20. Hírnökök

Los Angeles, 2027. február 21.

Amikor a páncélautó csikorogva fékezett, a félálomból éppen felriadó Meisner egy pillanatig azt hitte, találatot kaptak. Aztán megérezte a vállán Kutya ölelő kezét, és ettől megnyugodott. A férfi, mintha csak rajta kapták volna, gyorsan elengedte a nőt, és előrelépett a sofőrfülkét és a rakteret elválasztó kis ablakhoz, majd megkopogtatta azt.

– Megérkeztünk? – kérdezte, amikor az ablak kinyílt, de helyette csak valami bugyuta dallamot, kapott válaszul. Már ott tartott, hogy még egyszer felteszi a kérdést, amikor valakik kinyitották a hátsó ajtót.

Sötét ruhás fegyveresek álltak félkörben, plazmavetőjük csöve az érkezőkre szegeződött. Viharvert vonásaik arról árulkodtak, hogy szükség esetén nem haboznának használni.

Meisner felnyögött.

– Ez sem kezdődik túl jól…

– Kifelé! – intett az egyik gerilla a plazmavetője csövével, majd mutatta, merre menjenek tovább.

Meisner arra számított, hogy a gerillák követni fogják őket, de tévedett. A katonák egyfajta sorompóként funkcionáltak, ám miután leszállították a kocsiról a két jövevényt, ismét elfoglalták a helyüket, s amikor pár lépés után Cathy Meisner visszanézett a válla fölött, már csupán ugyanazt a sikátort látta, ahol kiszálltak. A katonák nem voltak sehol.

– Csak úgy, kíséret nélkül? – kérdezte szinte csak az ajkait mozgatva Meisner.

Kutya megrázta a fejét.

– Meg lennék lepődve… Szerintem most is figyelnek, s ha nem úgy cselekszünk, ahogy kell, akkor egyszerűen cafatokra lőnek…

Meisner elhúzta a száját.

– És ki mondja meg, mit kell tennünk?

Kutya elvigyorodott.

– Ja, azt senki.

– Mit ne mondjak, rohadtul biztató tudsz néha lenni… – vágott vissza Meisner. Határozottan biztonságban érezte magát a férfi mellett.

A sikátor sötét volt, ám ahhoz épp elegendő volt a fény, hogy ne törjék össze magukat. Néha vörös nyilak cikáztak a levegőben, megerősítve az érkezők gyanúját: nincsenek egyedül. Azok a fények átkozottul emlékeztettek egy lézeres célkeresőre.

– Meddig kell mennünk? – súgta a nő.

– Fogalmam sincs – érkezett a válasz.

Mintha csak erre a párbeszédre vártak volna, a közelben egy fénykör gyulladt – oldalt és bent az épületben, szinte alig lehetett észrevenni –, majd valaki határozott hangon odaparancsolta őket.

Mivel egyiküknél sem volt fegyver, azt előrelátóan a sofőrfülkébe kellett bepakolniuk, így megmotozni sem sok értelme lett volna őket. Valami azonban mégis történhetett, mert mindketten erőteljes zúgást hallottak, majd apró szikrák pattogását.

Mi a fene ez, akarta kérdezni Meisner, ám nem maradt rá ideje.

– A nő marad, a férfi lépjen előre!

Kutya engedelmeskedett. Miután a fényből kilépett a sötétbe, Meisner számára gyakorlatilag láthatatlanná vált. Egy darabig megpróbálta a lépések alapján eldönteni, hogy vajon ott maradt a közelben, vagy elvezették valahova, de a zúgás miatt egyszerűen képtelen volt erre.

– Vetkőzz!

A felszólítás megdöbbentette Meisnert. Tétován megrázta a fejét.

– Vetkőzz! – ismételte türelmesen a hang. – A műszer mutat valamit, és biztosra kell mennem. Valószínűleg egy jeladó. Talán a ruhádban van, talán a testedbe ültették.

Meisner homloka gyöngyözni kezdett. Jeladó? Ennél rosszabbat el sem tudott képzelni. A Skynet akkor csupán hosszú pórázon tartotta, de soha nem engedte el igazán. S ahol egy jeladó lehet, miért ne akadhatna valami más is? Mondjuk egy miniatűr bomba, ami talán nem elég nagy, hogy kárt tegyen egy épületben, de őt biztosan apró cafatokra szaggatja.

Már nem volt ellenvetése a vetkőzés ellen. A koszos ruhadarab sorra lekerültek róla, s az utasításnak megfelelően valamennyit kihajította a fénykörből. Hallotta, hogy valaki felveszi azokat, majd nyilván tüzetes vizsgálatnak vetették alá.

Amikor teljesen meztelenül állt ott a hidegben, és kezével a szemérmét próbálta takarni, arra gondolt, rosszabb már nem jöhet.

Tévedett.

– A ruházatod tiszta. Benned van valami…

A hang nem volt dühös vagy kárörvendő, egyszerűen közölte a tényeket.

– Most odamegy hozzád valaki. Tárd szét a kezed, állj terpeszbe, és ne mozogj! A saját érdekedben… – A hang közömbös volt.

Csak a munkájukat végzik, szuggerálta magának Meisner, ám átkozottul nehéz volt ennyire kiszolgáltatottan várni a vizsgálatot. Egy pillanatra a Skynet laboratóriumaiban végzett vizsgálatok jutottak az eszébe: ott érezte ennyire tehetetlennek magát.

Vajon mikor ültették bele a jeladót?

Évekkel ezelőtt, hogy esélye se legyen a szökésre – Vandberg halálát is ez okozta volna? –, vagy kifejezetten erre az alkalomra kapta? Végtére is oly mindegy.

Egy alacsony, szikár nő lépett elő a sötétből. Szürkésbarna egyenruhát viselt, mely szinte tökéletesen elrejtette nőiességét. Rövid haja egy fiatal fiúhoz tette hasonlatossá, ám a mozgása leleplezte.

Legalább erre gondoltak, motyogta az orra alatt Meisner. Nehezen tudta volna elviselni, ha egy férfi tapogatja végig. Bár azt is elviselte volna.

A nő azonban nem ért hozzá Meisnerhez. Egy lapos fémlapot tartott a kezében, melyből vékony drót vezetett a fénykörön kívülre. Ezt a fémlapot húzta végig Cathy Meisner teste felett, gondosan ügyelve arra, hogy egyetlen aprócska hely se maradjon ki.

Nem volt megalázó.

Csupán átkozottul szakszerű és precíz.

Meisner igyekezett valami másra gondolni, miközben a vizsgálat folyt. Már teljesen átfázott; a hideg szinte a csontjáig átjárta testét. Zavarta a tudat, hogy csupán egy eszköz a Skynet a kezében, mint ahogy az volt Mortimer Vandberg is. Szinte észrevehetetlenül vékony szálak kapcsolták össze őket a halott Alfával. Meisner valami mögöttes célt sejtett az eddig történtek mögött, ám egyszerűen képtelen volt ezt szavakba önteni: a megérzéseket nem lehet elmondani.

– Bal váll! – szólt hátra a vizsgálatot végző nő. – A kötés alatt lesz, esetleg a kötésben.

Meisner lassan oldalra fordította a fejét. Őszintén remélte, ez az aprócska mozdulat még nem fog semmiféle retorziót kiváltani a fénykörön kívül figyelő fegyveresekből.

– Kerítsetek egy orvost! – hallatszott valahonnan kintről. – Lehet, hogy a húsba van ágyazva, és akkor nem vághatjuk ki csak úgy!

Meisner a hideg ellenére verejtékezni kezdett.

– Valaki adjon egy takarót! – Ez Kutya volt.

Végre valakinek eszébe jutott, gondolta hálásan Meisner, aztán a legkevésbé fájdalmas megoldást választotta: elájult. Eletében másodjára.

Egy hosszú folyosón tért magához. Melegség ölelte körül, és valaki egy poharat tartott a szájához, miközben megtámasztotta a fejét, hogy könnyebben tudjon inni. Meisnernek a szemét sem kellett kinyitnia, hogy tudja, ki kuporog ott mellette.

– Köszönöm – suttogta hálásan.

– Megtalálták a jeladót – árulta el Kutya. – Szerencsére csak a bőr alá volt beültetve, így a doktor viszonylag gyorsan és egyszerűen el tudta távolítani. Mindenesetre még egyszer átvizsgáltak, sőt, azt hiszem, meg is röntgeneztek, de nem találtak semmit. Tiszta vagy.

– Mi lett a jeladóval? – nyögte a nő.

Kutya elmosolyodott.

– Nos, nem törték össze, pedig szívem szerint én magam tapostam volna apró darabokra… Valakinek azonban eszébe jutott, mi lenne, ha elküldenénk valahova. A Skynet bizonyára akkor fog célba érkezettnek tekinteni, ha huzamosabb időn keresztül nem mozdulsz el valahonnan, vagy útjaid mindig ugyanoda futnak vissza… El kell ismerni, nem volt rossz terv. Amolyan második esély. Az Alfa lebukott, de te eljutottál egészen idáig. S bár keresztülmentél jó néhány megpróbáltatáson, egyetlen kutya sem reagálna rád. Ember vagy, s ez a legagyafúrtabb csel az egész tervben. Senki nem gyanakodna rád. Ha nincsenek azok a képek, akkor soha nem szúrtuk volna ki a jeladót.

Meisner lassan kortyolgatta a meleg italt.

– Iszonyú volt – vallotta be. – Ott álltam teljesen kiszolgáltatva… mintha gépek vizsgáltak volna. Ugyanolyan érzéketlen volt mindenki.

Kutya elfordította a fejét.

– Meg kellett tenniük – próbálta védelmébe venni a bajtársait.

Meisner felsóhajtott.

– Tudom. Ez volt a legrosszabb az egészben. Hogy tudtam, egyszerűen nincs más választásunk. Mindenképpen bizonyosságot kellett szereznem, s ha ennek ez volt az ára, azt mondom, megérte.

Kutya gyengéden megsimogatta a nő haját.

– Nagyszerűen viselkedtél…

Meisner nem tudta, hogyan reagáljon. Kezdett valamiféle vonzalmat érezni a férfi iránt, közelsége megnyugtatta, ám úgy gondolta, jobb lenne még várni egy kicsit, amíg a dolgok rendeződnek.

Hiszen erre végre minden esélyük megvolt.

Nem húzódott el. S ez akár biztatás is lehetett.