8. Egy kis pihenő

Los Angeles, 2027. február 18.

A lejáratot csak azok találhatták meg, akik tudták, merre kell keresniük. A törmelék olyan ügyesen eltakarta, hogy Meisner már csaknem rálépett, de még mindig nem vette észre.

– Ott van az orrod előtt! – mutatott a földre Vandberg, és a lábával félreseperte a törmeléket, s így láthatóvá vált egy csapóajtó körvonala.

Meisner lehajolt, hogy felhajtsa, de a férfi megragadta a karját.

– Várj! Azt mondtam, paranoiásnak kell lenned, ha életben akarsz idefenn maradni! – Leguggolt a csapóajtó mellé, és ujjaival óvatosan elkezdte félreseperni a törmeléket. Néhány pillanattal később egy fémkorongban akadt meg a keze, ám elég óvatos volt ahhoz, hogy ne mozdítsa el.

Felnézett a nőre.

– Akna – magyarázta, miközben nekilátott, hogy teljesen elseperje a törmeléket a csapóajtóról. – Ahol egy van, ott több is lehet – fűzte hozzá magyarázatképpen.

Nem volt több akna.

Vandberg mindössze annyit csinált, hogy az egyik kábelt óvatosan szétcsomózta – látni lehetett, hogy a két darabot valaki összesodorta. A művelet nem kis óvatosságot követelt, mivel valószínűnek tűnt, ha hibáz, akkor a levegőbe repülnek. Meisner előrelátóan behúzódott az egyik oszlop mögé, majd a plazmafegyvert is magával vitte a férfi tanácsára.

– Ha elrontanám, akkor legalább ebben ne essen kár – jegyezte meg flegmán Vandberg, miközben ügyesen kibogozta a drótokat.

Meisner némán figyelte, ahogy a férfi dolgozik. Egyszer sem állt le, nem törölte meg a homlokát – még csak meg sem izzadt ebben az idegőrlő feladatban –, csak tette, amit tennie kellett.

Nagyon gyorsan végzett. Sokkal gyorsabban, mint ahogy azt Cathy Meisner várta. Egy pillanatra megpihent, mintha csak ellenőrizni akarná, hogy minden rendben van-e, majd lehajolt, és egy erőteljes mozdulattal felemelte a csapóajtót, mely meglepő csendességgel engedett.

– Maradj idefent! – szólt hátra a férfi, majd felállt, s már majdnem elindult lefelé, amikor visszafordult, és ismét magához vette a plazmát. – Ha még lenne odalent valaki – tette hozzá magyarázatképpen.

Meisner megdöbbent. Az rendben volt, hogy a támadóikkal végeztek, valószínűleg tőlük sem remélhettek volna jobbat. Ám akik esetleg odalent vannak, aligha tartoznak a fentiekhez.

Mégis, most nem tehetett mást. Teljesen a férfira, az ő tapasztalataira kellett bíznia magát. Vandberg életben maradt a felszínen, tehát ismeri a szabályokat. Meglehet, idefenn nincs olyan összetartás az emberek között, mint a táborban. Ott a foglyok egymásra voltak utalva, és tisztán látszott, ki az ellenség. S bár idefent a gépek ellen folyt a háború, Cathy Meisner nem tartotta lehetetlennek, hogy az emberek egymással is összecsapjanak élelemért vagy fegyverekért, esetleg gyógyszerért küzdve. Odabent minden egyszerűbb volt: dolgozni kellett, de volt hol aludniuk, kaptak enni és inni, tisztálkodhattak.

Idefenn minden szabályt újra meg kell tanulnia.

– Senki nincs odalent – szólt fel Vandberg a lépcső aljáról.

Meisner egy pillanatra meglepődött. Meg mert volna esküdni rá, hogy a férfi nem töltött odalent néhány másodpercnél hosszabb időt. Ami azt jelenti, hogy a lenti helyiség nem lehet túl nagy, ha már ilyen hamar átnézte.

– Lemegyek – bólintott a nő.

A lépcső meredek volt, ám várakozásával ellentétben sehol nem uralkodott por. Igaz, ha gyakran járnak ide, akkor ez érthető is, ám mintha Vandberg azt mondta volna, hogy ez valamiféle tartalék rejtekhely a készleteknek.

Végtére is mindegy.

Az a fontos, hogy egy darabig meghúzhatják idelent magukat. Vandberg felkapcsolt lent egy lámpát, ami ugyan nem adott nagy fényt, ám ahhoz éppen elegendőt, hogy a csapóajtót visszazárva ne legyenek vaksötétben.

Hirtelen rettentően éhesnek érezte magát. A táborban rendszeres időközönként kaptak enni, és a szervezete ráállt erre a ritmusra, s most jócskán eltért attól. A fizikai és szellemi kimerültség csak rátett erre még egyet egy lapáttal.

– Kilyukad a gyomrom! – viccelődött a nő, ám amikor kimondta, a legszívesebben visszaszívta volna. Felrémlett előtte az átlőtt testű férfi, és most valahogy nem is érezte olyan éhesnek magát. Megpróbált összpontosítani, de a fáradság elemi erővel tört rá, s a sebe is sajogni kezdett. Hamarosan elmúlik a fájdalomcsillapító hatása, és akkor fogja majd igazán pocsékul érezni magát.

– Van konzerv, de hidegen kell megennünk – fordult hátra a férfi az egyik fal mellől, melynek mentén ládák hevertek.

Meisner megvonta a vállát.

– Bármi jöhet – felelte, majd mielőtt a társa elengedhetett volna egy gyöngécske viccet a fentiekkel kapcsolatban, gyorsan hozzátette: – Mármint bármilyen konzerv.

Vandberg hátranyújtott egy lapos fémdobozt, melyről már régen lekopott a papír, így lehetetlen volt megállapítani, mit rejt magában.

– Ennivaló… – mondta a férfi. – Ebben az egyben biztos vagyok. Bontsd ki!

Szerencsére a konzerv önműködő nyitóval volt ellátva, így csupán be kellett akasztani az apró fémhengerbe a konzerv aljára átlátszó műanyag zacskóban odaerősített kampót, és letekerni a perforáció mentén a fedelet. Nem volt különösebben nehéz, ám Meisnernek így is sikerült egy keveset a ruhájára löttyintenie.

– Azt hiszem, nekem hal jutott – emelte fel a konzervjét Vandberg. – És neked?

Meisner megvonta a vállát.

– Azt hiszem, bab és valami szalonnaszerűség…

Némán ettek. A konzerv bőséges adagnak bizonyult, ám ennek ellenére Meisner szívesen felbontott volna még egyet, azonban Vandberg hajthatatlannak bizonyult.

– Rosszul lennél tőle – tiltakozott a fejét rázva. – Most alszunk egy keveset, aztán újra eszünk. Így a gyomrod jobban fel tudja dolgozni az ételt, és nem fogod az egészet kihányni. Sajnálnám, ha az a finomság visszajönne belőled. Nem pazarolhatunk!

Ez az utolsó érv volt, ami tulajdonképpen meggyőzte a nőt. Pazarolni. Ezt még a fogolytáborban megtanulta. Bár néha olyasmit is kaptak enni, ami mind állagában, mind szagában és ízében moslékra emlékeztetett, soha nem fordult elő, hogy valamelyik fogoly meghagyta volna az adagját. Még a betegeket is talpra állították valahogy, és odacipelték az automatáig, mivel a gépek kizárólag annak adták át a fejadagot, akinek ki volt utalva. Hogy ez most az automaták csekélyebb intelligenciájának volt köszönhető, vagy a Skynet intézte így, mondván minek éljen, aki még a fejadagjáért sem tud felállni, senki nem tudta. Az emberek azonban összetartottak, és soha, senki nem maradt éhes.

Amikor jól laktak, Vandberg az egyik üres ládába helyezte a konzervdobozokat. Már akadt ott néhány, úgy tűnt, a gerillák nagyon gondosan ügyelnek rá, nehogy használható nyomokat hagyjanak maguk után.

– Szerinted mekkora arra az esély, hogy találkozni fogunk velük? – kérdezte a nő, miközben igyekezett minél kényelmesebben elnyúlni a földre terített vászonpokrócon.

Vandberg megvonta a vállát.

– Közelít a százhoz – felelte nyugodtan. – A kérdés csupán az, hogy mikor… S ez a mi bizonytalansági tényezőnk. Várjunk itt türelemmel és éljük fel a készleteket, vagy induljunk dél felé, bízva benne, hogy belefutunk a gerillák valamelyik őrjáratába?

Meisner megrázta a fejét.

– Ha engem kérdezel, egyelőre biztosan a maradásra szavazok… addig biztosan, amíg nem aludtam egyet, s nem ettem még egyszer tele magamat. Utána akár el is indulhatunk.

Vandberg bólintott.

– Akkor egyelőre maradjunk ebben – felelte. – Aludj, majd én őrködöm. Néhány óra múlva cserélünk majd!

A nő egy pillanatra kérdőn nézett a férfira, aztán engedelmeskedett. A táborban is mindig vigyáztak rá, ám az valahogy más volt. Túl fáradt volt azonban ahhoz, hogy sokáig rágódjon ezen. Nem telt bele sok idő, s már aludt.

Álmában egy kiborg kergette, s bárhova bújt, a gép mindig a nyomában volt.