ÖT

 

 

A körzeti karbantartó robot olyan nagymértékben meghibásodott, hogy képtelen volt önmagát megjavítani. Bailey egy Mérnökért küldetett, aki viszont csak pár hónappal később tudott jönni. Baileyt egyáltalán nem zavarta, hogy közben minden munkát magának kell elvégeznie, hisz rendszerint saját kezűleg művelte a kertjét. Kellemes változatosságot jelentett, hogy most fát vágott és fűrészelt, megjavította a vízvezetékrendszer és a napelemek kisebb hibáit. Élvezet volt a szabadban dolgozni. Még sosem voltak ilyen gyönyörűek az öböl feletti dombok, ahova a robot segítségével felépítette a házát.

De senki sem képes arra, hogy egyedül járőrözzék egy teljes régióban, és Baileynek nem voltak szomszédai. (Egyáltalán nem volt remete, csak egy időre visszahúzódott a közösségtől, hogy kidolgozhassa egy filozófiai ötlet bizonyos részleteit.) A tűz állandó veszedelmet jelentett a száraz évszakban, és most, hogy az erdő olyan szépen kezdett helyrejönni, semmiképpen nem akart kockáztatni. Különben sem szerette volna, ha gyújtogatás vagy gondatlanság miatt elpusztul Sausalito. Az elhagyatott város valami különös, búbánatos varázserővel hatott rá.

Így aztán bekapcsolta rádiótelefonját, és hívta Fairfaxét. Avis Carmen, aki ebben az évben a közös tevékenységet irányította, véletlenül személyesen vette az üzenetet.

– Hát persze, Bill – mondta –, már korábban is értesíthettél volna. Küldök egy segédcsapatot, bár a fiúk közül jó néhányan hajókázni mentek a Deltára, úgyhogy lehet, nem is lesznek elegen. De majd máshonnan is kerítek önkénteseket. Mit gondolsz, hány emberre lesz szükség, húszra? Rendben, legkésőbb holnapután ott leszünk nálad.

– Nagyon köszönöm, Avis.

– Ugyan, mit köszönsz, hisz ezzel tartozunk a Földnek! Különben is, az efféle közös munka mindig jó buli is.

– Én még mindig meg szoktam köszönni az emberek kedvességét. Úgy látszik, régimódi vagyok.

– Az vagy, drágám. – És a nő hangja elmélyült. – Tudod mit? Jim Wynanra bízom a szervezést, és még a mai napon személyesen megyek hozzád.

– De hát ez igazán szükségtelen. Egyelőre nincs semmi baj.

– Tudom. De nem örülnél a segítségnek? No meg a társaságnak és a szexnek? Hisz hetek óta egyedül vagy.

Bailey habozott.

– Ha őszinte akarok lenni, igen. Épp eléggé aggódom ahhoz, hogy ne tudjam igazán megőrizni békés nyugalmamat. Ami azt jelenti, hogy amúgy sem tudok megbirkózni a gondjaimmal. De nem okoz nehézséget, hogy ilyen hirtelen jössz el?

– Nyugi – nevetett Avis. – Meg kell próbálnod legyőzni ezeket a szorongásokat. Esküszöm, ha nem következik be a Változás, addig rágtad volna magad, amíg idegösszeomlást nem kapsz. Senkinek nem lesz baja, ha egy darabig nem én vezetem a néptácot, a közös énekléseket és a kézimunkaklubokat. Az egyetlen komoly kötelezettségem a gyöngédségre való tanítás, és biztos vagyok benne, hogy Roger Breed szívesen vállalja a hatéveseimet arra az időre, amíg nem leszek itt. De ha továbbra is aggályoskodsz, azt is mondhatom, hogy pillanatnyilag te vagy a legfontosabb feladatom. Úgy beszélsz, mintha a magány életre keltette volna az agresszív ösztöneidet.

– Szeresseték, ne háborúzzatok – idézte a férfi nevetve.

– Miért, hát nem ez a modern világ alapelve? – A nő komolyan válaszolt. – Nem mintha te, drágám, képes volnál bárki mást is bántani, de ez csak azt jelenti, hogy a fel nem oldott feszültségeidet magadba fojtottad.

Bailey olyan gyorsan megszakította a beszélgetést, ahogy csak udvariatlanság nélkül megtehette, de a dolog így is elég sokáig tartott, mert kötelező értékké vált a barátságos és időigényes társasági csevej. Ha őszinte akart lenni, az volt a véleménye, hogy Avis Carmen egy kicsit túl sokat beszél, és túl lelkesen őszinte. De azért örült neki, hogy jön.

Késő délután érkezett. Miután sietett, nem gyalog, biciklin vagy lóháton tette meg a tizenöt-húsz mérföldes utat, hanem miután meggyőződött róla, hogy a gépre senki másnak nincs szüksége, a falu egyik helikopterén. A gép halk bugással szállt le a faház mellé. Bailey kiszaladt elé, és Avis lemászott. Nagydarab fiatalasszony volt, ragyogó, napszítta haja élesen elütött meztelen, lebarnult bőrétől. Melegnek, simának és nyárillatúnak érezte a férfi, amikor megölelte.

– Hello, nagyfiú. – mondta. – Ennyire sürgős a dolog?

Bailey a nyaka és válla közé fúrta az orrát.

– Hát, ha már szóba hoztad a dolgot, bevallom, igen.

– Hát... rendben. Te is hiányoztál nekem. Bill.

Aztán újra kimentek a lány csomagjáért, de Avis megállt az ajtóban, és mélységes, őszinte tisztelettel felsóhajtott:

– Istenem, micsoda kilátás van innen! – Mindketten kitárulkoztak, és tudták, hogy egyek a világgal.

A nap már nyugodni készült a dombtetőt koronázó élő eukaliptuszok és tölgyek mögött. A hatalmas aranypajzsból dárdák ágaztak szét, és tüzes fénybe vonták a tájat. A faház falai, a környező fák, maga a levegő is csupa fény volt. Előttük meredeken lejtett a talaj, egész az erdőkig, a lenti, kéken ragyogó öbölig és a sokmérföldnyire elhúzódó keleti barna dombokig. San Francisco tőlük délre volt, tornyai kísértetiesen emelkedtek is a fénylő ködökből.

Elsőként Bailey tért vissza elszigetelt önmagába. Könnyeket látott Avis arcán, és megkérdezte:

– De hát mi a baj?

A lány csak lassan, habozva adta fel a természettel való egyesülést.

– Semmi – válaszolt. – Csak olyan gyönyörű. És olyan szomorú.

– Szomorú?

– Azoknak a sorsa, akik a Változás előtt éltek. Akik sohasem ismerhették mindezt.

– De drágám, azért nem voltunk olyan szerencsétlenek. És miért akarod, hogy vénséges vénnek érezzem magam, hiszen még te is a régi civilizációban születtél.

– De csak nagyon kevés dologra emlékszem – mondta a lány nagyon komolyan. – Azt hiszem... az ítélet olyan nagy hatással volt rám, hogy majdnem teljesen elfelejtettem a gyerekkoromat. Majdnem minden túlélő így van vele. Te valahogy legtöbbünknél jobban emlékszel a régi időkre. Mi többiek... úgy is mondhatnánk, hogy az ítélet tisztára sikált bennünket.

A lány indulatosan folytatta, és Bailey érezte, hogy el akar űzni minden bánatot, ami hajdan megérintette.

– Így kellett lennie. Megrázkódtatásra volt szükségünk, hogy feladjuk apáink életmódját. Így megláthattuk, hogy mit tettek a Földdel és az emberiséggel a természetellenesség, a kényszerek, a mocskos kis gátlások. Megszabadultunk a múltunktól, és valóban elölről kezdhettünk mindent.

– Nem vagyok biztos benne, hogy valóban annyira felszabadultunk – mondta Bailey.

– Ó, de hát azt, ami jó volt, megtartottuk. – Avis lenézett San Franciscóra. – Vegyük például a várost. Igazán varázslatossá teszi a tájat. Örülök, hogy ott van, örülök, hogy a gépek karbantartják, örülök, hogy elviszik oda a gyerekeket tanulmányi kirándulásra. No de ott élni? – És elhúzta a száját.

– Én szerettem – mondta Bailey.

– Mert nem tudtad, hogy mi az igazán jó. Vagy igen?

– N... nem. – Az emlékei a felszínre akartak törni. – De voltak barátaim. Meghaltak. Meghalt mindenki, akit ismertem. Mennyire is becsülik? A pestis kilencvenöt százalékot pusztított el. A Föld egész lakosságának kilencvenöt százalékát – néhány hónap alatt. Tudom, hogy néha még te is megsiratod őket.

– Szegény, elpazarolt életüket – mondta Avis – nem a halálukat. Biztos vagyok benne, hogy a halál megváltás volt számukra. És ml módon szabadulhatott volna meg másképp az emberiség az önmagának állított csapdából? Most elég terünk van a szabad lélegzéshez és elegendő gazdagságunk, erőforrásunk és tudásunk, hogy azt tegyük, amit akarunk, és valóságos paradicsomkertté változtassuk a bolygónkat.

– Igen? – kételkedett Bailey. – Csak az öböl környékét Ismerjük. Néha rádiókapcsolatba kerülünk néhány másik kis településsel valahol a világon. De különben – meg tudod legalább azt mondani, hogy mi történik például az olyan közeli helyen, mint a Russian folyó?

– Valószínűleg semmid – válaszolt Avis. – Valószínűleg nem élnek ott emberek. Majd sokasodunk, és elfoglaljuk az üres földeket, de nem sietjük el a dolgot. – Öklével megütötte a talajt. – És soha nem fogunk a régi Undorító módon szaporodni, építeni, bányászni, birtokba venni, szennyezni és pusztítani. Soha! Megtanultuk a keserves leckét.

Bailey úgy érezte, a beszélgetés nyomasztóvá vált, és témát kellene változtatni. Átölelte a lány derekát.

– Aranyos vagy – mondta, nemcsak azért, mert így gondolta, hanem hogy megnyugtassa. – Ha engedélyeznék a féltékenységet, féltékeny volnék a többi szeretődre. Vállalkoznál a szülőségre velem közösen?

A lány ellazult, arcon csókolta Baileyt, és hozzábújt.

– Még fiatal vagyok – válaszolt. – Még nem készültem fel rá, hogy vállaljam a végső felelősséget. De majd egyszer... igen. Bill, ha még mindig akarni fogod, azt hiszem, én is. Nagyon jó kromoszómáid keli legyenek, jól játszanád az apaszerepet, és tudod, kedvellek.

Aztán már csak kedves semmiségekről beszélgettek, amíg az éhség és a sötétség be nem kergette őket. Vacsora után újra szeretkeztek a valódi kőkandallóban táncoló lángok előtt, a műszőrme medvebőrön Ja medvék lassan visszatértek, de a faj még védett volt, miközben a régimódi sztereo hifiberendezés Ravel Boleróját játszotta. Mindketten annyira élvezték, hogy megismételték a gyakorlatot Sztravinszkij Tavaszi áldozatával, Bach d-moll tokata és fúgájával, Beethoven Kilencedikével és végül valami Delius zenével. Ezen a téren mindenkiben csodálatos képességeket fejlesztett ki a modern életmód.

Másnap délután szerszámokkal megrakodva megérkezett egy tucat barátjuk Fairfaxből. Estefelé pedig lehorgonyzott az öbölben egy csapat. Tagjai a víz túloldalán laktak, és megmásztak a dombot. Szívesen fogadták őket, mint az új ismerősöket mindig. Többen jöttek, mint ahány-embert vártak, vagy mint amennyire szükség volt, egy csomó lány is velük tartott, hogy majd segítenek a főzésben. De mindenki hozott magával ennivalót: szarvast, vaddisznót, füstölt halat, szárított gyümölcsöt, diót, mazsolát, mézet, durva lisztből készült kenyeret, és mindent beadtak a közösbe. Egy férfi bölcs előrelátással hozott magával egy láda livermore-i bort. Aznap este nagy bulit rendeztek. Senki sem rúgott be – ebben a kultúrában soha senki nem rúgott be –, de az Ital ellágyította Őket, énekeltek, táncoltak, partnert cserélgettek, sportversenyt rendeztek, és kölcsönösen hosszú látogatásokra hívták meg egymást.

A következő két napon keményen dolgoztak. A férfiak messzire gyalogoltak, ellenőrizték a veszélyes helyeket, eltakarították a száraz gallyakat a tűzvédelmi tisztásokról, kiirtották a mérges tölgyet, gyógyították a beteg növényzetet.

rendbe hozták a csapásokat és utakat, vagyis elvégezték a robot munkáját. Amikor este visszatértek, már csak ahhoz volt erejük, hogy egyenek és aludjanak. De mind nagyon élvezték az eredményes közös munkát.

Végűi megérkezett a Mérnök. A napelemekkel már megint baj volt, úgyhogy Bailey a háznál volt az asszonyokkal, amikor a teherszállító helikopter leszállt az égből. Mindnyájan tisztelettel meghajtották a fejüket, amikor a magas, sáfrányszín köntösbe öltözött alak kiszállt, akit csengettyűt rázó inasai követtek.

A Mérnök felemelte logarlécét.

– Béke veletek, gyermekeim – kántálta. – Kérve kérlek, vezessetek a szenvedőhöz.

– Nem kíván előbb némi frissítőt, doktor úr? – kérdezte Avis.

A Mérnök megrázta a fejét, a tollak meglibbentek a fejdíszén.

– Leányom, igen kegyes vagy hozzám. Később majd ugyanolyan szívesen fogadjuk a vendégszeretetedet, ahogy azt felajánlottad. De először meg kell vizsgálnunk a robotot. Ha valami, legyen akár egy gép, nincs összhangban önmagával, megbomlik á világ és a csillagos világmindenség egyensúlya is. Minden hibás működés gonosz, igen, a gonosz maga a hibás működés.

– A doktor úr kioktatott engem, szolgálóját – mondta Avis alázatosan.

Bailey elvezette a Mérnököt és az inasait a fészerhez, ahol a robotot tartották. Levették köntösüket, előszedték a szerszámokat, és józanul munkához láttak. Bailey figyelte őket. Később nem lesz szüksége a segítségükre, ha a robotot egyszer már megjavították. Jobban és gyorsabban végez majd el minden karbantartási munkát.

– Bocsásd meg a késlekedést, fiam – mondta a Mérnök, miközben lecsavarozta a robot előlapját. – De oly sok helyre hívnak és olyan nagy területen. Szeretném, ha többen választanák a mi szakmánkat.

– Csakhogy ez nehéz munka – válaszolt Bailey. – Nem hiszem, hogy az ifjabb nemzedéknek van ereje a többéves kemény tanuláshoz.

– Valószínűleg igazad van. Reméljük, sikerül megteremtenünk a valódi együttműködés szellemét.

– Izé, nem gondolja, hogy kissé könnyíteni lehetne a Szakmát? Ha csak annyival is, hogy megszüntetik a kötelező szertartásokat? Fogadok, hogy csupáncsak az tartott hónapokig, amíg például megtanulta az Anyag Miséjét.

A Mérnök ismét megrázta ősz fejét.

– Ezt a kor szelleme kívánja – állította. – Az a gyanúm, hogy te egész jól emlékszel a Változás előtti viszonyokra. Én is. Mindketten képesek vagyunk némi tárgyilagossággal szemlélni jelenlegi környezetünket. Nem gondolod, hogy ez az egyik legszebb vonása, a szertartások, hogy minden cselekedetüknek vallási tartalmat kívánnak adni? Azt hiszem, a régi világ szellemi meddősége volt az egyik oka annak, hogy az ítélet szinte teljesen elpusztította. Hiszen milyen életcélja volt a legtöbb embernek? Nem volt elég akaraterejük, ezért nem tudtak ellenállni a pestisnek – fejtegette. – Persze végül is a lehető legjobban alakultak a dolgok.

– Tessék? 1

– Hát persze. Ha az ítélet nem söpör el mindent, hogyan fejlődhettünk volna szabadón?

A robotnak nem volt semmi súlyosabb baja, a szétégett áramkört gyorsan kicserélték. A Mérnök csak addig maradt, amíg megivott egy csésze kávét, és elénekelte a legrövidebb hálaadó dalt. Túl sok helyen várták még.

Amikor a férfiak alkonyatkor visszatértek, úgy érezték, hogy valami még hiányzik. Meg kell ünnepelniük nemcsak munkájuk befejezését, hanem azt a tényt is, hogy a területet nem érte károsodás. Elhatározták, hogy másnap kirándulnak a Muir erdőbe.

Csodálatos út volt, néha a töredezett régi műúton, néha toronyiránt át a magas, szeles, pipacsborította dombokon. Énekeltek, beszélgettek, tréfálkoztak, vagycsak egyszerűen élvezték a napsütést és a friss levegőt. Bailey újra és újra 1 Cynara mellett találta magát. A lány a keleti Öbölből jött, apró termetű volt, finom csontú, vörös hajú, és Bailey sosem látott még ilyen hatalmas, ragyogó szemet. Azt is szerette, ahogy a lány beszélt, volt benne valami pajkos humor, ami Avisból teljesen hiányzott. A végén már kézen fogva mentek.

Mivel korán indultak, és mind remek formában voltak, nem sokkal dél után meg is érkeztek. Az volt a tervük, hogy belépnek az óriási vörösfenyőligetbe, hogy egyesülhessenek annak tekintélyt parancsoló méltóságával. Később majd piknikeznek, eltöltenek együtt néhány vidám órát, úgy, mint az első estén, kiterítik a hálózsákjaikat, és a csillagok alatt pihennek. Másnap reggel pedig elválnak útjaik, és mindenki elindul hazafelé.

– Az első azonban az ebéd – jelentette ki Cynara, miközben többen lelkesen bólogattak.

– Nem is tudom, barátaim – ráncolta Avis a homlokát. – Szent célból jöttünk ide.

– Kérlek, ne kövessünk üres gyomorral szent célokat – válaszolt Cynara.

– Rendben van – enyhült meg Avis. – Azt hiszem, ilyen körülmények között valóban kicsit nehéz volna szentül viselkedni. – És térdet hajtotta Gondnok háza mögött tornyosuló fák előtt.

A nép megáldotta őket. A föld tömjénillatú volt. Pacsirta dalolt.

Kinyitották hátizsákjaikat, és halomnyi szendvicset készítettek. Bailey és Cyrana összesimuló combbal ült egymás mellett, hátukat egy magányos tölgynek vetették. Avis ment el előttük.

– Nicsak – mosolygott. – Csak nem egy új kapcsolat van kibontakozóban?

– Bánt? – kérdezte Bailey.

A lány beletúrt mindkettőjük hajába. – – Hát persze hogy nem, ti kis bolondok.

Miután ettek, mindenki imaköpenyt borított ruháira vagy meztelen testére, és belépett a ligetbe. A Gondnok is előjött a házából. Letérdeltek, az öregember megáldotta őket, és a néma, napfoltos árnyékokon át beléptek a fák közé.

Bailey a magasra ívelő katedrálisra emlékeztető fákról mindig újra a mellette lépkedő Cynarára pillantott. És mi ebben a rossz, gondolta. Még a mai vallás szerint is, illetve épp hogy a mai vallás szerint. Milyen magasztosabb célja lehetne az embernek, mint hogy boldogságot adjon és kapjon, hogy gondoskodjék a Földről, és ezért a Föld is gondoskodjék őróla, és hogy tudja, hogy egy a kozmosszal?

Egy, igen, és egy embertársaival is. Ha ezzel a lánnyal vagyok, akkor valahogy Avisszal is vagyok, és ha Avisszal vagyok, vagy bármelyik másik lánnyal, akkor valahogy Cynará-val is, és így soha nem lehetünk rosszak vagy hűtlenek. Bailey agyán egy dallam futott át, valami a régi időkből. Vagy vers lett volna; esetleg mindkettő? Nem emlékezett egészen pontosan.

De hű maradtam hozzád, Cynara, ahogy tudtam. Igen, hű maradtam hozzád, Cynara, ahogy tudtam... Egy asszony felkiáltott.

A zaj úgy hatott ebben a csendben, mint a fűrészvisítás. Bailey hátraugrott. Cynarának torkán akadt a kiáltás. Társaik, akik előrébb mentek, visszarohantak, megálltak, és hitetlenkedve bámultak maguk elé...

Mind, egyet kivéve. A férfi arccal lefelé hevert az ösvényen, körülötte egyre terjeszkedő, hihetetlenül ragyogó színű vörös vértócsa, amely egyre csak nőtt.

A gyilkos pedig vigyorogva állt felette. Nagydarab, erős, bűzlő bőrökbe öltözött teremtmény volt. Zsíros haja a szemébe lógott, szakállán át is látszottak a himlőhelyek. Kezében durva, vértől csepegő kés.

Baileyt azok az ösztönök mozgatták, melyek létezéséről is rég megfeledkezett már. Megragadta Cynarát, magával rántotta abba a mélyedésbe, melyet tűz égetett az egyik hatalmas törzsbe, és ökölbe szorított kézzel, harcra készen állt a lány elé.

Mások is előjöttek, ugyanolyan mocskosak, mint az első. Valami olyan nyelven üvöltöttek és ugattak amely egykor talán angol lehetett. Néhány öbölbeli férfi menekülni akart. Egyikük koponyáját balta hasította ketté. Társát lándzsa döfte át, hörgött haláltusájában. A gyilkos nevetett.

– Joe – suttogta Bailey. – Sam. De hisz ők a barátaim. A düh elűzte rémületét. Még sohasem látott ilyen élesen, sohasem érezte ilyen távolról a vér és veríték szagát, sohasem érzékelte minden egyes pórusával a levegő hidegét. A gondolatai is villámgyorsak voltak. Vademberek. Biztosan északról jöttek. Tehát mégis vannak ott túlélők. Akik valóban visszatértek a természethez.

A zarándokok tehetetlenül álltak. A megszállók körülvették őket. A két csoport létszáma nagyjából azonos volt, sőt a civilizált férfiak még többen is voltak vagy néggyel-öttel, és a lányok is jó formában voltak, hát akkor miért nem harcoltak? Egy atléta igazán kicselezhette volna azokat az ügyetlenül használt kardokat, botokat, bunkókat... elvehette volna az ellenségtől. Vagy legalább drágán adhatták volna az életüket!

Bailey már épp előre akart ugrani, hogy harcba szálljon, amikor Avis összeszedte magát, felemelte mindkét kezét, és felkiáltott:

– Mi ez? Testvéreim, lelki társaim, mit tesztek?

Az egyik északi parancsot ugatott. Az emberei dologhoz láttak. Egyik-másik áldozat megpróbált elmenekülni, de nem jutott messzire. Másodpercek alatt lemészárolták a férfiakat, de látszott, hogy néhányan hosszú órákig fognak haldokolni. Aztán a banda megragadta a nőket.

– Nem – sírta Avis –, állatokkal nem!

Küzdött, amíg támadója türelmetlenül le nem ütötte. Eltörte az állkapcsát. A többi lánnyal kevesebb baj volt. Néhány északi, miközben a sorára várt, levágott egy darabot valamelyik hullából, és nyersen megette.

Cynara elájult. El kell vinnem innét, gondolta Bailey a rémálomban. El... erről az egész környékről. Elfelejtettük, hogy kell harcolni. Nincsenek fegyvereink, nem tudunk semmit, még a védekezni akarás is hiányzik belőlünk. Most pedig a vadak felfedeztek bennünket. Hordákban fognak érkezni, hogy gyilkoljanak, erőszakoskodjanak, rabszolgákat szedjenek, raboljanak és gyújtogassanak. Hiba volt azt hinni, hogy meg tutijuk állítani a történelmet.

De nem. Nem hagyhatom el az enyéimet.

Talán, talán van reményük arra, hogy ne vegyék észre őt meg Cynarát ebben az üregben, és a támadók és az elfogott nők – mármint hanem fogják egyszerűen legyilkolni a lányokat – elmennek. Lehet, hogy ők ketten majd elmenekülhetnek, figyelmeztethetik a többieket, valahogy riaszthatják ezt a szelíd népet, amíg még nem késő.

Talán sikerülhetett volna. Talán ők lehettek volna ennek a civilizációnak a vezetői, amely tudományos módszerekkel tökéletesíti a háborúzást, elpusztítja az ellenséget, és ha már Úgyis lendületben van, jókora birodalmat hódít meg. De Cynara épp akkor tért magához és nyögött fel, amikor néhányan elszaladtak mellettük a Gondnok háza felé, és ezek riasztották a többieket.

Ha van fegyvere, Bailey talán tarthatta volna egy darabig _az üreg bejáratát. De az első vállába döfött dárda meggyőzte, hogy ha nem akarja tehetetlenül lemészároltatni magát, helyre van szüksége a mozgáshoz. Előretört, és sikerült elragadnia egy fejszét. Nagy elégedettséggel megölte a tulajdonosát, és a fája felé hátrált. De addigra az északiak már mögé kerültek.

Aztán egy bunkó széthasította a fejét, és meghalt. A halál szélvihar volt. Nem, várjunk csak, ez nem a halál, nem a káosz, ez csak azért van, mert az égvilágon semmilyen érzéklet nem jut el hozzá.

– Zéró – számolt Isten. – Egy, tíz, tizenegy...

Jaj, szűnj már meg, morogta Bailey. Azt hiszed, Uram, hogy nem ismerem fel a bináris számokat?

Eddig ez volt a legrosszabb világ, folytatta gondolatban. És még csak nem is az emberevők miatt. Azok csak nyomorultak és tudatlanok. De a civilizált emberek, akik soha nem vették maguknak a fáradságot, hogy utánajárjanak, mi történik a maguk szűk kis világán kívül, akik nyugodtan elfogadták, hogy ki tudja, hány emberi lény halála nem túl nagy ár a saját felsőbbrendű kultúrájukért – no, nem.

Hé, várjunk csak! Mit értek azon, hogy eddig? Ki akarok jutni, nem folytatni.

Meg kell találnom az utat, különben rosszul járok. Különben isten veled, épelméjűség.

– ...egyszáz, egyszázegy, egyszáztíz...

Vagy arab számokkal négy, öt, hat s a többi. Ez egy számítógép. Idegei érzékelik a várakozó gép impulzusait. Ami azt jelzi, hogy valami módon össze van vele kapcsolva. Amikor pedig a rendszer beindul – igen, a Szimulátor.

Az ember-gép rendszer. Én vagyok az ember, az meg a gép. Együtt vizsgáljuk a problémát a maga teljességében.

Miféle problémát?

Nos, szociológus vagyok, az elmebetegségek okaival és gyógyítási lehetőségeivel foglalkozom. Több megoldást javasoltak... emlékszem, szó esett az önkéntes eutanáziáról... De a múltban gyakran előfordult, hogy a gyógyszer rosszabb volt, mint maga a betegség., Gondoljunk csak bele, hosszú távon hogy hatott a római népre a kenyér és cirkusz, hogy a legtöbb forradalom során egy utópiát igyekeztek megvalósítani. A javuláshoz kevésbé vak próbálkozásokra van szükség. És nem. elég csupán elméletben működő rendszert kifejleszteni. Előre tudnunk kell, hogy fogják magukat érezni azok, akiken kipróbálják. Például bizonyos körülmények között gazdaságilag eredményes lehet a segélyezés, de ugyanakkor demoralizálhatja a segélyezetteket. Hogy lehet előre, belülről ellenőrizni egy társadalmi reformot?

Hát persze, az ember – gép kapcsolattal. Az emberi résztvevő több mint általános irányvonalat ad. Teljes tudatos tudatalatti veleszületett genetikai megértését adja, tudja, hogy mi az, embernek lenni. Ez az információ aztán eljut az adatbankokba, együtt a gépbe betáplált összes többi információval. Aztán az agy és számítógép egy egységként feltételezi a társadalmi változást, és levonja a következtetéseket. Mivel a cél az, hogy közvetlen érzelmi szempontból vizsgáljuk meg a célkitűzéseket, a logikai eredmény „álomként” mutatja be.

A gép talán túlságosan is szó szerint veszi a dolgokat:

De akárhogy van is... ha egy képzeletbeli világról kiderül, hogy nem kívánatos, nincs értelme tovább vizsgálni. A rendszer lehetővé kell tegye a számomra, hogy utasítást adjak a szekvencia megszakítására. Mint ahogy az ember rákényszerítheti magát, hogy felébredjen egy rémálomból.

Csakhogy ebben az esetben a kikapcs jel valamilyen mélylélektani okból a saját halálom valósághű képét vette fel. És a megrázkódtatás részleges amnéziát okozott. Ezért maradt a gép várakozó üzemmódban, amíg félig öntudatlan gondolataim felszínre nem hoztak valamit, amit parancsként értelmezhetett.

Az elme megrázkódott. Te jó ég! Így folytathattam volna, amíg... amíg...

Oké, Szimulátor. Vigyél haza, és fejezd be a műveletet. Klitty?

– Hallottad – válaszolt William Bailey. Megkezdődött a teremtés.