HÁROM

Bailey a Négy Negyed szagához alkalmazkodott a legnehezebben ebben a homályos félvilágban. A boltok lerobbant régiségek voltak, halvány, primitív fluoreszkáló vagy vakító neonvilágítással, ami abból a rég letűnt korból maradt meg, amikor az eredeti város romjai még nem tűntek el a haladás tornyai alatt. A prekék, a törvényen kívüliek, akiknek nem volt életben maradási esélyük, munkavállalási papírjuk és személyi számuk, nem sokban különböztek a felsőbb szinteken élő katalogizált és dresszírozott testvéreiktől, bár az itteniek igen változatosan öltözködtek, és valami állati éberség jellemezte őket. Bailey végigment a széles utcán, szájon át lélegzett. Már egy órája mászkált háborítatlanul, amikor egy árnyékos kapualjból előtte termett egy apró, pókszerű ember, akinek szúrós barna szeme volt.

– Új fiú vagy, mi? – mormolta. – Költözési papírok? Nálam a legjobb áron szabadulhatsz meg egy tiszta ID-től, haver.

– Hol fogadhatok a Vistatra? – kérdezte Bailey új ismerősét.

– Szóval ebben utazol? Szerencséd van, hapsikám. Majd én mindent megorganizálok. Mondd meg, mit akarsz, add ide a kártyádat...

Bailey rámosolygott a kis emberre.

– Mondd, tényleg van olyan, aki ezt beveszi?

A beesett arcon egy csomó ellentmondásos kifejezés suhant végig, aztán kikötött a bánatos haverkodásnál.

– Sosem lehet tudni, megpróbálni pedig mindig érdemes. De látom, te dörzsölt vagy. Nincs harag, haver. Mekkora összegben akarsz fogadni? Egy M? Öt M?

Bailey lehúzta az ujjáról a Threevee-féle órát és átnyújtotta.

– Vezess oda – mondta. – Ha átvágsz, előbb-utóbb úgyis megtalállak.

A kis ember hátralépett, úgy méregette a felajánlott tárgyat.

– Honnan tudjam, hogy nem te vágsz át?

– Ha igen, akkor pedig te találsz meg engem.

A majomszerű kéz előrelendült, és felkapta a gyűrűt Bailey tenyeréről.

– Ez a beszéd, haver. Gyere.

Bailey követte vezetőjét a kanyargós úton. Kikerülték a vastag oszlopokat, amelyeken a fenti város nyugodott, egyre szegényesebb, piszkosabb utcákba jutottak, amelyek alig látszottak a sugárutak fölötti mocskos műanyag tetőablakokon beszűrődő fényben. Egy keskeny, völgyszerű sikátorban, amelyet még egy ívfény is megvilágított, vezetője előremutatott az állával, és eltűnt.

Bailey megállt egy szemetes kapualjban, és a forgalmat figyelte. Elment mellette egy férfi kopott szövetű kabátban, és egyetlen futó pillantást vetett rá. Egy beesett arcú asszony alaposan megnézte, horkantott egyet, és továbbment. A túloldalon egy férfi ácsorgott egy sötét ablak előtt, lopva körülnézett, aztán bement a szomszédos, felirat nélküli ajtón. Kijött egy formátlan ruhákba öltözött kövér nő, és elcsoszogott. Bailey várt még öt percig, amíg a férfi is elment, aztán átment az úttesten.

Az ajtó be volt zárva. Kopogott. Csend. Hangosabban kopogtatott. Valaki kimorgott, hogykopj le, alszom.

Bailey tovább kopogtatott, az ajtót felrántották, és megjelent egy sötét, himlőhelyes arc. A borostás illető nem valami barátságos képet vágott. A férfi elnézett Bailey mellett, alatt, körül, káromkodott, és épp becsukta volna az ajtót, de Bailey odatette a lábát.

– Munkát keresek – mondta gyorsan. – Szükséged van küldöncökre, nem?

A rosszarcú lába két centire Bailey bokájától megállt. Durva vonásai csak fáradtságot tükröztek.

– Te tökhülye vagy, pubikám. Ugyan mire kéne nekem futár?

– Ez fogadóiroda. Hasznodra lehetnék. Mi lenne, ha beeresztenél, mielőtt túl feltűnővé válik, hogy itt álldigálok?

A férfi habozva kitárta az ajtót, Bailey pedig besurrant az egérszagba. A hátsó szobából jövő fényben egy csomó régi bútort látott, meg egy ütött-kopott számítógépet. Aztán egy húsos kéz megragadta az ingét, és a falnak lökte. A másik kéz pedig egy hathüvelykes kést dugott az orra alá.

– Elvághatnám a torkod – morogta a fokhagymaszagú hang.

– Hát persze – mondta Bailey türelmetlenül –, de minek, ha semmi hasznod nem volna belőle.

– Ki beszélt rólam?

– Nézd, egy órája érkeztem. Az első, akivel szóba elegyedtem, ide vezetett. Biztos mindenki tud erről a helyről.

– A zsernyákok küldtek? – És úgy megrázta, hogy Bailey feje a falnak ütődött.

– Miért küldtek volna? A zöldhátúak mindent tudnak rólad. Ha nem fizettél volna nekik kenőpénzt, nem maradhatnál benne a bizniszben.

A kés megérintette Bailey torkát.

– Te aztán sokat kockáztatsz, pubikám.

– Tedd el azt a kést. Neked rám van szükséged, nekem meg pénzre.

– Már mér’ lenne rád szükségem?

– A legnagyobb problémád, hogy továbbítsd a fogadásokat és a nyereményekre vonatkozó információt. Nem használhatod a Közkomot vagy a kétirányú rádiót. Nekem meg jó az emlékezetem, és szeretek gyalogolni. Heti száz kemény zsetonért egész Manhattant bejárom neked.

A csend elhúzódott, a kés elmozdult, és a kéz már nem szorította olyan vadul Bailey ingét.

– Tudnak rólad valamit a zsernyákok?

– Azt hiszem, nem.

– Mire kell a pénz?

– Hogy új papírokat meg mindenféle mást vegyek.

– Nincsenek kártyáid?

– Még egy ID-m sem.

– Honnan tudjam, hogy nem a zsernyákok spiclije vagy?

– Légy már észnél. Abból mi hasznom lenne?

A férfi hátralépett és felmordult.

– Ki vele, pubikám! Mindent mondj el.

Bailey mindent elmondott. Amikor befejezte, a rosszarcú borostás állát dörzsölgette, ami olyan hangot adott, mintha fát fűrészeltek volna.

– Hogy csináltad? Úgy értem, hogy törtél ki?

– Nem tudom, a lány ott talált a sikátorban, amint arról motyogtam, hogy fáj a mellkasom. A csuklóm egy kicsit ki volt dörzsölve, mintha eltéptem volna a szíjakat. Elvégre nem kötöztek le valami erősen, nem számítanak arra, hogy bárki is szökni akar.

– Te meg vagy zavarodva – morgott a másik –, de attól még lehet valami abban, amit mondasz. Oké, Jack, alkalmazva vagy. Heti ötven, és ott alszol a hátsó szobában.

– Hetvenöt, és ennem is adsz.

– Nem tudod, mikor van jó dolgod, mi? Rendben, de ne számíts luxusadagokra.

– Csak legyen mit ennem – válaszolt Bailey. – A munkámhoz jó erőben kell lennem.