1. Játszma

Los Angeles, 2027. február 18.

Cathy Meisner nekitántorodott a falnak, feltépett karján a hús véresen csillogott a hideg neonfényben. A szemében nem voltak könnyek. Már évek óta nem. A bal vállán éktelenkedő sebből bőven ömlött a vér, ám a nő egyelőre nem foglalkozott vele. A fémfal hideg volt, de legalább segített egy kicsit összeszednie magát. A fájdalom még nem volt elviselhetetlen, ennél komolyabb és fájdalmasabb sebekkel is megbirkózott már. Ellökte magát a faltól, olyan gyorsan, hogy ellenfele csak megkésve mozdult utána. A rozsdás fémdarabból kialakított kés milliméterekkel bár, de elsuhant Meisner gyomra előtt, s így a nő biztonságos távolságba húzódhatott.

Ellenfele egy nagydarab, brutális külsejű mutáns volt, egyike azoknak a szörnyszülötteknek, akiket a Skynet nevelgetett valamelyik eldugott haláltáborában, melyet a foglyok egymás között csak biofarmként emlegettek, amióta kiderült, hogy a Gépisten ott tenyészti számukra a fehérjét. A mutáns testét gennyes kelések borították, a bal karját hosszú, barna szőrszálak borították, a szemében pedig inkább állati vadság, mintsem emberi intelligencia csillogott.

Meisner nem táplált hiú reményeket.

Tudta, mi vár rá, ha elbukik. A halál csupán a kisebbig rossz, ami vereség esetén vár rá. A mutánsok – legalábbis ezek a mesterségesen tenyésztett egyedek – előszeretettel fogyasztották el legyőzött ellenségeik húsát… miután megbecstelenítették. Sőt, a foglyok között olyan szóbeszédek is terjengtek, hogy a Skynet a maradványokat különféle szaporítási kísérletek során használja fel.

S bár akadtak, akik azt mondták, hogy mindegy, mi lesz velük haláluk után, Cathy Meisner nem tartozott ezek közé. Neki igenis számított, mi lesz vele. Hitt benne, hogy egyszer kijuthat innen, s csatlakozhat az ellenálláshoz. Hallott róluk eleget, ám ezek a hírek ritkán voltak többek egyszerű szóbeszédnél. Ám az a tény, hogy beszéltek róluk, bizonyította, hogy léteznek, s ez máris több volt Meisnernek, mint amit remélt.

A mutáns ismét előrelendült, ám hiába mozgott hatalmas termetéhez képest meglepő gyorsasággal, a nő oldalra és előre perdült, és minden erejét összeszedve nagyot taszított ellenfelén. A mutáns nekitántorodott a falnak, ahonnan azonnal ellökte magát, és széles, kaszáló mozdulatot tett a késével, bízva benne, hogy a nő belerohan.

Meisnernek azonban nem ez volt az első küzdelme, s bízott benne, hogy nem is az utolsó. Egy ütemet kivárt, és akkor lépett közelebb ellenfeléhez, amikor a kés a lehető legtávolabb volt tőle. Erős ütést mért a nyaki idegközpontra, ám vagy a mutánsnak volt túl vastag az izma azon a helyen, vagy nem találta el elég pontosan a helyet, mert semmi nem történt. Pedig ilyenkor már el kellett volna ejtenie a kést, hiszen az idegközponti ütés néha nem csupán a végtagokat, hanem az egész testet elzsibbasztja, szerencsés esetben pedig azonnali ájulást okoz.

S akkor megölhetné ezt a szerencsétlent.

A kés túl gyorsan jött visszafelé, hogy hátraléphessen előre, ezért a nő az egyetlen lehetséges, mi több, kivitelezhetőnek tűnő megoldást választotta: belépett a mutáns karja alá, és megpróbálta lefejelni ellenfelét.

Mintha betonfallal próbálkozott volna.

A mutáns koponyája túl keménynek bizonyult, Meisner halk reccsenést hallott, ám fogalma sem volt, vajon mije repedt el vagy tört el. Annyi bizonyos, hogy rossz stratégiát választott. Bár a kést elkerülte, ám sikerült csaknem harcképtelenné tenni önmagát, miközben ellenfele meg sem rendült. Ha hátralép, alighanem meghal, ám ösztönei megnyerték számára azt a töredék másodpercet, ami a következő támadás elkerüléséhez kellett. Levetette magát a földre, és átsiklott a mutáns lábai között, majd a hátára gördülve széles, kaszáló mozdulatot tett a lábával, és kibillentette egyensúlyából a tohonya ellenfelet.

A sebesült karját sikerült megint beütnie, s most már tudta, mekkora fájdalomra számíthat. Pokolira. A kín mindenesetre jó volt ahhoz, hogy elűzze a kábultságát, ugyanakkor figyelmeztette arra is, már nincs sok hátra.

Megpróbált felugrani a földről, ám túlbecsülte erejét, így visszahuppant a hátára, s meg kellett azzal elégednie, hogy az ép karjával ülő helyzetbe tornázza magát.

Tulajdonképpen abba is hagyhatta volna.

Talán mégis igaza van azoknak, akik a halált megváltásként fogják fel, s mindent megtesznek annak érdekében, hogy valahogy kiprovokálják őreikből. Bár, ha csak a fele igaz azoknak a szóbeszédeknek, hogy a kiborgok mennyi ideig képesek életben tartani az agyat ahhoz, hogy test nélkül is megismerje az evilági pokol kínszenvedéseit, akkor ez sem tűnik túl jó választásnak.

Meisner egy kicsit csodálkozott, amiért a mutáns nem rontott rá. Talán játszik vele, vagy…

Felnézett, és döbbenten látta, hogy ellenfele jó tíz méternyire fekszik tőle. Eszméletén volt, ám furcsán kicsavarodott lába elárulta, hogy baromira rosszul érezheti magát. Rosszul esett, vagy a rúgás sikerült túl erősre? Cathy Meisner nem tudta, de nem is érdekelte igazán.

Csak az számított, hogy kapott egy kis időt.

A kérdés csupán az, melyikük szedi össze magát előbb. A nő hátrább araszolt egy kicsit, és nekivetette hátát a fémfalnak. Letépett egy darabot a ruhájából, és megkísérelt valamiféle szorítókötést összeügyeskedni a vállsebére, ám elég nehezen boldogult. Érezte, ahogy a rongy gyorsan átnedvesedik, ám ennél most képtelen volt többre. Majd, ha életben marad, megnézi, lehet-e valamit csinálni a sebbel. S ha nem… akkor legalább késleltette egy kicsit az elkerülhetetlent.

Apró győzelem, de akkor is győzelem.

A mutáns akkorákat üvöltött, mintha kést forgatnának a valagában, miközben erőteljes rántásokkal kiegyenesítette a lábát. Közben kétszer is idegborzoló roppanás hallatszott, ám az a tény, hogy utána a mutáns képes volt talpra állni, azt jelentette, hogy a dolgok mégsem alakultak olyan jól, ahogyan azt Meisner hitte. Szó sem volt törésről, csupán egy komolyabb rándulásról, ám ettől még az ellenfél harcképes maradt.

Hogy rogyna rá az ég!

A nő utolsó erőtartalékait mozgósította, miközben mindvégig a fémfalhoz simulva felállt. Igaz, így korlátozva volt a mozgásban, ám éppen az volt a célja, hogy erre ráébressze ellenfelét. Ha jobb kondícióban lett volna, akkor fel sem áll, hanem megpróbálkozik egy régi trükkel, ami legalább annyira halálos volt, amennyire aljas.

Bár ez ellen a tohonya barom ellen talán nem is működne…

A mutáns az első, dühös lépések után rájött, hogy ha nem ügyel a lábára, akkor azzal csak magának okoz gondokat; pihentetnie kellett volna a megereszkedett inakat és izmokat, hogy elkerülje az ismételt ficamot. Így némileg lassabbra vette a tempót, ám a szájából csorgó habos nyál és a mereven előretartott kés pillanatnyi kétséget sem hagyott szándékait illetően.

Meisner az utolsó pillanatig kivárt.

Igyekezett megbecsülni azt a távolságot, amikor a kés még nem jelent rá fenyegetést, ám a mutáns már elég közel ér ahhoz, hogy megpróbálkozzon a kétségbeesés szülte ötlettel. Nem próbálkozott bonyolult, nehezen átlátható cselekkel. Egyszer rúgott: a legősibb védekezést használva, melyet a nők alkalmazni szoktak a férfiak ellen.

A mutáns azonban vagy nem volt férfi, vagy…

Cathy Meisnernek nem maradt ideje gondolkozásra. A felfelé szisszenő penge ugyan elhibázta a torkát, ám a mutáns ujjai között megpördült a fegyver, hogy visszafelé még egyszer megpróbálkozzon, igaz, ezúttal döféssel.

A nő vadul felfelé bökött kinyújtott ujjaival, és érezte, ahogy körmei félretolják a nehezen engedő szemgolyót, majd ujjai behatolnak nedvesen és véresen a szemüregbe. A mutatóujja megroppant, ám a fájdalom elenyésző volt ahhoz képest, amit ellenfele érezhetett. Iszonyú üvöltés reszkettette meg a nő dobhártyáját, miközben a mutáns kezéből kihulló penge végigkaristolta a combját, hogy alig egy ujjnyira a lábfejétől kettétörjön a vérfoltos, rozsdásodó fémpadlón.

A mutáns olyan erővel marta el Meisner csuklóját, hogy a nő egy pillanatig azt hitte, hogy menten elroppannak a csontjai, ám sikerült kirántania a kezét a vad szorításból, és hátralépett.

A mutáns a padlón térdepelt, mindkét szeméből könnyel kevert vér csorgott, miközben megállás nélkül ordított, olyan hangerővel, hogy szinte elszakadtak a hangszálai. Iszonyatos fájdalmai lehettek, s a kín kitörölte elméjéből a célt, amiért eddig küzdött.

Cathy Meisner a földre nézett.

A kés két darabban hevert lábánál. A penge alig volt hosszabb a középső ujjánál, éle repedezett volt az eddigi összecsapásoknak köszönhetően. Ám fegyver volt, az egyetlen a saját testén kívül. S kétségkívül hatásosabb.

Ebben a világban nem létezik döntetlen. Csak győztes és vesztes.

Túlélő és halott.

Meisner pedig nem akart meghalni…

A penge inkább tépte, mintsem vágta a húst, ám a nőnek így sem jelentett különösebb nehézséget végezni a mutánssal. Tudat alatt arra számított, hogy megakadályozzák a tettében; a kiborgok elég közel voltak ahhoz, hogy megtegyék, arról nem is beszélve, hogy a Skynet köztudomásúlag kedveli a mutánsokat.

Ennek azonban halnia kellett.

Amikor végzett ellenfelével, Cathy Meisner ledobta a véres pengedarabot a földre. Meg sem próbálta magánál tartani; a kiborgok számon tartanak minden fegyvert, erről aligha feledkeznének meg. Győzött, s egyelőre életben van.

A kérdés csupán az, tetszett-e a küzdelem a Skynetnek vagy sem. A foglyok között makacsul tartotta magát a hiedelem, hogy ez az egész véres játék a világ leggyűlöletesebb teremtményének szórakozását szolgálja, noha erről szó sem volt. Az igazi okokat csak a Skynet ismerte, ő pedig nem vette magának a fáradságot, hogy megossza azokat a humánokkal. Az ember sem magyarázza el a halál mibenlétét a rovaroknak, ha hangyák közé tesz egy szárnyaitól megfosztott darazsat. Csupán tanulmányozza őket…

A nő minden izma remegett a kimerültségtől, a vállsebe lüktetett, a fájdalom egyre növekvő hullámokban árasztotta el az agyát. Megpróbálta megigazítani a kötést, ám csak most jött rá, hogy az összecsapás hevében elhagyta valahol a letépett ruhadarabot. Újat kellett volna tépni, hogy elállítsa a vérzést, ám ehhez sem volt ereje. Leült a földre, mert állni már nem bírt, s amikor ismét körbenézett, döbbenten vette tudomásul, hogy immáron fekszik. Vasgerendák futottak a feje fölött, amiből arra következtetett, hogy viszik valahova, ám ereje elhagyta, mielőtt bizonyosságot szerezhetett volna: hova is kerül majd.

A hullakamrába vagy vissza, a szállásra, ahol a társai esetleg veszik a fáradságot, és ellátják a sebeit. S akkor életben maradhat.

Tudat alatt tudta, hogy erre van a legkisebb esély. Bár győzött, komoly sebeket szenvedett. Valószínűleg nem éri meg életben tartani…

Talán…

A sötétség gyorsabban jött, mint várta.