NULLA

Bailey felnyitotta a szemét. Első érzése a meglepetés volt, hogy a sovány férfi helyét egy lány foglalta el. Fiatalnak látszott, finom vonású arca halovány volt.

– Jól érzi magát? – kérdezte. Halkan, pihegve beszélt, mégis erő sugárzott belőle.

A férfi bólintani akart, de rádöbbent, hogy valami nem stimmel, nem az Eutanáziái Központban van. A lány mögött egy Sárga Kilencedik Osztályú lakás szürkésbarna falát és műanyag szerelvényeit látta. Megpróbált felülni, és ráébredt, hogy egész teste halálosan beteg.

– Fáj a mellkasom – zihálta. – Mi történt? Miért élek?

– Valóban... bent voltál? – hajolt közelebb a lány.

Bailey elgondolkozott.

– Emlékszem, hogy bementem a fülkébe. Az alkalmazott adott egy injekciót, és leszíjazott. Aztán elájultam... – Kutatóan nézett a lányra. – Álmodom?

A lány türelmetlenség nélkül rázta a fejét.

– A központ mögötti szervizúton találtam rád, és idehoztalak.

– De... – hörögte Bailey – meg kellett volna halnom.

– Hogy jutottál ki? – kérdezte a lány.

Baileyben egy pillanatra feltámadtak a kísérteties emlékek, a hideg, a sötétség, a testetlen hang, amely az ürességből szólt hozzá.

– Nem tudom... Ott voltam, és most itt vagyok.

– Sajnálod?

Bailey egy pillanatig hallgatott.

– Nem – mondta aztán csodálkozva – nem sajnálom.

– Akkor aludj – válaszolt a lány.