10. Végjáték

NeoGen Kutatólabor

Los Angeles, 2019. december 23-24.

Treepy úgy suhant végig az elhagyott folyosókon, mint egy sápadt kísértet, vagy éppen egy eltévelyedett angyal. Arcán pírrózsákat bontott a sietség heve, izzadó kezében a lemezt szorongatta elszántan. Látszott rajta, hogy minél hamarabb ki szeretne keveredni erről az elátkozott helyről, maga mögött tudni még az emlékét is.

Furcsán volt az egyetlen eleven a csontok és a széthulló falak birodalmában. Oda nem illő jelenés volt egy pusztulásra ítélt, elfeledett komplexum méhében. És legalább olyan különös volt a tudat, hogy ez az egyetlen élő volt a halódó rom utolsó mentsvára. Az egyetlen utolsó egészséges sejt egy szervezetben, amelynek még megvan a lehetősége, hogy osztódjon, és újjáépítse azt, amit elvesztett.

Treepy a NeoGen örökségét hordozta a kezében. Terveket, célokat, megoldásokat, kísérleteket… egy új birodalmat, bár még maga sem tudta pontosan, hogyan tovább. Hogy vajon mi a következő lépés az első nehezen megtett után. Csak a végcél világlott messze előtte, világítótorony a jövő tajtékzó, éjfekete tengerén. Elsöpörni a robotokat, és létrehozni egy új világot. Létrehozni, s mert az emberi faj örökké zsákutcákba téved, irányítani azt.

Nem voltak vad álmai, nem remélte, hogy ez még az ő fénykorában bekövetkezhet, így nem is tervezett magának szerepet osztani az új rendszer hierarchiájában. Tudta a dolgát, s azt megpróbálta a lehető legjobban elvégezni. A többi nem számított, az csupán ajándék.

A Parancsnokság mindenesetre alkalmatlan, az mostanra nyilvánvalóvá vált. Nem képes hosszú évek óta legyőzni önön gátjait, és elpusztítani a Skynet seregét, s magát a Gépistent sem. Csetlő-botló gyerekként tévelyeg a kiégett, üszkös romok között, s nyomorult próbálkozásai, visszavágásai a kiborgoknak nevetségesnek hatottak. Egy gyerek apró csípéseinek a titánium páncélon.

Igaz, akadtak jó húzások, végtére vak tyúk is talál szemet, ahogy akadtak a soraikban lelkiismeretes, odaadó élharcosok is, mint amilyen Mia Tsung volt. A nő fejet hajtott önmagában az ázsiai elszántsága, ügybuzgósága előtt, s elgondolkodott azon, milyen nagy hasznát vették volna ők maguk is egy ilyen forradalmárnak. De a lényegen ez semmit sem változtatott.

Ők, a NeoGen, másképp tervezték a jövőt. Vigyáznának azokra, akik az ügyük mellé csatlakoznának. Hadsereget építenének a semmiből, ha kell. Kiber-zombikat, akikért nem kár. Feláldozhatóak. Vagy olyanokat, mint Jules. A tökéletes katonát. Az új sereg tisztjeit. Városokat építenek, ha kell, s nem hagyják lekötni minden erőforrásukat a robotokkal vívott harcban, ahogy hagyta azt a Parancsnokság.

Csendesen elmosolyodott. De szép is lesz…

Újabb forduló után már a Biológiai Részleg megnyomorított járataiban kopogtak léptei. A zaj ijesztő visszhangja előreszaladt, bejárta a termeket, majd a falakon újra erőt véve visszasietett a nőhöz. Treepy felborzolt idegei egyre nehezebb viselték a szüntelen neszezést. Úgy érezte, lassan frászt kap ettől a helytől, így ha lehet, még sietősebbre fogta lépteit, szinte már kocogott.

Egymás után suhantak el mellette az ajtók, rosszindulatúan vicsorogva meg az idegent. A mögöttük rejtőző sötét helyiségek mélyében pedig olykor fehér szellemalakok derengtek elő, vélhetően az egykori tudósok csontvázai. Az ő apja is itt van valahol.

Végre a lifthez ért, amely felviszi a felső szintre, és utána már csak a csigaforma lépcsőn kell felkapaszkodnia a szabadság felé. A nyomasztó laborkomplexum után még a kiborgoktól nyüzsgő város is csábítónak hatott. Miközben az immáron működő felvonót hívta, borzongva pillantott olykor a koponyákból emelt halomra.

Vajon mi késztette Jules bomlott elméjét ennek a szörnyűségnek a megépítésére? Kit akart elijeszteni vele? Vagy egyszerűen csak unatkozott volna?

Hátborzongató volt még belegondolni is. Treepy elképzelte a húsz évvel ezelőtti képet, amikor a számtalan bomlásnak indult tetem édeskés rothadásszaga töltötte meg a levegőt, és a padlót vékony rétegben borította a testekből elfolyó gennyes hullanedv. Még a gondolatra is hányingere támadt.

A felvonó – karcsú, gyors személyszállító lift, nem olyan, mint ami Dante poklába vitt – diszkrét bongással jelezte érkezését, a maszatos fémajtók engedelmes szisszenéssel tárultak fel. Treepy belépett, s szinte már ugyanezen mozdulattal újra indította is… egy perccel nem akart több időt a mélyben tölteni a szükségesnél.

Az ajtók bezárultak, a lift pedig búgva nekilendült, felfelé, a szabadság irányába.

BONG…!

A felvonó váratlanul zökkent egy hatalmasat, és annyira kilendült, hogy sarkai éles csikordulással szántották fel az akna falát. A lámpa pislogni kezdett, aztán pár görcsös villanás után kihunyt. Vaksötét lett.

A mély bongás megismétlődött, és Treepy elborzadva ébredt rá, hogy valaki mászkál az aknában, a lift tetején. De ki?

Rémülten lépett a belső ajtóhoz és amennyire erejétől tellett, feszegetni kezdte. Remélte, hogy járnak már olyan magasan, hogy az aknaajtót kinyitva kikapaszkodhasson, mielőtt az a valami odafenn be nem tör a fülkébe.

Mikor azonban ujjait az ajtószárnyak közé préselve végre rést feszített, majdnem elsírta magát. Ugyanis csupán tömör betonnal nézett farkasszemet. Tömör, áthatolhatatlan betonnal.

A lift teteje ekkor szakadt be, és a törmelékekkel együtt bezuhant valami… valami nagy és súlyos. Egy test, ami most darabos, mégis céltudatos mozdulatokkal egyenesedett fel.

Az utolsó megmaradt kiber-zombi hideg szemei a nőre fókuszáltak.

– Ne! – nyöszörögte Treepy. – NEEEE!!!!

A sikoly még sokáig kísértett a liftaknában, s az ajtókon kiszűrődve az elhagyott folyosók labirintusában is. Aztán erejét vesztve eltűnt, felszívódott, mintha soha nem lett volna… nem maradt más utána, csak a félelembe fojtott, feszült némaság.

Hank hadnagy kedvetlenül meredt a romokra. Az élettere egy szűk lépcsőre korlátozódott, s bár fölötte ott nyílt a szabadság egy csapóajtó formájában, még nem akart elmenni innen. Na nem, mintha annyira kedvelte volna a helyet, de úgy érezte, nem ildomos faképnél hagyni a bajtársait.

Faképnél hagyni… furcsa is lenne, ha bármit tudna még tenni értük. Sok-sok tonnányi beton és vas temette őket maga alá szétbonthatatlan, örökkévaló sírhantként. Súlyos kőkoloncok összeforrt, megmásíthatatlan halma.

Ő maradt hát csupán. A többiek, DiAzzi, Treepy és Coleman mindössze pár percnyi gyaloglásra, mégis elérhetetlen távolságba kerültek tőle. Hívásaira egyikük sem válaszolt, de igazából nem is számított rá. Egy hegynyi kőhulladékon nem jut át a rádiójel sem.

Red, Mia, Peterson és MacLeod… a veszteségek elfogadhatatlan magasságba szöktek, s bár jelentenivalója immáron pusztán önmaga felé lehetett, be kellett látnia Peterson igazát. Néha az ember akaratán kívül is megtörténnek dolgok, s bármennyire próbálkozzék, akkor sem tudja megakadályozni. Elvesztette a szakaszát, ahogyan a tüzér is pár nappal ezelőtt. Visszavonhatatlanul.

Az egész akció a csőd szélén táncolt, már indulásától fogva, és ez mostanra meghozta keserű gyümölcseit. Elveszett minden, ami csak elveszhetett. S bár elpusztították a szörnyeteget, megfejtették az „elfeledett bázis" titkát, DiAzziék talán már az adatokat is megsemmisítették, valójában az összes sikerük annyit ért, mint egy maroknyi guanó. Semmit.

Rémisztő volt a tudat, hogy a Parancsnokság már a kezdetektől fogva kontrollálta a történéseket, s hogy azt ilyen közvetlen módon, mégis ilyen észrevétlenül tette. Vajon hány Miához hasonló ügynök él a Bázisokon? Hányan figyelik az ott élők minden lépését?

Bizonyára sokan. Hiba volt valaha is azt gondolni, hogy pont a háború a demokrácia legőszintébb bölcsője. Ostoba képzelgés, semmi több!

Ennyit ér hát a hazafiság, az emberiesség, a becsület! A Parancsnokság minden további nélkül feláldozta volna őket saját ügye oltárán, félve attól, hogy az információ kiszivárog. Reménykedő százezreknek hazudott a NeoGent illetően. Eltitkolta előlük az utolsó igazi reménysugarat merő konfliktuskerülésből. Talán attól tartottak, hogy a tömegek fellázadnak a nyersanyagok elpocséklása miatt?

Meglehet, de ha így történt volna, akkor fejet kell hajtani a tömegek akaratának! Hisz ez a háború az emberekről szól, ahogy a Parancsnokságnak is értük kellene léteznie!

Hank nem tudta már, mit gondoljon az egészről! Értékítélete, egész hitvilága omlott le a tetőzettel egyetemben, és ahogy nem volt erő, ami azt helyreállíthatta volna, úgy ő sem hitt benne, hogy még valaha visszanyeri bizalmát az Ellenállás irányába.

Elgondolkodva forgatta a kezében a Kibernetikai Részlegből zsákmányolt tenyérnyi gömböt. A mobilizált Drótfátyol!

Mennyi remek gondolat ment veszendőbe a Parancsnokság arroganciája miatt, hány csodás találmány! Itt nyugszanak mind, a tudomány kriptacsarnokában, s itt is fognak elporladni, hacsak valaki nem menti ki őket.

Hanket már ez egy csöppet sem érdekelte. Sokkal inkább foglalkoztatta a jövő gondolata. Számkivetetté vált, hontalanná. Nem mehet vissza most már egyetlen bázisra sem, mert a Parancsnokság nyomban eltünteti. A férfi pedig még nem szándékozott meghalni. Vagy legalábbis nem így!

Menekülnie kell, ahogy a többieknek is. Nem együtt, hanem külön-külön. Eltűnni a figyelő tekintetek elől, a számtalan Mia elől! Igen, talán ez lesz a legjobb!

Hank hadnagy felemelkedett ültéből, és még egy utolsó pillantást vetett a romok felé. Aztán megfordult, és szó nélkül felsorjázott a lépcsőkön.

Hosszú utat kellett megtennie a mínusz harmadik szintről a földfelszínig, de a szabadságért ennek a háromszorosát, négyszeresét… százszorosát megtette volna. Egyszer azonban csak vége szakadt a végtelennek tűnő lépcsősornak is, Hank pedig nekiveselkedett a keskeny csapóajtónak.

Elsőre nem is nyílt, és a férfi minden erejét latba kellett, hogy vesse, mire kifeszegette az elöregedett fémajtót. De sikerült neki, és ő mélyet szippantott a halott város nyomasztó, de mégiscsak friss levegőjéből.

Egy romos ház egyik hátsó szobájában jutott a felszínre, az ablakon keresztül épp egy lemeztelenített, kormos térre látott rá. Egy lélek sem mozdult, de Gép sem! Minden csendes volt, csak a szél űzte-kergette hangos sivítással maga előtt a riadt porszemeket.

Hank tanácstalanul meredt ki az ablakon! És most? Most merre?

Ezernyi az irány, de hol az otthon?

Egy kicsit elszomorodott, ha elveszett otthonára gondolt, az otthagyott barátokra, a mindennapok apró relikviáira, de hamar vigaszt talált abban, hogy most legalább az övé a választás. És ez a választás egy szabad választás!

A célja lehet Burbank, Glendale, Lakewood, vagy akár Crystal Spring is… vagy még inkább Beverly Hills. Az egy nyugodt terület, nem úgy, mint Lennox, Inglewood és Santa Monica környéke. Mindig irigyelte az ott lakókat, de most végre őt is irigyelhetik.

Így hát megigazította a vállán a mesterlövészpuskát, zsebébe süllyesztette a Drótfátylat, és neki vágott egy hosszú, ám szabad útnak!

Coleman horkantva ébredt fel. Úgy sajgott a feje, mintha egy évszázadot aludt volna át, és zavaros tekintete hosszú pillanatokig képtelen volt rögzíteni a látottakat. Hatalmas, távoli falak vették körbe, és a szörnyen magas mennyezeten csillagok gyanánt meredtek vissza rá az izzó fénycsövek.

Valami zaj is beszűrődött tudatába a falében doboló vér dübörgésén kívül… különös, monoton zúgás. Talán egy ventilátor hangja, vagy valami nagyon hasonló.

Csapongó érzetek ostromolták félgőzzel működő érzékszerveit, mind a maga igazáról kívánva meggyőzni őt. Tompa búgás, vörös derengés, állott, meleg levegő…

Megvan!

Ez az irányító-központ! Annak kell lennie! A gépek, a képernyőlánc, a taktikai térkép… De hogy a fenébe került ide?

Nehézkesen forgó agyában megpróbálta feleleveníteni a történéseket, de minduntalan megrekedt ott, ahogy a többmázsás rettenet nekizúdul a generátorszobában. Aztán megszakadt a film, s nem is indult újra, egész mostanáig. Segítség nélkül nem fog menni, de…

– Hé, valaki! – dörmögte fáradtan, de nem kapott választ. – Van itt valaki?

Senki nem volt a teremben, csak ő meg a számtalan, lelketlen masina, melyek nyelvén sehogy nem értett. Különös érzés kerítette hatalmába. Egy furcsa, gyötrő magány. Talán az ismeretlen környezet okozta, a fullasztó levegő, a hideg falak, vagy valami egészen más, amit nem tudott, nem mert megnevezni…

Az a rémisztő gondolata támadt, hogy egyedül maradt. Egyedül az egész rohadt, kísérteties komplexumban, ahol nincsen más, csak hatalmas, kibernetizált szörnyetegek, és csontok. Arra gondolt, hogy a többiek már mind meghaltak, vagy egyszerűen elmentek, és megfeledkeztek róla! Történt valami, és ő lemaradt róla. Le, az egészről!

Megpróbált felállni, de egyetlen tagja sem mozdult. Bénultan hevert, mázsányi, tehetetlen koloncként, és bárhogy is igyekezett a tudata, a teste sztoikus nyugalommal feküdt tovább meredt mozdulatlanságában.

Coleman azért sem esett pánikba! Nem volt az a fajta. Megadóan eresztette vissza a fejét a padlóra, és a mennyezet mintázatait fürkészte. Nem volt különösebben bonyolult, de hát neki sem voltak komolyabb elvárásai.

Vajon élnek még a többiek? Vagy velük is végzett a szörnyeteg? A generátorszobában aligha, mert különben nem lett volna senki, aki idehurcolja. Vannak rajta kötések, tehát Treepy már ellátta. De akkor miért nincs mellette? A lányt ennél lelkiismeretesebbnek ismerte.

Tovább nézelődött. A földön, nem messze tőle egy Vindicator hevert… üresen. Nem az övé volt, mert azt telekarcolgatta mindenféle ákombákommal. Vélhetően MacLeodé, esetleg Petersoné. Ez jó hírnek számított. A semmittevés nem fogyaszt lőszert!

Ha megfeszítette a nyakát, még valami törleszkedett be a képbe látása perifériáján. Valami, ami néhány szekundumra jeges görcsbe csomózta a bélrendszerét.

Az arc olybá festett, mint a homokos talaj, melyet forgószél szaggatott egyenetlenre. Pikkelyesen felszáradt cafatok szabdalta, tátott szájú borzalom, aki beszáradt szemeivel megadóan pillantott vissza rá. Néma sikolyával valószínűleg a lélek is távozott belőle, ha egyáltalán lakott benne valaha efféle.

Coleman nem tudott nem párhuzamot vonni az erőszakos óriás, és e között a satnyaságában és halálosnak tűnő lény között. Fémlapokkal borított, enyésző hús, kibernetika és halál elképesztően morbid násza. A racionalitás, az épeszűség, a moralitás megcsúfolása, semmi több.

De vajon hány ilyen mászkál még erre?

A percek ólomlassúsággal vánszorogtak, és Coleman hamar elunta magát. Az órájára pillantott, és megütközve vette tudomásul, hogy már huszonnegyedike van. Karácsony.

– Hé, öreg! – Szavait a hullának címezte, más társasága nem lévén. – Tudtad, hogy ma van a szeretet ünnepe? Nem, mi? Csak csoszogtál naphosszat cél nélkül, míg nem jött egy tőkős gerillagyerek, aki beléd pumpálta fegyvere fölöslegesnek vélt két és fél kiló ólmát!

Csendesen kuncogott a helyzet fonákságán. Egy hullával humorizál. Remek! Lehet ennél mélyebbre süllyedni?

– Tudod mit, öreg? Vegyük úgy, hogy te és a marha nagy haverod hibáztatok egyet, de erre az egy estére félretesszük a régi ellentéteket! Na, mit szólsz hozzá?

A tetem természetesen nem szólt semmit, csak megadóan hevert tovább, megrengethetetlen nyugalommal tűrve az eleven viccelődéseit.

– Hallgatás egyetértés! – könyvelte el Coleman a régi mondás szavait idézve, és dévajul vigyorgott. – Hé, mit szólnál, ha énekelnék egy ideillő dalt? Figyelj csak!

– Pam-pam-pam-pam… Jingle bells, jingle bells, jingle bells rock…

A dal lustán szárnyalt az irányító-központ magas boltozata alatt. Vélhetően soha nem hallott a monumentális csarnok még csak hasonlót sem. Coleman pedig ráébredt, hogy van annál is rosszabb, ha egy hullával beszélget…

Például ha énekel neki.

Peterson nyöszörögve tért magához. Fogalma sem volt, mennyi ideig lehetett eszméletlen, de az órájára pillantva rá kellett ébrednie, hogy majdnem egy napig. Odakint már sötét éjjel volt, idebenn azonban még annál is sötétebb feketeség.

Nehezére esett feleleveníteni a történteket, csupán szétszórt mozaikok halmában turkálva próbálhatta összeilleszteni az összeállni sehogy sem akaró szilánkokat. Emlékezett arra, hogy Hank a lépcsőről kiabált nekik valamit – a szavait elnyelte a lezúduló kőtömbök dübörgése –, de így utána-gondolva talán pont magára az omlásra akarta figyelmeztetni. Beugrott még az is, ahogy MacLeodot beterítette egy méretes adagnyi vakolat, melyet aztán mázsás sziklák követtek. Tudta, hogy ugrani akart, segíteni a felföldinek, de hogy megtette-e, arra már nem mert volna fogadni. A zubogó porszagú áradat végül őt is magával rántotta, és ez lehúzta öntudata rolóját.

Úgy emelkedett ki a kövek közül, mint hantja alól előbújt zombi, a ráülepedett kőpor sziszegve, kopogva zúdult le róla. Meg sem próbálta leporolni magát, meddő tett lett volna, csak rezignáltan körülnézett. A kinti folyosók igen szűkmarkúan osztották lámpáik fényét, vagy csak a hegynyi romhalom őrizte féltékenyen a helyiség titkát, így nem túl sokat látott. S amit látott, sem vidította fel.

Első elszánt felindultságában a Skótot próbálta menteni, bár legfeljebb nagyjából tudta megtippelni, merre lehet. Segédeszköz híján a puszta kezével esett neki a százkilós kődaraboknak, de azok, mintha összenőttek volna, kapaszkodtak egymásba, puszta súlyukkal szilárd fallá préselve az omladékot. A becsületére legyen mondva, hosszú percekig próbálkozott, és csak akkor adta fel, amikor már nem bírta tovább szusszal. Ekkor azonban elkeseredetten zihálva támaszkodott a térdére.

Reménytelen próbálkozás volt!

Ha nem zúzta nyomban alaktalan péppé a ráhulló számtalan kőszikla, már akkor is túl késő lenne… eddigre rég megfulladt a romok alatt. Tehetetlenségében csak káromkodni tudott volna, de megspórolta magának a lélegzetet. Tüdeje már így is nyilallt a töménytelen beszippantott portól, és azon sem nagyon csodálkozott volna, ha légzőszerve két fele között máris tevekaravánok kelnek útra. A Jules által kiosztott zúzódások pedig azóta sem hagyták, hogy elfeledkezzen róluk.

Be kellett látnia, hogy itt már nem tehet semmit. De vajon mi van a többiekkel?

Hank a szabadság grádicsán állt, s vélhetően szerencsésen megmenekült. Peterson csak a legjobbakat tudta kívánni neki.

Red, Mia és MacLeod pedig halottak. Az életüket adták a Parancsnokság hagymázas álmaiért. De vajon mi a helyzet Treepyvel és DiAzzival? És hogy van Coleman?

A gondolattal egy időben ébredt a vágy, hogy utánajárjon sorsuknak. Iszonyatos küszködések árán, alpinistákat megcsúfoló sziklamázói' képességről tanúbizonyságot téve jó negyed óra alatt kiverekedte magát a romok közül, bár ez idő alatt lenyúzta ujjairól az összes bőrt. Végül a folyosóra érvén szinte futva indult meg a teherlift felé.

A Kiképző életveszélyes fémcsipkéi között még elég nehézkesen haladt, de a képzeletbeli X szárára már lélekszakasztó tempóban robogott be. Tüdeje, a poros karavánparadicsom, sípolva zihált, és a véraláfutások is éles fájdalomszikrákkal tiltakoztak a megterhelés ellen, de Peterson nem vett róluk tudomást. Kivágta a lépcsőház ajtaját, és hármasával szedte a fokokat a mélybe. Igaz, a lift kényelmesebb utazást biztosított volna, a tüzér most sajnált minden elvesztegetett percet, bár maga sem tudta, miért.

Mindezek ellenére elkésett. A habos, fekete vérben fekvő tetem kiléte nem kívánt találgatást; csak Mia hordott efféle ruhákat. Azonban a kicsit távolabb heverő, szétlőtt mellkasú olasz látványa megrendítette a férfit. Pont, mire kezdte volna megkedvelni…

Beljebb óvakodott hát, a sírbolttá vált csarnokba, és bizonytalanul nézett körül. Az itt maradottak közül Holly Treepy elvesztése érintette volna a legérzékenyebben, s félt, hogy valamelyik szegletben az ő holttestére is rálel, de a szőke lány nem volt sehol.

– Treepy? – Ezt félig kiáltotta, félig súgta, mert maga sem tudta, mit remél. Valahol mélyen ekkor már tudta, hogy a lány nincs itt, és azt is sejtette, miért.

Csak egyszerűen nem akarta elhinni róla, hisz ő mindig olyan… olyan naivan ártatlan volt. Vagy egyszerűen csak rosszul látja a dolgokat? Tévedne?

Persze, tévedés lesz az egész, nem először fordulna elő. Hiszen Hank váltig állította, hogy Miát, a halálos Miát utolérte a végzete a Kibernetikai Részlegben, s most mégis itt hever, pár lépésnyire tőle. Ez az egész helyzet valahogy olyan volt, mint gondolatai az eszmélés után. Darabjaira hullott, összeilleszthetetlennek tűnő kirakós.

DiAzzihoz lépett, és a hátára fordította. Az olasz arcán megdöbbenés, fájdalom és harag forrt különös eleggyé, szemei döbbenten kerekedtek, de a megszokott szorongás helyett a halál üressége lakott már csak bennük. Peterson a halott mellkasára fonta annak karjait, ujjaival pedig lezárta szemeit. Így vett tőle búcsút, s vele együtt azoktól is, akiktől nem vehetett. A Skóttól, Redtől, még Miától is.

Aztán szeme a még mindig működő konzolra tévedt. Úgy közelítette meg, mint ateista a szent oltárt, tekintetét mereven a monitorra szegezve. Egyetlen felirat árválkodott makacsul a kiüresedett képernyő közepén: Adatok törölve!

Peterson többször átfutott ezen az egyszerű, egyértelmű soron, s megpróbálta beilleszteni a nagy egészbe. De tudta, hogy ez csak egy újabb ismeretlen a képletben, s nemhogy egyszerűsítené, de csak bonyolítja a képet. Durva kezekkel nyúlt hát a klaviatúrához, és ügyetlenül nyomkodva, kattintgatva próbált eligazodni az ikonok erdejében, míg végül talált valamit, ami felkeltette érdeklődését.

A szemérmetlenül apró kameraikon nem reklámozta különösebben magát. Szerényen húzódott meg a sarokban, nem csoda, hogy a tüzér gyakorlatlan szeme tucatnyi alkalommal siklott át rajta, mire észrevette. Úgy tűnt, a törlendő adatok közé csupán a NeoGen kutatási eredményei tartoztak, az archivált felvételek továbbra is ott sorjáztak, órás lebontásban. Peterson a hosszú listából kiválasztotta azt a hozzávetőleges időpontot, amikor ők hárman elhagyták a termet, hogy megmérkőzzenek a teremtménnyel, a számtalan kamera közül pedig azt, amely a terem hátsó, rejtett zugában gubbasztva figyelte a történéseket.

Ahogy pörgött előre a film, úgy lett Peterson egyre komorabb. Látott, és hallott mindent, ami idebenn történt. DiAzzi halálát, Treepy színvallását, Mia belépőjét és végzetét… mindent. És amikor megszakította a lejátszást, a szilánkok már varázsos könnyedséggel álltak össze kristálytiszta valósággá.

Peterson a kezébe temette az arcát, és harákolva próbálta visszanyelni a torkába tóduló, keserű gyomorsavat. Szégyellte és gyűlölte magát, amiért hagyta magát megvezetni. Lelkiismeret-furdalása támadt, ha arra gondolt, hogy megvádolta Miát, s bár a lány nem volt ártatlan, Treepy gonoszságához képest az ő mániákus elhivatottsága jelentéktelen jellemhiba volt csupán. Azzal pedig, hogy a többiekkel is megosztotta gyanúját, végképp tévútra terelte az egész társaságot.

A szőke lány testébe bújt kígyó, az álnok, áruló ribanc azóta egész biztos hetedhét határon túl jár, kezében az értékes lemezzel. Ha most a keze közé kerülne, addig szorítaná a karcsú kis nyakát, míg ujjai alatt ráng az ütőérbe zárt élet, s talán még tovább is… egészen a szívében tomboló harag kihunyásáig.

Most azonban azokkal kellett törődnie, akik még itt vannak, élnek, és számítanak rá. Coleman, például…

Keserű hangulata fényén egyáltalán nem emelt a Biológiai Laboron keresztül vezető lidérces út, habár úgy érezte, ezerszer járt már itt. Ismerősként vicsorogtak rá az elgazdátlanodott koponyák, vagy intettek neki a fejetlen testek. Szinte már várta a sarkon befordulva felbukkanni a koponyákból épített gúlát, és nem bírván ellenállni valami morbid késztetésnek, mintegy köszöntésképpen, oda is biccentett neki.

A lift hívógombját hiába nyomkodta, a felvonó valamiért nem felelt. Meglehet, elakadt útközben, így kénytelen volt gyalog megtenni a két szintet áthidaló távolságot.

Valamivel később már az irányító-központ ajtajában állt, és a lenti terem borzalmaiból tanulva némi félsszel lépte át a küszöböt. A központ élte a maga zümmögő, villózó életét, s úgy tűnt, az emberi kéz érintése nélkül is remekül elvan.

Coleman nem volt sehol, csak egy kiber-zombi, amiről MacLeod mesélt odalenn, a mélyben, s mellyel a felföldi a rá jellemző alapossággal bánt el. Úgy tűnt azonban, hogy a fekete gerillának nyoma veszett, pedig Peterson a fél karját tette volna rá, hogy többé talán lábra nem áll Jules támadását követően, nemhogy kámforrá váljon.

Körülnézhetett volna a teremben, átfésülve minden szegletet, de ne tette. Csak időpocséklás lett volna. Nem volt a helynek olyan pontja, ahol egy Coleman méretű ember eltűnhetne. Ha pedig az a helyzet, hogy a fekete valamilyen úton-módon meglógott innen, akkor annál jobb. Még eggyel kevesebb barátja maradt a slamasztikában.

Nem volt más hátra, minthogy jó kapitány módjára utolsónak, de ő is elhagyja a süllyedő hajót!

Soha ilyen hosszúnak nem érzett még utat, mint amennyire ezt a pár percet, amit a csigalépcsőig való séta vett igénybe, és Peterson már a lépcső aljánál boldogan szagolt bele a fentről érkező porszagú levegőbe.

Hamarosan újra a felszínen lesz, és…

Megtorpant, amikor meglátta a lépcső tetejénél lobogó, korlátra kötött, koponyamintás kendőt. Az első pár pillanatban hajlamos volt azt hinni, hogy fejsérülése vicceli meg, és ez csak egy fantazma, de a kendő maradt, ahol volt. S mellette, a korlátnak támasztva ott álldogált Coleman karcrajzos fegyvere is.

Őszinte boldogság öntötte el, s pár pillanatra minden nyűgét elfeledte. Hitetlenkedve csóválta meg a fejét, és közelebb lépett a bizarr kis kompozícióhoz.

– MacLeod, te mocsok! Elképzelni sem tudom, hogy menekültél meg, de örülök neked! – hahotázta önfeledten. Megvolt MacLeod, és megvolt Coleman is. Az átkozott felföldi előtte menekítette ki.

Valahonnan a távolból egy HK rotorjának sivítását sodorta felé a szél, de Peterson kedvét most ez sem tudta letörni.

– Boldog Karácsonyt neked is, rohadék Skynet! – vigyorogta-vicsorogta a szélbe. – Visszatértem, és ismét te vagy számomra az első számú közellenség! De nem ma! Mert ma a szeretet ünnepe van!

Ezzel felnyalábolta a fegyvert, leoldozta a korlátról kendőt, és nekiindult, hogy megkeresse barátait…