HUSZONÖT

Bailey belépett a krómszínűvel és feketével díszített mellékhelyiségbe, elhaladt a felügyelő mellett, és a hátsó sarokban lévő szűk szolgálati ajtóhoz sietett. Zárva. Megperdült. Már ott állt mögötte a halk léptű felügyelő.

– Nyissa ki! – vetette oda.

– Uram? – A férfi arra készült, hogy a szemtelenül ostobát adja. Bailey megragadta a grabancát, megrázta és a falhoz csapta.

– Tegye, amit mondtam! – vetette oda. – Nem hallotta, hogy a Rend egy ellensége beszabadult a klubba?

– U... uram – dadogta a felügyelő, és az elektromos kulcsot odanyomta a zárhoz. Az ajtó hátrasiklott. Bailey kilépett egy sötét folyosóra. Az első lépés után halvány fények gyulladtak ki. Minden ajtót kipróbált, a harmadik nyitva volt, és egy fehér falú szobába nyílt, ahol vagy fél tucat steward üldögélt egy hosszú asztal körül.

– Pihenj – ugatta Bailey, ahogy a szolgák zavartan kezdtek felállni. – Maradjatok ebben a szobában, amíg ellenkező utasítást nem kaptok. Te... – mutatott egy széles vállú, mogorva alakra, akinek piros pöttyök voltak a gallérján, és szemmel láthatóan épp meg akart szólalni – vezess a prefektus irodájába!

– Én? – kérdezte a férfi döbbenten.

– Te! – Bailey az ajtóhoz sietett és kinyitotta. A nagydarab ember elhaladt mellette, Bailey utánament és körülnézett. A folyosó üres volt. Keze élével leütötte a férfit, és elkapta. Gyorsan átkutatta a zsebeit, és kihúzott egy lapos kártyát, amelyhez vagy fél tucat kulcs volt erősítve. Futva tette meg az utat a következő keresztfolyosóig, de a sarkon már normál tempóban fordult be. Két férfi jött vele szembe, az egyik sértett képű alak, akinek olyan kivikszolt megjelenése volt, mint minden első fiatalságán túljutott felső szintinek. A másik apró termetű, fürge pillantású férfi volt, sötét ruhát viselt, és körülbelül annyira volt a helyén itt a Kék Szinten, mint egy svábbogár az ezüsttálcán. Ahogy elhaladt mellettük, a sötét ruhás kinyúlt, és megfogta a karját. Elsőnek Bailey szólalt meg:

– Mit képzel, hogy itt áll és pletykálkodik? – vetette oda. – Remélem, nem felejtette el, hogy dolgozni jöttünk ide? Intézkedett már a keresztfolyosón fekvő halott ügyében? – És hüvelykujjával arra mutatott, ahonnan jött, aztán a másik férfihoz fordult, aki tátott szájjal bámult rá.

– Uram, ragaszkodnom kell hozzá, hogy velem jöjjön a liftekhez – mondta erélyesen. – Ha lenne szíves, uram. – És türelmetlen mozdulatot tett. A férfi nyelt egy nagyot, és gyorsan megindult. Bailey követte, anélkül hogy hátranézett volna.

Fél tucat komor arcú civil ruhás békefenntartóval találkoztak, de egyikük sem vetett rájuk futó pillantásnál többet. Amikor beléptek a kerek, ezüst-rózsaszín előcsarnokba, ahova Bailey először megérkezett, egy szóval megállította a társát. A teremben mindenütt csoportokban álltak az egyenruhás békefenntartók.

– Mondja meg a parancsnokhelyettesnek, hogy a snarfitar bonfrect – parancsolta. Amikor a felső szinti megmerevedett, és már nyitotta a száját, hogy tiltakozzék, Bailey megelőzte.

– Számítunk önre uram. Ön meg én el fogjuk kapni ezt a gazembert. És bármit tesz is, ne nézzen rám.

– A... a snarfitar bonfrect? – kérdezte a férfi.

– Pontosan. És a doolfroonok elfoglalták az ignortot.

– A doolfroonok elfoglalták az ignortot. – A férfi maga elé motyogva elsietett. Bailey figyelte, ahogy a tiszt feléje fordult, várt, amíg a felcsapó hangokból megértette, hogy átadták az üzenetet. Aztán egy csapat békefenntartó mögé került, akik a zavar forrása felé bámészkodtak, addig próbálgatta a kulcsokat, amíg az egyik ki nem nyitotta a liftajtót, belépett az ezüstfiligránnal díszített fehér bőr bevonatú felvonóba, és megnyomta a fel gombot.