Ó, TI KICSINYES SORSÚAK

Kinyitotta a szemét. Sötétség vette körül. Felkiáltott, és csapkodott maga körül.

– Hé, mi a baj? Várj egy percig. Itt vagyok.

William Bailey kényszerítette magát, hogy nyugodtan feküdjék. Mellkasa hullámzott, a szíve vadul vert.

Levették a fejéről az indukciós sisakot. Michael Birdsong, közvetlen főnöke áldott, ismerős arcába nézett, és saját laborjuk csodáját látta maga körül. Tudta, hogy megmenekült, és elöntötte a megkönnyebbülés hulláma.

– Jól vagy? – kérdezte Birdsong. – Vagy félresikerült valami?

– Én... nem is tudom. – Bailey felült a díványon, és letette a lábát. Még mindig reszketett. – Mennyi időre merültem el?

– Nem mértem az időt. De egy pillanat alatt meg tudom mondani. – Birdsong benyomott egy billentyűt, a műszerfal klittyegni kezdett, és kilökött egy papírcsíkot. Letépte a papírt, és megnézte. – Kábé öt másodpercre.

– Huh! No jó! – Baileyben hirtelen szörnyű gyanú ébredt.

– Ugye ez a valódi világ?

– Mi? Micsoda? Hát persze, mi más is lehetne. Hacsak nem akarod Berkeley püspököt követni. De mondd csak...

– Nem, várj. – Bailey meglengette a kezét. – Ez nagyon is fontos. Mindenre tisztán emlékszem, de lehet, hogy hamis emlékeim vannak. Hadd ellenőrizzem a dolgot a te emlékeidben, ez talán útbaigazítást adhat. Hogy áll az elmebajjárvány?

Birdsong alaposan megnézte, mielőtt válaszolt volna.

– Hát, ahogy akarod. A szokásos élesztősejt-növekedési törvényt követi. Tudod, kezd kiegyenlítődni, vagyis időben vagyunk ahhoz, hogy megkezdjük a nagyarányú kezelést és gyógyítást. Addig meg csak segítünk valahogy az áldozatokon, ahogy tudunk. A mi kettőnk programjának az a célja, hogy gyorsabb, eredményesebb megoldást találjunk. Sikerült? – kérdezte mohón.

– Nem tudom. – Bailey óvatosan felállt, odasétált az ablakhoz, és kinézett a városra és az öbölre. – Értékelnünk kell majd az adataimat, és esetleg újabbakat gyűjteni, miután beállítottuk a biztonsági tényezőt, mert az kiderült, hogy arra szükség van. De később, később. – Felnevetett, majdnem hisztérikusan. – Pillanatnyilag annyival is megelégszem, hogy tudom, nincsenek alapválaszok, hogy a magunk lassú, balkezes, pazarló, szöszmötölő, fantáziátlan emberi módján tapogatózunk előre – de hogy, istenemre, visszajutottam a valódi világba!