12. Nincs kegyelem!
Veronika csak a barlangban tért magához.
Rózsa kissé megkönnyebbült, amikor a lány lassan felnyitotta a szemét.
- Feleszmélt! - suttogta Siklósi bácsinak.
Veronika ijedten kapott a föléje hajló öreg karjához.
- Máté! Jakab! Hol vannak?
- Maradj nyugton! Elmentek az eszéki útra - simogatta meg a riadozó lány homlokát Rózsa.
De Veronika minden erejével felült, és hol Rózsának, hol az öregnek magyarázta fulladozva:
- Kelepce! Tõrbe csalták õket! Menjetek utánuk!
- Félrebeszél, szegénykém! - súgta az öreg Siklósi a cigánylánynak, majd megnyugtatóan ölelte át Veronika vállát. - Pihenjél, kedvesem. Te most csak pihenjél!
A nagy fakulacsot a lány szájához emelte, hogy enyhületet adó bort itasson vele.
De Veronika félretolta a fakulacsot.
- Az a pokol Dudva... Elárulta! Nem beszélek félre! Tõrbe csalják õket!
Ezt már olyan határozottan mondta, hogy az öreg Siklósi is beleborzongott. Rózsára pillantott, majd ismét Veronikát vigasztalta:
- Bízzál a kapitányban! Bízzál benne, kedvesem!
Veronika csak ült, ült riadtan. Tétován hagyta, hogy az öreg ismét megkínálja a borral. Nyelte a zamatos kortyokat, amelyek most a rettegéstõl epévé keseredtek a szájában.
Késõbb ismét elpihent. Betakargatták egy öreg subával.
Rózsa intett Siklósi bácsinak, és kissé távolabb húzódtak.
- Én is aggódom - mondta komoran a cigánylány.
Az öreg nem válaszolt. Töprengett. Megpróbálta sokat tapasztalt elméjében összerakni mindazt, ami tegnapelõtt dél óta történt.
Az ezredes befogatta az asszonyokat. Hatot elvittek söpörni - ahogy Juliska mesélte. Az egyiknek kifecsegte egy labanc katona, hogy másik tömlöcbe szállítják õket. Ez megsúgta Juliskának. A szakácsnõ kiszökött a várból, és hírül adta. Ekkor nem tudták, hogy hova akarják vinni a túszként összefogott asszonyokat. Veronika és Rózsa lementek Dudvához. A kocsmáros azt mondta, hogy Eszékre viszik õket. Feltételezték, hogy tudta, mert elõzõ este az ezredesnél volt. Rózsa ezt a hírt hozta a kapitánynak. Máté és Jakab elindultak. Azóta nincs hír róluk, és Veronikát sem akarja zaklatni azzal, hogy bõvebbet tudjon meg, mit mondott a kocsmáros, és milyen körülmények között gyulladt ki a csárda.
Várni kell! - döntött magában az öreg.
Délelõtt érkezett Jakab. Egyedül jött, elcsigázottan. Bal karján vértõl tapadt a bõ szájú kék ingujj. Földre csúszott a nyeregbõl; és csak annyit mondott:
- Elfogták!
- Él? - kérdezte az öreg.
- Húszan mentek rá! Hálót dobtak a fejére. Távolról követtem õket.
Szerencsére Veronika mélyen aludt.
Buga elõvette az ünneplõs pipáját, és rátömött. Tüzet csiholt, és amikor felizzott a dohány, vastagon fújta a füstöt, közben komoran hallgatott. A válla irgalmatlanul sajgott. De mi volt ez a fájdalom ahhoz képest, amit a lelkében érzett. Tudta, hogy a kapitányt már börtönbe vetették, és a kínzómester minden bizonnyal szaporán készítgeti szerszámait a vallatáshoz. Nagyvad a kapitány! Hiszen csak õ tudja Bottyán apánkon és a brigadéroson kívül a kurucok haditervét.
Abban nem kételkedett Jakab, hogy Máté hallgatni fog, hogy nincs a földnek olyan kínzómestere, amelyik akár a pokol kínjaival is, egyetlen áruló szót kicsikarhatna belõle. De abban sem kételkedett, hogy odabent a siklósi várban nem lesz a pokolnak olyan kínja, amivel meg ne próbálkoznának akár azért, hogy vallomást csikarjanak ki, akár szennyes bosszúból.
- Biztosan a várbörtönbe zárták a kapitányt - szólalt meg kis idõ múlva -, onnan nem tudjuk kihozni.
A tompa szavakra a cigánylány felkapta a fejét.
- Jakab! Az én öregapám kútásó volt! Kislány koromban sokat mesélt a vár titkos alagútjairól!
Jakab felugrott.
- Él még öregapád?
- Él! Göntérben.
- Gyerünk hozzá! - indult Jakab.
De az öreg megállította.
- Egy tapodtat sem, amíg a sebedet tisztába nem tesszük!
Jakab tudta, hogy a bölcs öregnek igaza van. Levetette kék ingét. Borral kimosták a sebet, és puskaporral behintették a golyóverte nyílásokat. Aztán fehér gyolccsal szorosan átkötötték. Fájt a szegénylegénynek, de meg sem szisszent, hisz Máté - gondolta - most sokkal keservesebb kínokat állhat ki.
Új inget húzott Jakab, és Rózsával, az öreg Siklósival vágtatva igyekeztek Göntér felé. Veronikát Juliska és Viktor ápolására bízták.
Öreg, töpörödött ember volt Rózsa nagyapja. S mint az afféle öregemberek, sokat beszélt.
- Régen volt, nagyon régen... de máig sem felejtem el... - kutatott emlékeiben. - Sok baj volt, sokat mérgelõdtünk. Mindig beomlott a kút fala, mi meg újra ástuk, újra falaztuk... No, ott volt egy szörnyû hosszú alagút - bökte ki végre a várva várt szót.
- Biztos vagy ebben? - állította meg Jakab.
- Mondom, sose felejtem el, olyan keserves munka volt. Meg aztán végig is jártuk... Kincseket kerestünk benne, de csak a várfalat találtuk meg. Úgy véltük, hogy a tömlöcök táján.
- A tömlöcök táján? - csillant meg Jakab szeme.
- Úgy vélem, ott - bólintott az öreg. - Sokat nézegettük az irányát.
- Odavezetnél bennünket? - kérdezte Siklósi bácsi.
- Ráérek - bólintott az öreg kútásó.
Jakab maga elé vette a nyeregbe, és olyan óvatosan lovagolt, ahogy csak tudott.
Egy óra sem tellett belé, ott voltak a siklósi csordakútnál, amelyben valaha Máté bújt meg az üldözõ labancok elõl, és víz alá bukva pipaszáron szívta a levegõt, amíg el nem mentek.
- Ha ezen az oldalon leereszkedtek - magyarázott az öregember -, és végigkopogtatjátok a falat, meghalljátok, hol kong üresen. Nos, ott van az alagút!
Jakab nem volt rest. Rákapaszkodott a gémeskút ostorfájára, és fokosát kezében tartva lejjebb és lejjebb csúszott. Araszonként kopogtatta végig a falat.
- Megvan! - kiáltott fel, amikor egy hosszas részen úgy kongott a fal, mint az üres hordó.
- Jelöld meg! - kiáltott le Siklósi bácsi.
Jakab gondosan belekarcolta a kút falába az üresen kongó részek határát. Aztán felkúszott az ostorfán.
Röviden megtanácskozták, hogy mit tegyenek.
Az öreg kútásó útközben említette, hogy van egy fiatal legény, akit õ tanított a kútásásra: bizonyos Kárászi Gábor Nagytótfaluból. Viktor mesterre is számíthattak.
Az öreg Siklósi és Jakab megállapodtak abban, hogy még a délután folyamán elõkerítik a fiatal Kárászi Gábort. Jakab, Viktor és a fiatalember hármasban megpróbálják végigjárni az alagutat. Ha szerencséjük lesz: kibontják a várfalat a tömlöcök táján; ha ugyan igazat beszélt a vén kútásó!
Siklósi bácsi, Rózsa, Juliska és akit maguk mellé tudnak még szerezni, olyan ribilliót csapnak a vár körül, hogy az ezredes érezze: a kapitány barátai mindenre készen állnak!
Elbúcsúztak egymástól, és ki-ki indult a maga dolgára.
Amikor Jakabnak eszébe jutott fogságba esett bajtársa sorsa, nem tévedett abban, ahogy elképzelte.
Mátét bilincsbe verve egy ablaktalan zárkába vetették.
- Hadnagy úr! - fogadta Bisteritzet a báró. - Kezdje meg a kínvallatást! Ki kell szednünk belõle, hol vannak a haditervek, kik a cimborái. Ezenkívül: azonnal állítsák fel a vérpadot, hogy mire a tábornok úr megérkezik, minden készen álljon a kivégzéshez!
- Bízza rám, ezredes úr! - tisztelgett a hadnagy, és sietett végrehajtani a parancsot.
Amíg az udvaron a vérpadot ácsolták, a kínzókamrában Bisteritz vallatta a nyújtóztató gerendára akasztott kapitányt.
Két csuklóját a háta mögött összekötötték, és egy csigán átvetett kötélen felhúzták a magasba.
- Hol vannak a haditervek?! - ordított a kapitány elkínzott arcába a hadnagy.
- Biztos helyen - hangzott a tompa válasz.
- Nem árulod el? - vicsorgott Bisteritz. - Hóhér! - pillantott a kínzómesterre.
A vörös lebernyeges kínzómester újabb fokokat húzott a kötélen.
Máté úgy érezte, hogy bolhája, csípõje, válla, csuklója menten kettészakad.
Mint az íj húrja feszült a hadnagy elõtt.
- Nos, hol vannak a haditervek? - emelte meg Máté elkínzott arcát a hadnagy.
- Bottyán apámnál... kérjétek el tõle! - nevetett arcába elkínzottan, de büszkén a kapitány.
- Hóhér! - intett a hadnagy.
Ismét ropogtak Máté csontjai.
- Hol bujkálnak a cimboráid?! - rivallt rá Bisteritz.
A kapitány megpróbált levegõt venni a torz helyzetben. Minden erejével tartotta magát, hogy fel ne ordítson rettentõ fájdalmában. Ezt az elégtételt ennek a szemét hadnagynak, akit ha szabad a keze, egyetlen csapással a pokolba küld, nem akarta megadni.
- A barátaim? - suttogta. - A hegyekben, a völgyekben, az erdõk mélyén, a falvakban, a pusztákon, mindenütt!
A hadnagy tombolt.
- Hóhér!
A kínzómester ráakaszkodott a kötélre. Teljes súlyával rángatta. Aztán hirtelen a földre toppant, és a kötél karikáját egy falba épített kampóba akasztotta.
- Nem bírom tovább, uram! - lihegte.
Bisteritz csak állt. Nézte Mátét, akinek arcáról csorgott a verejték, csikorogva zárult össze ajka, és egy-egy pillanatra, amikor kínjai elviselhetetlenné váltak, behunyta a szemét. De csak egy pillanatra. Aztán ismét a hadnagyot nézte. Barna szeme megtelt tûzzel, és Bisteritz úgy érezte, hogy ez a tekintet az erejével, a megvetésével átdöfi.
Látta, hogy a hóhér is teljesen kimerült.
Az ezredeshez indult.
- Megátalkodott gazember! Úgy állja a kínzást, hogy a hóhér is kidõl - jelentette a bárónak.
Az ezredes letette pipáját, megrántotta zubbonyát, és dölyfösen az asztalra csapott.
- No, majd én! Majd én foglalkozom vele! - csapta fejébe fövegét, és indult a kínzókamrába.
A hóhérral egy kissé visszaereszttette a megkínzott embert. Aztán gõgösen beszélni kezdett:
- Elérkezett a leszámolás órája. Most már senki sem menthet meg! Vallj be mindent õszintén! Ezzel még segíthetsz magadon. Hol a haditerv?
Máté nézte az ezredes savózöld szemét.
- Bevallok mindent - ejtette mellére fejét.
- Végre! Lámcsak megjött az esze! - intett a hóhérnak a báró, hogy lazítson a kötélen. - Beszéljen õszintén: mit akartak?
Máté földet érzett a talpa alatt. Szeme elõtt vörös és lila karikák táncoltak. Néhány mély lélegzetet vett, aztán felszegte a fejét és belenézett az ezredes szemébe.
- Bevallom, hogy önt és minden labancot érdeme szerint akartunk megbüntetni. A könnyekért könnyekkel, a kiontott vérért a vérükkel fognak fizetni a szegény népnek! - hangzottak a kínzókamra sok gyötrelmet látott boltívei alatt a kapitány elszánt szavai.
Nem harsogta õket, de nem is volt megtörve. Csak mondta, mint ahogy az erõs emberek tudják mondani az ítéletet.
- Még mindig álmodozik?! Vagy az agyára ment a nyújtóztatás? - nevetett gúnyos felháborodással az ezredes.
De torkán akadt a nevetés. Kívülrõl, valahonnan a vár körül, az éjszakába bukó szürkületben hatalmas dörrenések remegtették meg a levegõt.
Az ezredes nem tudta leplezni meghökkenését. Szó nélkül meredt Mátéra.
A kapitány most az ezredes szemébe nézett ismét, azzal a tekintettel, amelytõl Bisteritz hadnagy is megfutott.
- Megszállott! - rebbent meg a báró, és kirohant a kínzókamrából.
A hóhér a hadnagyra pillantott.
Kintrõl újabb lövések dörrenése hangzott.
- Vigyék a pokolba! - intett Bisteritz. - Holnap reggel úgyis lefejezzük.
A lövések zajára az ezredes, akit csakhamar utolért a hadnagy, a Tenkesre nézõ bástyákra sietett. A spanyolbástya lábától húzódó mocsár szegélyétõl, nagy félkörben a vár körül, egészen a göntéri dombig tüzek égtek.
- Sokan vannak! - buggyant fel a hadnagyból a félelem.
- De nem mernek lõtávolságba jönni - vigasztalta a báró.
A mocsárból, ahol nem világított tûz, lövés dörrent. Közvetlen közelükben fröcskölte szét a kõ mellvéd peremét.
Az ezredes hirtelen a földre vetette magát.
Az ingoványok felõl öblös hang hallatszott:
- Ezredes! Ha a kapitánynak és a raboknak a legkisebb bántódásuk esik: nincs kegyelem!
Mintha a kiáltás lett volna a jel, az ezredes háta mögött megkondult az öreg siklósi templom harangja.
Kongott, kongott a harang.
A mély börtönbe éppúgy lehallatszott a hangja, mint a palota termeibe. Oda reménységet küldött, ide ítéletet jósolt.
Amíg a föld felett Siklósi bácsi, Juliska és a lóra szállt Rózsa az elkeseredettségtõl szinte órák alatt felépült Veronikával így adták tudtára az ezredesnek, hogy fejével felel a foglyokért, és így próbáltak erõt önteni a hóhér kezében vergõdõ Mátéba, addig a föld alatt Jakab, Viktor és a fiatal Kárászi Gábor lépésrõl lépésre közelebb jutottak a kapitányhoz.
Õk maguk sem tudták, hogy lesz-e eredménye a megfeszített munkának. Mégis verejtékezve bontották maguk elõtt a csordakút fala mögött megtalált alagút beomlott szakaszait.
Ott, a föld alatt megszûnt számukra az idõ. Csak sejtették, hogy odafönt eközben bealkonyodott, és a Tenkes aljára éjszaka borult. Õk most nem órákat, hanem araszokat és öleket mértek, amelyeken keresztül életet akartak vinni Máténak.
A régi alagútnak voltak teljesen épen maradt szakaszai. De több helyen a föld alatti vízerek elmosták a falazást, és omlásos részek állták útjukat. Ilyenkor elõkerült az ásó, a csákány és a feszítõvas. Számlálatlanul folytak el a percek, amíg néhány lépést elõrevergõdtek.
Egy négy-öt ölnyi hosszú omlást ástak ki keserves munkával. A földet a markukban hordták el, hogy a szûk föld alatti folyosón helyet adhassanak a következõ lapát földnek.
Végre ismét jól falazott részekhez értek. Elöl ment Jakab két összefogott faggyúgyertyával, utána Kárászi Gábor, végül Viktor.
Mindjobban nekibátorodva haladtak elõre. Aztán Jakab megtorpant.
Erõs építésû kõfal zárta el útjukat.
- Ez már a vár! - tapogatta az alagutat elzáró falazást az elõrelépõ Viktor.
- Itt volnánk! - sóhajtott Jakab, és jókedvûen pödörte meg a bajszát.
Feszítõvasak kerültek elõ a hátukra akasztott zsákokból, és a gyertyák fényében egymás után bontották ki a kemény habarcsba ágyazott köveket.
Csattogott a feszítõvas. Egymást váltották a szûk helyen, és aki éppen nem bontotta a falat, az pihenõként hordta a követ.
Mögöttük húsz-harminc méterre az alagút egyik oldalához helyezték el a várfalból kifejtett szikladarabokat, hogy ne akadályozza õket akkor, ha visszafelé jönnek a kapitánnyal - ahogyan remélték.
Fáradhatatlanul tépték a bástya alját, gördítették a köveket.
Hirtelen morajlás hullámzott végig a szûk alagúton.
- Mi volt ez? - próbált felegyenesedni Jakab.
- Megnézem! - indult visszafelé gyertyát tartva Viktor.
A két másik férfi önkéntelenül követte.
Tán száz méterrel távolabb az alagút, amelyen idáig jöttek, beomlott.
- Bezárt bennünket a föld! - riadt meg Viktor. - Négy-öt nap alatt sem tudnánk kiásni ezt a rengeteg földet. Hová hordjuk? Hová teregessük? Vizünk sincs! Elfogy a levegõnk! Megfulladunk! - ragadta el a félelem.
Jakab ilyen helyzetben még sohasem volt, pedig százféleképpen járta már körül a halál. De pánikba esõ embert nemegyszer látott. Most Viktor riadalmából is ilyesmit érzett. A tisztes polgárember, aki nem szokta meg azt, hogy minden pillanatban veszélyben lehet az élete, a váratlan eseménytõl könnyen elveszítheti a fejét.
A szegénylegény odalépett a mesterhez.
- Viktor! Hát hova indultunk? - csapott a vállára ravaszul hunyorítva.
A riadozó mester nyugtalan pillantástól kísérve bökte ki:
- A várba...
- Nahát! Akkor mi a pokolnak akarsz errefelé menni - mutatta Jakab -, amikor a vár arra van?
A mester tétován állt.
- Hát vizünk, az nincs! - rántotta elõre munka közben háta mögé tolt kulacsát Jakab. - De borunk még akad!
Mielõtt Viktorban eluralkodott volna a riadalom, Jakab magabiztos nyugalmával, kedves humorával s három korty borral elkergette a mester rémképeit. Csakhamar újult erõvel marták ki a köveket szikrázó feszítõvasaikkal a falból.
Egyikük sem mondta a másiknak, hogy miért kétszerezték meg erejüket. Csak késõbb vallották meg, hogy az omlás után már nemcsak Mátéért, hanem saját életükért is küzdöttek.
A kapitány falhoz láncolva gunnyasztott a félig elrohadt szalmán.
Eleinte még hallotta a szomszéd cellákból fel-felsíró gyerekek hangját, a bátorító, nyugtató anyák halk duruzsolását. De késõbb elcsendesedett a börtön. Csak föntrõl, a falakon kívülrõl szólt megállíthatatlanul a harang.
Az ezredes szobájában feszült volt a hangulat. Amália fülét befogva kiáltozott:
- Eckbert! Rontsanak ki a várból! Fogják el õket! Ez rettenetes! Megbolondítanak!
A báró kényszeredetten magyarázkodott:
- Na de Amália! Éjszaka? Kérem, ne üsse bele az orrát katonai dolgokba! - csattant fel. - Ki tudja, hányan lapulnak a vár körül! Mi pedig az embereink javát átadtuk a tábornoknak!
Csak Helén élvezte a számára rendkívül izgalmas eseményeket. A hintaszékben ült, és a harang kondításaira lendült elõre-hátra. Közben borzongva ismételgette:
- Csodálatos! Csodálatos!
Amália sírógörcsöt kapott, és a medvebõrrel letakart széles kerevetnek verdeste magát.
- Eckbert! Maga gyáva! Vegye tudomásul, hogy gyáva! - tépte a medveszõrt zokogva.
A báró felpattant, és kirohant a szobából.
- Õrmester - parancsolta az õrszobán rostokoló Pityiknek -, fogja el a harangozókat! A várkaput biztosan figyelik. Ha ott rohanunk ki, észreveszik és elmenekülnek. Ezért a kápolna mögötti olaszbástya északi szögletén ereszkedjenek le, és úgy csapjanak rá a harangozókra!
- Igenis! - dülleszkedett az õrmester, és indult végrehajtani a parancsot.
Vastag köteleket hoztak, és az olaszbástya egyik mellvédjére hurkolták. Ezen csúszott le a sötét várfal mellett Pityik õrmester és tíz labanc.
Óvatosan átkúsztak a várárkon, és a túlsó part bokrai között lopakodtak a torony felé.
Amikor odaértek, Pityik õrmester elordította magát:
- Adjátok meg magatokat!
Pisztolyaikat elsütögetve berontottak a könnyen nyíló toronyajtón. Megragadták a mozgó harangkötelet a sötétben, de embert nem találtak. Csak a térdüknél vergõdtek puha szõrû, riadtan bégetõ birkák.
Tüzet csiholtak, és elképedve nézték a négylábú harangozókat, akik a kötél végén lengedezve, egymást taszigálva rángatták a harangkötelet.
Mivel azt a parancsot kapta az õrmester, hogy csapjon le a harangozókra, és tartóztassa le õket, nem tehetett mást, õrizetbe vette a két riadt és kimerült birkát. A birkák vékony lába kicsúszott a bilincsbõl, és a riadt jószágok lefeküdtek a földre; nem tehetett mást, rárivallt a két mesterlövészre, hogy vegyék nyakukba a különleges foglyokat.
Most már a kapu felé indultak vissza a várba.
Megadták a jelet. Fentrõl leeresztették a felvonóhidat, kinyitották a kaput, majd sietve bezárták ismét.
Miután a harang elhallgatott, az ezredes diadalmasan simogatta meg Amáliát.
- Elcsíptük õket! Jöjjenek, nézzük meg, kik a fõkolomposok!
Már a nagy kapualjban álltak, amikor az ezredes elé vágódott Pityik õrmester.
- Ezredes úr! Alázatosan jelentem, elfogtuk a harangozókat!
- Hol vannak? - lépett közelebb a báró.
- Itt! - mutatott a sötét kapualj felé az õrmester.
Báró Eberstein ott csak Ritpek és Vogeller mesterlövészt látta egy-egy birkával a nyakában. Az egyik riadt jószág éppen egy marék pisztolygolyónyi bogyót pergetett a kockafejû Vogeller bal mellére.
- Marha! - bõdült el a báró.
Az õrmester csodálkozva pillantott hátra.
- Alázatosan jelentem, ez birka! - mondta megütközve.
- Maga a marha! - robbant ki az ezredesbõl, és dühösen indult vissza.
- Igenis... - rebegte az õrmester tétován.
Kintrõl, a torony felõl újra megkondult a harang.
Amália köntösét felkapta, s rohant Eckbert után.
- Ezek a maga dolgai, Eckbert! - siránkozott a visszhangzó várudvaron.
- Bûbájosak! - simogatta Helén Vogeller labanc vállán a letartóztatott birkát.
Máté, odalent a börtönben, a szellõzõrésen át hallgatta ezt a jelenetet. Amikor újra megkondult a harang, jólesõ öröm melege járta át. Megtanulták az emberei, hogy miként adják tudatára a labancoknak erejüket; elszántságukat, és miként mutassák meg jó barátaiknak, hogy együtt éreznek velük.
Amint ott a falnak dõlve ezen gondolkodott, furcsa zaj ütötte meg a fülét.
Kaparászás, csattogás szûrõdött ki a falból, és amikor kíváncsian tapasztotta fülét az erõs habarccsal összeragasztott szikladarabokra, ez a neszezés még jobban hallatszott.
Aztán kis idõre elhalt, és újra kezdõdött.
Akkor váltotta egymást Jakab és Kárászi.
Odafönt zúgott a harang, s mintha azt mondta volna: “Bíz-zál!... Bíz-zál!”
Idelent a kapitány lassan megemelte összebilincselt csuklóit, és ott, ahol legerõsebben hallotta a csattogó hangokat, ráütött a falra a vasbilinccsel.
Elõször csak ütögette a falat. Aztán ez a kocogó, csörömpölõ ütögetés ritmusba állt össze.
“Hej, Rákóczi népe, kurucok, elõre!” - mondta a falon kocogott ritmus.
Kétszer, ötször, tízszer és megszámlálhatatlanul verõdött a bilincs a falnak, újra és újra kikopogva az erõt adó dallamot:
“Hej, Rákóczi népe, kurucok, elõre!”
Azokat, akik a másik oldalon feszítõvasaikkal öklömnyi és ölnyi szilánkokat bontottak a falból, megsiketítette saját csattogásuk.
De ismét váltásra került a sor, és amíg helyet cseréltek, átadták egymásnak a csorbult szerszámokat, furcsa zajt hallottak.
Kocolást. De nem akármilyent. Különös ritmusban sorakozó koccanásokat.
- Hallgassatok! - kiáltotta Kárászi Gábor.
A három ember a lélegzetét is visszafojtotta.
Az elõbb hallott hangok megismétlõdtek.
Jakab nekifeküdt a falnak, fülét egy termetes sziklára tapasztotta. Fülelt, fülelt, majd a kocogással együtt - amikor ismét felhangzott - mondta a szöveget:
- Fel, Rákóczi népe, kurucok, elõre! - világították meg arcát a füstölgõ faggyúgyertyák.
- Ez õ! Ez a kapitány nótája! A kapitányé! - ölelte át a tétovázó Viktort.
Szinte kitépte Kárászi kezébõl a feszítõvasat, és most õ verte ki az elõbb hallott ütemet: “Fel, Rákóczi népe, kurucok, elõre!”
Aztán újra és újra kocogott a feszítõvas a sziklán.
Sötét volt Máté cellájában, de amikor meghallotta a választ, kifényesedett a kínzásoktól megfátyolosodott szeme.
Torkát az öröm gyönyörûsége szorongatta. Feltérdelt, és újra kiverte a gyönyörû ütemeket a falon.
A két öles sziklafal másik oldalán reménykedve hallgatták válaszát.
- Gyerünk! - csattant fel Jakab. - Már nem lehetünk messze tõle!
Hányta a szikrát a feszítõvas a kövön, csurgott a verejték a három emberrõl, de ha az ördög illesztette volna össze ezeket a köveket, akkor is széttépik!
Múltak a percek, mállott a fal, és a nemrég még riadozó Viktor úgy vájta a habarcsot a kövek közül; úgy billentette ki a nehéz szikladarabokat évszázados ágyukból, mintha örök életében kõvel és nem fával dolgozott volna.
Aztán megcsúszott a vésõ, és átlökte a habarcsréteget. Nem talált új követ mögötte.
Viktor visszarántotta a vasat.
Máté, ahogy bilincse engedte, felugrott.
- Ki van odaát? - kérdezte izgatottan.
Hej, ha akkor valaki látta volna, hogy miként önti el a boldogság Buga Jakab verejtékes arcát!
- Megjöttünk, kapitány! - harsogta át az ujjnyi résen.
Máténak, aki jajszó és könnyek nélkül tûrte a kínzómestert és a vallatást, most könnybe lábadt a szeme.
- Jakab! Hogy kerültök ide?
- Nehezen! De itt vagyunk! - lelkesedett a szegénylegény.
Viktor nem állhatta meg, félretolta Jakabot, és odanyomakodott a kis réshez.
- Kapitány! Viktor vagyok! Hallod?! - suttogta olyan hangosan, hogy beleremegett a szûk alagút boltozata.
A megilletõdött Kárászi Gábor csak csodálkozva nézte az idõsebbek boldogságát.
De Máté a tettek embere volt. Az egymásnak örvendezés pillanatai után nyomban következett a gyakorlati kérdés:
- Hányan vagytok?
- Hárman - válaszolta a szûk résen át Jakab.
- Hogyan jöttetek be?
- A csordakút oldalából vezet idáig egy alagút.
- Nagyszerû! Kiszökünk rajta, és visszük az asszonyokat is! - lelkesedett a kapitány.
- Aligha! - hûtötte le Jakab. - Beomlott mögöttünk. Már csak befele vezethet az utunk.
Kis szünet után reménykedve jött a válasz:
- Nem baj, Jakab! Négyen nyolcszor annyit érünk!
Izgatott suttogás kezdõdött ezután. A négy kuruc az öklömnyivé tágított résen át megbeszélte mindazt, ami reményt adhat arra, hogy saját menekülésükön túl, még hasznosra is váltsák kényszerû helyzetüket.
Ezután Jakab és társai ismét munkához láttak, hogy elõkészítsék mindazt, amit a másnap reggeltõl vártak.
Hajnali öt órakor szólaltak meg a kürtök, hogy ébresztõt jelezzenek a siklósi helyõrségnek.
Odafönt megelevenedett az udvar. Kisvártatva csattant a börtönajtó, lépések hangzottak, és újabb csattanás után kinyílt a kapitány zárkájának ajtaja.
Pityik õrmester lépett be az ezredborbély kíséretében.
- Ez itten a halálra ítélt! - mutatott Mátéra. - Borotválja meg szabályosan! Ezt kivégzés elõtt elõírja a szabályzat.
Az ezredborbély a szappanos tállal és az övén viselt szerszámaival belépett a cellába. Pityik õrmester távozott, de átadta helyét egy gyalogos labancnak, aki lábhoz eresztett szuronyos puskával õrködött addig, amíg a szabályzat értelmében kötelezõ borotválást el nem végzik.
- Tíz perc múlva készen legyen! - szólt vissza az ajtóból az õrmester.
A gyalogos labanc tartotta a gyertyát, miközben a borbély kopott szõrû ecsetével erõsen kevergette a szappant, hogy illendõ habot készítsen a kivételes borotváláshoz.
A gyertyát tartó labanc, lehet, hogy unalmában, de az sem lehetetlen, hogy ügybuzgalmában, eközben végigkutatta tekintetével a cella minden zegét-zugát. Amikor az ezredborbély hozzákészülõdött, hogy a magasra kevert habot Máté borostás állára kenje, a falon, alig arasznyira attól a helytõl, ahová a kapitány bilincsre kötött láncát erõsítették, öklömnyi lyukat észlelt az õr.
Leeresztette a gyertyát, próbált belesni a lyukon.
- Álljon csak odébb! - szólt a kapitánynak.
Lehajolt, hogy a kezében tartott gyertya fényénél lelkiismeretesen megvizsgálja, hova torkoll az öklömnyi lyuk.
Hogy megtudta, vagy sem, arról semmi hiteles adat nincs a császári haditanács levéltárában, mert a következõ pillanatban Máté a csuklóját szorító bilinccsel akkorát ütött a szépreményû labanc hadfi feje búbjára, hogy órák hosszat csak feketeséget látott.
- Rajta, fiúk! - kiáltotta Máté, és a váratlan eseménytõl megilletõdött ezredborbély kezébõl felcsapta a szappanos tálat.
A dús hab néhány pillanatra megvakította az öregurat. S amikor néhány pillanat múlva kitörölte szemébõl a lúgos kincstári szappan maró habját, az elõbb látott egy kuruc helyett már négyen álltak elõtte.
Ez a néhány pillanat elegendõ volt arra, hogy Jakab, Viktor és Kárászi Gábor áttörjék a gondosan meglazított falat.
Jakab csizmatalpa volt a faltörõ kos, azzal és teljes testsúlyával lökte ki - miközben a másik két ember tartotta - a gondosan kivájt köveket.
A kidöntött kövek helyén nagy ûr tátongott. Ide vonszolták a gyertyás labancot és a megrettent ezredborbélyt. Nehogy riadalmukban felverjék az õrséget, arról Jakab gondoskodott. Karikás ostora bükkfa nyelével akkorát ütött a fejükre, hogy késõbb, fogságuk elsõ heteiben is krumpli nagyságú dudort hordoztak a kalapjuk alatt.
Ezután a kapitány gyorsan intézkedett:
- Viktor! Öltözz át borbélynak! - Majd Kárászi felé fordult: - Te bújj a katona ruhájába!
Amikor odafentrõl újra csattant a zár, és Pityik õrmester csosszanó lépései közeledtek, a gyertyás labanc ruhájában már Kárászi Gábor feszített, a habos tál pedig Viktor kezében volt.
Pityik õrmester magabiztosan lépkedett lefelé.
Kinyitotta a cella ajtaját, és bepillantott.
Arról sincs írásbeli emlék, amit ezután érzett.
A “gyertyás labanc” megragadta a karját, és berántotta a cellába. Jakab karikásának bükkfa nyele ezúttal a sasszemû hadfi kobakján koppant.
Amikor magához tért, összekötözve feküdt az alagút mélyén. Gatyára, ingre vetkõztetve.
A fegyverei és a kulcscsomó, amelyet derékszíjára fûzve viselt, eltûnt.
Azzal nyitották ki Máté bilincseit az alagútásók.
- Viktor! Eredj az ezredeshez, borotváld meg, és közben próbáld kilesni, mi van odafent, merre szökhetünk - hangzott a kapitány utasítása. - Ha gyanút fog, a te pengéd legyen a fürgébb! - fûzte hozzá.
Viktor eligazította magán az ezredborbély felszerelését, nagyot köpött a szappanos tálba, hogy habot keverhessen, és indult a börtön kijárata felé.
- Egy pillanat! - állította meg Máté.
Jakabbal együtt õk surrantak a börtönajtóhoz.
Kikopogtak.
Az õr, aki az elõbb Pityik õrmestert bocsátotta be a tömlöcbe, nyitotta az ajtót. Máté megragadta a nyakravalóját, és mielõtt nyikkanni tudott volna, berántotta a lépcsõkre.
Visszhangot verve koppant a bükkfa nyél a mihaszna labanc fején.
Megkopasztották, gatyamadzagjait megbütykölték, hogy egymáshoz ért a bokája - aztán bevitték az alagútba.
Az ajtó elé, amelyen kis rácsos ablak bocsátott némi fényt a tömlöcbe, a labanc ruhájába bújt Kárászi állt.
Õ bocsátotta ki az ezredborbéllyá változott Viktort.
A mester, aki eddig csak saját képét simogatta gondosan fent borotvájával, most az udvaron keresztül iparkodott az ezredes lakosztálya felé.
- Hé, mester! Minden rendben van? - állította meg a vérpadon pipázgató hóhér kiáltása.
Viktornak majdnem kiugrott az ádámcsutkája az ijedelemtõl, de azért visszakiáltott:
- Most még az ezredes urat is megborotválom, aztán kezdõdhet!
Hogy a hóhér ne faggathassa tovább, besietett a legközelebbi ajtón.
Az ajtó mögött lépcsõk kezdõdtek. Viktor felóvakodott az emeletig.
Odafönt tétován megállt.
Az egyik ajtón keresztül dühös kiáltások szûrõdtek ki a folyosóra.
- Hol a pokolban ez a borbély?! Huszonötöt veretek az ülepire!
Viktor már érezte a vastagabb felén mindazt, amit az ordítás jósolt.
Mégis benyitott az ajtón, ahonnan a hangokat hallotta.
- Maga kicsoda?! - förmedt rá az ezredes.
- A borbély segédje... - torpant meg a kádármester, majd szemforgatva folytatta: - Szomorú dolog történt, ezredes úr! A mesteremet megütötte a guta! - magyarázkodott kínjában Viktor.
- A guta?! - meredt rá bambán a báró.
- A guta! - tért magához a kádármester. - Nagyon dühbe gurult, és neki is olyan sûrû vére volt, mint az ezredes úrnak - magyarázkodott tovább. - Aztán egy nagyot kiáltott, és orra bukott!
Eberstein báró, akit Amália folyvást intett a heves gerjedelmektõl, döbbenten hallgatta Viktor komolykodó szavait.
- Csak egyet kiáltott, és megütötte a guta? - vált riadttá az arca.
- Így kell vigyázni a drága egészségünkre! - lépett az ezredes mellé Viktor, miközben a hófehér kendõt a meghökkent báró nyaka köré kerítette. - Kérem, én ismertem egy embert Ócsárdon, az is így járt - és a habos ecsetet az ezredes húsos képéhez nyomta.
- Az is?! - köpködte a habot a báró.
- Bizony! - vette elõ az ezredborbély dragonyos szakállakon csorbult borotváját Viktor.
Aztán fenegetni kezdte egy szíjon.
Harmadik napja volt annak, hogy a tábornok vészjósló ígéretek közepette elhagyta a siklósi várat.
Most ismét errefelé tartott. Weiner fõhadnagy csapatait besorolta az Eszék felõl elõrenyomuló hadoszlopba, õ pedig egy vértes szakasz fedezete alatt Siklós felé robogott a függönyös ablakú batárban terpeszkedve.
Nagyharsányig semmi sem zavarta az útjukat. A tábornoknak az volt a reménysége, hogy az eltûnt haditerv szerint nyugodtan folytathatja a hadmûveleteket, hiszen ahhoz, hogy a kurucok hatásos ellenintézkedéseket tehessenek, legalább nyolc-tíz napra lenne szükségük. Ezalatt lezajlik a csapatok sereggé egyesülése és a döntõ csata.
Nagyharsánynál puskalövések riasztották fel mélázó gondolataiból. Félrerántotta a függönyt. Két vasas német bukott le a nyeregbõl.
- Gyorsabban! Gyorsabban! - ordította ki a hintóból, mert a kopasz hegyoldalból folytatódott a lövöldözés.
A távolból, a siklósi vár nyitott ablakain keresztül jól hallatszottak a messzirõl érkezõ dörrenések.
Eberstein báró felkapta a fejét.
- Most majdnem elvágtam az ezredes úr kedves nyakát! - háborgott Viktor a váratlan mozdulaton.
- Hallotta a puskalövéseket? - pillantott fel a báró.
Hogyne hallotta volna Viktor, de mégis azt mondta:
- Semmit sem hallok! - és pamacsával tojásnyi szappanhabokat nyomott a báró fülébe, hogy õ se halljon semmit.
A tábornok hintaja elé fogott lovak hátán csattogott az ostor. Úgy repítették a súlyos batárt, hogy a tisztességben és hadi dicsõségben megõszült öregúr majdnem elharapta a nyelvét.
Csak akkor nyugodott meg kissé, amikor közeledni látta a siklósi vár bástyáit.
Egy borotválkozás nem tarthat örökké, és Viktor is elérkezett ahhoz a pillanathoz, amikor lekanyarította a báró nyakába kötözött kendõt.
Még össze sem hajtogatta, amikor Bisteritz hadnagy rontott be az ajtón.
- Jön a tábornok úr! - lihegte a tükör elõtt arcát simogató bárónak.
- A tábornok úr? - fordult a hadnagyhoz az ezredes.
- Az õ hintója közeledik.
- Riadó! Fegyverbe! Riadó! - kiáltotta az ezredes, és meg sem várva a hadnagyot, cifra háziköntösében rohant az udvarra.
Bisteritz csak a kápolna elõtt érte utol.
- Fegyverbe! Fegyverbe! - harsogta az õrség felé.
Ahogy a reglama elõírta, fegyverbe állt az õrség. A kürtös két rövidet köpött, és szájához illesztette a réztrombitát.
Amikor a tábornok hintaja rágördült a felvonóhídra, harsogva szólalt meg a díszjel.
Amíg a levegõ remegett a réztrombita hangjától, a labanc ruhába bújtatott Kárászi a tömlöcajtó apró ablakába suttogta:
- Vigyázzatok! Készüljetek! Érkezik a tábornok!
Az erõsen vasalt tölgyfa ajtó mögött párducként feszült Buga Jakab.
A hintó becsattogott a kapubástyába, majd a széles; boltíves várkapun gördült keresztül.
- Most! - kiáltotta Kárászi, és kitárta a tömlöcajtót.
Az ezredes, akit néhány pillanat alatt díszruhájába öltöztettek, feszesen harsogta a szabályzat szerinti vezényszót:
- Tisztelegj!
A hintó ekkor ért a tömlöcajtó elé.
Jakab, mint a zsákmányra vetõdõ farkas, a batár ajtaja felé dobta magát. Kárászi a bakra ugrott. Nemrég még sziklákat bontó feszítõvasával akkorát ütött a labanc kocsis fejére, hogy az nyekkenve bukott a várudvar tégláira.
Az ezredes és az õrség tisztelgett. A kürtös fújta a tábornoki díszjelet, miközben a hintó a feszesen álló báró elõtt visszakanyarodott, és széles ívben a még mindig nyitott várkapu és lebocsátott felvonóhíd felé tartott.
Amikor a siklósi várparancsnok, az Eberstein bárók másodszülött sarja magához tért, már ismét Nagyharsány felé porzott a tábornoki batár.
Igaz, a személyzete némileg megváltozott. A gyeplõt Kárászi Gábor markolta. Mellette aléltan feküdt a labanc kísérõ. A feszítõvas másodszorra az õ fején koppant.
Odabent a himbálózó hintó mélyén a tábornok nem egyedül terpeszkedett.
Váratlan vendég ragadta meg a siklósi vár széles kapualjában, és a fõülésrõl úgy vágta oda a szolgaülõkére, hogy pillanatokig nem tudta, mi történt vele.
Amikor magához tért, vastag pisztolycsõ nyomódott a mellének. Egy kék inges, kék gatyás legény szorította.
- Meg ne nyikkanjon, kedves uram, mert kénytelen lennék szétlõni a tisztelt szívét! - suttogta a kék gatyás.
A pisztoly úgy nyomta a tábornok mellcsontját, hogy levegõt is alig kapott.
Hápogva mutatta üres tenyerét, miközben a váratlan útitárs néhány mozdulattal végigtapogatta, és elvette tõle azt a dupla csövû kis pisztolyt, amit Sturtz fegyvermestertõl, Bécs legkiválóbb fegyverszakértõjétõl vásárolt.
- Hova visz engem, tisztelt uram? - kockáztatta meg a kérdést a tábornok.
Jakab látszólag egykedvûen mondta:
- Kocsikázunk, sétakocsikázunk, tábornok uram!
Kárászi odafönt a bakon hol jobbra, hol balra húzta a gyeplõt.
A díszes batár úgy kanyargott az úton, mintha részeg lenne.
A negyedik kanyarnál - hiába kapaszkodott a hátul álló két fullajtár - a kerék kissé az árokba kapott, és a két szolgalabanc úgy huppant az árokba, mintha parittyával hajították volna oda.
- Elrabolták a tábornok urat! - térítette magához Bisteritz hadnagy hangja Eberstein ezredest.
A báró felocsúdott az érthetetlen látomásból.
A börtönajtó addigra ismét zárva volt.
- Elrabolták?! Hadnagy úr! Utána! Mindenki utána! - ordította toporzékolva.
Bisteritz hadnagy rohant a lovakhoz. Saját dragonyosain kívül magához intette a vértesek õrmesterét.
- Katonák! Utánam! - kiáltotta megemelkedve a nyeregben, és a mögötte csörtetõ csapat élén kirobogott a várból.
Amikor az utolsó lovas is átdobogott a felvonóhídon, harsogva parancsolta:
- Kapukat bezárni! Elreteszelni! Kapukat bezárni!
Döngve csapódtak be a vas kapuszárnyak. Csikorgott a felvonóhíd lánca.
Miután a báró meggyõzõdött a kapu gondos bezárásáról, sietett vissza a belsõ udvarba.
- Hol az õrmester? Az õrmestert ide! - kiáltotta a vérpadon üldögélõ hóhérnak.
- A börtönbe láttam lemenni utoljára - állt fel tisztelettudóan a vörös csuklyás hóhér.
- Futás a börtönbe! Az õrmester azonnal jöjjön a szobámba! - parancsolta a báró, és felsietett az emeletre.
A hóhér sietve indult a börtön felé. Már messzirõl kiáltozta:
- Õrmester! Az ezredes úr hívatja!
Hangja lehallatszott a börtönbe, ahol a kapitány szelíden nyugtatta az asszonyokat.
- Maradjatok csendben, kedveseim! Még egy-két kérõt lecsapunk, aztán kezdõdik a lakodalom.
Mivel a tábornok elrablása után Máté nyomban becsukta a börtönajtót, maga az ezredes sem volt biztos abban, hogy honnan ugrottak elõ a támadók. Azért hívatta az õrmestert a hóhérral, hogy ellenõriztesse: megvan-e még a Tenkes kapitánya.
A vörös köpenyes ember kinyitotta a börtönajtót, és tétován lefelé indult.
- Õrmester! Õrmester! - kiáltotta bizonytalanul a kongó tömlöcbe. - Az ezredes úr hívatja!
Ez volt az utolsó szava.
Máté keményet ütött a hóhércsuklyára, a kínzómester nyikkanás nélkül összecsuklott.
Kirajzottak az asszonyok a cellákból. Miután megkopasztották ruháitól a hóhért, behajították a rács mögé.
Máté magára öltötte a hóhér lebernyegét, fejére húzta a csuklyát, amelyen csak két lyuk volt a szemek számára. Fentrõl ismét nyikordult a börtönajtó vasalása.
Az asszonyok visszarebbentek a cellák rejtekébe, de csak Viktor érkezett két labanc puskával a vállán.
- Elemeltem õket! - mondta a mind kurucosabbá váló tisztességes polgár.
- Már indultam érted! - fogadta Máté a mestert. - Rád bízom az asszonyokat. Itt a kapu alatt áttörtök a szemben levõ folyosóra. Annak a végében van a fegyverraktár. Leveritek a zárat, és felfegyverkeztek! Azután megrohanjátok a kapuõrséget! Aki ellenáll: nincs kegyelem! Megértettétek?
Halk zsivajgással válaszolták:
- Megértettük, kapitány!
- Akkor én most indulok az ezredeshez - húzta arca elé a csuklyát Máté.
Felsietett a lépcsõn. Derekán már ott volt Pityik õrmester nehéz dragonyos kardja. Kemény számadása volt a báróval.
Az emeleti folyosó ablakából pillantott ki az ezredes, amikor Máté a hóhér ruhájába öltözve megjelent odalent.
- Hol az õrmester? Meddig várjak még?! - kiáltotta.
Máté látta, hogy amíg a börtönben bajlódtak a hóhérral, addig a vérpad körül összegyûlt nyolc labanc katona. Ezeket el akarta távolítani a számadás színhelyérõl.
- Ezredes úr! Ezredes úr! Nagy baj van odalent! - kiáltotta föl az ablakba könyöklõ bárónak.
- Mi történt?
- Lázonganak az asszonyok!
- Öt ember induljon oda, a többi mellettem marad! - kiáltotta az ezredes. - Azonnal megyek én is!
- Jöjjenek utánam! - intett a “hóhér” a labancoknak.
A két mesterlövész és a három gyalogos labanc futva indultak Máté nyomába.
Viktor a börtönajtó résén át hallotta és leste mindezt.
- Bújjatok el! - suttogta az asszonyoknak.
A kapitány sietett le elsõnek. Mögötte az öt labanc. Egyenesen éjszakai cellájába vezette õket. Kinyitotta az ajtót, és az alagút felé tátongó lyukra mutatott.
- Oda nézzetek! Ez erre szökött meg!
Amíg a labancok a cellába óvakodtak, megjelentek mögöttük Viktor és az asszonyok.
Minden labancra három is jutott. Többen nem fértek hozzájuk, pedig a többinek is volt mit visszaadni nekik.
Máté csak arra ügyelt, hogy puskáiktól és lõporuktól kopasszák meg a labancokat. Aztán a vérzõ fejû hadfiakat behajigálták az alagútba.
Hét puskájuk volt már a raboknak.
Máté tudta, hogy minden bizonnyal leérkezett már az udvarra az ezredes.
Meglazította hüvelyében a kardot, és ismét elindult.
A báró már a vérpad mellett várta a három labanccal. A kapitányt lépésrõl-lépésre nagyobb tûz töltötte el. Még csuklóján érezte a kínzómester kötelének nyomát, arcában érezte az ezredes parfümös leheletét, ahogy tegnap este, amikor õ a nyújtóztató gerendán lógott, hozzáhajolva gúnyolta.
- Mi történt odalent? - lépett eléje a báró.
Ez a labanc katonákat is érdekelte. Oda figyeltek.
Máté lehajította magáról a hóhéröltönyt.
- Ütött az órád, ezredes! - rántotta ki a kardját.
Eberstein báró hátraugrott.
- Mit akar? - fulladozott riadtan.
- Leszámolni, ezredes! - rohant rá Máté.
- A Tenkes kapitánya! Lõjétek le! - üvöltött menekülve a báró.
Az egyik labanc fegyveréhez kapott. A pinceajtó résébõl lövés dörrent.
Viktor jól célzott.
A másik két labanc hiába kereste puskáját. Az övéket emelte el a megkurucosodó mester. Kardjuk után kaptak.
Akkor már az ezredes is magához tért, és kivont karddal ugrott Máténak.
A kapitány felpattant a vérpadra, és felülrõl csapdosta a labancokat. Majd a kápolna melletti átjáró felé hátrált, hogy az utána nyomakodó ezredest és a két labancot elcsalogassa az udvarból. Ez fontos volt, hogy az asszonyok kitörését ne vegye észre senki.
- Utána! - harsogta az ezredes, és a két labanccal bõszülten tört Máté nyomába.
A kápolna mögötti térségen csaptak össze ismét. A kapitány lépcsõfokról lépcsõfokra húzta maga után követõit.
Most már nyugodtan vívott, higgadtan, módszeresen fárasztotta üldözõit.
Éles füle meghallotta az asszonyok hangját, tudta, hogy elindultak.
Most hirtelen õ ment támadásba. Az egyik labancot lesújtotta.
A nyomorult ordítva bukfencezett vissza a lépcsõn.
Az ezredes megrettent.
- Vissza! - lihegte kísérõjének, és sietve hátrált az átjárón keresztül az udvar felé.
Máté állandóan a sarkában volt.
A báró beugrott az ajtón, és az emelet felé igyekezett.
A kapitány tudta - hisz tõzsérként járt már az ezredes szobájában -, hogy ott sokféle díszes és veszedelmes fegyvert tartogat a báró.
A lépcsõ kanyarulatánál érte utol. Most már az ezredes nem térhetett ki az összecsapás elõl. Máté egy ügyes fordulattal csak visszautasította a vágást, majd õ hátrált a bõszülten döfködõ ezredes elõl.
A parancsnoki lakosztály folyosóján Amália ájuldozott, és Helén kíváncsiskodott.
Máté karddal a kezében állta el az ezredes útját, azután egy derekas csapással a padlás felé kényszerítette. Az ezredes lihegve hátrált.
A kísérõ labanc ugrott Máté felé.
- Kisöcsém! - kurjantotta a kapitány, és akkorát csapott a fickóra, hogy az a legközelebbi ajtóba bukott.
Ameddig a labanc riadtan feltápászkodott, Máté kifújta magát.
- Maga most fürdõmester vagy kapitány? - hallott egy nõi hangot, miközben ujjak érintették meg a vállát.
Nem veszthette szem elõl ellenfeleit, mégis odapillantott. Helén kíváncsi arcát látta.
- Paraszt vagyok! - csattant fel.
- Paraszt? - csodálkozott a karcsú dáma. De Máté ezt már nem hallotta, mert az ezredes után a padlásfeljáróba besurranó labanc után lódult.
Odafönt nem sokáig tartott a küzdelem.
A labancot másodszor is megcsapta. A jobb sorsra született fiatalember belebukott a konyha kürtõjébe. Kezét-lábát törve zuhant lefelé.
Az ezredes egyedül maradt. Gerendáról gerendára ugrálva menekült Máté elõl. A padlásnak a kapu felé esõ szögletében egy kisebb helyiség volt elrekesztve. Ide ugrott be az ezredes.
Magára rántotta az ajtót, de a kulcs kívülrõl a zárban maradt.
Máté megpróbálta benyomni az ajtót. Belülrõl retesz csattant.
A kapitány megállt. Lentrõl, az udvarról és a kapu felõl felhangzott az asszonyok zsivaja. Egy pillanat alatt úgy döntött, hogy most fontosabb az asszonyokat segíteni, mint ezt az amúgy is megvert kutyát agyonütni.
Ráfordította a kulcsot az ajtóra, zsebébe csúsztatta, és sietett az udvarba.
Amikor odaért, már javában folyt a küzdelem. A fegyverraktárból szerzett puskákat a kiképzetlen asszonyok csak bunkónak használták, de annak derekasan! Különösen ha egy-egy labancban felismerték azt a zsiványt, aki az elõzõ napokban kihajtotta õket otthonukból, és a várba terelte.
Ilyenkor nem volt irgalom.
A bõszült asszonyok feltörtek a gyilokjáróra. A kapuõrség lõni próbált, de ekkor furcsa támadást kaptak.
A gyerekek, akiknek nem jutott fegyver, vagy éppen nem bírták el, kosárszám hordták a pincébõl a tököt, a krumplit, a tojást.
A célzásra emelkedõ puskák felé tojássortûz zúdult, és bárhogyan kiképezték azt a labanc gyalogost, õ sem tudott pontosan lõni, ha a szeme közé csattant egy szép nagy tojás.
A tojászápor, a tökbombák, a krumplikartács megzavarta õket. A zavarnak ez a néhány pillanata elegendõ volt ahhoz, hogy az asszonyok lecsapjanak rájuk. Ütötték-tépték, aki még megpróbált ellenállni.
Máténak kevés dolga volt, amikor odaért.
Viktor diadalmasan elkiáltotta magát:
- Itt a Tenkes kapitánya!
- Adjátok meg magatokat! - harsogott Máté hangja.
A kapuõrség még talpon álló néhány tagja reszketve ejtette el a fegyvert.
Az asszonyok, csak most tüzesedtek bele a harcba.
- Ne bántsátok õket! - intette a nekivadult menyecskéket Máté. - Börtönbe velük! De elõbb kutassátok ki õket! Minden fegyvert elszedni!
A börtönök felõl visszaérkezõ asszonyokat Máté két részre osztotta. Egy kisebb csoportot a kapunál hagyott azzal a paranccsal, hogy figyeljék a vár felé vezetõ utat, és bármilyen mozgást vesznek észre, nyomban jelentsék.
A nagyobbik csoportnak õ állt az élére. Velük együtt kutatta át a várat. Belõlük állított õrséget a börtönök elé.
Amíg a váron belül ez a különös csata tombolt, Bisteritz hadnagy és lovasai erõsen a tábornoki batár nyomában voltak.
Jakab tudta, hogy a hintó elé fogott és az ide vezetõ úton elfáradt lovak nem bírják az iramot az üldözõkkel. De abban reménykedett, hogy azok a puskalövések, amelyek idefelé jövet Nagyharsány táján köszöntötték a tábornokot, Siklósi bácsi fegyveresei voltak.
Háta mögött már lõtávolba értek a labanc lovasok. A hintó körül fütyültek a golyók, de Jakab most fontosnak tartotta, hogy rágyújtson az ünneplõs pipájára. Részint, mert ritkán fordult meg ilyen elõkelõ társaságban: részint, mert megfordult benne a gondolat, hogy hátha most gyújt utoljára pipára ezen a sanyarú földön. Ha beérik az üldözõk, akkor úgyis csak a másvilágon fújhatja ki az e világon szívott füstöt.
A lovasok pedig közeledtek. Már a hintó mögött csattogott a meghajszolt állatok patája.
A tábornok reménykedve mondta:
- Érdekes hangok ezek, kuruc uram!
- Érdekesek - fújta ki a füstöt Jakab. Aztán mielõtt újabbat szippantott, odavetette a tábornoknak: - Csak abban ne reménykedjék kend, hogy túlél engem! - és hogy ne legyen kétsége efelõl a szemben ülõnek, kényelmesen megmarkolta a vastag csövû pisztolyt.
A szegénylegény hallotta, hogy a lovasokat már csak néhány ugrás választja el a kocsitól. Megemelte a pisztolyt, meglazította a drótsudarú karikást.
Elsõnek Bisteritz hadnagy ért a batár mellé. A többiek elébe vágtak. Megragadták a lovak kantárját.
A hintó zökkenve megállt.
A hadnagy felrántotta az ajtót, és Buga felé lõtt.
Jakab idejében elhajolt, de a golyó az ünneplõs pipát találta.
- A pipám! - hördült fel iszonyatosan a szegénylegény, és megragadta a hadnagyot meg a tábornokot.
Mint a zsákot, vonszolta maga után a két labancot, amikor kiugrott a hintóból.
Várta, hogy kardok sújtanak rá, labancok rohanják meg.
De azt tudta, hogy halálában is lesz annyi ereje, hogy ebbe a két tisztbe belefojtsa a szuszt.
De nem sújtottak le a kardok. A hegyoldal felõl dörögtek a puskák, és a vasas németek egymás után buktak le lovaikról. Elõször a lövések irányába fordultak, de a vasas németek õrmestere már a nagyfalusi útra meredt.
- Menekülés! Menekülés! - üvöltötte rettegve.
Volt is miért.
Az erdõ mögül laza tömegben, kibontott zászlóval jött a brigád! A zászlóról, a szárnyként lebegõ farkasbõrökrõl és az eszeveszett hujjogásról azonnal megismerte Béri Balogh Ádám brigádját.
Elöl száguldott Pazonyi Jancsi az õrcsapattal. Mellette volt a kis Eszterhai, az okos Bársony Imre és a többiek. Mögöttük magasodott az elsõ század élén a hatalmas Dujmovics hadnagy.
A robajlás fölött hangzott öblös hangja:
- Szorítsd a labanc anyját; szorítsd neki nagyon!
Biztatás nélkül is így volt.
Elsõnek Pazonyi érte el a labancot. Volt egy vágása: kettõt perdített feje felett a széles fringiával, és úgy húzta rá.
A vasasok õrmesterén kezdte.
De ott volt akkor már az okos Bársony is. Azóta sem lett pap belõle, de amit valaha tanult, most is úgy csinálta.
- Az Atyának és Fiúnak nevében, nesze, labanc!
Eszterhai sem volt rest. Ha ritkán is borotválta saját szakállát, most szaporán borotvált kezében a kard.
A csata nem sokáig tartott. Két dragonyosnak sikerült elmenekülni. Huszonhét gazdátlan ló maradt. Harminc megszabdalt vasas és dragonyos gyalog támogatta egymást, amikor elindultak Siklós felé.
Jakab összeölelkezett a Szekszárdról ismerõs Pazonyival.
- Hej, komám! A legjobbkor jöttetek! Még kénytelen lettem volna meghalni, ha egy kicsit késtek.
A hegyoldal felõl ismét lövések hangzottak, de nem fütyültek körülöttük a golyók. Helyette puskát lengetve szaladtak lefelé Siklósi bácsi, Juliska, Veronika, Rózsa és vagy hat parasztember.
Mikor kiörvendezték magukat, Dujmovics hadnagy intett a dobosoknak.
- Sorakozó!
A dobok megperdültek, felharsantak a tárogatók, és az elõbb harcoló csapat harci vonuláshoz sorakozott.
Az élre ismét Pazonyiék ugrattak, de ott volt közöttük Buga Jakab is, aki nyomban kölcsönvette az egyik halott labanc kincstári lovát. A tábornokot Siklósi bácsiék vették gondozásba, és oda ültették, ahol még soha életében nem ült: a hintó bakjára. A párnázott üléseket Juliska, a két lány meg a puskás parasztok foglalták el.
Bisteritz hadnagyot harmadnap a gyöpön maradt vasas németekkel együtt temették el. Azt mondják, Bársony Imre adta fel neki az utolsó kenetet egyetlen csapással.
A kapubástyán figyelõ asszonyok gyors lovasok közeledését jelezték.
Máté még nem látta az egyenruhákat a portól, de a közeledõk alakzatából felismerte õket.
- A mieink! - kiáltotta boldogan.
Az elõcsapat a várhoz ért. Lõtávolságon kívül megálltak.
A kapu fölött még mindig a kétfejû sasos császári zászlót lengette a szél.
Máté is csak most vette észre, hogy errõl megfeledkeztek.
Átlépett a mellvéden, és egyetlen suhintással lehasította a zászló nyelét.
- Ez a kapitány! - rikkantott nagyot Jakab, és parancsot sem várva, a kapu felé ugratott.
Csikorogva ereszkedett le a felvonóhíd. Döngve nyílott a kapu. Elsõként Jakab robogott be a várba, utána az õrcsapat.
Volt ölelkezés, öröm.
Dujmovics hadnagy jelentkezett a kapitánynál, majd elmondta, hogy a kora reggeli órákban az Eszék felõl közeledõ és mit sem sejtõ labanc hadoszlopokat a Bottyán generális által küldött két lovasezreddel együtt, Béri Balogh Ádám vezetésével szétverték, megfutamították.
Az õ csapatukat közvetlenül a csata után irányította Siklós alá a brigadéros, aki dandárrá növekedett seregével Siklóson keresztül a Szederkénynél levõ csapatok segítségére száguld. Azt remélik, hogy még a délutáni órákban, de lehet, hogy holnap hajnalban a Szigetvár felõl érkezõ labancokat is megcsaphatja.
Éppen itt tartott a hadnagy a jelentésében, amikor az asszonyok és a kapu körül összeverõdött elõcsapatbeliek hangos vivátozásba kezdtek.
A vár felé kanyarodó úton tizenkét dobos verte, tizenkét tárogatós fújta a Rákóczi-nótát.
Szép sötét pej lovon érkezett a brigadéros. Mögötte, a zászlótartó kezében csattogtatta a megélénkülõ szél a Rákóczi-zászlót.
Helén a furcsa dallam hallatára teljesen megmámorosodott. Lesietett az udvarra, és ahogy bõ szoknyája engedte, futott a kapu felé.
Amikor odaért, akkor szállt lóról Béri Balogh Ádám.
Máté eléje lépett.
- Brigadéros uram! - kezdte büszkén. - A hadiszerencse és ezeknek a derék asszonyoknak az elszántsága kezünkre adta a siklósi várat!
Béri Balogh Ádám megölelte Eke Mátét.
- Fiam! A hadiszerencse csak azokat látogatja meg, akik jól megmarkolt karddal várják!
Ismét felhangzott a vivát, megszólaltak a tárogatók.
Ekkor fülsiketítõ kiáltás hangzott:
- Eckbert! - sikoltott a padlásablak felé mutatva Helén.
Valamennyien arra néztek.
Eberstein báró küzdött odafönt egy kisebb puskaporos hordóval, amelybõl már sistergõ kanóc lógott ki.
Máté kiragadta a puskát a legközelebb álló kuruc kezébõl.
Lõtt.
Hatalmas robbanás verte szét odafönt a cserepeket. Az eloszló füstbõl egy széles aranyszegélyû ezredesi kalap hullott a kapubástyában állók közé.
Amikor felsiettek a padlásra, csak ruhafoszlányokat találtak az Eberstein bárók másodszülött fiából, aki nem is olyan régen még egészen másként képzelte el sorsának alakulását.
Amikor hallotta, hogy az õt üldözõ kapitány rázárta az ajtót - tudta, hogy nincs menekülés. Az erõs ajtó zárva volt, az ablakon nem mászhatott ki.
Számot vetett életével. A rajnai fronton még dicsõséges csatákat vívott a franciákkal. A titokzatos birodalmi gróf ennek jutalmául adta meg azt a lehetõséget, hogy Siklós várát és a körülötte húzódó ötvenezer holdas uradalmat megszerezhesse az Eberstein bárók másodszülött ágának.
A feladat sem látszott veszedelmesnek. Kiképzetlen parasztcsürhét kellett szétzúzni és a török háborúk poklából éledezõ, elnyomorodott lakosságot a császár hûségére kényszeríteni.
Az elsõ gyõzelmes csatában még érezte, hogy közeledik a pillanat, amikor fejére teheti a tollas tábornoki kalapot.
De a csata végén, a sebesült brigadéros üldözésekor sorsába akaszkodott egy lázadáscsinálta kapitány! Egy paraszt!
Azóta minden ellene fordult.
Tudta, hogy ha most átadja a kardját: tisztességes fogságba kerül. De ismerte annyira az udvari haditanácsot, hogy azt is tudja: mindazokért, ami vele itt történt és a vár elvesztése miatt örökké kegyvesztetté vált Bécsben.
Ezután már sem barátja, sem ismerõse nem lesz soha senki. Még élt, de a császári hadsereg számára már halott volt.
És mindezt annak a parasztnak köszönheti, akit odalent ölelgetnek hasonszõrû társai! Ennek a zömök parasztnak! Bõszült, õrjöngött gyötrelmeiben.
Tudta, hogy ebben a kamrában el van rejtve egy kisebb hordó puskapor. Arra az esetre, ha az ostromló ellenség betör a kapubástyába. Most, úgy vélte, itt a pillanat!
A kanóc kissé hosszabb volt. Amikor meggyújtotta, számolni kezdte a másodperceket. Nem akarta túl korán dobni, mert akkor valamelyik vakmerõ kuruc esetleg kitépi az égõ kanócot a puskaporból. Elkésni sem akart, hisz ha a levegõben robban, és nem a bástya körbezárt öblében, sokkal kisebb lesz a hatása.
Ekkor tette fel a párkányra, ekkor pillantotta meg Helén.
Utolsó mozdulatát akasztotta meg Máté lövése.
A brigád kétórás pihenõ után továbbszáguldott Szederkény felé.
Béri Balogh Ádám úgy rendelkezett, hogy amíg Bottyán generális véglegesen dönt: Eke Máté parancsnokoljon Siklós várában.
Négy nap múlva érkezett az “öregapó”.
- Akarsz-e siklósi várkapitány maradni, fiam? - kérdezte Mátétól.
- Generális uram! - válaszolt kis töprengés után Máté. - Nem az én természetem, hogy várjam, amíg eljön hozzám a labanc. Engedje meg, hogy ismét beléphessek Balogh Ádám brigádjába, ahol én mehetek az ellenség elébe.
Három hét múlva, amikor a bécsi udvarban hálamisét rebegtek Herbeville császári generális zsibói diadaláért, amit a gróf Forgách Simon által vezetett kuruc sereg fölött aratott, lármaharangok vészjeleit hozta a külvárosok felõl a szél.
Bottyán seregei addigra végighömpölyögtek a Dunántúlon. A Bakonyban és a somogyi erdõk rengetegeiben meghúzódó kurucok özönlöttek zászlói alá. Nyolcezer emberrel kelt át a Dunán, de a Lajtánál már harmincezer elszánt harcosa volt.
Szentgotthárdnál széttépte Heister Hannibál gróf seregét, majd a labanc Pálfi János gróf hadait verte ki az országból az öregapó.
Ekkor küldte át Balogh Ádám brigádját a Lajtán. Bruckban, Wiener-Neustadtban rettegve zárták be a városkapukat. Félreverték a harangokat, riasztó lövések dördültek a nagy torkú lármamozsarakból. A darmstadti vasas ezred, amelyet a fõváros védelmére rendelt az udvari haditanács, Bécs külvárosáig hátrált a nekivadult kurucság elõl.
Az új uralkodó; I. József császár hiába küldte parancsait az udvari haditanácsnak, és hiába fenyegetõzött a titokzatos birodalmi gróf: egész télen a Burg falai között rostokolt a császár.
Eke Máté nem várta, hogy jöjjön a labanc, az õ zászlóalja állandóan ott rajzott Bécs körül.
Itt történt, hogy miután Bottyán generális parancsára Amáliát és Helént túszként õrzött magyar asszonyokért kicserélték, egy téli napon a rejtelmes birodalmi gróf kíséretében Ludviggal, Helén férjével, Bécs bástyáiról a darmstadti vasasokkal vagdalkozó kurucokat távcsövezték.
- Õ az! - sikoltotta fel hirtelen Helén a távolban küzdõk felé mutatva, és távcsövét a birodalmi grófnak nyújtotta.
- Kicsoda? - vette át a távcsövet a gróf.
Hirtelen felbukkanó kuruc csapat vágtatott a vasasok oldala felé, élükön egy zömök kapitány száguldott.
- A Tenkes kapitánya! - magyarázta izgatottan Helén.
- Tehát õ az?! - nézte a titokzatos birodalmi gróf a lovával összenõve hajrázó kurucot, majd kissé megértõen pillantott a gyászruhás Amália felé.
A kapitányék rohama úgy megtaszította a darmstadti vasasokat, hogy meg sem álltak a városkapuig.
Eke Máté nevét még sokszor megemlegették a labancok. De a Siklós környéki nép számára mindig csak a Tenkes kapitánya maradt.
.oOo.