21. Képek és hangok…

Los Angeles, 2027. február 22.

Cathy Meisner a matracán ült, és babfőzeléket evett. Várta, hogy Kutya visszatérjen a kihallgatásról – egyszerűen nem tudott jobb szót arra a beszélgetésre, amit velük folytattak –, s utána ő is újra elmondjon mindent, amit tudott. A kérdezők ritkán voltak ugyanazok, talán ennek is köszönhető, hogy mindig a legelejéről kellett kezdeniük a történetet. Kutya még kedvezőbb helyzetben is volt, hiszen esetében a kérdések csupán az akcióra és az utána történtekre vonatkoztak, míg Meisnernek a táborról is mesélnie kellett.

Egyelőre külön szárnyban kaptak helyet, azonban már az is mutatta, hogy befogadták őket, miszerint nem voltak egyedül. Gerillák közé kerültek, akik egyelőre óvatos bizalmatlansággal viseltettek irányukba, de Meisner és Kutya pillanatnyilag egymással is jól megvoltak. Az idő majd úgyis közelebb hozza a többiekkel is őket, s nekik van türelmük kivárni.

Kutya visszakapta az UZI-ját, mi több, az egyik fegyvermester egy csodálatosan karbantartott pisztollyal is megajándékozta, mely ugyan valamiféle hibrid lehetett, ám a próbalövések szerint átkozottul jól működött.

Meisner is majdnem boldog volt.

Akkor nyugodott volna meg teljesen, ha végleg lezárul ez az egész, s hagyják, hogy élje a saját életét. Persze tudta, hogy alkalmazkodnia kell majd a bázis életritmusához, meg kell ismernie azokat az alapelveket és szabályokat, melyek a többi gerilla számára már egyértelműek, s akkor nem lesz semmi baj.

Tanulni fog.

Kutya érkezett. Fáradtnak tűnt, de az arcán megint ott volt az a különös mosoly, mellyel mostanában kitüntette a nőt.

– Te következel… – intett Meisnernek. – Visszamegyek veled, mert Gordon azt mondta, hamarosan egy különleges vendég fog néhány másodpercet ránk szánni drága idejéből.

Úgy vigyorgott, mint egy igazi kutya.

– Azt hiszem, sejtem, kire gondolt.

Meisner alig ismert valakit a gerillák közül, így számára nem jelentett sokat egy különleges vendég látogatása.

Kutya elhúzta a száját.

– Azt hittem, kíváncsi leszel, ki jön…

Meisner megvonta a vállát.

– Nem igazán érdekel – válaszolta a nő nyugodtan. – Az igazat megvallva szeretnék már végleg túllenni ezen az egészen. Kezdek egyre fáradtabb lenni, s nagyon unom, hogy mindent ötször kell elmondanom.

Felemelte a kezét.

– Tudom, mennyire fontos ez, de akkor is jobb lenne már túllenni rajta.

Kutya bólintott.

– Egyetértünk. Gyere, menjünk!

A szoba, ahol a „kihallgatást” végezték, elég nagy volt ahhoz képest, hogy a bázison sehol sem dúskáltak a helyben. Mintha eligazításokra vagy hasonlókra, komolyabb megbeszélésekre tartották volna fenn. Most azonban Meisneren és Kutyán kívül mindössze négy férfi üldögélt régimódi, kicsit kényelmetlen vasszékeken.

– Tisztában vagyunk azzal, hölgyem, mennyire unhatja ezeket a beszélgetéseket – szabadkozott a legmagasabb férfi a kihallgatók között, akit Meisner Gordonként ismert meg. – Ugyanakkor ismételten felhívnám a figyelmét arra, hogy azok az információk, melyeket megoszt velünk, hozzájárulhatnak a társai szabadulásához is.

Ez új volt. Úgy tűnt, Gordon ezúttal a lelkiismeretére akar hatni. S nem is gondolta rosszul.

– Megpróbálok segíteni – hajtotta le a fejét a nő. – Kérdezzenek!

– Ha azt a templomot vesszük kiindulási alapként, ahol összetalálkozott a fegyverraktár felrobbantására kiküldött csoportunkkal, akkor képes lenne visszavezetni néhány felderítőt oda, ahonnan megszöktek? – érkezett az első kérdés.

Meisner elgondolkozva meredt maga elé. A szökés percei eléggé kaotikusnak tűntek így utólag, ám még emlékezetében élt néhány kép, melyet arról a környékről őrzött.

– Azt hiszem, igen – bólintott végül. – Lehet, hogy nem elsőre, de visszatalálnék oda.

– Helyes – bólintott a kérdező. Látszott rajta, mennyire örül a válasznak. – Hamarosan neki fogunk látni egy szabadítási akció kidolgozásának, s szeretném, ha tevékenyen részt vállalna benne. Tudása felbecsülhetetlen lenne a siker szempontjából…

Meisner örült volna, ha már most azzal foglalkozhatnának. Együttérzés ide, lelkiismeret oda, unta ezt az állandó kérdezősködést. Úgy viselkednek, mintha csak ellentmondásokra akarnák kényszeríteni, hogy aztán elétárhassák a saját tévedéseit.

Gordon közelebb sétált a nőhöz.

– Ha nincs kifogása ellene, még lenne néhány kérdésünk az Alfa egységgel kapcsolatban – tért vissza arra a témára, melyet Meisner a legkevésbé sem kedvelt. Vandberg felidézése nem csupán az Alfát juttatta eszébe, hanem a férfit is, akit szeretett egykoron. S bár ami elmúlt, az elmúlt, az emlékek mégis megmaradtak.

– Rendben, megpróbálok figyelni! – ígérte a nő, csak minél hamarabb túl legyenek ezen az egészen.

Egy őszes hajú tiszt tette fel a kérdést.

– Azt mondja, semmilyen külső különbséget nem tudott felfedezni a másolat és az eredeti között, ugye, így van?

Meisner megvonta a vállát.

– Mint azt már elmondtam, soha nem láttam egyszerre a kettőt… Eltelt két nap a találkozásig. Talán voltak különbségek, azonban annyira elenyészők lehettek, hogy egyik sem szúrt szemet. Közel egy teljes évig éltem együtt azzal a férfival, s amikor megint találkoztam vele a szökése után, eszembe sem jutott apró jeleket keresni rajta, amik esetleg leleplezhették volna.

Gordon felemelte a kezét, láthatóan közbe akart szúrni egy kérdést, ám ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és egy magas, viszonylag jóképű alak lépett be rajta. Roppant céltudatosan mozgott, tekintete azonnal felmérte a jelenlévőket, akik szinte egy emberként ugrottak fel a székükből és vágták vigyázzba magukat.

– Uram… – kezdte Gordon, de a férfi egyetlen intéssel elhallgattatta.

– Szóval ő az! – fordult a nő felé.

Meisner testén forróság csapott keresztül. Képek villantak fel az elméjében, szavak suttogtak a fülébe: „Ő az! Öld meg!”.

És a nő engedelmeskedett.

Gordon mindössze két lépésre volt Cathy Meisnertől, amikor a nő előrelendült. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha elájulna – a vér teljesen kifutott az arcából –, ám ahogy nekitántorodott Gordonnak és kirántotta a férfi pisztolyát, már mindenki tudta, hogy valami nincs egészen rendben.

Mindenki tudta, de tenni nem tehetett semmit.

John Connor, a humán erők főparancsnoka talán egy leheletnyivel korábban mozdult, mint a többi tiszt, de vetődés közben már azzal is tisztában volt, hogy nem fogja elérni a nőt, aki csak az ég tudja, miért támadt most rá.

Szinte megállt az idő.

A Főparancsnok ugrott, miközben a pisztoly csöve sima mozdulattal ráfordult a homlokára.

Cathy Meisner kibiztosította a fegyvert és ujja ráfeszült a ravaszra.

A dörrenés visszhangot vert a szobában.

John Connor nekivágódott a nőnek, és a földre terítette. A kifröccsent vér beszennyezte a férfi arcát és a körülötte lévők ruháját.

Egy pillanatig mindenki döbbenten meredt a fal mellett álló Kutyára, aki még mindig kinyújtott kézzel tartotta a pisztolyát.

John Connor óvatosan feltérdepelt a haldokló Meisner mellett. Megtámasztotta a nő fejét, hogy jobban hallja annak utolsó szavait.

– Képek… – suttogta a nő, miközben a fejéből ömlött a vér, és szeme soha nem nyílt fel többé. – Képek… és hangok…

Aztán örökre elcsendesedett.

Connor visszaengedte a testet a földre.

– Hipnózis? – kérdezte bizonytalanul, mintha a többiektől várna választ.

Aztán még egy lövés hallatszott, majd egy test vágódott végig a földön.

A humán erők Főparancsnoka arcán egyetlen izom sem rezdült, csupán a szeméből lehetett kiolvasni valami rettenetes szomorúságot.

– Ma két bajtársat veszítettünk el… Intézkedjenek a temetésükről! – Felállt, és intett a kísérőinek, hogy kövessék, majd elhagyta a helyiséget. Furcsán görnyedt volt a testtartása, mintha iszonyatos terhet hordozna a vállain.

S meglehet, ez így is volt.