamerákon… kicsúszhat a kezeink közül!

– VETTEM, ÉS MEGLESZ! – felelte Treepy, és bontotta a kapcsolatot.

– Azt azért tudod, hadnagy, hogy nagyon könnyen megszívathat bennünket odabenn! – szólt Peterson. – Francot sem ismerünk ebből az új területből, de van egy olyan kényelmetlen érzésem, hogy Jules nem véletlenül ide húzódott vissza.

– Nem lehet, hogy Jules barátunk itt lakik valahol? – tippelt MacLeod.

– Nem mondasz hülyeséget, de annál jobban kell akkor figyelnünk! Bármivel meglephet minket! – biccentett Peterson.

– Szerintem azért nem kell ennyire túllihegni! – morranta a Skót. – Attól még ugyanis, hogy mi itt megbeszéljük, hogy milyen marha veszélyes Jules után menni a saját feltételezett fészkébe, még nem válik veszélytelenebbé a dolog. Végtére egy 800-as sem könnyű délutáni séta, mégis elbántunk már olyannal is… miért nem bírnánk el a kiber-szörnyeteggel?

– Igazad van! Induljunk – hagyta rá a hadnagy, és újból nekivágtak az útnak.

Az éles balkanyar után – ha jobbra mennek, akkor a kibernetikai részlegbe lyukadnak ki – minden eddiginél siralmasabb látkép tárult a szemük elé. Olybá festett, mintha Jules az összes dühét ezeken a falakon élte volna ki. Ormótlan lyukak tátongtak mindenfelé, a padló fémlemezei pedig felszaggatva, éles peremükkel fenyegetőzve meredeztek. Az ép lámpák ritkábbak voltak, mint egy természetes barlangban, és azok mindegyike sem világított.

A szokottnál szélesebb folyosó azonban gondosan kerülte a hirtelen fordulókat, kellemes ívben kunkorodva futotta körbe a részleget. Errefelé nem akadtak normális méretű ajtók, csak morózus kétszárnyúak, és mikor Hank bepillantott az egyiken, még a szíve is kihagyott egy ütemet.

Először szóra nyitotta a száját, de hamar lemondott róla, hogy elmesélje a látottakat, s inkább intett a többieknek, hogy ezt nézzék meg a saját szemükkel. A két tüzér kíváncsian dugta be a fejét, és nekik is homlokuk közepéig szaladt a szemöldökük a meglepettségtől.

Odabenn egy kiborgtemető rejtőzött. Végtelen, groteszk halomban hevertek egymás hegyén-hátán a Gépek, 700-asok, 800-asok egyaránt. Szemükből már rég elköltözött a gyilkos izzás, némelyiküket még titánium páncélzatától is megfosztotta egy durva, erőszakos kéz. Karok, lábak emelkedtek ki száraz kóró gyanánt a formátlan fémdombból, s a dombhátról leguruló köveket egy-egy durván behorpasztott fémkoponya helyettesítette.

A falakon számtalan égett folt, a padlót megannyi fémláb törte darabosra… még a mennyezet sem maradt érintetlen. Mintha egy öldöklő összecsapás folyt volna ebben a sportpálya méretű teremben, ahol kiborg kiborgnak volt farkasa.

– Ide a rozsdás bökőt – bökött a nyakára a Skót –, hogy Jules itt gyakorlatozott!

– Akkor pedig ez egy kiképző – bólintott Peterson egyetértése jeleként.

– A Kiképző! – helyesbített Hank. – Esélyük nem volt a kiborgoknak. Egyszerűen nem látták az ellenfelüket.

A zsebébe nyúlt, és egy tenyérnyi, enyhén áttetsző golyót halászott elő belőle.

– Mi az? – kérdezte MacLeod, és gyanakodva meredt a labdaszerű jószágra.

– Nézd csak meg jobban! – tartotta közelebb tenyerét Hank.

Immáron Peterson is odahajolt, és a két tüzér elmélyülten tanulmányozta a furcsa tárgyat. A gömb valójában nem sokban különbözött egy áttetsző, tömörgumi labdától, bár anyagát tekintve inkább volt üveg, vagy valami más, üvegszerű műanyag. És a golyó belsejében, egy kis rudacskáról ostorszálat mímelve csavarodtak le spirál alakban vékony drótocskák, amelyek végül behálózták az egész labda belsejét. Az egész kísértetiesen hasonlított a kupolás csarnokban látott jelenséghez.

– A Drótfátyol! – bökte ki MacLeod. – Honnan szerezted, hadnagy?

– Mia összetarhált egy csomó szerkentyűt, míg a Kibernetikai Részlegben korzóztunk… – felelte Hank. – Én meg kiemeltem egyet a zsákból, ami nekem tetszett.

– És ez vajon tényleg láthatatlanná tesz a kiborgok előtt? – hitetlenkedett Peterson.

– Mindenesetre úgy tűnik, hogy Jules barátunknál bevált – vonta meg a vállát a lövész. – És lássuk be, annak sem sok értelme lenne, hogy csak a kis gömb válna észrevehetetlenné.

– Az igaz! – bólintott a szőke tüzér.

– Na, elég a mozizásból! – egyenesedett fel sóhajtva MacLeod. – Ideje tovább indulnunk! Nem illendő megvárakoztatni a prédát.

Peterson azért vitatkozott volna azon, hogy a két fél közül valójában ki is a préda, de inkább ne szólt, csak megindult a határozottan lépdelő Skót után.

A folyosó unalmas végtelenséggel tekeredett egyre előre, és ha nem lettek volna az ajtók, ahová be-bepillantottak, nehogy onnan ugorjon rájuk a veszedelem, már rég visszafordultak volna. Mindazonáltal menetközben rájöttek arra, hogy ez az egész terület a kifejlesztett lények elszállásolására – vagyis pontosabban azok mentális képességeit figyelembe véve találóbb a szó, miszerint tárolására – tartották fenn. Vaskos rácsozatú cellák, kiképző termek, teljesítménymérők és számos más boszorkányos holmi, aminek még csak a funkcióját sem sejtették, tobzódtak itt, zord némaságba burkolózva.

A sokadik ilyen után Peterson váratlanul valami olyasmit szólt, amiről nem lehetett eldönteni, hogy magában beszél, vagy nekik címezi szavait. Esetleg egész egyszerűen megbuggyant.

– Egy célkereszt…

– Hol? – nézett körül MacLeod.

– Ahol járunk! Egy célkereszten járunk! – magyarázta a szőke tüzér.

– A Részleg célkereszt alakú?

– Az! – felelte Peterson. – Egy körfolyosó, és középen két egymást metsző keresztfolyosó.

– Te is kezded átvenni a hülye DiAzzi szokásait – csóválta meg a fejét a felföldi lemondóan.

– Nem is olyan hülye, mit korábban gondoltam…

Váratlanul felpityegett a mozgásérzékelő.

– Azt hiszem, itt van! – jelentette ki zordan MacLeod, és magasabbra emelte a gépágyút. Peterson követte a példáját.

Ekkor éppen annál a bizonyos keresztfolyosónál álltak, amelyik elszaladt valahová, a körfolyosó alkotta célkereszt mélye felé, hogy középtájon metssze a másik keresztfolyosót. A mozgásérzékelőn felvillanó zöld pötty állítása szerint ott mozdult meg valami, de két bizonytalan csipogás után el is tűnt a műszer hatóköréből.

– Jules szórakozik velünk… – sziszegte MacLeod fojtottan. – De majd leverem rajta…!

– Azt azért végignézem! – vigyorgott Peterson.

Ismét a fordított ék alakzatba tömörültek, és elindultak a mozgás irányába. A mozgásérzékelő üresen kattogott, a képernyője közepéből szétfutó koncentrikus körök újra, és újra rajzolták az előttük elterülő helyszín térképét.

Semmi nem mozdult. Jules vagy messze eltávolodott, vagy mozdulatlanul lesett rájuk valahol.

Petersonék a szokottnál is óvatosabban haladtak. Szinte tapintani lehetett a levegőben lógó fenyegetést. Peterson biztos volt benne, hogy a szörnyeteg nem húzódik el továbbra is előlük… úgy érezte, megérkeztek a lény „arénájába".

Nem tévedett!

A mozgásérzékelő újra felcsipogott, és Jules vetődött ki a sarkon. Olyan gyors volt, hogy csupán egy összefolyt csíknak látszott, a kezében tartott hatalmas fegyver azonban annál valóságosabbnak.

– TŰZ!!! – üvöltötte MacLeod, és jó példával elől járva ránehezedett az elsütő gombra, ahogy pillanatokkal később Peterson is. A két Vindicator szinte egyszerre visított fel, és hamarosan nappali világosságot teremtett a folyosón a két, méterhosszú torkolattűz fénye.

Hank maga megpróbált célozni, gyenge pontot keresni Jules testén, de a vakító villogástól semmit nem látott.

A lény a testén kopogó, bőrét szaggató golyókkal mit sem törődve elsütötte fegyverét, s szinte ugyanezzel a mozdulattal vissza is húzódott oda, ahonnan előbújt. Izzó végű rakéta süvített végig a folyosón, de a golyók függönysűrűségű záporán az sem tudott átmanőverezni. Félúton járhatott, amikor feladta a hiábavaló harcot, és felrobbant. A dübbenés, a légnyomás és a lángok egyszerre söpörtek végig a folyosón, és mint pezsgősüveg a dugót, úgy hajította a hármast vissza, ahonnan indultak.

– Basszus! – üvöltötte MacLeod, de már tápászkodott is fel. Füléből-orrából vékony vérpatak csorgott nyakába. A mozgásérzékelő őrülten sípolt, és innen tudták, hogy Jules nem fejezte be ennyivel.

– Újra lő! – üvöltötte Peterson, és riadt madárrajként rebbentek szét. Az újabb rakéta ereje azonban megint megdobta őket.

Hamarosan nem volt gond a megvilágítással. Lángok lobogtak mindenfelé, még a vakolat és az acélpadló is égni látszott. A narancsvörös fényben pokolnak tűnt az elhagyott komplexum folyosója, ahol az ördög szerepét maga Jules játszotta.

– Hank, az aknát! Vedd elő az aknát! – kiabálta MacLeod, és Hank bólintott, hogy érti.

Az akna máskülönben szóba sem jöhetett volna, mert csak odakint, nyílt terepen használták szívesen, a kiborgok konvojainak megállítására. Egy ilyen földalatti építményben igen kritikus problémákat vetett fel a bevetése. Mondjuk rájuk szakadhat az egész miskulancia. De úgy tűnt, Julest máshogy nem lehet megállítani. Mintha a teremtményt nem fogta volna a golyó!

Már csak egy alkalmas helyet kellett találniuk a letételére. Egy olyat, ahol elkaphatják Julest, de ők megúszhatják a robbanást ép bőrrel… vagy legalábbis életben maradhatnak.

Míg Hank az aknát bányászta ki hátizsákjából, Peterson és MacLeod zárótüzet adtak le a sarokra, hogy a bestiának elmenjen a kedve a rakétázástól. A fal lassan formátlanná forgácsolódott, de ezzel egyetemben lőszerkészletük is erősen apadni kezdett.

– Be kell mennünk hozzá! – próbálta túlordítani a zúgást Peterson. MacLeod bólintott. Értette, miről van szó.

Jules újra felbukkant, és rakétát eresztett rájuk, de a lendület miatt erősen elhibázta, és az jóval előttük, a mennyezetbe csapódott be, sűrű kő, és vakolatpermettel borítva be a környéket.

A két tüzér ólomzáporral válaszoltak a kihívásra, de ezzel meg is pecsételték lőszerkészletük sorsát. Szekundumnyi különbséggel ürültek ki a két fegyver csövei. De úgy festett, nem csak ők küzdenek efféle problémákkal. A robosztus szörny szintén eldobta a méretes mordályt, és kihívóan hörrent rájuk azon a dörgő-gurgulázó hangján.

– EERREEEEE! – intett feléjük egy elnagyolt mozdulattal, majd eltűnt a csak általa ismert sötét folyosón.

MacLeodot megdöbbentette a lény hangja, Peterson azonban már hallotta egyszer. Azonban ez a nyílt invitálás a szörny részéről számára is újszerűnek hatott.

Hank lépett mögéjük, az aknával a kezében.

– Eszetekbe ne jusson utána menni! – figyelmeztette őket. – Lőszer nélkül puszta öngyilkosság!

– Lőszerrel is – vonta meg a vállát MacLeod, és már indult is volna, ha Peterson meg nem állítja.

– Várj még! – Aztán a mesterlövészhez fordult. – Van valami terved, hadnagy?

– Nem lehet meggyőzni ezt a bestiát? – kérdezte. – Semmi kedvem kinyuvasztatni magam vele. Megpróbáltuk legyőzni, de nem sikerült. Hátha szót tudunk vele érteni! Végtére ő is fegyvertelen!

– Aki olyan erős, mint az a szörnyeteg, az sohasem fegyvertelen! – akadékoskodott a Skót.

– Nézd, Hank, megpróbálhatod, ha akarod, de én amondó vagyok, foganatosítsunk némi óvintézkedést… ha beütne a baj! – javasolta Peterson. – Most utána megyünk, és felderítjük arrafelé a terepet. Közben lerakhatjuk az aknát a kereszteződésben, onnan pont elég irányba vissza lehet húzódni, ha nem akarjuk, hogy szétszakítson a robbanás! A többi meg majd ott kiderül…

MacLeod elvigyorodott, amitől vonásai igen hasonlatossá váltak egy kiber-zombi rothadó arcához.

– Ilyen tervekkel az Ellenállás már rég padlóra került volna, Peterson, de miért ne?

– Akkor ezt megbeszéltük – bólintott Hank. – Nos, emberek, a legjobbakat!

– Neked is, hadnagy! – szorította meg a kezét Peterson.

– Ja! – ejtette az övét a két összekulcsolódó kéz tetejére MacLeod, és jól megszorongatta mindkettőt.

Elindultak, hogy beteljesítsék azt az őrültségszámba menő tervet, ami Peterson fejéből pattant ki, és vélhetően mindhármuk életét magának követeli. De ők nem szeppentek meg különösebben a kilátásoktól. Régen megszokták már a veszélyt, és a haláltudat a mindennapok rutinjává vált közöttük. Megacélozták a szívüket, és úgy döntöttek, semmivel sem tudja őket meglepni a Sors.

A kereszteződésnél mégis megtorpantak egy pillanatra. Az út négy irányba szaladt, és egy-egy terembe torkollott, hogy azon átvágva, egy újabb folyosószakasz után ismét visszacsatlakozzon a körbe-körbe futó, széles körjárathoz. Azonban nyílt itt egy ötödik út is, egy szögletesen kanyargó lépcsősor, amely fel, egy sötét, szűk üregbe veszett. Olyan határozottan, olyan magabiztos lendülettel futott felfelé ez a grádics, hogy szemernyi kétségük sem volt afelől, hová vezet.

A felszínre! Egy újabb kijárat a labor mélyéről!

– Nos, gyerekek, ez egy vadonatúj perspektívát nyit előttünk akciónk sikerét illetően! – engedett el egy ragadozóvigyort Peterson.

– Remélem! – hagyta rá MacLeod, és kivette Hank kezéből az aknát, hogy felhelyezze valahová. Sokkal jobban értett a robbanószerekhez, mint a hadnagy.

– Ha itt kilógunk, mi lesz DiAzzival meg Treepyvel? És Coleman? – kérdezte a hadnagy.

– Nem gáz! Visszajövünk értük a másik bejáraton! – vonta meg a vállát Peterson.

MacLeod hamarosan csatlakozott hozzájuk.

– Kész! – közölte.

Peterson és Hank hátranéztek, de az aknát nem látták sehol… azaz mégis megpillantották az egyik lemez alá rejtve. Nem volt észrevehetetlen, de egy felületes szemlélő szeme hamar átsiklik fölötte.

– Szép munka! – dicsérte meg a Skótot Peterson, és elindult arra, amerre Jules csalogatta őket. Hank követte.

– Naná, hogy az! – bólintott büszkén MacLeod is, és sereghajtóként csatlakozott a duóhoz.

Jules nem a sarokról lesett rájuk, még csak nem is támadt rögtön. Ott állt, a terem közepén, keze alatt Red csúnyán megnyomorgatott tetemével, és gonoszul csillogó szemeit a belépőkre meresztette.

Hankből nyomban kiszaladt a szín, amikor meglátta a jelenetet, MacLeod dühödten felhorkant, egyedül csak Peterson maradt külsőleg higgadt, bár belül benne is forrt az indulat. Most már tudta, hogy a teremtmény gonosz volt. Végtelenül gonosz.

Képes volt idáig hurcolni a lány tetemét, s utána még darabokra is szaggatni azt, csakhogy velük ingerkedjen.

Hogy mindezek ellenére mégis kimondta, amit tervezett, az csak annak volt köszönhető, hogy tudta, a válasz úgyis nemleges lesz. S ha már itt tartott, hát ő is fel akarta dühíteni a lényt. Bármi áron!

– Eljöttünk Jules ismét, hogy felajánljuk az utolsó lehetőséget, bár nem érdemled meg! – köpte a szavakat, és hergelte, egyre hergelte magát, hogy nehogy úrrá legyen rajta a félelem. Ilyenkor nagyon irigyelte az őrült felföldit, aki talán csak az értelmező szótárban találkozott ezzel a fogalommal. – Korábban is mondtam már, hogy mi nem az ellenségeid vagyunk. Nem tartozunk a NeoGen emberei közé. Mi Lennoxból jöttünk, a lennoxi gerillabázisról, s ha meg tudnád magad emberelni, s nem úgy viselkednél, mint egy állat, akkor magunkkal vinnénk haza, ahol az oldalunkon harcolhatnál!

Peterson maga is elképedt azon, hogy miket beszél. Szinte fel sem fogta szavai értelmét, csak a széttépett Redet látta maga előtt, és Jules torz pofájában izzó sötét-sárga íriszét. A mardosó gyűlöletet érezte, a gyomorkavaró haragot, amit ez iránt a lény iránt táplált. A természetellenessége, a külleme, az ereje, a gonoszsága iránt. Legszívesebben puszta kézzel ugrott volna neki, és komoly önuralomra volt szüksége, hogy visszatartsa magát. Semmi értelme nem lett volna, hogy legyilkoltassa az egész társaságot, s ezzel dugába döntse az egyszerű, de mégis létező tervet.

Azonban nem mindenki gondolkodott úgy, mint ő!

– Megvesztél, Peterson?! – csattant fel MacLeod. – El akarod hozni a Bázisra ezt a szemétláda, trágyarakás szörnyszülöttet? Ez egy genetikai hulladék! Nézz csak rá!

Jules felmordult, és hatalmas kezei alatt dühösen roppantotta össze a vékony Red bordázatát. Hank dühösen ordított fel, és puskáját a vállához kapta.

– A kurva anyád, Jules!!! – bömbölte, és lőtt.

A golyó a szörny egyik szemébe csapódott – meghökkentően pontos találat egy csípőlövéshez képest –, de rémisztő módon nem verte ki azt. Még csak meg sem karcolta a máskülönben érzékeny retinát.

– Szintetikus gyémánt! – sziszegte Peterson dühödten. – Műszem!

Eddigre azonban már Jules dobbantott, és hatalmas vetődéssel terítette le Hanket. Azonban mielőtt lesújthatott volna rá, MacLeod egész egyszerűen odalépett, és a bömbölésre tátott szájba lőtt a pisztolyával.

A szörny nem is a fájdalomtól, hanem a meglepetéstől torpant meg… ekkora arcátlanságot vélhetően még nem tapasztalt, de ezzel elég időt adott Hanknek, hogy kibújjon a tenyere alól.

– A gömb, használd a gömböt! – üvöltötte Peterson, és MacLeod példáját követve ő is a lény arcába lőtt. Ilyen erővel azonban egy sziklafalt is lövöldözhetett volna.

Hank kapkodva ásta elő a zsebéből a golyót, és úgy markolt rá mindkét kezével, mintha feszület lenne, ami megvédheti a gonosz hatalmától. Jules figyelme ismét visszaterelődött a mesterlövész felől, de aztán meghökkenten horkantott fel. Zavartan kapkodta busa fejét jobbra-balra, és gonosz szemei gyanakodva húzódtak össze.

– Működik! – kiáltotta Peterson elégedetten, aztán MacLeodhoz fordult. – Oké, Skót, most aztán tűnés!

Úgy futottak, mint egy megveszekedett, és mögöttük felhangzott Jules lépteinek súlyos dübbenése is. A kereszteződéshez érve ahányan voltak, annyifelé vetődtek, éppen időben, hogy elkerüljék a szörnyeteg lecsapó, súlyos testét.

Jules átzuhant a termen, és annak túloldalán, a lépcső magasságában ért földet. Az aknát messze elkerülte.

Peterson csalódottan kiáltott föl. Tudta, hogy most már korán sem lesz olyan egyszerű megúszniuk a dolgot. Valahogy rá kellett csalni Julest az aknára… de hogyan?

Hank érkezett a teremből, egyik kezében a gömb, másikban a puska. Futtában intett nekik valamit, de Peterson nem értette, hogy mit akart jelezni. Mindenesetre Jules még mindig nem látta a mesterlövészt, bár a zajt bizonyára hallotta, és gyanakodva forgatta a fejét.

Peterson, Hank neszezését elnyomandó az egész tárat ráürítette a lényre, és ebben buzgó társra talált a Skót személyében. A hatalmas szörnyeteg páncélján úgy kopogtak a golyók, mint zivataros estén az esőcseppek, de az fel se vette őket. Úgy tűnt, tudta, hogy a harmadik prédája itt van valahol, és nem hagyta nyugodni a tudat, hogy ő nem látja.

– Le se köp bennünket! – tárta szét a kezét elkeseredetten Peterson, és MacLeod egyetértőn bólintott.

– Akkor majd én aktiválom azt a kurva aknát! – morrant a felföldi, és már indult is.

Hank és Peterson egy emberkéz mozdultak, hogy megakadályozzák, de a leggyorsabb mégis Jules volt. Ahogy meghallotta Hank hangját, azonnal támadásba lendült. Úgy kapta fel a férfit, mint egy darab kavicsot, és legalább olyan hányavetiséggel hajította a lépcsőfokokhoz. Hank kezéből becsapódáskor kiröppent a golyó, és megrekedt a lépcső korlátja alatt.

Jules reszelő gurgulázással adta tudtukra a fölött érzett örömét, hogy újra látja mindhármukat. Látja, tehát megölheti.

– Röhögsz, mocsok? – üvöltötte MacLeod. – Lássuk, meddig még!

A Skót egyszerűen csak lehajolt, és felemelte a földről az aknát. A lapos szerkezet éles sivítással élesedett, és egy szívdobbanás erejéig úgy tűnt, mintha ez a pillanat belefagyott volna az örökkévalóság tükrébe. Megszűntek a zajok, megszűntek a képek, s a jelenet olyanná vált, mintha a harc egyetlen, kiragadott mozdulata, egy egyszerű, de hatásos fényképe lenne.

Hank, a lépcsőről integet, kiabál valamit. Jules, a szörnyeteg gyanakvóan összehúzott, gyilkos szemeit MacLeodra szegezi. Peterson mozdul, félig fut, félig lép, hogy megakadályozza a felföldit őrült tettében… s persze a Skót maga a jelenet középpontjában, feje fölött az Úr Pallosaként tartott, vörösen fénylő akna.

S aztán a varázs elröppen, a mozdulatok pedig végre beteljesednek. Hank befejezi a mondatát, Jules újra támadásba lendül, ezúttal a Skótot véve célba, Peterson a földre huppan, MacLeod pedig egész egyszerűen a rémhez vágja az aknát.

Az azonban soha nem ér oda, mert félúton felrobban iszonyatos, szaggató dördüléssel. A detonáció elvakít és megsüketít mindenkit, a lángok pedig pár pillanatra felfalják a kereszteződést. De a java csak ezután jön.

A helyiség falai megroppannak, vaskos repedések szaladnak szét rajtuk, és pár pillanattal később már megadóan roskadnak össze, magára hagyva a lebegni képtelen plafont.

A több tonnányi tetőzet pedig kétségbeesetten kapaszkodik még önmagába, de végül követi a falakat le, le a földre, kő, és vakolatdarabokkal terítve be a csata színhelyét.

Beterítve és elnyelve…

Öt másodperc után nem hallatszik több zaj arról.

Minden elhallgat.