12. Tűzkeresztség

Los Angeles, 2027. február 19.

Meisner lassan, hitetlenkedve megrázta a fejét, miközben lassan közelebb araszolt a leszakadt lifthez. Most már látta azt is, hogy a kábeleket egyszer régen valaki megpróbálta leszedni, mivel a négy acélsodrony közül kettő is félig át volt vágva. Hogy az illető miért hagyta abba a munkát, sehol nem került feljegyzésre, ám Meisnernek már pusztán a látvány is elvette a kedvét bármiféle mászástól.

– Ezt nem mondtad komolyan – próbálkozott reménykedő hangon, de a válasz elutasító volt.

– Persze, hogy nem… – felelte Kutya nyugodtan. – Viccesen mondta, de ettől még fel kell oda másznunk. – Miközben Thayer és Monroe máris odapakolták a magukkal hozott, közepes méretű fémdobozt a lift mellé, a csoport vezetője magyarázatképpen gyorsan hozzátette: – Csak onnan fentről nyílik megfelelő rálátás a raktárra. Ha másodjára is magunkra akarjuk vonni a kiborgok figyelmét, akkor néhány lövés nem elegendő. A második csapásnak mindig nagyobbnak kell lennie az elsőnél.

– Tizenhat perc – jelentette be Thayer.

Meisnernek csak most tűnt fel, hogy a férfi nem visel órát, egyszerűen csak mondja az eltelt időt. A táborban is volt egy asszony, aki szinte a nap bármely szakában meg tudta mondani a pontosidőt, azonban még ő sem volt olyan pontos, mint Thayer.

Elképesztő időérzéke lehet, gondolta Meisner.

Monroe rugaszkodott neki elsőként az acélsodronyoknak. Valahonnan előhúzott egy pár igen viseltes bőrkesztyűt, hogy megvédje a tenyerét a kiálló apró fémtüskéktől, majd megfogta a sodronyt, és mászni kezdett. Gyorsan haladt, legalábbis Meisnernek határozottan ez volt az érzése.

Thayer nem várta meg, amíg a társa felér, ő is kapaszkodni kezdett. A gerillák felkészültségét mi sem bizonyítja jobban, hogy mind ő, mind pedig Kutya is hozott magával kesztyűt. Számíthattak erre az akadályra.

– Ha Monroe felér, ledobja neked a kesztyűt – mondta halkan Kutya, miközben a társait figyelte. – Te mászol fel utoljára, addig mi előkészítjük a terepet.

– Megint rakétákkal támadunk? – érdeklődött Cathy Meisner.

Kutya megcsóválta a fejét.

– Meglepetés – válaszolta furcsa mosollyal, majd ő is mászni kezdett. A sodrony elég stabilnak bizonyult, alig lengett ki. – Ja és még egy – szólt vissza a csoportparancsnok szeretném, ha rákötnéd azt a kötelet a láda fogantyúira, amit Monroe hamarosan ledob a kesztyűjével együtt.

Meisner bólintott.

A kötél és a kesztyűk hamarabb érkeztek, mintsem Kutya a sodrony feléig jutott volna. Mivel közel két emelet magasságába kellett felkapaszkodniuk, a mászás alaposan kivett belőlük.

– Megkötöttem – szólt fel Meisner, amikor erősen rákötötte a kötelet a két fogantyúra. Segített stabilan tartani, hogy az elején ne lengjen ki annyira, majd elengedte, s kicsit oldalra állt, ha a kötél vagy a csomók nem bírnák a terhelést.

Bírták.

Mire Meisner felkapaszkodott, a társai már készen álltak a meglepetés előkészítésével. A nő biztos volt benne, hogy most csupán a legvégső fázist kellett elvégezniük, hiszen itt nem három, hanem közel tizenöt rakéta sorakozott.

Ezen a szinten az oldalfal jelentős része hiányzott, így szinte tökéletes rálátás nyílt a fegyverraktárra. Mintegy kétszáz-kétszáz ötven méterre lehettek tőle, s a sötétség ellenére tisztán látni lehetett az épületet, köszönhetően a kupolája alatt tomboló lángoknak. Úgy tűnt, már az első három rakéta elvégezte a munka nagy részét, ám a gerillák eltökélt arckifejezését látva Meisnernek eszébe sem jutott megkérdezni, hogy vajon szükség van-e újabb támadásra.

– Tizenkilenc perc – szólalt meg Thayer.

– Gondolom, nem igazán érted, mi szükség van az épületbe való behatolásnak, ha ezekkel a rakétákkal is lerombolhatnánk a raktárt? – kérdezte Monroe szerelés közben.

Meisner megvonta a vállát.

– Igazából még nem gondolkodtam el ezen – felelte a karját keresztbe fonva a melle előtt. A férfi készségesen elmagyarázta.

– A raktár több szintből áll. A rakéták összerombolhatják a felső szintet, egy szerencsés találat lejuthat a második szintre… de ami az alatt van, épségben átvészelné a támadást. Éppen ezért megfordítottuk a dolgot. Idefenn a rakétákra azért van szükség, hogy lekössük a kiborgok figyelmét, és elég kárt okozzunk ahhoz, hogy elhiggyék, képesek vagyunk innen, fentről pokollá tenni az életüket. Ha Thortonéknak sikerült elhelyezniük a plasztikot, akkor az alapjait fogjuk kirobbantani az épületnek, s az egész úgy omlik majd össze, mint egy kártyavár.

– Feltéve, hogy a mérnökök elég pontosan térképezték fel a helyzetet – szólt közbe Thayer. – Ha elég a plasztik, akkor a zárt térben… ne feledd, az épületet minden oldalról föld veszi körül… a robbanás iszonyú pusztítást okozhat.

Meisner nem tudta kihagyni:

– Elég sok a ha…

A férfiak elkomorodtak.

Kutya megvonta a vállát.

– Meg fogod szokni. Mi ebből élünk. Ha a statisztikák működnének, már egyikünk sem lenne életben. Most is sikerülni fog. Kell.

– Húsz perc – jelentette be Thayer, és kérdőn a parancsnokára pillantott.

Kutya bólintott.

– Hadd szóljon! – mondta hidegen. – Kezdődjön a második felvonás!

Cathy Meisner várakozásával ellentétben a rakéták nem egyszerre zúdultak a fegyverraktárra, hanem hármas rajokban. S csupán kilenc. A maradék hármas kicsit hátrébb is volt elhelyezve, de ezt csak most vette észre a nő.

Néhány pillanattal azután, hogy az elstartolt rakéták keltette robaj kitisztult a fülükből, Meisner az itt maradt rakétákra mutatott, s megkérdezte:

– S ezekkel mi lesz?

Kutya a becsapódást figyelte, így oda sem pillantva válaszolt.

– Mondtam, hogy meglepetés készül. Nézd, már jönnek is a HK-k!

A fegyverraktár boltozatosan kialakított kupolája az ismételt támadásoknak köszönhetően összeomlott, maga alá temetve és valószínűleg elpusztítva minden ott tartózkodó kiborgot és készletet. Másodlagos robbanássorozatok hallatszottak, amikor a raktárban fellobbant tűz elért az ott tárolt energiamodulokig, melyek a nagy hő hatására detonálódtak, s ez valóságos láncreakcióként sepert végig az egész épületen.

– Remélem, kijutottak – sóhajtott Meisner.

Kutya néhány gyorsan közeledő pontra mutatott, melyeket csak az vehetett észre a sötét égbolton, aki tudta, merre és mit keressen.

– Gyorsabbak, mint gondoltuk.

Thayer még hozzátette:

– S alighanem kibaszottul dühösek…

Monroe tiltón felemelte az ujját, de nem szólt semmit. Mozdulatából nem lehetett egyértelműen megállapítani, hogy Thayert akarta figyelmeztetni, vagy csupán ő is a sebesen közeledő Hunter-Killerekre akarta felhívni a nő figyelmét.

– Átkozottat akartam mondani – helyesbített gyorsan Thayer, miközben még egyszer ellenőrzött valamit a rakéták mellett elhelyezett szürke kis dobozon. – Ami pedig a Killereket illeti…

– Pofa be! – szólt rá élesen Kutya. – Most!

Az egész túl gyorsan következett be, hogysem Meisner felfoghatta volna. Thayer megérintette a szürke doboz tetején lévő paneleket, a rakéták pedig valósággal kirobbantak a vezetősínből, hogy aztán alig egy másodperccel később izzó tűzgolyót csináljanak a szorosan egymás mellett közeledő Hunter-Killerekből. Egyetlen kiborg sem kerülte el a pusztulást, ám a második hullámban érkező gépek élesen felhúztak, hogy elkerüljék a második adag rakétát, melyeket Thayer remek időzítéssel indított útnak.

A rakéták azonban hőkövetővel voltak ellátva, nem véletlenül tartogatta Thayer őket az utolsó pillanatra. A HK-k meredekben húztak fölfelé, ám a rakéták egy rövid kanyar után megfordultak, s megkísérelték ismét befogni célpontjaikat.

– Azt hiszem, eljött a búcsú ideje – nyögte be Kutya. – Tűnjünk innen, mielőtt a T-700-asok ideérnek!

Meisner azonnal a liftakna felé indult, ám Monroe megfogta a karját, és megrázta a fejét, majd a felfelé vezető lépcsőre mutatott.

– Arra!

Kintről két egymást követő robbanás hallatszott, majd kisvártatva egy harmadik.

Kutya dühösen felmordult.

– Rohadna meg! Azt hiszem, a harmadik mellé ment! Húzzunk bele, mert hamarosan vendégünk várható!

Meisner azt hitte, tudja, mi az a rohanás. Tévedett.

Amit a gerillák most bemutattak, ahhoz képest az iménti csatornabeli futás semmi sem volt. Meisner volt a sorban az utolsó, egészen addig, amíg hátulról meg nem hallotta a Gatling kerepelését, és mögötte az ott maradt berendezési tárgyak rohamos sebességgel kezdtek amortizálódni.

– Le! – kiáltotta valaki, és Meisner nem gondolkozott, hanem engedelmeskedett. Előtte jobbra-balra vetődtek a többiek, miközben a HK sorozata alig egy arasszal a fejük felett egyenes vonalat rajzolt a szemközti falra.

Valami elrepült Meisner feje fölött, és egy irtózatos robbanás reszkettette meg az épületet, legalábbis ő úgy érezte. Valami forrót érzett, s mintha apró tüskék is fúródtak volna a hátába, de nem foglalkozott velük. Felugrott, mert látta, hogy előtte egy kicsivel Kutya is nekirugaszkodik.

Nem nézett hátra, csak a futásra koncentrált.

A lába beleakadt egy régi íróasztal kiálló lábába, ám valami lehetetlen mozdulattal mégis sikerült talpon maradnia, igaz, ennek az volt az eredménye, hogy nekitántorodott a kicsit lelassult Kutyának, és mindketten a földre zuhantak.

A férfi szája szitokra nyílt, ám a fejük felett elsöprő második sorozat nyilvánvalóvá tette, hogy a nő ügyetlensége ezúttal az életüket mentette meg.

Elöl valaki felkiáltott, szavai hörgő bugyborékolásba fulladtak.

– Rohadjatok meg! – nyögte a parancsnok, ám fekve maradt, hiába diktálták volna azt az ösztönei, hogy felpattanjon és a sebesült segítségére siessen. Ha ugyan van még értelme. Bár egy Gatling-sorozat után aligha…

A HK roppant kitartónak tűnt. Megpróbálta teljesen belőni a szintet, azonban a dolgát némileg nehezítette, hogy különféle akadályok óvták a gerillákat, valamint a célkereső algoritmus a felrobbant kézigránát támasztotta törmeléknek és pornak köszönhetően álló emberekkel kalkulált, mivel feltételezte, a célpontok mielőbb megkísérelnek kijutni a veszélyes zónából.

– Próbálj földközelben maradni! – utasította Kutya a társnőjét, miközben a hátára fordult, és leakasztott két DM51-es gránátot az övéről. Ebből a testhelyzetből messzire dobni gyakorlatilag lehetetlen, a férfinak mégis meg kellett próbálnia. Szándékosan oldalra célzott, mivel egy gránát aligha radírozza le a Hunter-Killert az égről, a figyelmét azonban pár másodpercre talán más irányba lehet irányítani.

A kettős gránátrobbanás a Hunter-Killert arra késztette, hogy új célterületet határozzon meg, s ezáltal a gerillák nyertek néhány másodpercet, amit nem is haboztak kihasználni. Bár a kavargó por méterekre csökkentette a látótávolságot, Kutya mégis töretlen magabiztossággal haladt előre. Meisner igyekezett a nyomában maradni, mert biztos volt abban, ha lemarad, akkor az számára a halált jelenti. Nem mertek felállni, négykézláb próbáltak minél nagyobb sebességet elérni.

Igazi térdpróbáló pillanatok következtek.

Aztán hirtelen elérték a lépcsőket.

Meisner lefelé indult volna, azonban a férfi megrántotta a karját, majd választ sem várva máris felugrott, és rohanni kezdett felfelé. A nő követte, miközben hallotta, hogy valahol az üzletközpont alsó szintjén plazmasugarak indulnak szisszenve útjukra.

A T-700-asok is megérkeztek.

Pokolba minden kiborggal!