19. A létezés öröme

Los Angeles, 2027. február 21.

Cathy Meisner könnyes szemekkel hevert az ágyon. Igyekezett kihasználni azt az öt percet, amit az orvos távozása után kapott. A fehérre meszelt mennyezetet bámulta, és azon töprengett, érdemes volt-e ezért végigcsinálni az egészet. Igazából soha nem adott magának túl nagy esélyt, és a végére pokolian elfáradt. Nem tudta, hogy másodjára lenne-e mersze megint nekivágni, ám egy dologban átkozottul biztos volt: megérte.

A doki roppant kedves fickó volt. Szerelőoveralljában soha nem gondolta volna róla, hogy orvos. Inkább nézett volna ki valamiféle technikusnak vagy valami hasonlónak. Igazság szerint Meisner sokkal komolyabb vizsgálatra számított: a doki mindössze vért vett tőle, bele kellett lehelnie egy ballonba, valamint belenézett a pupillájába. Aztán egy rövid asszociációs teszt következett, majd a doki felállt és közölte: vége a vizsgálatnak.

Meisner meg volt döbbenve.

– Ennyi valóban elég annak eldöntésére, hogy ember vagy gép vagyok? – kérdezte csendesen. A doki megállt, és megrázta a fejét.

– Azt már a kutyák eldöntötték – válaszolta nyugodtan. – Amire én kíváncsi vagyok, az az, vajon idebent – ujjával megkopogtatta a homlokát – rendben van-e minden…

A nő rosszkedvűen meredt maga elé.

Szóval dilinyósnak hiszik. Végtére is nincs ezen semmi csodálkoznivaló. Más is erre a megállapításra jutna, ha képekről és fantomhangokról beszélne. Mindenesetre örült neki, hogy egyelőre nyoma sem volt a hallucinációknak. Talán valóban csak a kimerültség okozta…

– Ha visszajön, egy komolyabb vizsgálaton is át fog esni – ígérte a doktor, és hangjában végre Meisner nem vélt felfedezni semmiféle burkolt fenyegetést. Ha visszajön… ez legalább nem tette kétségessé a visszatértét. A doki valóban visszavárta.

Amikor az orvos elment, Kutya jött érte. A férfi ennivalót is hozott, meg egy kulacsban valami édeskés italt, ami kellemesen átmelegítette. A felszínen megint esett a hó, ám Cathy Meisner nem győzött betelni vele. Élete során mindössze négy alkalommal volt része benne, amíg a táborban élt, így még mindig az újdonság erejével hatott rá.

– Sokat kell még pótolnod – jegyezte meg Kutya, aki megsejtette, miért nézi oly átszellemülten a nő a kavargó hóesést.

Cathy Meisner nem válaszolt. Érezte, ahogy a hideg apránként belopakodik a ruhája alá, ám ez valahogy mégsem zavarta. Szabad volt, s ez a szó csak mostanában kezdett igazán tudatosulni benne. Az a tény, hogy kiengedték az elkülönítőből, azt jelezte, van jövője. A kutyák nem jeleztek a közelében, és az orvos sem talált – egyelőre – semmi említésre méltót. Mi több, a Főparancsnokságon – akármit is takarjon ez a hangzatos név – kíváncsiak rá.

Egy darabig biztos nem fog unatkozni.

A páncélautó kisebb volt, mint amire számított. Egy furcsán vigyorgó nő ült elöl benne, aki valami együgyű dallamot dúdolt. Felemelt kézzel üdvözölte a két utasát, bár az is lehet, hogy csak táncolni próbált, mert a keze folyamatos mozgásban volt. A feketére festett kocsi hátulja elég tágasnak bizonyult, kettőjüknek legalábbis nem kellett szorongniuk. A kocsi belülről ki volt párnázva, bár a szivacs alatt Meisner valami furcsa anyagot is felfedezett.

– Kevlár – mondta Kutya. – Golyók ellen. Ha a sofőrünk esetleg kijönne a formájából.

Alig szálltak benne, a kocsi azonnal meglódult. Furcsa bizalom volt, hogy mindössze Kutyát adják mellé, ám Meisner azt sem tartotta kizártnak, hogy szándékosan alakították így az eseményeket. Talán ez is csak egy újabb próba…

Kezdett elege lenni belőlük.

– Elkomorodtál – jegyezte meg Kutya. – Mi jár a fejedben, Cathy?

A nő egy pillanatra meghökkenve nézett a férfira. Most először szólította a keresztnevén, de mégis jól esett hallani.

– Csak elgondolkoztam…

– Azt láttam – bólintott a férfi. – De min? Cathy Meisner megvonta a vállát.

– Ezen az egészen. A Skynet megrendezte a szökésemet, hogy megkönnyítse az Alfa dolgát. Nem járt sikerrel, ám a sors úgy hozta, én magam is gyanúba keveredtem, s bizonyára szükség lesz egy kis időre, mire a többiek elfogadnak majd.

– El fognak fogadni – biztatta a férfi.

Meisner hálás pillantást vetett a társára.

– Ha nem bíznál bennem, átkozottul nehéz dolgom lenne – ismerte el. – Nehéz elhinni, hogy ha kiderült volna, kiborg vagyok, akkor megölsz.

– Az élet már csak ilyen – válaszolta könnyedén a férfi, de Meisner érezte, hogy a válasz nem több felszínes gondolatoknál. A probléma sokkal mélyebben gyökerezett: Kutya kezdte határozottan megkedvelni társnőjét. Minden gesztusa, minden megnyilvánulása erről árulkodott egy kicsit.

– Megtetted volna? – kérdezte halkan Meisner. – Meg tudtad volna tenni?

Kutya határozottan bólintott, majd leejtette kicsit a vállát, és tétován megrázta a fejét.

– Nem tudom. Hiszek abban, hogy minden rendben van veled kapcsolatban. Nehéz felülbírálnom a megérzéseimet. Még soha nem csaptak be, s bár néha egy kicsit bizonytalan vagyok, mégis tartottam érted a hátam.

Cathy Meisner rádöbbent, hogy miközben ő az elkülönítőben ücsörgött, Kutyának komoly harcot kellett vívnia érte. Érvelnie, vitatkoznia, minden apróságról beszámolnia, ami velük történt. Vajon hányan voltak, akik úgy gondolták, a szökevények miatt haltak meg négyen a csoportból? S mennyien tartották elvetélt ötletnek, hogy idehozta? Egyszerűbb lett volna valahol szép csendben lelőni a szökevényeket, hiszen sokan úgy gondolták, már nincsenek fogolytáborok.

Ám Cathy Meisner éveket töltött el odabenn.

Ha valaki, hát ő tisztában volt azzal, hogy igenis vannak még fogolytáborok. Lehet, hogy csak egy tábor, de akkor is létezik, s legalább százötven ember sínylődik odabenn.

– Szerinted mi vár ránk? – próbálta elterelni borongós gondolatait a nő.

Kutya lemondóan felsóhajtott.

– Kérdések, kérdések és újra csak kérdések. Úgy tűnik, igazam volt, a másolat igen komoly fenyegetést jelent ránk nézve, ha a Főparancsnokságról haladéktalanul értünk küldettek…

– Gondolod, hogy újabb vizsgálatnak vetnek alá? – kérdezte elgondolkozva Meisner, miközben a kocsi újra és újra nagyot döccent valamin. Eléggé vad terepen haladhattak át.

Kutya bólintott.

– Ha szerencséd van, igen… Mivel a kutyák nem jeleztek rád, így valószínűtlennek tűnik, hogy kiborg lennél. Ráadásul átmentél egy egyszerű mérlegen is, amely nyomban kiszúrta volna, ha alkatodhoz képest túlságosan nehéz lennél. Ugyanakkor nem zárhatjuk ki annak a lehetőségét, hogy a Skynet valamit, mondjuk egy bombát, beültetett a testedbe, s az bizonyos idő elteltével robban csak. Mondjuk ennek nincs sok értelme, de a rengeteg ész ellenére a Skynet néha elég meglepő dolgokat tud csinálni.

Meisnert cseppet sem boldogította a lehetőség, hogy esetleg egy bomba van a testében. Arról nem is beszélve, hogy mi van akkor, ha Vandberg nem viccelt, amikor ismeretlen betegségeket, vírusokat emlegetett. Talán mindenkit megfertőz, akivel kapcsolatba kerül. Ez az ötlet igazán illene a Skynethez.

Megemlítette aggodalmait Kutyának.

A férfi bólintott.

– Természetesen nem zárhatjuk ki ennek lehetőségét, ám nem kecsegtet túl nagy hatásfokkal. Megfertőzhetsz és elpusztíthatsz száz-százötven embert. Ennyitől még nem fog összeomlani az ellenállás. Szerintem a Skynet is tisztában van ezzel, és az MI nem szokott energiát pazarolni olyan tervekre, melyek nem kecsegtetnek jelentős eredménnyel. Néha éppen a Skynet gigantomániája könnyíti meg a dolgunkat. Mint a fegyverraktár esetében… Mi lehetőség szerint minél jobban szétosztjuk a készleteinket, hogy egy raktár felszámolása ne okozzon komolyabb problémát. A Skynet a raktár felrobbanásával komoly tartalékokat veszített, s biztosra veszem, egy darabig kevesebb kiborg járőrözhet az utcákon…

– Értem.

Csendben meredtek maguk elé. A kocsi időről-időre döccent egy nagyot, néha nekidőltek az oldalfalnak, ha a sofőr túl tempósan vette be a kanyart, de egyébként semmi említésre méltó nem történt.

– Szerencsénk van – motyogta a férfi. – Sehol egy kiborg. A sofőrünk nagyon értheti a dolgát.

– Remélem, hasznos lesz, amiről hírt hozunk – gondolkozott hangosan Cathy Meisner. – Szeretném, ha valamivel ki tudnám egyenlíteni az Alfa által okozott… – Elharapta a mondat végét. – Igazából Vandberg nem okolható senki haláláért. Vélhetően nem okolható.

A férfi megértette a hallgatás okát.

– Hasznos lesz – bizonygatta. – Ok nélkül nem rendelnének minket a Főparancsnokságra. Meisner megpróbált optimista maradni.

Nem ment könnyen.

– Megpróbálok pihenni egy kicsit – mondta végül, és választ sem várva lehunyta a szemét, majd egyszerűen nekidőlt a férfinak.

Kutya átkarolta, miközben sikertelenül próbálta leplezni elégedett vigyorgását.