10. Huszonegyedik századi utcakép

Los Angeles, 2027. február 19.

Cathy Meisner iszonyú fáradtnak érezte magát, amikor felkeltették. Olyan érzése volt, mintha csak most tette volna le a fejét, s bár többet aludt Vandbergnél, kettejük közül mégis a férfi tűnt a kipihentebbnek. Mire Meisner összeszedte magát egy kicsit, a férfi már a plazmavetőt próbálgatta, melynek végéről a Bobby becenevű gerilla ügyesen eltüntette a kilógó szalagkábelt, s Vandberg arckifejezéséből ítélve a fegyvernek sem lett semmi baja.

– Azt hittük, soha nem akarsz felébredni – jegyezte meg Pedro, aki rendkívül élelmes módon magára vállalta a társnőjük ébresztését, mert így legalább néhány másodpercig gyönyörködhetett benne. – Ne haragudj azért, amit a találkozásunkkor mondtam… csak jópofa akartam lenni, de, azt hiszem, megbántottalak.

Meisnernek beletelt egy kis időbe, amíg annyira felébredt, hogy felfogta, mire gondolt a kölyök. Ekkor elmosolyodott, megrázta a fejét, és barátságosan a kölyök karjára tette a kezét.

– Nincs semmi gond. Mondtam, nem vagyok sértődékeny. A többiek pedig csak ugratni akartak, hogy szórakozzanak egy kicsit a károdra.

Pedro legyintett.

– Megszoktam már – felelte.

– Éhes vagyok – jelentette ki a nő, majd egy kicsit zavarba jött. – Ugye… eszünk indulás előtt? – A gyomra hallhatóan megkordult, s arca bele is vörösödött.

– Persze – felelte gyorsan Pedro. – Bontok neked egy konzervet… Igyekezz gyorsan megenni, mert Kutya perceken belül indulni akar. Csak azért hagyott ilyen sokáig aludni, mert látta rajtad, hogy alig állsz a lábadon.

Meisner tiltakozni akart, de nem volt értelme. Kutyának igaza volt.

– A doktorunk, French, átkötözte a sebedet. Annyira mélyen aludtál, hogy fel sem ébredtél rá, pedig vérzett egy kicsit, amikor kiszedte a kötést a sebedből. Azt mondta, jobban is odafigyelhettél volna magadra. Nem árt naponta cserélni a kötést, ez pedig legalább egy hetes volt.

Meisner megadóan bólintott. Igaz, az idő nem egészen stimmelt, de amin eddig keresztülment, nem csoda, ha a doki téved.

– Rendben. Jobban fogok figyelni magamra! Pedro elvigyorodott.

– Most pedig egyél, mert a kiborgok mérföldekről meghallják, hogy jövünk, ha még egyszer megszólal a gyomrod…

A nő vissza akart vágni, ám a gyomra, mintha csak szórakozni akarna vele, ismét hallhatóan kordult egyet.

Odakint zuhogott az eső, és percek alatt dagonyát csinált az elmúlt órák alatt hullott sötétszürke hóból. Nappal volt, már amennyire meg lehetett állapítani. Kutya egy halványan fénylő korongot próbált megmutatni társnőjüknek, ám Meisner akárhogy meresztette a szemét, sötét felhőkön kívül mást nem látott.

– Pedig valahol ott van – zárta le a témát a férfi, miközben a társai egyenként kibukkantak a templomból. Az eligazítást már odabent megtartották, így mindenki pontosan tudta, hol a helye és mi a dolga.

Vandberg egy Thorton nevezetű gerilla mellé került, míg Meisnert maga Kutya vette szárnyai alá, bár Pedro is bőszen ajánlkozott, ám a többiek gúnyos megjegyzései nyomán jobbnak látta, ha inkább még egyszer ellenőrzi a nőnek kiszemelt karabélyt.

Meisner minden fáradsága ellenére valahogy felszabadultnak érezte magát. Furcsa, új állapot volt ez, valami, amit csak most kezdett megtapasztalni. A szabadságnak eddig nem volt sok értelme, hiszen egy életen át kiborgok ügyelték minden lépését. Most azonban valami megváltozott, s ez kezdett tudatosulni a nőben.

A csoport párokra oszlott, és Kutya helyét a Bobby nevezetű fickó vette át, oldalán a doktorral. Meisner és Kutya középen kapott helyet, és a nő igazán hálás volt társának, amiért személyesen felügyel rá. Az eszébe sem jutott, hogy ez a felügyelet tulajdonképpen a bizalmatlanság egyik jele is lehetne.

Dél felé haladtak, arra amerre Vandberg is indulni akart. Meisnernek fogalma sem volt arról, merre járnak, ám a gerillák tökéletesen tájékozódtak még a romok között is. Néha egész utcák mosódtak össze, csupán abból lehetett következtetni, hogy egykor régen itt valamiféle utca vezetett, hogy a törmelékek alatt kocsisorokat lehetett kivenni. Másutt olyan tiszta volt a terep, mintha valami gigászi kéz seperte volna tisztára, és egyszer elhaladtak egy mély gödör mellett, melynek alján izzó láva fortyogott.

Cathy Meisnert minden pillanatban új és új élmények érték, s ennek befogadása nem volt könnyű feladat. Nem csupán azért, mert figyelmének jelentős részét kötötte le, hogy néhány lépésnél jobban soha ne szakadjon le a párjától, hanem azért is, mert most szembesült először azzal az iszonyatos pusztítással, melyről eddig csak a fogolytársaitól hallott.

A város méreteiről már sokat hallott, s most gyaloglás közben meg is győződhetett arról, hogy a beszámolók cseppet sem voltak túlzóak. S mégis, látni, hogy egy ekkora metropoliszt is milyen könnyedén el lehet seperni, elborzasztotta a nőt. Gyakorlatilag egyetlen épület sem akadt, mely ne viselte volna magán a háború nyomait.

Ám még mindez elviselhető is lett volna.

Cathy Meisner nem félt a haláltól. Volt ideje hozzászokni az elmúláshoz.

Amit azonban idefenn tapasztalt, felülmúlták legvadabb rémálmait is. A szanaszét heverő koponyák, az aszfaltba égett körvonalak, a néhol halmokban álló csontok látványa egyszerűen feldolgozhatatlan volt a számára. Ha nincs vele senki, alighanem megőrül, így azonban igyekezett Kutyára koncentrálni, és ez segített egy kicsit.

Élőre félt a következő éjszakától.

Biztos volt benne, hogy ez a rengeteg halott, a mindenhol jelenlévő pusztulás elő fog jönni álmában. Mert ezt egyszerűen nem lehet feldolgozni.

– Iszonyodsz? – kérdezte halkan Kutya, amikor egy rövid időre megpihentek egy felborult kamion oldalának takarásában. A lábuk előtt egy gyermek csontváza hevert, a csonton tisztán látszottak valami kisméretű állat fogának nyomai. Meisner csak remélni merte, hogy a gyermek már nem élt, amikor az állat lakmározott belőle.

A nő lassan bólintott.

– Azt hiszed, soha nem fogsz hozzászokni – folytatta a férfi –, de néhány nap, és már nem is fogsz rájuk gondolni. Nem lesz rá időd. Nézd, ez háború, mégpedig valószínűleg a legszörnyűbb mind között, amit az emberiségnek meg kellett vívnia. S most nem egymás ellen harcolunk, hanem a faj fennmaradásáért. Hideg, számító intelligenciával állunk szemben, amely megfelelő mérlegelés után könnyedén küld akár ezer kiborgot is a biztos pusztulásba, ha úgy véli, a veszteség közelebb hozza számára győzelmet.

Meisner igyekezett nem nézni a koponyát.

Talán néhány nap múlva már valóban nem hasít a szívébe fájdalom, ha ilyet lát… ám addig még el kell telnie egy kis időnek. S persze életben is kell maradnia.

– Ők már halottak. Ne foglalkozz velük, hiszen úgysem segíthetsz rajtuk! Évtizedek teltek el az Ítélet Napja óta, és nemzedékek nőttek fel a háború tombolása közepette. A kiborgok megtanulták, hogy az emberiséget nem lehet eltaposni, mint egy bogarat. Mindannyian azon vagyunk, hogy legyen jövőnk. Nekünk legyen, s ne azoknak az átkozott gépeknek!

Cathy Meisner tétován bólintott.

– Megpróbálok nem odafigyelni a csontokra – ígérte, de a hangja erőtlennek tűnt, és Kutya egy pillanatra eltöprengett azon, vajon valóban jó döntés volt-e magukkal hozniuk a nőt.

Aztán végül csak ennyit mondott.

– Ne feledd, egy csapat vagyunk! Nem lehetsz gyenge, mert azzal a társaidat is veszélybe sodorhatod!

Meisner mélyet sóhajtott.

– Nem fogok megfeledkezni róla!

A felderítők visszatértek, s miután egyeztettek Bobby-val, a férfi intett, hogy délkelet felé kell továbbfolytatni az útjukat. Indulás előtt különböző jeleket is mutatott, de Meisner csupán egyet ismert közülük: kiborgok.

– Egy Vadász-Gyilkos van előttünk másfél háztömbnyire, és egy osztag harctéri egységre is számíthatunk perceken belül – fordított Kutya, látva társnője kérdő tekintetét. – Kitérünk előlük, mert ha tűzharcba bonyolódunk velük, azzal a küldetésünk sikerét kockáztatjuk.

– Mielőtt valóban belevágunk, elmondod majd, mit fogunk csinálni? – kérdezte Meisner, ám Kutya már nem figyelt rá, csendben feltápászkodott, és mélyen előrehajolva szaladni kezdett az épületek tövében, kihasználva minden fedezéket.

Néma árnyakként suhantak előre, csupán néha álltak meg pár másodpercre, amíg a gerillák bonyolult kézjelekkel információt cseréltek egymás között. A párok két alkalommal is elszakadtak egymástól, ám néhány perccel később egy előre megbeszélt helyen ismét összefutottak. A csoport összeszokottan haladt, és ebben még a két új társuk sem akadályozta őket.

Meisner érezte, hogy izmai kezdenek elfáradni, ám a rövid pihenők során mindig sikerült annyit pihennie, hogy folytatni tudja az utat. A tempó amúgy sem volt túlságosan megerőltető, bár néha az egész csapat becsületesen belehúzott, és ilyenkor valóággal rohantak a romok között. Máskor percekig vártak, mielőtt akár egy méternyit is haladtak volna, és Meisner megfigyelte, hogy ilyenkor a párok jobban eltávolodnak egymástól, mint máskor. Mintha azért húzódnának szét, hogy egy támadás ne végezhessen azonnal valamennyiükkel.

A rövid pihenőket többnyire szótlanul töltötték, s bár Meisnernek ezernyi kérdése lett volna, Kutya egyszerűen nem figyelt rá. Talán szándékosan, talán véletlenül. Az nyilvánvaló volt, hogy a férfi nagyon feszült, nyilván a küldetésük miatt, amiről az ismételt kérdések ellenére sem volt hajlandó beszélni. Mi több, egyszerűen úgy tett, mint aki nem is hallja azokat.

Már legalább három órája gyalogoltak, amikor az egész csoport behúzódott egy régi szupermarket raktárhelyiségébe, aminek elég vastagak voltak a falai, hogy kiváló fedezéket nyújtsanak még egy koncentrált támadás ellen is.

– Mintegy tizenöt perc múlva célhoz érünk – jelentette be Kutya, elsősorban a két szökevényhez intézve szavait, hiszen a társaság többi tagja alighanem tisztában volt a részletekkel. – Nem árt, ha még egyszer egyeztetjük teendőinket… s persze ti is meg fogjátok kapni a saját feladatotokat, ha már velünk tartottatok.

Vandberg közönyösen bólintott, Meisner arcán pedig kifejezett várakozás ült. Valami megmagyarázhatatlan belső tűz hevítette, legszívesebben máris nekiment volna a kiborgoknak. Törleszteni akart… ugyanakkor egy belső késztetés megállás nélkül arra biztatta, hogy keressen meg valakit. Valakit, aki rendkívül fontos a számára.

Meisner egyelőre nem foglalkozott ezzel a gondolattal. Majd ha túl lesznek ezen a feladaton, eltöprenghet róla, vajon miféle késztetés hajtja előre, s miért.

– A Főparancsnokság egy fegyverraktár megsemmisítését bízta ránk. Tudjuk hol található, s ha minden igaz, akkor bejuthatunk az épületbe anélkül, hogy a kiborgok kiszúrnának minket… Ha tévedtünk, akkor csúf meglepetésben lesz részünk, mivel az információink szerint a hat Vadász-Gyilkoson kívül tizenöt T-700-as és egy teljes osztag HK védi az objektumot.

Vandberg érdeklődőnek tűnt.

– Igazán kíváncsi vagyok, milyen zseniális terv segítségével juthatunk be oda. Énnyi harctéri egységnek a fele is bőségesen elegendő lenne ahhoz, hogy fasírtot csináljon belőlünk… S akkor a lánctalpasokról és a HK-król nem is beszéltem.

– Ne légy kishitű! – szólalt meg Thorton. – Mi sem meghalni jöttünk ide. A parancsnok nem küldene ide egy egész osztagot azért, hogy simán lemészároltassuk magunkat.

Vandberg megvonta a vállát.

– Elnézést – felelte szabadkozva. – Nagyon úgy tűnik, változott egy kicsit a helyzet, amíg fogoly voltam.

Thorton mintha bólintott volna.

– Meglehet – mondta csendesen.

Kutya ismét magához ragadta a szót.

– Három ütemben fogunk behatolni, három különböző ponton… Thorton, te és a csapatod feleltek a robbanóanyagok elhelyezéséért és a detonátorok beállításáért. Ha rosszul időzítettek, mind ott halunk meg. Mellétek adom Vandberget, ha kiborgokkal találkoztok, nem árt, ha van veletek még valaki, ráadásul a plazma megnyithatja előttetek ott is az utat, ahol egyébként nem boldogulnátok.

Az említett férfi mintha morgott volna valamit az orra alatt, de nem lehetett érteni, ő pedig nem vette a fáradságot, hogy hangosan is megismételje.

– Calipso, nektek a kommunikációs központ jutott. Használhattok plasztikot, de a mérnökök azt mondták, elég, ha szétlövitek a fő átjátszót… A döntés a tied, meglátjátok majd a helyszínen, melyik a legjobb megoldás.

Meisnerben csak most tudatosult, hogy a gerillák géppuskákkal vannak felszerelve, még Kutyának sem jutott plazma. Igaz, egy olyan böhöm nehéz fegyverrel aligha tudtak volna olyan gyorsan mozogni, a bejutásról és a kijutásról nem is beszélve. Már az is szép teljesítmény, hogy Vandberg nem panaszkodott, pedig bizonyára elfáradt az elmúlt órák során.

– Nekünk a csalétek szerepe jutott – nézett a nőre az osztag parancsnoka. Kutya arcáról nem lehetett leolvasni, hogy mit gondol a saját esélyeikről. – Mivel minden csoportnak egyformán nehéz feladata van, így voltaképp mindegy, melyikhez csatlakozol. S hogy megkönnyítsem a választást, döntöttem helyetted: velünk maradsz, s így talán nem csupán pár óráig lehetsz szabad.

A nő bólintott.

Tökéletesen megértette, mire célzott a férfi.

– Négy plusz négy plusz három a felállás – fejezte be Kutya. – Kérdés?

Vandberg emelte fel a kezét.

– Csak arra szeretnélek megkérni, hogy mielőtt nekivágunk, mutasd be a csapatot! Nem szeretek olyan emberekkel együtt harcolni, akiknek még a nevét sem tudom. Ha látok egy kiborgot valaki mögött, mégsem ordíthatom oda neki, hogy „hé, te nagydarab, szakállas”, mert valószínűleg nem fog odafigyelni rá.

Kutya elvigyorodott.

– Nos, a kérésed indokolt. Akkor kezdjük jobbról balra: az a kis tejfelesszájú kölyök, Pedro… mellette a csapat technikusa, Bobby térdepel. Utána a doki jön, French, aki állítólag francia-indián ősökkel dicsekedhet, de persze ezt senki nem hiszi el neki. Thorton a helyettesem, mellette Calipso.

Lathram, az a nagydarab fickó hihetetlen étvágyáról híres, Thayer ritkán szól egy nap három szónál többet, Monroe-t pedig soha nem fogátok hallani káromkodni, mert bár megtagadta istenét… tudjátok, pap volt… bizonyos szokásokat egyszerűen nem tud levetkőzni.

Monroe megcsóválta a fejét.

– Szokás szerint többet beszélsz, mint kellene – jegyezte meg, de nem tűnt sértődöttnek az iménti rövid jellemzés miatt.

Cathy Meisner lassan végigjártatta tekintetét a jelenlévőkön. Minden ember mögött egy sors rejtőzött, s Meisner valahogy biztosra vette, mindannyian sokat veszítettek ebben a háborúban.

Mennyi fájdalomban, kínban és szenvedésben lehetett részük… Akárcsak nekünk…

– Nos, ha nincs több kérdés, akkor talán el is indulhatunk – törte meg a némaságot Kutya. Hangjából szinte áradt az elfojtott feszültség. – Tudom, hogy már alig birtok magatokkal… Különösen te, Pedro fiam!

Halk kacaj szakadt fel a társaságból, s a nevetés mintha minden szorongásukat magával vitte volna. Készen álltak szembeszállni akár a pokol ördögeivel is. S meglehet, ez az akció nem is különbözött sokban attól. Bár a Skynet teremtményei gépek voltak, érzelmek nélkül rosszabbak voltak, mint bármi más. Ráadásul számukra az elmúlás semmit nem jelentett. Észközök voltak egy olyan hatalom kezében, mely szilárdan a fejébe vette, itt az ideje az evolúciós váltásnak: az emberiségnek örökre el kell tűnnie a Föld felszínéről, hogy átadhassa helyét az új fajnak: a gépeknek.

– Mostantól kezdve mindenki csak magára számíthat – figyelmeztette a társait Kutya. – A csoportok külön indulnak útnak, s pontosan harminc perc múlva kezdünk. Szeretném, ha addigra mindenki elfoglalná a pozícióját, mert ha valaki lemarad, a kedvéért nem fogjuk újrakezdeni a látványosságot!

– Ha valakinek szüksége van rá, tudok kölcsönadni pelenkát – próbált szellemeskedni Pedro, de mint általában, a poén most sem jött be igazán.

Csupán Thorton reagált.

– Gondolom, te már be is csomagoltad magad… Kutya felemelte a kezét.

– Fejezzétek be! Indulás!