13. Halál vagy…

Los Angeles, 2027. február 19.

A lépcső elég rossz állapotban volt, gyakran nyaktörő mutatványokra kényszerültek, hogy feljebb jussanak. Mégis, az ember csodákra képes, ha hallja a falba csapódó golyók sorozatát vagy a plazma szisszenését. Meisner csak Kutyát látta, fogalma sem volt arról, vajon a másik két társa életben van-e még. Az egyiket biztosan elkapta a HK, ám talán megúszta egy-két golyóval, s most sebesülten bár, de ő is felfelé törekszik.

Mert odalent a halál várja őket.

S meglehet, odafent is.

Kutya nem a tetőre igyekezett. Valószínűleg tartott tőle, hogy a HK esetleg magasabbra emelkedik, hogy onnan tartsa figyelemmel a terepet. A tizenkettedik szintről az Ítélet Napját megelőzően egy üvegfolyosó vezetett át a szomszédos szállodába, melyen keresztül a szállóvendégek az üzletközpont elegáns, kicsit talán túlontúl hivalkodó éttermét látogathatták.

Az üvegfolyosó mára már a múlté, csupán a merevítő acélvázak maradtak meg, melyeken akár át is lehet jutni a túloldalra. Igaz, az acélvázak közül is kiszakadt néhány a hatalmas kataklizmában, azonban ha valaki van olyan ostoba, hogy negyvenöt méterrel a föld felett ilyen ostobaságokkal próbálkozzon, akkor végül is számszerűsíthető esélye volt az átjutásra.

Kár, hogy ez a szám alig haladta meg a nullát.

Az egykori díszszőnyegből mára csupán foszlányok maradtak, néhol égésnyom látszott a maradék szöveten, egy helyen pedig jókora vörösesbarna folt tátongott. A falakat még ebben a magasságban is grafitik díszítették; nyilván valami utcai banda birtokolta egy darabig a helyet.

– A többiek? – zihálta Meisner.

– Ha életben vannak, ki fognak jutni. – Kutya igyekezett bizakodónak tűnni, de az arca elárulta, mit gondol a társairól.

Halottak, sugallta a tekintete.

– S innen merre tovább? – kérdezte a nő.

Kutya a folyosó vége felé intett, ahonnan pernyét sodort feléjük a szél.

– Arra – felelte erőltetett nyugalommal, miközben igyekezett körbenézni, hogy vajon valamelyik társa nem jutott-e mégis fel idáig. Eredetileg ez volt az első számú menekülési útvonal, de nagyon bíztak benne, hogy nem kell majd használatba venniük. Nos, nagyon úgy tűnt, mégsem lesz más választásuk.

Meisner tétován megrázta a fejét.

– Ezt nem mondod komolyan – ellenkezett, mert tisztán lehetett látni, hogy a folyosó nem vezet sehova… azaz vezet, de ahhoz szárnyakra lenne szükség. – Ilyen magasból nem mászhatunk le kötélen, meg amúgy is odalent nyüzsögnek a kiborgok.

– Nem említettem kötelet – válaszolta a férfi, miközben elindult a nyílt tér felé. – Vasvázakon fogunk átmászni a szemközti épületbe.

Meisner lassan megrázta a fejét, miközben követte a társát.

– Nem vagyok akrobata – tiltakozott. – Még a kötél is próbára tett, nemhogy egy eszement mutatvány ebben a magasságban.

Kutya megvonta a vállát.

– Akkor meghalsz – mondta egyszerűen. – Nincs más választás. Vagy átjutunk a másik épületbe, vagy bevárjuk a kiborgokat, s legalább egyet megpróbálunk magunkkal vinni. Persze, ha neked úgy egyszerűbb, vedd a pisztolyod csövét a szádba, és húzd meg a ravaszt… Átkozottul sajnálni foglak, de nem fogok tenni ellene semmit. Legfeljebb annyit várj meg, amíg odaát leszek.

– Hülye! – szögezte le a nő. – Nem leszek öngyilkos… bár, amire készülsz, határozottan annak tűnik. Bármire hajlandó vagyok, csak mondd, mit kell csinálnom!

Kutya arcára egy pillanatra mosoly telepedett, ám egy szemvillanással később már ismét komor lett. Most nem volt itt az ideje a vidámságnak, függetlenül attól, hogy milyen gondolatok bukkantak fel elméjében egy ilyen könnyelmű kijelentés hallatán.

– Neked kell előremenned – jelentette ki a férfi, majd látva a nő tiltakozó arckifejezését, gyorsan hozzátette: – Gyorsabban mászok nálad, meg valószínűleg komolyabb tűzfedezetet is tudok biztosítani, ha a kiborgok közben felérnének.

Cathy Meisner megrázta a fejét.

– Ennek így nem sok értelme. Ha átjutnál, a túloldalról többet segíthetnél. Árról nem is beszélve, hogy ha feljönnek idáig a gépek, akkor legalább az egyikünk menekülhetne tovább.

Kutya felemelte a kezét.

– Most nincs idő vitára! – mordult fel. – Gyerünk, kezdj el mászni, különben repülni fogsz pillanatokon belül megtanulni!

Meisner még mondott volna valamit, ám a férfi nem hagyott rá neki időt. Gyorsan megfordult, és visszament a lépcsőfordulóig, hogy onnan tartsa szemmel a terepet, s ha úgy hozza a szükség, szerezzen néhány másodpercet Meisner számára.

A föld átkozottul távolinak tűnt, s ezen még a sötétség sem tudott segíteni. Bár csak körvonalakat látott, Meisner odaképzelte a többit. Fantáziája átkozottul színesen festette elé, mi történne vele, ha innen lezuhanna. Annyi biztos, a kiborgoknak nem lenne rá többé gondja.

Amikor először lenézett, azt hitte, soha nem lesz bátorsága nekikezdeni a mászásnak. A kiborgoktól való félelem, a szabadság utáni vágy azonban erősebbnek bizonyult a tériszonynál. Igyekezett olyan fogást találni, ami biztosan megtartja, ha megcsúszik az egyik keze vagy a lába, ám ugyanakkor viszonylag gyors haladást is lehetővé tesz. Most kétszeres felelősség nehezedett a vállára: ha nem elég gyors, azzal Kutya életét kockáztatja. Arról nem is beszélve, hogy ha elveszti a társát, és nem találkozik a többiekkel, akkor elég reménytelen helyzetbe kerül. A felszínen, megfelelő tapasztalatok híján, aligha maradhat huzamosabb ideig életben.

Mozgása alighanem nélkülözött minden bájt vagy kecsességet, s néha olyan szorosan ölelte a fémet, mintha soha nem akarná elengedni. Végig lefelé nézett, s ez volt a legrosszabb az egészben: látni, hogy hova kerül, ha elvéti a fogást.

Odalent mintha csendesedett volna valamennyire a felhajtás. Nem hallott plazmát, és mintha a HK is befejezte volna az egyszemélyes tombolását. Ez viszont csak egyet jelenthet, a kiborgok nem számítanak ellenállásra, s most nekilátnak az épület átfésülésének, a Hunter-Killer pedig bármelyik pillanatban feltűnhet, hogy egy utolsó sorozattal befejezze, amit az imént elvétett.

Körülbelül huszonöt métert kellett megtennie, de legalább ezernek érezte. Az első pillanatok görcsössége miatt értékes másodperceket veszített, ám a félelem hozzásegítette, hogy ne foglalkozzon a lezuhanás gondolatával, hanem a mászásra koncentráljon. A vasváz elég stabilnak tűnt, ám néhol hiányosságok voltak a szerkezetben, másutt pedig a keretből kiálló üveg- vagy plexidarabok éles széle jelentett gondot. Ilyenkor kénytelen volt másik főszálra átkapaszkodni, és ez alaposan próbára tette. Az üvegfolyosó tervezői aligha gondoltak arra, hogy egyszer majd, a távoli jövőben valaki a folyosó acélvázát fogja használni az egyik épületből a másikba való átjutásra.

Az átjutás kevesebb időt vett igénybe, mint amennyinek érzékelte, ám Kutyának így is megnehezítette a dolgát. Mászás közben Cathy Meisner nem foglalkozott a kiborgokkal – egyszerűen elfeledkezett róluk –, ám amikor a túloldalon végre sikerült a biztonságot jelentő teraszra felkapaszkodnia, akkor azonnal eszébe jutottak a gépek. S az is, hogy Kutya még a túloldalon van, miközben a Halálosztók alighanem nekiláttak a felsőbb szintek átfésülésének is.

Inteni akart a férfinak, ám Kutya már a vázon lógott. Gyorsan közeledett, ám Meisner látta, hogy a férfi hamarosan elér ahhoz a részhez, ahol vagy megkockáztatja, hogy ujjait felsértik a kiálló üvegdarabok, vagy valahogy átjut a másik főszálra, ami nem éppen könnyű feladat.

Még mintegy nyolc méter volt hátra.

S hogy a helyzet még rosszabb legyen, Meisner valami fémeset látott csillanni a túloldalon. Éppen elégszer találkozott már ilyen csillanással, hogy tudja, mire számíthat: a kiborgok feljutottak erre a szintre. A nő őszintén remélte, hogy a gépek először a belső részeket veszik szemügyre, s nem egyenesen a folyosó végén tátongó nyílás felé fordulnak, mert akkor Kutyának aligha marad ideje az átjutásra.

Lenézett a kezében szorongatott M-16-os karabélyra. Egyetlen sorozatot sem adott le még vele, bár elvileg tudta, hogyan kell kezelni. Pedro kétszer is megmutatta. A semmitől több, az üdvösséghez édeskevés.

A kiborgok nem vették észre a férfit.

Egyelőre.

Meisner a szája szélét harapdálta idegességében, miközben a fémszerkezeten küszködő Kutyát figyelte. A férfinak valami gondja lehetett a bal karjával, mert rendkívül esetlenül kapaszkodott vele, és többnyire a jobb kezével fogott, s közben a combjaival igyekezett megtartani magát. Meisner kétszer is néki akart indulni, hogy visszamászik, és segít a férfinak, ám mindkétszer arra gondolt, hogy ha a kiborgok mégis szemügyre veszik az egykori üvegfolyós maradványait, akkor talán éppen arra a pár másodpercre lesz szüksége a férfinak, amit lövéseivel, tűzfedezetével szerezhet neki.

Kutya már csak három méterre volt, amikor Meisner megpillantotta a kiborgot. A gép iszonyú céltudatossággal közeledett a folyosó vége felől. Minden megtett méter valószínűbbé tette, hogy kiszúrja a férfit, s egy pontos lövéssel végez vele. Aztán Meisnerrel is.

A nő hasra feküdt, és igyekezett kitámasztani maga előtt a karabélyt. A testhelyzet nem volt valami kellemes, de így legalább viszonylag stabilan be tudta fogni a kiborgot. Nem lehetett tőle harmincöt méternél messzebb. Meisner nem értette, hogy a gép miért nem lő rá, hiszen tapasztalatból tudta, hogy a gépek ennél nagyobb távolságból is képesek eltalálni célpontjaikat, az a kevés törmelék pedig, amit fedezékként használt, aligha jelent gondot a plazmának.

A kiborg nem jött el a folyosó végéig. Meisner csupán annyit látott, hogy a gép egy pillanatra lelassít – nem is látta, inkább érezte –, s a következő pillanatban meghúzta az M-16-os ravaszát. A csőből kivágódó sorozat miatt a fegyver olyan erővel lökött vissza, hogy a nő úgy érezte, eltört a kulcscsontja. Mégis, a sorozat mintha hátratántorította volna a kiborgot, és a plazma így Kutya mellett, jó fél méterrel arrébb párologtatta el a fémvázat.

Meisner addig húzta a ravaszt, amíg a závár üresen nem csattant. Az egész nem tartott-tovább két-három másodpercnél, ám a kiborg addig nem jutott második lövéshez.

S ez talán elegendő is volt.

Amikor Cathy Meisner ismét rápillantott az üvegfolyosó vázára, csaknem megfagyott a vér az ereiben. Kutya fél kézen lógott a mind gyorsabban aláhajló fémrúdon, s látni lehetett, hogy csak pillanatok kérdése, mikor zuhan le. Ráadásul a kiborg néhány lépést tett előre, ami azt jelentette, hogy a golyók nem tettek különösebb kárt benne.

Félelmetes csikorgás hallatszott, aztán a fémszál elpattant, megadva magát az enyészetnek. Kutya ugyanebben a pillanatban elengedte az életet jelentő kapaszkodót, és nagy sebességgel nekicsapódott a falnak. Meisner nem látta, ahogy a férfi alázuhan a mélybe, csupán kiáltását hallotta. Neki azonban már a menekülésre kellett gondolnia. Felugrott, megfordult, majd vadul rohanni kezdett a legelső ajtónyílás felé, miközben szinte hallani vélte háta mögött a plazma süvítését.

Töredék másodperceken múlt a dolog.

Meisner már a levegőben volt, amikor megérezte a forróságot a hátában. Felkészült a halálra, ám az mégsem érkezett. A nő a kinyújtott kezére érkezett, miközben a karabély kirepült a kezéből, s pár lépéssel arrébb egy felhasogatott franciaágyba csapódott.

Néhány másodpercnek el kellett telnie, mire Cathy Meisner mozdulni próbált. Egyszerűen nem tudta elhinni, hogy megúszta. A válla egyre jobban lüktetett, az elmúlt percek eseményei nem tettek jót a sebének. A kiborgnak ilyen távolságból simán le kellett volna lőnie, mégis elhibázta a célt.

Vagy csak átkozottul szerencsés napot fogtam ki, futott át a gondolat a nő agyán. Bárcsak segíthettem volna a többieknek…