15. Hazafelé

Los Angeles, 2027. február 19.

A másik két csoport már ott volt a találkozási ponton, mire ők is befutottak. Bár mindvégig reménykedtek benne, hogy legalább egyik társuk túlélte a Hunter-Killer támadását, sem Monroe, sem Thayer nem volt ott. Ami azt jelentette, hogy meghaltak, vagy olyan súlyosan megsebesültek, hogy ez hamarosan bekövetkezik. S ők nem tudtak segíteni nekik.

Meisner furcsa gombócot érzett a torkában, valahányszor elvesztett társaira gondolt. Bár még csak órákban volt szinte mérhető, hogy találkozott velük, az egymásra utaltság, a bizalom, a gépek ellen vívott küzdelem bajtársakká tette őket. Hiányérzete támadt, hogy most nem lehettek itt. Igaza volt Kutyának, a felszínen erről szól az élet. A szerencséről. Egy darabig képébe röhöghetsz a halálnak, de a vége úgy is az lesz, hogy valahol, valamikor el fogsz bukni. Senki nem lehet annyira mázlista, hogy minden alkalommal elkerülje a halált. Senki.

Kutya gyorsan számba vette a többieket.

Egy sötét, valaha szenespincének használt kis lyukban kuporogtak valamennyien, ami első pillantásra aligha lett volna elegendő kilenc embernek, ám ha nem is túl kényelmesen, de mind bepréselődhettek ide.

Kutya sorra szólította az embereit, és azok halkan válaszoltak a nevük hallatán. A parancsnokbízott benne, hogy Monroe és Thayer épp elegendő tétel lesznek a veszteséglistán, ám sem Pedro, sem pedig Thorton nem felelt a nevére. Túl sötét volt ahhoz, hogy lásson minden arcot, ám akik vonásaira mégis vetült némi sápadt fény, azokról elégedettséggel keveredő szomorúságot és mérhetetlen fáradságot vélt leolvasni.

– Valaki röviden foglalja össze, mi történt! – kérte név nélkül Kutya a jelenlévőket. Valahogy ő is rettenetesen fáradtnak érezte magát, nem az átélt események, hanem az elvesztett társak miatt. Mindig ez volt a legrosszabb, s egyszerűen képtelen volt ezt feldolgozni. Persze a fájdalmas emlékek hamarosan elhalványulnak benne, de mindig ott lesz egy sötét, homályos folt az emlékezetében, benne a halott társak árnyképszerű vonásaival, hogy örökkön figyelmeztessék múlandóságára. Arra, hogy előbb vagy utóbb ő is egy lesz a múlt árnyai közül. Kutya félt a haláltól, noha ügyesen titkolta. Soha, senkinek meg sem fordult volna a fejében, hogy feltételezze, parancsnokukat csupán egy hajszál választja el a pániktól. Talán éppen ez volt az erőssége: a félelméből merített bátorságot ahhoz, hogy újra és újra belevágjon.

Úgy, ahogy oly sokan még ezen a világon.

– Minden úgy történt, ahogy elterveztük… – Calipso, a kettes számú csoport parancsnoka kezdte a beszámolót. – Gond nélkül eljutottunk a fegyverraktárig, s amikor a rakéta becsapódott a kupolába, akkor simán bemehettünk. A gépek minden figyelme egy külső támadásra irányult, eszükbe sem jutott, hogy már ott lapulunk tőlük alig karnyújtásnyira. A szervizalagúton hatoltunk be, ahogy az utasítás szólt. Odabenn kétfelé váltunk, ahogy terveztük. Mi a kommunikációs központ alatti helyiségbe indultunk, s ott megrongáltuk a fő tápkábelt és az egyik optikai gerinchálózatot. Nem tartott tovább két-három percnél az egész, s onnantól kezdve a kifelé menő adatforgalom gyakorlatilag megszűnt. Utána elhelyeztünk néhány detonátort és egy kevés plasztikot, és nekikezdtünk a visszavonulásnak. Ott vártuk be a többieket, a többit már én is Vandbergtől tudom. – Elhallgatott, mintha arra várna, hogy a nevezett folytassa, ami pár másodpercnyi csend után be is következett.

– Már elhelyeztük a robbanóanyagot, és visszafelé haladtunk, amikor hátulról robbanást hallottunk. Visszamentem megnézni, mi történt, és láttam, hogy mindketten halottak. Valahogy belefutottak egy V12-es becserkésző egységbe.

Kutya a homlokát ráncolta.

– Ezüsthernyót akartál mondani? – kérdezte halkan, és hangjából nem lehetett semmilyen érzelmet kiolvasni.

Vandberg gyorsan helyesbített.

– Persze – válaszolta. – Thorton annyira tele volt srapnellel, hogy csak a ruhája alapján ismertem fel. Pedro jobban járt, de már rajta sem lehetett segíteni. Halottak voltak. Csak ketten jöttünk ki, de az sem volt teljesen problémamentes.

Kutya elgondolkozva meredt maga elé, miközben megpróbálta szavakba önteni agya legmélyéről felbukkanó gondolatcsíráit. Ám egyelőre egyszerűen képtelen volt rá.

– Még két Ezüsthernyó jött ránk – folytatta Vandberg nyugodtan, s a hangjából mintha rejtett félelem hallatszott volna ki. – Mindkettőt szétlőttem, de az egyik majdnem elkapott minket.

A háttérből Lathram dörmögése hallatszott.

– Megerősítem. A farkam se tudja, hogy azok a kurva kis dögök honnan másztak elő, de annyi biztos, hogy ha nincs Vandbergnél plazma, akkor most mi is ott feküdnénk holtan valahol a romok alatt. Rohadt gyorsak voltak, gyorsabbak, mint bármelyik, amit eddig szétlőttem…

– Talán valami fejlesztett példány – jegyezte meg valaki, ám túl halkan ahhoz, hogy felismerni lehessen a hangja alapján.

Kutya felemelte a fejét.

– Rendben. A feladatunkat teljesítettük, hazatérhetünk… Két csoportra fogunk szakadni, mert a kiborgok alighanem hamarosan nekilátnak a körzet átfésülésének, sőt, egy ekkora csapás után alighanem komolyabb erőátcsoportosítás is várható. Reméljük, a Főparancsnokság kellőképpen felkészült a változásokra!

Várt egy kicsit, valakinek hátha lesz hozzáfűznivalója, ám a csoport túl fáradt volt ahhoz, hogy gondolkozzon. Vagy csak egyszerűen fegyelmezettek voltak? Végül is mindegy.

– Calipso! Tied a kettes csoport. Vedd magadhoz Lathram-t, s induljatok! Vandberg, te velünk jössz… hárman talán elboldogulunk valahogy. Első találkozás a Mogorva Csen kocsmájánál. Mindkét csoport fél órát várhat a másikra, aztán indul tovább a szokásos jelzéseket hátrahagyva. Kivárt egy kicsit.

– Kérdés? – kérdezte ezután.

Csend felelt a kérdésre. Ha volt is valakinek megjegyeznivalója, magában tartotta. Igaz, Kutya nem arányosan osztotta el az embereket, de alighanem jó oka volt rá. S a parancsnok híres volt megérzéseiről. Tudja, mit, miért csinál.

Kutya felmordult.

– Akkor indulás! Calipso, kaptok három percet… Igyekezzetek addigra felszívódni!

A gerillák további utasítások nélkül felálltak, majd egyenként, fegyelmezett rendben elhagyták a sötét helyiséget. Nem voltak búcsúszavak, ebben a háborúban csak a haldoklók búcsúzkodnak… már ha marad rá idejük.

Hárman maradtak.

– Nem kellett volna még egy ember mellénk? – kérdezte Vandberg.

Kutya megvonta a vállát.

– Kezdők vagytok még a felszínen… minél többen vagyunk, annál jobban akadályozzuk egymást. Hármunknak több esélye van hazatérni, mint ha négyen vagy öten lennénk. Calipso tapasztalt harcos, életben fogja tartani az embereit.

Vandberg nem fűzött több megjegyzést a döntéshez. Arca kifürkészhetetlen maradt a sötétségnek köszönhetően. Csak ült, és várta, hogy Kutya őket is indulásra szólítsa fel.

Cathy Meisner a két férfit fürkészte. Mivel ő ült legbelül, így ha halvány körvonalakként, de látta a társait. Furcsa gondolatok ötlöttek fel benne. Ezúttal nem idegen arcot látott maga előtt, hanem Vandberget. Tudta… valamiképpen érezte… hogy valami nincs rendben egykori társával. A gondolatok, az érzések, amit megosztottak egymással, mára emlékekké fakultak. Valami megváltozott, ám a nő egyszerűen képtelen volt megfogalmazni, hogy micsoda.

Szeretett volna beszélni valakivel erről, ám sem a hely, sem az időpont nem volt alkalmas. Talán ha eljutnak a gerillák valamelyik menedékére, ott lehetősége nyílik rá. Kutya egész kedves fickónak tűnt, arról nem is beszélve, hogy az elmúlt órák során valami láthatatlan kapcsolat alakult ki kettőjük között. Nem valamiféle vonzalom volt, hanem olyasvalami, amit talán a barátság szóval lehet a leginkább jellemezni.

Valami hasonló, ami közte és Vandberg között volt… hosszú hónapokkal ezelőtt.

Az első találkozási pontra nem sokkal azután értek, hogy Calipso és csoportja elhagyhatta ezt a helyet. Kutya intett a társainak, hogy pihenjenek meg egy kicsit, miközben ő szemügyre vette azt a néhány kavicsból és üvegdarabból készített furcsa ábrát, ami egy viszonylag jól védett helyen, a Mogorva Csen Kocsmájaként emlegetett hely hátsó traktusában találtak. Az ábrának szemmel láthatóan nem volt semmi értelme, bár egy kis fantáziával egy gyermekrajzokat idéző kacsát lehetett benne felfedezni, ám – úgy tűnt – elég információt hordoz magában, hogy Kutya mindent megértsen.

– Találkoztak egy kiborg járőrrel, de sikerült kitérni az útjukból – foglalta össze Kutya a társainak az ábra jelentését. – Baj nélkül jutottak el idáig, és Calipso a vágóhidat jelölte meg következő találkozási pontként. Öt percet pihenünk, és indulunk. Megpróbálunk valamennyit lefaragni a hátrányunkból, de emiatt nem fogjuk a rövidebb utat választani. Teljesítettük a feladatunkat, voltaképp nem számít, mikor érünk haza. Csak hazaérjünk!

Meisner bólintott.

Nagyon vágyott már arra, hogy megtudja, milyen érzés „hazaérni”. A fogolytáborban csak oda mehetett, ahova a kötelezettségei, a munkája engedték. A teljes élettere alig pár négyzetméter volt, s még ha a tábor egészét is nézzük, akkor sem tehetett meg egyvégtében száz lépésnél többet, hogy falba ne ütközzön. A felszínen eltöltött órák során megtanulta értékelni a szabadságot. S bár igazodnia kellett másokhoz, ezt önszántából tette, s nem parancsra. Csak rajta múlt, mit csinál.

S ebben volt valami hihetetlenül jó.

– Letelt az idő – jelentette be Vandberg, és már állt is fel, hogy indulásával kényszerítse ki a többiek indulását.

Kutya megütközve nézett rá.

– Még nem mondtam, hogy indulunk.

Vandberg lassan megfordult.

– Azt mondtad, öt perc pihenő. Letelt.

A parancsnok egy pillanatig kifürkészhetetlen tekintettel meredt a másik férfira, majd bólintott.

– Igazad van. Letelt az idő. Indulunk.

Meisnernek nem sok kedve volt elhagyni a menedéket. Kezdett rajta úrrá lenni a fáradság. Az elmúlt másfél nap során alig négy órát aludt, ráadásul a vállsebe felszakadt, bár ezt ügyesen titkolta. A pihenőt arra használta fel, hogy hátravonult, és megigazította a kötést. Ez segített egy kicsit, ám a nő kezdett elbizonytalanodni, ha arra gondolt, hogy még mekkora út állhat előttük. Mégsem kérdezett rá, mennyit kell még gyalogolniuk, látta, hogy a parancsnoknak van e nélkül is elég baja. Talán pihenőt kellene kérnem, gondolta, de aztán mégsem tette szóvá. Csak még egy kicsit kell kibírnia, aztán minden rendben lesz.

Némán haladtak egymás mögött. Kutya vezette a csoportot, hiszen csak ő ismerte a hazafelé vezető utat. Vandberg lépésekkel lemaradva követte, míg Meisner néha szem elöl is tévesztette a társait. Ilyenkor mindig megrémült egy kicsit, azonban csupán néhány lépésre volt szüksége, hogy ismét megpillantsa őket, s Kutya volt annyira előzékeny, hogy gyakran meg-megállt, hogy a nőnek lehetősége nyíljon beérni őket.

– Valami gond van? – kérdezte halkan az egyik ilyen röpke pihenő alkalmával.

Meisner megrázta a fejét.

– Csak egy kicsit fáradt vagyok – ismerte be, miközben leült egy kőre, hogy maximálisan kihasználja a pihenési lehetőséget.

Kutya elgondolkozva nézett a nőre.

– Tartsunk pihenőt? – érdeklődött, de a hangján érezni lehetett, hogy jobban szeretné, ha a nő összekaparná valahogy az utolsó erőtartalékait, és még bírná egy kicsit.

– Nem kell – rázta meg a fejét Meisner. – Talán majd egy óra múlva…

Kutya halványan, biztatóan elmosolyodott. – Addigra otthon leszünk – ígérte.

Vandberg felkapta a fejét.

– Ez biztos? – kérdezte.

Kutya kényszeredetten bólintott.

– Persze. Addig bírjátok ki valahogy!

A másik férfi megvonta a vállát. Cseppet sem látszott fáradtnak vagy kimerültnek: hihetetlen tartalékai lehettek.

– Nem probléma – jelentette ki magabiztosan. Kutya a nőre nézett.

– Na, gyerünk, szedd össze magad!

Meisner felállt, de olyan érzése volt, hogy menten elájul. Amíg ült, az erő észrevétlenül elszivárgott lábaiból, s most valahogy úgy érezte magát, mint a kisgyermek, aki most tanul járni. Aztán a férfi megfogta a karját, és ez az érintés segített neki, hogy valóban összekapja magát. Maga sem hitte volna, hogy meggyötört testében még ennyi erő lapul, ám feltámadt benne a düh, és ez elfújta a fáradságát. Nem azért szökött meg, nem azért csinálta végig az egészet, hogy most, alig pár lépéssel a cél előtt kibukjon.

Cél? Miféle cél?

Nem volt idő tovább gondolkozni. Kutya megint megindult, s neki is menni kellett, ha nem akar lemaradni.

Némán suhantak előre az árnyékok között, egy időre maguk is eggyé válva azokkal. A távolban mintha HK-k zúgtak volna, és nem sokkal később fegyverropogás törte meg a viszonylagos csendet. Meisner őszintén remélte, hogy nem a csapat másik fele keveredett tűzharcba a kiborgokkal.

A lövések hallatán a csoport parancsnoka egy másodpercre megállt, fülelt egy kicsit, majd megcsóválta a fejét.

– Ez valami portyázó géposztag lesz – jelentette ki magabiztosan. – Nem minket üldöznek, és százat tennék egy ellenében, hogy még csak közünk sincs a fegyverraktárhoz… Ennek ellenére jobb lesz, ha odalent folytatjuk az utunkat… akkor biztosan nem szúrnak ki. Mindenesetre készüljetek rá, hogy a föld alatt esetleg belefuthatunk egy-két Ezüsthernyóba! Mostanában elég gyakran kísérik a harctéri egységeket.

Vandberg körbenézett.

– Hol megyünk le? – kérdezte gyakorlatiasan. Kutya egy felborult teherautóra mutatott.

– Ott lennie kell egy lejáratnak. – A homlokát ráncolta, mint ki erősen gondolkodik, de a szeme sarkából a másik férfit figyelte. – Látod, ott van a falon a jelzés…

A falon valóban árválkodott egy grafiti, igaz, jelentős részét már a vakolattal együtt leverte egy hosszú sorozat, ám annyit még mindig ki lehetett venni belőle, hogy valamiféle démonpofát és egy számsorozatot – 666 – ábrázol.

Vandberg bólintott, bár korántsem tűnt annyira magabiztosnak, mint korábban.

– Persze… csak nem figyeltem eléggé.

Kutya bólintott. Arcáról nem lehetett semmit sem leolvasni.

– Akkor gyerünk! – szólt oda Meisnernek. – Odalenn egy kicsit akár pihenhetünk is!