HUSZONEGY

Moraj hallatszott körülöttük, amikor Bailey leült az egy köblábnyi drótszerkezet elé, amelyben hirtelen felvillantak a színes üvegbábuk, mihelyt Dovo bekapcsolta a táblát. Mindegyik nexi – így hívták a bábukat – bonyolult, egymással összefüggő szabályok szerint mozoghatott. A játék célja az volt, hogy az elért konfiguráció értékesebb legyen, mint az ellenfélé – de eközben számos, egymással összefüggő tabut, tiltást és kötelező elhelyezést is figyelembe kellett venni. Bailey agyának egyik fele kábán bámulta az érthetetlen csillogást-villogást, miközben Dovo megtette a kezdő lépéseket, agyának másik fele viszont elnéző mosollyal figyelte a másik kezdőkre jellemző iskolás nyitását.

– Pontonként egy M, ahogy az előbb is? – kérdezte ártatlanul.

– Ugyan, Sir Jannock – vetette oda Dovo –, ha valaki olyan lelkes, mint ön, akkor száz M sem túlzás.

– Rendben – mondta Bailey könnyedén. – Kezd? – Mosolyogva engedte át ellenfelének ezt az előnyt. Dovo kurtán bólintott, és egy pillanatnyi habozás után jobbról támadt. Úgy nézett ki, mintha játszott volna, hisz mind a negyvenegy nexi, amelyet elhelyezett, szabályosan mozgott, de az eredmény sajnálatra méltó volt. Bailey érezte, hogy a keze magától megindul, és szinte egyetlen mozdulattal kecses spirállal fonta körül és át Dovo formátlan alakzatát. Az utóbbi egy hosszú pillanatig bámulta a rácsozatot, keze a játék felé indult, aztán visszarándult. Felnézett Baileyre.

– Hát... én... körül vagyok véve! – fuldokolta. – Egyetlen lépéssel!

Meglepett suttogás és elszórt taps. Gratulációkat kiabáltak oda. Dovo szomorúan mosolygott Baileyre.

– Ügyes – mondta. – Mesteri játék – folytatta most már valódi melegséggel. Bailey/Jannock tudta, hogy nemcsak az elsöprő győzelemre érti, hanem az egész jelenet kifinomultságára, attól a perctől kezdve, hogy Bailey belépett a terembe. Egy pillanatra legalább elmúlt az unalom – és az Apolló Klub tagjainak senki sem tehetett ennél nagyobb szolgálatot.

Bailey elengedte magát, és úgy vigyorgott, ahogy annak kell, akinek sikerült beugratnia a többieket.

– Nem mesteribb, mint ahogy ön megvert engem a flan-ban, Sir Dovo.

A másik átnyújtott neki egy aranyszegélyes hitelkártyát, amely izzott a százezer Q-tól. Bailey elhessentette.

– Adományozza a banknak – mondta elegánsan, és ezzel elaltatott minden gyanút, hogy esetleg nyerészkedni akar.

Könnyed mosollyal hallgatta a többiek csevegését, várta a pillanatot, hogy megtehesse a javaslatot, amelynek kedvéért az egész színjátékot megrendezte...

A tömeg felbolydult. Szögletes állú, éles vonású férfi jelent meg, mögötte egy barokkos leplekbe burkolózott kerek arcú klubtag. Annyira testes volt, amennyire a felső szinti társadalmi nyomás még épp hogy eltűrte.

– Sir Dovo, Sir Jannock! Micsoda szerencse! Épp megláttam Sir Swithint, amint átkel az átriumon, és megemlítettem neki vendégünk ravasz cselét...

– Swithin! – hajtotta meg Dovo a fejét. – Ez valóban szerencse! Talán ismeri fiatal barátunkat, Sir Jannockot...

Az újonnan érkezett hűvösen mérte végig Baileyt, aki elgondolkozott, hogy vajon milyen változatban hallhatta a kövér a történeteket.

– Nem, még nem találkoztam ezzel a fiatalemberrel, ami meglep. – Swithin nyálas, öntelt hangon beszélt. Ránézett a táblára, ahol még mindig ott ragyogtak a nexik a végjátéki helyzetben. – Pedig az volt a benyomásom, hogy mindenkit ismerek a játékos testvériségből – tette hozzá némi kételkedéssel.

– Nem vagyok rangos reprízjátékos – mondta Bailey. – Csak a saját mulatságomra játszom.

Swithin bólintott, és még egy pillantást vetett a rácsra.

– Érdekes – mondta –, talán megtisztelne... – És anélkül hogy megvárta volna a beleegyezést, levetette magát a székre, amelyből Dovo felállt. Egyetlen kézmozdulattal kezdeti állásba hozta a nexiket, és várakozóan nézett Baileyre.

Bailey habozott, aztán ő is leült.

– Megtiszteltetés számomra... – mondta – de csak egy feltétellel... hogy jelképes téttel játszunk.

Swithin meglepetten nézett rá, és előretolta alsó ajkát.

– Micsoda? Jelképes tétért? Úgy értsem...

– Sir Jannock egyetlen lépésben nyert el tőlem száz M-et – szólt közbe Dovo gyorsan. – Természetes hát, hogy nem szeretne kapzsinak tűnni.

Swithin morgott, kövér, felgyűrűzött ujjaival végigsöpört a rács fölött, és a színes bábuk látszólag véletlenszerűen szóródtak szét az egész keretben. De Bailey/Jannock egyetlen pillantással felmérte, hogy ez a lépés csak a beavatatlanok szemében tűnhet céltalannak. Swithin védelme majdnem áthatolhatatlan volt, a hetvenhét nexi mindegyike optimális kapcsolatban állt a többi hetvenhattal – csak mesterjátékos képes ilyen bonyolult lépésre. De ennek a lépésnek is megvoltak a veszélyei, mert ha ezt a bonyolult rendszert bárhol megbontják, értelmetlen csoportocskákra hullik szét. Mindent egy lapra tett fel, egyetlen lépéssel akarta legyőzni, ahogy ő is egyetlen lépéssel győzte le a tehetetlen Dovot.

Bailey úgy tett, mintha elmélyülten tanulmányozná a helyzetet, a nézők fojtottan mormoltak. Swithin hátradőlt, az arca olyan kifejezéstelen volt, mint a mancsát nyalogató macskáé. Bailey/Jannock habozva megérintette a saját billentyűit, és látszólag jelentéktelen mértékben megváltoztatta a nexijei helyzetét a keleti térfélen. Swithin meglepetten nézett fel, mintha azt akarná kérdezni, valóban csak ennyi-e Bailey válasza. Aztán visszafogta magát, és újra a rácsra nézett. Arca lassan elsápadt, és mereven fejet hajtott.

– Jól játszott, uram – mondta feszült hangon.

– Mi van? Nem értem! Mire várnak? – De aztán elhallgattak, ahogy Swithin lesöpörte a bábukat.

Csak ekkor értették meg a nézők, mit is láttak, és kitört a zsivaj. Dovo ragyogott, hogy milyen remek alakot fedezett fel, Swithin meg igen mérgesen nézett. Hallotta, hogy mesélik tovább a távolabb állóknak, hogy egyetlen villámgyors lépéssel legyőzték a klub bajnokát.

– Még egy játszmát, uram? – kérdezte a kövér férfi rekedten. – De most megfelelő téttel.

– Ha óhajtja – udvariaskodott Jannock/Bailey. Most rajta volt a nyitás sora, ami határozott előnyt jelentett. Swithin élesen szívta be a levegőt, amikor megértette, kicselezték, elpazarolta a maga nyitását egy csillogó, de megalapozatlan támadásra.

– Pontonként egyezer M megfelelő tétnek tűnik? – kérdezte Bailey ugyanolyan nyugodt hangon.

Mintha elvágták volna a beszélgetést. Ezer M még itt is magas tétnek számított.

– Uram, ön... – kezdte Swithin, de Bailey könnyedén közbevágott:

– Bár én a magam részéről szívesebben játszanék pusztán baráti alapon. Hiszen én, a rang nélküli amatőr nagy tiszteletlenségre vetemedem, hogy ki merek állni ön ellen.

A kihívás félreérthetetlen volt – és visszautasíthatatlan. Swithin, aki még mindig sápadt volt, idegesen bólintott.

– Rendben. Kezdje, uram.

Bailey végigsimogatta a billentyűket, az izzó bábuk jó néhány kecses konfiguráció után vették fel a kezdő helyzetet. Még egy látszólag nemtörődöm simítás és egy megtévesztőén egyszerű elágazó formáció. Swithin a homlokát ráncolta, és rövid habozás után Baileyével párhuzamos alakzatot formált. Óvatos lépés volt, nyilvánvaló, hogy Swithin nem fogja még egyszer bekapni ugyanazt a horgot. Bailey állábakat növesztett jobbra, balra és vízszintesen, az egyensúly kedvéért egy indát déli irányba, és ezzel arra kényszerítette ellenfelét, hogy ne visszhangozza többé a lépéseit. Swithinnek a kezdő kívánságára ugyanekkor lépnie kellett, és tisztán védekező jellegű, esetlen hadállást volt kénytelen felvenni. Bailey semleges átrendezést hajtott végre, ami csak egy másodperc töredékéig tartott, és így felgyorsította a játékot. Swithin görcsösen terjeszkedni kezdett és ezzel távolodni a játszma középpontjától. Bailey villámgyors inverziós ciklusokba fogott, és ellenfelét önmagát gúzsba kötő védelmi állásba szorította...

És még épp hogy idejében vette észre a csapdát, amelyet a kövérkés bajnok állított neki. Még volt lehetősége megváltoztatni a lépését és átkaroló hadműveletté alakítani a céltalan köröket. Swithin saját csapdájába esett, nem tudott olyan gyorsan változtatni, mint Bailey, blöffölt, és támadásba lendült, de kezdett egyre következetlenebb lenni. Bailey már nem sietett, áthelyezett egy sor nexit, és ezzel tökéletes sakk-matt helyzetet hozott létre. Swithin visszavágott, de a következő lépésben már Baileyé volt a játszma. A kövér ember arca olyan színű volt, mint egy agyagpipa. Merev kézzel nyúlt a billentyűkhöz és tett egy értelmetlen lépést. Kétségbeesett arccal pillantott fel. Bailey egy hosszú pillanatig farkasszemet nézett vele, aztán ujjai gyors mozdulatával semleges csiki-csukivá változtatta a sakk-mattot. Swithin egy pillanatra megroggyant, aztán megértette, mit tett Bailey. Arcába visszatért a szín.

– Döntetlen! – tört ki valakiből. – Az égre, Swithin döntetlent ért el. – És nevetve, tréfálkozva köréjük gyűltek. Amikor Bailey felállt, Swithin megkerülte az asztalt, és odalépett hozzá.

– Miért tette? – suttogta rekedten.

– Szívességet akarok kérni – mormolta Bailey.

Swithin éles pillantással méregette.

– Maga kalandor – vádolta meg.

Bailey ferdén mosolygott.

– Szeretnék a Fornaxban próbálkozni – mondta.

– Magasra tör – mondta Swithin. – Nincs rá módom, hogy bejuttassam a Kék Toronyba.

– Találja meg a módját.

– Túl sokat kér – szorította össze Swithin a száját.

– Mit szólna még egy játszmához, és felejtsük el, amit kértem – javasolta Bailey szelíden. – Természetesen ugyanakkora tétre.

Swithin hátrarántotta a fejét, még nem múlt el a veszedelem. Ebben a pillanatban megszólalt Dovo:

– Nos, uraim, ugye nem hagyhatjuk ennyiben? – Némi rosszindulattal méregette Swithint. – A következő játszma – természetesen nem hivatalosan – megmutatja majd, ki az erősebb.

Swithin könyörögve nézett Baileyre, aki nyájasan mosolygott.

– Szívesebben pihennék a babérjaimon – mondta könnyedén. – Attól félek, Sir Swithin a következő menetben már nem bánna velem ilyen kesztyűs kézzel.

– Sir Jannock túl szerény – szólalt meg Swithin gyorsan. – Igen virtuóz játékos. Alig tudtam tartani magam. – És amikor a többiek kórusban kezdtek tiltakozni, felemelte a kezét.

– De – folytatta – van egy javaslatom, amely jobb szórakozást jelentene mindannyiunknak, mint egy régi pajtás megalázása – és gyilkos pillantást vetett Dovóra. – Eszembe jutott, uraim, egy túlzottan nagy hírű játékos, aki meglehetősen arrogáns is, jelesül Lord Tace, a Fornax Klub bajnoka.

Mind üvöltözni kezdtek. Amikor lecsendesedtek annyira, hogy érteni lehetett, ki mit mond, Dovo szólalt meg:

– Biztos vagy a dolgodban, Swithin? Tace? Képes rá?

Minden szem Bailey/Jannockon függött. Vásárolt emlékei szerint Tace igen veszedelmes ellenfél volt, de nem tudta pontosan, mennyire veszedelmes.

– Szóval Tace? – mormolta. – De persze megvalósíthatatlan. Attól tartok, nincs bejárásom olyan magas körökbe.

– Plandot! – mondta valaki. – Ő tagja a Fornaxnak.

– Keressétek meg Plandotot! – kiabálták.

A tömeg nevetve, fecsegve széledt szét, mint egy csapat iskolás fiú.

– Ügyesen csinálta, uram – hajolt meg Bailey gúnyosan az idősebb férfi felé.

– Tulajdonképpen mit akar, uram? – kérdezte Swithin.

– Mondjuk tízezer M-et – felelt Bailey tréfásan. – Megtisztelne, ha elfogadna tíz százalékot.

– Tace nem amatőr – vetette oda Swithin.

– Én sem – felelt Bailey. Tovább méregették egymást, Swithin olyan arccal, mint aki csapdába esett, Bailey/Jannock oldottan és nyugodtan.

A szoba túlfelén kiabálni kezdtek:

– Plandot félóra múlva vár a Kék Toronynál! Tace ott van, igen harapós hangulatban.

– És mi lesz, ha veszít? – kérdezte Swithin. – Tud majd fizetni?

– Ne aggódjék – nyugtatgatta Bailey. – Ez az én gondom.