4. Esély

Los Angeles, 2027. február 18.

Cathy Meisner, bár nem tartotta különösebben számon az időt, pontosan három percet várt, mielőtt meghozta volna döntését. Ez idő alatt lassan még egyszer körbesétálta a helyiséget, sőt, a kezelőszékbe is visszaült egy rövid időre, ám a benne tomboló feszültség nem hagyta nyugodni. Érezte, hogy hamarosan történni fog vele valami, ami gyökeres változást hoz az életében, ám képtelen volt eldönteni, hogy várja, avagy elutasítsa azt. Kiszakadni a megszokottból… annak, aki soha nem tapasztalt mást, nagyon nehéz.

Biztos volt benne, hogy ha kilépne a folyosóra, az ott várakozó kiborg nyomban visszaterelné ide. Vagy ki tudja? Csak abban lehetett biztos, hogy várja odakint egy gép. Soha, egyetlen fogoly sem hagyhatta el a tábor területét felügyelet nélkül. Az ilyen szökésnek minősült volna, s ennek megfelelő következményekkel számolhatott, aki mégis megpróbálkozott ezzel az ostobasággal.

Meisner egyszer látott egy foglyot, aki besokallt, és nem foglalkozva a tilalommal, nekivágott a folyosónak. Meg akart halni, mert még azt is jobbnak tartotta a fogságnál.

Összesen kilenc lépést tett meg.

Meisner számolta.

Aztán valami villant – utóbb még meghatározni sem sikerült, honnan –, és az engedetlen humánból nem maradt több néhány megfeketedett csontnál, egy kitaposott cipőnél és egy sötét foltnál a folyosó acélpadlóján, amit alig egy perccel később automaták takarítottak el, a többi maradvánnyal egyetemben.

Plazma, mondta akkor valaki, aki még megérte, hogy a felszínen harcolhatott a gépek ellen.

Plazma. A szó örökre Meisner emlékezetébe vésődött, és a kép, ami társult hozzá, elegendő volt ahhoz, hogy valahányszor emlékezetébe idézte, kövér izzadságcseppek kezdjenek gyöngyözni a homlokán, gyomra ököl nagyságúra húzódjon össze, miközben a gerincvelője úgy remeg, mintha áramot vezetnének keresztül rajta.

A nő nem bírt tovább várni. Átsétált – vagyis inkább átaraszolt – azon az ajtón, melyen túl a doktornőt sejtette. Egy újabb, rideg fémfalakkal határolt folyosóra jutott, ami csupán annyiban különbözött azoktól, melyeken eddig járt, hogy a levegő valahogy frissebb, ugyanakkor hidegebb is volt. Mintha valahol a közelben lenne egy csatlakozás a felszín felé, melyen át hatalmas ventilátorok folyamatosan ontják a friss levegőt.

Érdekes módon a hideg Vandberget juttatta az eszébe. A férfit, akinek talán sikerült megtennie, amit rajta kívül soha, senkinek.

Szabadság…

Meisner akaratlanul is nyelt egyet, mint a gondolat nem egy fogalomhoz, hanem valami kézzel fogható dologhoz társult volna. Valamihez, amit soha nem érzett, ami, kellemes ízeket ébreszt a szájában, és legalább néhány másodpercre megajándékozza az örömmel.

Először kiáltani akart, azonban az évek alatt a kiborgok megtanították a humánokkal, hogy a hangos szó a büntetendő cselekmények közé tartozik, ezért a foglyok megtanultak kézjelekkel és suttogva elmormolt, rövid szavak segítségével társalogni egymással. Ez alól csak a szálláshely volt kivétel, ahol ha nem is kiabálva, de normál hangerővel válthattak szót egymással, és a rövid mondanivaló helyett bővebben is kitárgyalhatták, ami az eszükbe jutott.

Meisner csendben maradt hát.

Első gondolata az volt, hogy talán mégis az lenne a legjobb, ha visszatérne a vizsgálóba, és ott várná meg a doktornő visszatérését. Az idő végül is neki dolgozik, ilyen sokat úgysem henyélt még soha. Ugyanakkor képtelen volt megülni a fenekén, volt valami megmagyarázhatatlan belső késztetés, ami azt sugallta neki, hogy induljon.

Induljon… de hova?!

Megrázta a fejét, mintha ez a mozdulat elűzhetné az eretnek gondolatot, ám használni nem használt. Sürgető késztetést érzett, hogy induljon, noha fogalma sem volt arról, hova is vezethetne az útja. A táboron kívül nem ismert más helyet, emlékei között legalábbis soha nem bukkant fel ilyen.

Mi akkor ez most?

A folyosó mindkét vége acélborítású ajtókhoz vezetett. Az ajtókon nem volt zár szerkezet, sem olyasmi, ami akár egy kicsit is hasonlított volna hozzá, mindössze vállmagasságban villogott a közepén néhány apró, vörös fény.

Meisner egyszer már látott ilyet, s amennyire fel tudta magában idézni, sem a foglyok, sem az őket kísérő gépek nem tettek semmit annak érdekében, hogy az ajtó kinyíljon, mégis, amikor már csupán néhány lépés választotta el az első embert attól, az magától kitárult.

Vajon előttem is kitárulna, ötlött fel Meisnerben a gondolat. Aztán jött a második gondolat is, az ember veleszületett kíváncsiságából fakadva: és mi van mögötte?

Megint megrázta a fejét.

Fogalma sem volt, hogyan születhetnek ilyen gondolatok elméjében. Neki, akinek élete volt az engedelmesség, s egyben a túlélés záloga is, most olyan helyzetbe került, amikor talán újra kell értékelni mindent, amit eddig gondolt, amiben eddig hitt.

Indulj és keresd meg…

Keresd meg? Miféle gondolat ez, honnan jött és kire utal? Meisner kezdte elveszíteni a lába alól a talajt. Mintha egy furcsa, megmagyarázhatatlan álom kezdett volna áttüremkedni a valóság határán, hogy magába fogadja és elkábítsa.

Már nem érdekelte, merre van a doktornő. Igazság szerint a kiborgok sem érdekelték, mint ahogy a Skynet sem. Nem félt a büntetéstől, mert egyszerűen nem vette számba a lehetséges következményeket.

Találomra választott.

Legalábbis úgy hitte…

Balra indult, bár ez az ajtó egy kicsit távolabb volt tőle, mint a másik. Valahol, tudata legmélyén ott motoszkált a gondolat, hogy mi lesz, ha az ajtó zárva marad, ám amikor öt lépésre megközelítette, a fémlap oldalra siklott, bele a falba, mely könnyedén magába nyelte.

A folyosó egy hatalmas raktárhelyiségbe torkollott. Cathy Meisner egy pillanatra eltöprengett azon, hogy vajon a folyosó túloldalán mi várt volna rá, de nem ment vissza megnézni. A raktárt legalább tízembernyi magasságú acélpolcok töltötték ki – a falak mellett, de a helyiség közepén is, egymással párhuzamosan elhelyezettek –, s minden polcon ládák terpeszkedtek, oldalukon furcsa, érthetetlen jelekkel és vonalkódokkal.

A méretek alapján akadtak olyan ládák is, melyek akár egy teljesen összeszerelt kiborgot is magukban rejthettek, ám Meisner arra tippelt, hogy alkatrészekkel vannak tele. Talán egy új széria összeszereléséhez, talán egy közeli javítóbázis számára… a nő számára ez teljesen mindegy volt.

A helyiség túl nagy volt egy ember számára, a polcok mennyisége már önmagában is elborzasztotta a szemlélődőt. Legalább ötszáz kiborgra való alkatrész lehetett itt eltárolva, és nem csupán olyan gépekhez, amilyenekkel nap mint nap találkoztak, hanem azokhoz a gigászi monstrumokhoz is, melyekkel néhanapján szembesülhettek, amikor néhány fogolynak a felszínen kellett elvégeznie valamilyen munkát.

Cathy Meisnernek volt egy olyan érzése, hogy már nem először jár ezen a helyen, pedig a legjobb tudomása szerint nem hogy őt, de más foglyot sem engedtek a kiborgok ilyen raktárak közelébe. A kintről érkezett foglyok között akadtak olyanok, akik egy darabig számon tartották, hány kiborggal találkoztak, azok milyen útvonalakon haladtak el, pontosan mikor… ám amikor nyilvánvalóvá vált, hogy ebből a táborból lehetetlen megszökni, ezek az információk értéküket veszítették, hiszen esélyük sem volt arra, hogy valamiképp visszajuttassák azokat a felszínen harcoló társaikhoz.

Valahonnan, a falak túlsó oldaláról monoton puffanások hangja érkezett. Mintha egy gigászi kalapács éppen valami fémdarabot lapítana. A hang nem volt túlságosan zavaró, ám ahhoz épp elegendőnek bizonyult, hogy néhány pillanatra Meisnerben megálljon a szívverés. Azt hitte, lövések hangját hallja, ám amikor rádöbbent az igazságra, bosszankodni kezdett a balga ötleten.

Fogalma sem volt arról, mit csináljon.

A doktornőt remélte megtalálni az ajtó mögött, ám helyette egészen másra bukkant. S bár nem gondolta végig, a lelke mélyén tudta, hogy a másik ajtó mögött is valószínűleg hiába keresné a másik nőt. A doktornő eltűnt, és Meisnernek fogalma sem volt róla, miért és hova. Mintha csak egy kósza álom lett volna, mely ébredés után néhány másodperccel máris ködös emlékké fakul.

Ha nem látja a kötést a seben, akkor még a doktornő létezését és a vele való találkozását is kétségbevonta volna. Igaz, a doktornő által ígért ajándékok – az antibiotikum, a kötszer és a fájdalomcsillapító – elmaradtak, de Meisner sejtette, hogy ez alighanem külső tényezőknek köszönhető.

Talán tovább kellett volna várnia, vagy vissza kellene fordulnia…

Elhessegette magától a gondolatot.

Átlépett egy határvonalat, ahonnan nincs visszaút. Bár még egyetlen géppel sem találkozott, s valószínűleg az eltűnését sem fedezték fel… ám nem akart már visszamenni. Még akkor sem, ha következmények nélkül megtehetné.

S ami a legfurcsább volt az egészben, fogalma sem volt arról, mit miért tesz. Eljutott eddig, de nem tudta, hogyan tovább, mint ahogy azt sem, mi motiválta arra, hogy a biztonságot a bizonytalanra cserélje.

Kockáztatott… a semmiért.

Vagy mégis lehet valamit nyerni ezen az átkozott játszmán?

A túlélésen kívül…

Meisner távoli robbanás dörejét hallotta. A talpa alatt megremegett a talaj, és ha nem kapaszkodik meg az egyik állványban, akkor a földre zuhan. A robbanásnak közelebb kellett lennie, mint azt a hang alapján gondolta.

Mi a pokol volt ez, kérdezte magától, ám a kérdés válasz nélkül maradt. Várta, hogy a robbanás és a rengés megismétlődjön, ám nem történt más.

Meisner némi elismeréssel gondolt a raktár kialakítóira, mivel egyetlen láda sem csúszott le a polcokról és tört össze a földön. Gondosan rögzített csomagok voltak, melyekben még egy ekkora rengés sem tudott kárt tenni.

Meisner hallotta, hogy fémes csattanások visszhangzanak a folyosón, ahonnan érkezett. Kiborgok közeledtek, s már csupán másodpercek kérdése, mikor csúszik oldalra az ajtó, s a gépek mikor látják meg őt… a szökevényt.

Cathy Meisner nem volt idealista. Pontosan tudta, mi vár rá, ha a kiborgok felfedezik a raktárban. Nem fognak kérdéseket feltenni, és az elfogásával sem próbálkoznak majd. Számukra mindez felesleges.

Plazma…

Amikor a nő leguggolt az egyik láda mögött, és megpróbált négykézláb minél távolabb araszolni az ajtótól, nem az esze vezérelte, hanem az ösztönei. A túlélés, mely évezredek óta a génjeinkbe van táplálva. Olyan gyorsan mozgott, amennyire csak tudott, mindössze arra ügyelt, hogy mindvégig takarásban maradjon. A polcok sokasága a segítségére volt, és a néhol meglévő lyukak – ahol a polcokon, nem sorakoztak ládák – segítségére voltak, hogy egyre távolabb kerüljön az ajtótól.

Innen már nem volt visszaút.

Furcsamód a gondolat félelem helyett inkább megkönnyebbülést hozott.

Nem próbálta meglesni a kiborgokat, inkább a hangok alapján kísérelte megbecsülni, hányan lehetnek. Volt némi tapasztalata a fémes csikordulások azonosításában, hiszen nap mint nap találkozott velük, s némelyiket már névvel is felruházta. Hiába voltak sorozattermékek, futószalagról legördülő, külsőben és belsőben tökéletesen azonosak a gépek, az emberek megtanultak különbséget tenni közöttük, s egymás között nevekkel hivatkoztak rájuk. S bár nem sok valóságalapja lehetett, mégis akadtak olyan foglyok, akik egyik-másik gépet a többinél gonoszabbnak, kegyetlenebbnek vagy éppen békésebbnek tartották. Noha a gépek viselkedése látszólag semmiben nem különbözött egymástól, mégis, ezt Cathy Meisner is többször tapasztalta, egyazon helyzetben ritkán döntöttek kétszer ugyanúgy. Mintha valóban gondolkoztak volna, s nem egy felsőbb hatalom utasításait követték volna.

Cathy Meisner elég sokat tudott a Skynetről, ám tudása javarészt azoktól a foglyoktól származott, akik később kerültek hozzájuk. Ezek az emberek hatalmas, elkeseredett küzdelemről beszéltek, az emberek és a gépek háborújáról. A Skynetet valamennyien megpróbálták kézzelfoghatóan leírni, ám mindenki másként képzelte el. Abban azonban mindenki egyetértett, hogy ő a felelős az emberi civilizáció pusztulásáért, s ha nincs egy férfi, aki utat mutat a sötétségből kifelé, akkor mára már az egész bolygót a gépek uralnák.

John Connor nevét többnyire valami furcsa, megmagyarázhatatlan áhítattal emlegették a foglyok, számukra egyfajta isten volt, a legfőbb vezető, aki nélkül egyszerűen elképzelhetetlen lett volna az ellenállás. Egy katonai zseni, aki ember létére képes volt felvenni a harcot a Skynettel, s hátrányukat a maguk javára fordítva erős, ütőképes csapatot szervezett a magányosan harcolókból, s ennek köszönhetően mostanra a háború némileg kiegyenlítettebbé vált. Valamennyi fogoly biztos volt benne, hogy csak idő kérdése, hogy mikor söprik el a gépeket, ám ha a háború végének időpontja szóba került, akkor senki nem volt, aki megnevezett volna egy konkrét évet.

Ez a háború a teljes pusztulásig fog tartani, mondta egy himlősarcú, sebektől barázdált képű asszony egyszer a foglyoknak. Vagy mi, az emberek tűnünk el végleg a föld felszínéről, vagy a kiborgok… Közöttünk nem lehet béke…

Másnap az asszonyt a kiborgok elvezették, és soha többé nem tért vissza. Cathy Meisner meg volt győződve arról, hogy az előző este mondottakért kellett bűnhődnie.

S voltaképp nem is tévedett.

Mindez ma már csak emlék.

Mint ahogy a társai is. Soha nem tér vissza hozzájuk. Innen nincs visszaút.

A kiborgok a raktár középső részén emelkedő polc-sorhoz igyekeztek, már amennyire Meisner a hangok alapján meg tudta állapítani. Más típusúak voltak, mint akik őrizték a foglyokat. A fémes csendülések mellé valami furcsa, ismeretlen surrogás vegyük, és beletelt egy kis időbe, amíg a nő rájött, hogy apró lánctalpak hangját hallja.

Egy láda mögött kuporgott, ami elég nagy volt ahhoz, hogy akár felállva is eltakarja, ám a nő nem kockáztatott, minél kisebb helyre próbálta összehúzni magát. Soha nem volt fegyvere, ám jelen helyzetben még egy plazmapuskával sem kísérelte volna meg a támadást. Talán lesből lelőhetne egy kiborgot, de hármat vagy négyet semmiképp, márpedig a raktárban lévő gépek legalább ennyien voltak.

Lélegzet-visszafojtva várta, hogy valamelyik gép felé induljon, s magában felkészült a halálra. A percek azonban nem hozták el a végzetet, sőt, amennyire meg tudta állapítani, a gépek is végeztek a feladatukkal, mert mintha fémládák csusszantak volna ki a helyükből, acéllánc csikorgását is hallotta, majd a kiborgok az ajtó felé indultak.

Semmi jel nem mutatott arra, hogy felfedezték volna a szökevényt.

A raktárban nem voltak kamerák, vagy ha igen, akkor olyan helyen helyezték el azokat, ahol Meisner egyszerűen nem láthatta. Így aztán a nő joggal remélhette, hogy egyelőre senki nem fogja keresni… feltéve, hogy a doktornő még nem ért vissza a kezelőbe, s hogy önmagát mentse, nem jelentette nyomban a szökést. Igaz, ha jobban belegondol, az ottani kamerák bizonyára rögzítették, merre hagyta el a kezelőt, s nem sok lehetősége volt, merre induljon.

Valószínűleg már keresik is…

A gondolatra kiverte a víz, ám a félelem épp olyan gyorsan elmúlt, ahogyan érkezett. Neki úgyis mindegy volt. Az, hogy mikor fedezik fel a „szökését”, voltaképp nem számít. Amikor ez bekövetkezik, akkor percek alatt megfogják találni. A Skynetnek mindössze ki kell küldenie a folyosóra két kiborgot, hogy mindkettő ellenőrizze az ajtók mögötti területet.

Itt semmiképp nem maradhat.

A cél egyszerű volt, a megvalósítás azonban a lehetetlenséggel tűnt határosnak. A raktár nem olyan helynek tűnt, amelyiknek egynél több kijárata van… legalábbis a falak mentén mindenhol polcok magasodtak.

Könnyű szellő simított végig az arcán.

Szellőzőnyílás, ötlött nyomban az eszébe. Azt már a táborban is megbeszélték – a maguk egyszerű jelbeszéde segítségével –, hogy ha létezik innen kifelé vezető út, az a szellőzőkön keresztül kell vezessen. Ha valaki be tudna jutni oda, akkor talán kijuthatna.

Talán… s ez az esély alig volt valamivel több a semminél. De több volt.

Ha itt marad, meghal.

Egyszerű, mint az egyszeregy.

Megpróbálta megtalálni az egyik szellőzőnyílást, ám a raktár elég nagy volt, és a polcok csak nehezítették a keresést. Mivel valószínűnek tűnt, hogy az ilyesmit nem földközelben helyezik el, ezért Cathy Meisner elsősorban a falak felső harmadát figyelte, miközben mindvégig igyekezett olyan helyen haladni, hogy az ajtón esetlegesen belépő kiborgok ne vehessék azonnal észre.

A ventillátorok zúgását hamarabb meghallotta, hogysem észrevette volna azokat. Igazság szerint nem is voltak nagyon elrejtve, mert azon a helyen a polcok magassága kisebb volt a többinél, így könnyen észrevette. A hatalmas acéllapátok megállás nélkül forogtak, és szemernyi kétség sem fért ahhoz, hogy mi történne vele, ha oldalba kapná az egyik lapát. Talán nem vágná ketté, de hogy nem maradna életben, az biztos.

Megspórolná a fáradságot a kiborgoknak…

Öngyilkosságnak mindenesetre kiválóan megtenné. Csak a fejét kellene a lapátok közé dugnia, s többé nem lenne gondja semmire.

Talán nem is fájna…

A szellőzőnyílást drótháló fedte, melynek apró lyukain talán az ujja sem férne át, nemhogy ő maga. S mivel semmilyen szerszám nem állt a rendelkezésére, ezért a menekülési útvonal elérhetetlen maradt a számára. Kettős akadály állt előtte: valahogy el kellene onnan távolítani a dróthálót, majd néhány másodpercre – amíg átbújik – leállítania a lapátokat.

Zsákutca.

Miközben kétségbeesetten törte a fejét, tisztában volt vele, hogy minden egyes eltelt másodperccel csökkennek életben maradási esélyei. Ami amúgy sem volt túl jelentős.

Mondhatni a tizedesvessző után néhány nulla, s talán azután egy egyes.

Istenigazából fogalma sem volt arról, miért is vágott bele ebbe az ostobaságba. Maradnia kellett volna a kezelőben, türelmesen megvárni a doktornőt, majd visszatérnie a társaihoz. Ennyi és nem több. A szabadságról, a menekülésről álmodozni ezen a helyen az öngyilkosság egyik formája.

Cathy Meisner egyre biztosabb volt benne, hogy a Skynet játszik vele. Szándékosan hozták ebbe a helyzetbe, s ő volt olyan ostoba, hogy megpróbált élni a lehetőséggel. Meglehet, akkor is meghal, ha ott marad a kezelőben, hiszen a Skynet pusztán azért is megölethette, amiért nem fogadta el a felkínált lehetőséget.

Így nyert néhány percet.

Nyert egy kis időt, de minek?

Most már azonban nem volt olyan helyzetben, hogy feladja. Még ha az is lett volna a könnyebb. A szellőző tűnt az egyedüli menekülési útvonalnak, azzal kellett hát megpróbálkoznia. Találomra esett neki a ládáknak, és szerencsére a kinyitásuk nem okozott különösebb problémát, bár tartott ettől. Mindössze egy különös alakú fogantyút kellett oldalra tolnia, majd elfordítania, és a láda fedele egy hangos kattanással megemelkedett. Szerencsére a fedél nem volt különösebben nehéz, bár alaposan megizzadt, mire a negyedikben végre talált egy olyan lapos fémdarabot, melyet sikerült kiemelnie a ládából; a többiben szétbonthatatlanul egybeépített alkatrészek hevertek.

A lapos fémdarab felsértette a kezét, de nem igazán foglalkozott vele. A fájdalom elviselhető volt, valószínűleg az előzőleg kapott fájdalomcsillapítónak köszönhetően. Körülbelül olyan volt a helyzet, mintha egy kötőtűvel indulna egy páncélos lovag ellen.

A polcokon való felkapaszkodás nehezebben ment, mint gondolta. A fém éles volt, és nem igazán lehetett jól megkapaszkodni benne. A ládák szerencsére elég súlyosak voltak ahhoz, hogy amikor rájuk támaszkodik, hogy feljebb juthasson, ne zuhanjanak le.

Mintegy nyolc méter magasra kellett felkapaszkodnia, s ha van lehetőség az idő mérésére, alighanem megdöbbent volna, amikor kiderül, hogy mindez három és fél percet vett igénybe. Rengeteg időt pazarolt, ám most igyekezett nem gondolni arra, hogy vajon keresik-e már.

Ha igen, akkor halála előtt úgyis megtudja. Vagy nem.

A raktár maximális kihasználtságát jellemzi, hogy a legfelső polcok épp úgy meg voltak pakolva, mint a legalsók. Cathy Meisnernek az egyik láda tetején kellett egyensúlyoznia, ám ennek is volt némi előnye; így nem felfelé kellett próbálkoznia a rács lefeszítésével – ez valószínűleg jobban megviselte volna amúgy is remegő izmait –, hanem nagyjából mellmagasságban fért hozzá a kerethez, s így maximális erőbedobással küzdhetett a pántok lefeszítésének.

Az már az első pillanatban kiderült, hogy nem lesz könnyű dolga. A rácsot csavarok rögzítették a falhoz, ám a fejükön nem volt semmilyen bemélyedés, így nem próbálkozhatott a kicsavarásukkal. Az egyedüli reménységet az adta, hogy a rács bal alsó sarkán a pánton vékony repedés futott végig – valaki elvágta? –, s mint kiderült, itt a csavar sem tartott olyan erősen. Meisner így is megszenvedett, mire az első csavartól megszabadult, ám ezután alá tudott feszíteni a pántnak, és minden erejét összeszedve, a ládában talált fémdarabot feszítővasként használva néhány ujjnyira sikerült kifeszíteni a rácsot a helyéről.

A siker erőt adott a folytatáshoz.

Akárki is rakta fel a rácsot, nem végzett tökéletes munkát. Menet közben kiderült, hogy a csavarok némelyike beleszakadt a menetbe, s csak egy erőteljesebb erőfeszítésre volt szükség ahhoz, hogy kilazuljon, s utána már a rács is engedett.

Meisner soha nem hitte volna el, hogy a rács lefeszítése kevesebb ideig tartott, mint ameddig felküzdötte idáig magát.

Az első problémát leküzdötte, ám ezzel még nem nyílt meg előtte a szabadság felé vezető út. A rácson túl ugyanis ott várt rá a ventilátor, melynek rozsdamentes acélból készült lapátjai talán egy kiborgból is ócskavasat csináltak volna, ha közéjük kerül.

Meisner elkeseredve nézte a ventilátort.

A cél előtt kell hát feladnia. Igaz, így is tovább jutott, mint azt valaha is álmodta volna, azonban a siker megcsillantotta előtte a reményt, s arról ezek után pokolian nehéznek tűnt lemondani.

Talán, ha valamit közé ékelnék, gondolta a nő, ám az ötlet zsenialitása ellenére nevetségesnek tűnt. A lapátok megállításához valami vastag fémrúd kellene, meg egy kiborg, ami a rudat tartja. Ha ő próbálkozna ezzel az ostobasággal, alighanem törött csontokkal térne magához valahol odalent a földön… ha ugyan magához térne.

Nem, ez nem fog menni.

Váratlanul az egész épület megremegett – néhány láda ezúttal döbbenve zuhant a földre, és mélyükről különféle alkatrészek gurultak szerteszét –, majd egy irtózatos robbanás hallatszott, melyet éles, szisszenő hangok követtek, melyekbe újabb robbanások zaja vegyült.

A felszínen csata dúl, gondolta Meisner, miközben igyekezett görcsbe rándult ujjait kiegyenesíteni. Olyan erővel kapta el a szellőző peremét, hogy a keze begörcsölt, s ha akarta volna, se tudja elengedni. Szerencsére némi masszírozás segített, és a begörcsölt izmok lassan, de engedtek.

Hirtelen sötét lett. Vaksötét.

Aztán egy másodperc elteltével néhány pislákoló vészfény villant fel, ám ez csupán ahhoz volt elegendő, hogy Meisner lássa a körvonalakat, ám ilyen sötétben nem kockáztatta volna még egyszer a felmászást.

Ám minden rosszban van valami jó.

Ebben legalábbis volt.

Az áramszünet miatt a ventilátor is leállt, s bár a lapátok még forogtak, ám már nem lehetett hallani azt a jellegzetes, erőteljes zúgást, amit az imént. Ha van elég türelme kivárni, akkor hamarosan a második akadály is elhárul előle.

Meisner őszintén bízott benne, hogy a Skynetnek most a legkisebb baja is nagyobb annál, hogysem egy szökevénnyel foglalkozzon. Ha szerencséje van, órák fognak eltelni, mire keresni kezdik. Addig sok minden történhet.

Akár még egy csoda is.

Odakint újabb robbanások hallatszottak, melyekbe plazmafegyverek süvítése és hatalmas géppuskák dohogása vegyült, miközben Cathy Meisner átküzdötte magát a fémlapátok között, és igyekezett nem gondolni arra, mi történne, ha most hirtelen erőre kapnának. A bejutás nem volt könnyű, mivel a ventilátorlapátok között éppen csak annyi hely volt, hogy a fejét és a vállát átpréselje, ám mivel a foglyok sohasem váltak túlsúlyossá, így némi horzsolás árán sikerült bejutnia a szellőzőaknába.

Nem érzett légáramlatot, s ettől egy kicsit megijedt. Aztán rájött, hogy valószínűleg a külső oldalon is leállt a ventilátor, ami a levegőt a felszínről beszívta. Azaz, ha időben – mielőtt a generátorok ismét maximális teljesítményre kapcsolnak – sikerül eljutnia odáig, akkor kijuthat, máskülönben itt ragad. S ha a kiborgok nem is találják meg, akkor is meg fog halni. Étel és ital híján pusztulásra van ítélve.

Ki kell jutnia!