TIZENHÁROM

A hajszálfinom elektródák felhelyezése három óráig tartott – ez három kellemetlen órát jelentett, mialatt hegyes fémet szurkáltak érzékeny húsába, és időnként áram rántotta össze olyan izmait, amelyek létezéséről még csak nem is tudott. A végén Bailey megérintette a tarkóján a pénzérményi műanyag korongot, és felszisszent.

– Ez volt a dolog könnyebbik része – mondta Goldblatt vidáman. – Most jön a kemény munka. Tudod, az a furcsa – fecsegett tovább, miközben a helyére szíjazta az áldozatát –, ezt a készüléket azért találták ki, hogy a testedzéshez ne legyen szükség akaraterőre. Csak épp arról feledkeztek meg, mégiscsak szükség van akaraterőre ahhoz, hogy az ember bemásszék a szíjak közé, miközben tudja, mi vár rá.

– Ha halálra rémítesz, nem kapod meg a pénzedet – felelt Bailey. – Azokról a kártyákról csak én vehetek fel pénzt.

– Kész? – kérdezte Goldblatt vigyorogva. – Akkor rajta.

Bailey érezte, hogy megrándul a jobb combja. Felüvöltött, amikor a rectus femoris – a név belepattant az agyába – görcsbe rándult, mintha tüzes vassal sütögetnék. A lába reszketve feszült a szíjaknak.

– ...négy másodperc, öt másodperc, hat másodperc – számolt Goldblatt. A nyomás enyhült, a fájdalom múlni kezdett.

– Hé – kezdte Bailey, aztán felüvöltött, amikor bal lába feszült neki a szíjaknak. Újabb hat végtelen másodperc. Bailey lihegett. Hirtelen kinyúlt egy emelő, és új helyzetbe hozta a térdét.

– Üvölts csak, ha akarsz – mondta Goldblatt vidáman. – Ez a kis aranyos egymás után háromszáz különböző izmot dolgoz meg, maximális összehúzódásig, három különböző helyzetben. No, hogy tetszik? Észhez tértél végre, és megelégszel az erőnléti edzéssel, amit eleve javasoltam?

Bailey ráharapott a gumiékre, és elviselte a következő görcsöt.

– Ahogy óhajtod, barátocskám – sóhajtott Goldblatt. – Hát akkor folytassuk...