PROLÓGUS

– A bal kezét – mondta a sovány férfi tompán. – Tartsa magasra a csuklóját.

William Balley felhajtotta a mandzsettáját, a sovány férfi valami hideget nyomott a csuklójának, és a legközelebbi ajtó felé intett.

– Oda menjen be, az első asztal jobboldalt – mondta és elfordult.

– Egy pillanat – riadt meg Bailey. – Azt akartam mondani...

– Mozgás, haver – mondta a sovány férfi. – Ez az izé gyorsan hat.

Bailey úgy érezte, szúr a szíve.

– Úgy érti, hogy máris... hogy ennyi az egész?

– Ezért jött, nem? Egyes asztal, haver. Indulás.

– De... még két perce sem vagyok itt...

– Mégis mit várt? Orgonamuzsikát? Nézze, kispajtás és a sovány férfi a faliórára pillantott – kezdődik a cigarettaszünetem, ugye érti, hogy gondolom?

Legyen szíves, jóember. Ha a saját lábán megy be, nem kell cipeljem, ugye világos? – A sovány férfi kitárta az ajtót, és sürgette Baileyt, hogy lépjen be a vegyszerek és élettelen hús szagába. Rámutatott egy keskeny, párnázott padra, amely elfüggönyzött beugróba állt.

– Feküdjék a hátára, és kezét-lábát nyújtsa ki.

Bailey felvette a kívánt testhelyzetet. Amikor a sovány férfi kezdte átszíjazni a bokáját, teste megfeszült.

– Engedje el magát. Csak arról van szó, van úgy, hogy nem jutunk vissza valamelyik klienshez csak egypár óra múlva, és megmerevednek... és tudja, csak egy méretben szállítják a ládákat, ugye érti, hogy gondolom.

Bailey elengedte magát, és lágy melegség árasztotta el.

– Hé, ugye nem evett az elmúlt tizenkét órában? – A sovány férfi arca már csak elmosódott rózsaszín folt volt.

– Ettemmmmizé mi... – hallotta Bailey a saját hangját.

– Oké, csávó, aludj jól... – A sovány férfi hangja felzúgott, aztán elmosódott. Mielőtt beburkolta volna a végtelen sötétség, Baileynek még eszébe jutottak az Eutanázia Központ kapuja felett gránitba vésett szavak:

...küldd el hozzám a fáradtakat, a szegényeket, a reményteleneket, a szabadságra vágyakozókat. Nekik emelem magasra a bronzkapu mellett a lámpást...