3. Buga Jakab
Bruckenbacker kapitány a megcsúfolt labancok bebörtönzése után sürgõsnek tartotta a patkolókovácsok ellenõrzését a külsõ várban. Ami biztos, az biztos; jobb, ha nincs az ezredes közelében, akirõl Amália nemegyszer elmondta, hogy hirtelen indulatainak sûrû vére az oka, és már-már attól tart, hogy egy haragos pillanatában megüti a guta.
A behemót labanc kapitány úgy vélte: ha megcsillapodik az ezredes dúló haragja, ha Eberstein báró belefáradt a dühöngésbe, majd ismét útjába kerül. De addig a patkolókovácsok csattogó lármáját hallgatta, már csak azért is, hogy oka legyen a védekezésre: nem hallotta, hogy keresik.
Bruckenbacker kapitány számítása csak félig vált be. Az ezredes valóban kerestette, a kiáltozást valóban nem hallotta meg, de a parancsnok tüze nem csillapodott le estére sem.
- Jöjjön velem, kapitány! - parancsolta az ezredes, és rosszat sejtetõ némasággal vonult szobája felé. Ott megállt a széles íróasztal mögött, és úgy kezdte a kemény leckéztetést:
- Az egész megyében beszedték már a hadisarcot és a porciót, csak ezek a Siklós környéki parasztok nem engedelmeskednek.
A kapitány közbeszólt:
- Fellázította õket a “Tenkes kapitánya”.
- Ne vágjon a szavamba, kapitány! - utasította rendre az ezredes. - Mi az, hogy a “Tenkes kapitánya?” Vénasszony ön vagy katona? Itt nincs semmiféle “Tenkes kapitánya”! Mi katonák vagyunk, és nem koldusok. Nem alamizsnáért nyújtjuk a kezünket, hanem parancsot adunk, s a parancsot végre is hajtjuk. Ha máshogy nem megy, erõvel! Mégpedig olyan erõvel, hogy ezeknek az átkozott parasztoknak örökre elmenjen a kedvük a lázadástól.
Bruckenbacker kapitány nagyon szerette a katonás beszédet. Most is élvezte parancsnoka kemény, elszántságot sugárzó szavait. De annál kevésbé tetszett neki, ami ezután következett.
- Most fogja ezeket a térképeket, és vonuljon vissza a szobájába. Négy óra múlva részletes tervet kérek arról, hogy a holnapi nap folyamán hogyan csapunk le a falvakra, miként hajtjuk be a porciót és a hadisarcot. A tervek lényege a gyorsaság, a rajtaütés és az alaposság legyen! Úgy kell rácsapnunk a parasztokra, hogy ne legyen idejük rejtekhelyekre vinni az állatokat és eldugni a gabonát. Megértette?
- Igenis, ezredes úr! - csattogott Bruckenbacker kapitány, és hóna alatt a haditérképpel sietve visszavonult szobájába.
Nehéz munka várt rá, mert az eszét kellett használnia. De nem azért volt a császár katonája, hogy ne értsen a rekvirálás mesterségéhez. Nem elõször csinált ilyesmit.
Aprólékosan bejelölte a térképbe az utakat elzáró õrségek helyét, az egyes õrök közötti területeket lezáró lovasportyák vonalát. Beosztotta a rendelkezésre álló csapatokat úgy, hogy a megrohanásra váró falvakat teljesen körülzárják, egyetlen teremtett lélek ne menekülhessen. Már csak azért sem, mert a menekülõ ember felriasztja a többi falvakat, és akkor hiába minden elõkészület: bottal üthetik a zsákmány nyomát!
A munka végére nagyon elégedett volt Bruckenbacker kapitány. Valóságos hadvezérnek képzelte magát, és feszesen sétálgatott az asztalra terített térkép mellett. Néha egy-egy korty bort ivott, majd állát tapogatva, töprengve nézte haditervét.
Tábornoknak képzelte magát.
Az ezredesnek tetszett Bruckenbacker kapitány alapos munkája. Csak néhány kisebb változtatást parancsolt, nem is annyira a szükség, mint inkább a tekintély kedvéért. Úgy határoztak, hogy kora hajnalban kezdik meg a terv végrehajtását, mégpedig a vár körzetébe tartozó falvak külsõ körén, hogy aki menekül a közelebb esõ községekbõl, annak is elzárják az útját.
Szomorú hajnal virradt ezen a napon Nagyharsányra. Ez volt akkoriban Siklós után a második legnagyobb község.
Még alig ébredt a falu népe, máris nyakukon voltak a labancok. Elsõsorban a jószágot hajtották ki az istállókból, és hatalmas falkába verték a templomtéren. Régi szokás volt ez. Ha elhajtják a lovakat, teheneket, a szegény nép sem tud menekülni, és ha menekül, csak annyit vihet magával, amennyit a hátán elbír. Minden más a labancok prédája marad.
Voltak, akik menekülésre gondoltak, de az utak végén az ösvényeken, a kertek alatti dûlõkön, mindenütt szuronyokba ütköztek.
- Állj! Vissza a házakba! - ordították a labancok, s a megrettent nagyharsányiak ijedten fordultak vissza.
A siklósi úton néhány lovasa élén Bruckenbacker kapitány közeledett. Batka Péter, Nagyharsány bírája, Joó András és Bozsó Mihály esküdttel elébe sietett, hogy a falu népe számára könyörületet esedezzen. Egy zsúpfödeles, fehér tornácos ház elõtt kerültek a kapitány elé. A szomszéd udvaron harminc-egynéhány éves, kék inges, kék gatyás, kissé félrecsapott süvegû férfi figyelte minden mozdulatukat. A kapitány megállította lovát, meghallgatta a bíró és az esküdtek esedezését. Ezután legyintett egyet botjával.
- Takarodjatok vissza a házaitokba! - mondta keményen.
Azok, szegények újra esedezni kezdtek a faluért. Bruckenbacker kezében megsuhant a pálca, és akkorát ütött a hozzá legközelebb álló Joó András fejére, hogy patakzó vére nyomban könnyeivel keveredett. S mint aki jól végezte dolgát, továbbléptetett.
A kék gatyás férfi megsodorintotta hegyesre pödört kis bajszát. Amikor kerítéséhez értek a kapitányék, tisztelettudóan, de keményen rájuk szólt:
- Megkövetem, kapitány úr! Aztán mit fizetnek a jószágért?
- Ezt fizetem! - sújtott visszakézrõl a férfi fejére Bruckenbacker kapitány. - De kaphatsz még, ha kevesled!
A kék inges, kék gatyás szegény embernek borzasztót villant a szeme. Mégis nyugodtan törölte meg arcát.
- Nem keveslem én, kapitány uram! Inkább sokallom! A felét vissza is adom nyomban!
Utolsó szavánál, mint a villám, ugrott a tornáchoz, s egy derék kampósszögrõl lerántva kétöles karikás ostorát, úgy odacsördített a császári kapitány képére, hogy állától füléig kirepedt a bõre. Fehér szarvasbõr kesztyûje, amellyel arcához kapott, nyomban megvörösödött kiserkenõ vérétõl.
A kísérõ labancok megdermedtek. Ekkora lázadást talán még sohasem láttak.
- Disznó! Lõjétek le! - bömbölte a kapitány. Az ámulatukból ocsúdó labancok nem is voltak restek. Puskát, pisztolyt kaptak, de nem volt érkezésük.
Az ördögfattya kék gatyás nem dísznek tartotta kezében a karikást. Tüzes istennyila sem sistereg, csapkod úgy, mint a drótsudarú ostor járt a kezében. Fütyült a sudár vége, mint a puskagolyó. Rácsavarodott egy karabélyra, és máris a földre rántotta. Kicsapta a másik kezébõl a pisztolyt. A harmadiknak lova orrát suhintotta meg. Szegény pára akkorát szökött, hogy lovasa hanyatt zuhant a nyeregbõl. A karikás ostor pedig tovább csépelte a labancokat. Forgolódtak a lovak, ágaskodtak, elszaladtak. Nem volt ott labanc, akinek esze meg ideje maradt a kék gatyásra.
Bruckenbacker kapitány kapott most pisztolyához. De célzásra már nem emelhette. Elsötétedett elõtte a világ, és amikor újra kinyitotta szemét, hason feküdt a nagyharsányi porban.
Csak késõbb értette meg, hogy a karikás ostor drótpolip sudara tépte le nyakravalóját, azzal rántották le a nyeregbõl. A támadó szegény ember eközben már kipróbálta a kapitány lovát, amely ilyen lovast még nem hordozott a hátán. Úgy szállt át az izmos térdek szorítására a kerítések fölött, mint a madár. A labanc õrök hiába küldték utána a fütyülõ ólomdarazsakat.
Bruckenbacker tehetetlen dühében vicsorogva ordított:
- Gyújtsátok fel a házát! Égessétek porig!
A földrõl felkászálódó, megvadult lovaikat lassan megfékezõ labancok tehetetlen bosszúvágyukban gyilkos gyönyörûséggel vetettek üszköt a zsúpfedélbe. A száraz nád pattogva égett, a szél magasra keverte füstjét, pernyéjét.
A nagyharsányiak reszketve nézték a szikraesõt. Jó szélért imádkoztak, amely a kopasz hegyoldalra hordja a veszedelmet. A teremtõ másként határozott. A szél megfordult, és alig egy óra múlva lángokban állt az egész falu.
A templom elõtti téren Bruckenbacker kapitány ostorral vallatta Batka Pétert, a falu bíráját.
- Ki volt ez a gazember?
A bíró tudta, hogy úgyis hiába tagadná.
- Nemrég költözött a falunkba, amolyan vásározó szegény ember - vallotta.
- Mi a neve? - csattant ismét a korbács.
- Buga Jakab.
A kékbeli ember egy kiugró szikláról látta a Szársomlyó oldalát borító füstöt. Ismerte annyira a hadak járását, hogy megértse ebbõl, mi történt. Elkeseredett dühében csak az öklét rázhatta.
- Megállj, labanc, megállj! Megtudod te még, hogy ki az a Buga Jakab!
A kezessé szelídült lovat vezetve; óvatosan elindult egy keskeny csapáson fölfelé.
Eberstein ezredes dolgozószobája ablakából jól látta Nagyharsány égését. Átnyújtotta távcsövét a mellette kíváncsiskodó Amáliának.
- Ez a háború, Amália - mondta kenetteljes ridegséggel.
Az ezredesné szeméhez illesztette a hosszú távcsövet, és borzongva mondta:
- Helén ezt sem hiszi majd el. Borzasztó... Borzasztó férfias dolog!
A báró egykedvû zordonsággal nézett a távolba.
- Ja, Amália, ez valóban a férfiak dolga.
Nemsokára beterelték a Nagyharsányból rekvirált jószágokat a külsõ várba, és visszaérkezett Bruckenbacker kapitány.
Sietve átöltözött, a sajgó, lüktetõ ostornyomot hosszú, fekete flastrommal ragasztotta le. Amikor a tükörbe nézett, enyhe büszkeséggel állapította meg, hogy a fekete flastrom nagyon férfiasan mutat húsos képén.
- Brávó, kapitány úr! Brávó! Jó munka volt! Látja, így kell ezt csinálni.
- Mi történt az arcával? - riadozott Amália.
- Egy büdös paraszt az arcomba csapott! - fakadt ki a kapitány.
- Egy paraszt? - mondta csalódottan Amália.
- Lelõtték? - lobbant fel az ezredes.
- Felgyújtottam a házát, aztán leégett az egész falu.
- Helyes, helyes - bólintott Eberstein báró -, példát kell mutatnunk! A parasztot még ma húzzák karóba!
- Sajnos, megszökött - vallotta be szomorúan a kapitány. - Valami Buga Jakabnak hívták. Már kiadtam a parancsot a kézre kerítésére.
- Helyes, helyes - bólintott Eberstein ezredes, és az ablakból visszalépve a térképre mutatott. - Most Nagytótfalu következik.
- Igenis! - csattogott Bruckenbacker kapitány, és a fekete flastrom mellõl lovagiasan hódoló pillantást küldött Amália felé.
A Tenkes mélyén levõ barlangba Siklósi bácsi hozta meg a vészhírt.
- A labanc rácsapott Nagyharsányra, kirabolta, porig égette!
A kapitány tudta, hogy ezt a tegnapi labancvetkõztetés is elõsegítette. De másként sem maradt volna veszteg, hisz a brigadéros éppen azt bízta rá, hogy a nép kifosztását akadályozza meg.
Az öreget Nagytótfalu felé szalasztotta, mert ismerte a labanc járását. Õ maga Pityik õrmester zubbonyába bújt, és felövezve magát labanc módra, fokosfejét zsebébe süllyesztve, gyors léptekkel Gyûd felé indult.
Tudta, hogy idejében kell vinni a hírt a mit sem sejtõ falvakba, de jól ismervén a labancok szabályait, azt is tudta, hogy õrszemek, õrjáratok láncán kell átjutnia. Erre szánta az õrmesterzubbonyt és pálcát.
Siettében észre sem vette az ösvény közelében lapuló kék inges, kék gatyás embert. Az lovát egy faághoz kötve, kibontott karikással, mint a macska, osont utána. Egy tágasabb helyen, ahol apró tisztásba szélesedett az ösvény, suhanva bomlott ki a karikás. Eke Máté úgy nyekkent hanyatt a torkára tekeredõ drótsudár végén, mintha jégre lépett volna.
Gondolkodni sem volt ideje. Hegyibe ugrott Buga Jakab. Mint a kígyó, úgy tekeredett csuklójára a karikás ostor szíja.
- Most az isten se ment meg a haláltól, te kutya! - emelte magasba fokosát Buga Jakab.
Eke Máté kis levegõhöz jutott eközben.
- Legalább a kulacsomat add ide, jó ember! Innék erre a nagy ijedségre! - hunyorított a mellén térdeplõre.
Buga Jakab meghökkent kissé, mert ember legyen, akinek ilyenkor tréfára áll a szava.
- Majd iszol a pokolban kénköves pálinkát, mert mindjárt oda küldelek - vicsorgott alá.
- Aztán mit mondjak az ördögnek odalent? - mosolygott vissza Máté. - Ki küldött hozzá?
- Buga Jakab. De azt is mondd meg, hogy készítsen bõven helyet, mert sok labancot küldök még utánad! - emelte a magasba fokosát Jakab.
Máté látta, hogy a fokos nagyon haragosan villan meg odafönn.
- Állj meg, földi! Állj meg, Buga Jakab! Nem vagyok én labanc!
- Talán farsangi maskarádéba készültél. Engem nem csapsz be, tokos!
- Próbát tehetnénk, Buga Jakab!
- Miféle próbát? - csodálkozott most a másik.
- A te dolgod, hogy kitaláld.
Buga Jakab most már sejtette, hogy nem akárki fia, akit elfogott. De attól még java labanc lehetett. Ám az olyan legénynek, mint õ, a becsülete szabta meg, hogy ha próbát ajánlanak: állni kell.
- Na labanc... - gondolkodott - van-e fokosod?
- Vedd ki a zsebembõl - mondta a kapitány.
Jakabnak sem kellett több. Megtalálta.
- De tudsz-e bánni vele? - kérdezte gyanakvóan.
- Megpróbálhatnánk.
Jakab kihúzta a kapitány övébõl a pisztolyokat, gondosan megnézte, van-e bennük töltés. Aztán feloldotta a köteléket.
- Szökni ne próbálj! A török háborúban tanultam meg bánni a pisztollyal! - figyelmeztette a másikat.
De Máténak eszébe sem volt. A fokosfejet ráhúzta az õrmesteri botra, amelyet az éjjel tett erre alkalmassá. Buga Jakab sólyomként figyelte minden mozdulatát. Azt már látta, hogy a fokost úgy illeszti a nyélre, ahogy ezt a velebeli szegény emberek szokták. Akkoriban ez volt a nép fegyvere, s mert a császári hatalom gyakran a fokosért is akasztott, csak a botot vitték a kézben. A fokosfejet zsebben rejtve hordták. Ám ha úgy adódott, pillanat mûve volt, nyélre csúsztatták a fejet, s máris marokban volt a fegyver.
Labanc ezt így sohasem csinálja - töprengett.
- Megfelel? - mutatta fegyverét a kapitány.
- Kurucosnak elég kurucos, de tudsz-e bánni vele? - dobta le a pisztolyokat a földre Jakab.
- Sajnálnám kipróbálni rajtad.
Jakab, mint a kardpengét szokás, hajlította meg fokosa kõrisfa nyelét.
- Pedig ez a próba. Ha be tudod törni a fejem: kuruc vagy. Ha én szakítom be a tiedet: labanc vagy.
- Állom! - mosolyodott el a kapitány.
A kis tisztáson nyomban csattogni kezdett a fokosok nyele. Jobb fegyver ez bárminél, ha bánni tud vele a gazdája.
Máté eleinte csak hátrált a nyomába szökellõ Jakab elõl. Ütéseit pontosan úgy védte, ahogy ezt a fokosvívás magasiskolája íratlanul is megköveteli attól, aki csikósok, pásztorok közt nem akar utolsó lenni.
Jakab nyomban észrevette, hogy a labancruhás ember kezében otthonosan forog ez a fegyver. Mégpedig annyira otthonosan, hogy már a virtus is hajtani kezdte. Már nem a labancot látta benne, hanem a legényt, akinek kezében nálánál jobban forog a fokos. Aztán a kapitány, egyik ütésnél végigcsúsztatta Jakab fegyverét fokosa nyelén, hogy összeakadt a fej két horga. Ezt csak kevesen értik, és nagy erõ kell hozzá, mert a következõ mozdulat: a kipergetés. Máté hátraugrott, az összeakadt fokos megfeszült, de Jakab marka sem elõször szorította a kõrisfa nyelet. Úgy tapadt hozzá, mintha belenõtt volna. Pillanat mûve volt, ami következett. Máté fél lépést hátralépett, és pörögni kezdett. Jakab érezte, hogy elfekszik a levegõben. Ellenállhatatlan erõ pörgeti körbe, már csak csizmája hegye súrolta a tisztás gyöpét, aztán az sem ért földet. Máté hirtelen elõrelépett, a két fokos horga szétkapcsolódott, és Jakab hemperegve nyekkent a bokrok közé.
Bika nem ugrik úgy talpra, nem szegi szarvát olyan dühösen, nem támad ennyire vadul! Magasra emelt fokossal, nagyot hördülve szökellt Máté felé, aki ugyanilyen fürgeséggel ugrott hátra. Egy vastag törzsû fa állta útját, nekiütõdött. Jakab lecsapott a kapitány fejére. Máté érezte, hogy most dõl el minden. Csak annyi ideje volt, hogy lebukjon a fa tövébe.
Buga Jakab fokosa háromujjnyi mélyen szaladt bele a sok száz éves tölgybe. Ekkor egyenesedett fel Máté. Araszra állt egymástól a szemük. Jakabé az indulattól lángolt, Máté megnyugtatóan mosolygott. Jakab fegyvertelen volt, hisz fokosa a fában ragadt, Máténál pedig ott volt a fegyver. A kapitány lassan megfordult, és ledobva saját fokosát, rákulcsolta kezét a fába futott fegyverre. Nem a nyél végét fogta, hanem a fokosfej alatt, a nyakát. Lassan feszítette ki a fából a beleszorult acélt.
Jakab nekivadult pillantása csodálkozásba enyhült. Ekkora erõ tiszteletet parancsol! Most már õ is mosolygott.
- Kuruc vagy te! Kuruc! Nem is akármilyen! A rézangyalát! Itt a kezem! Fogadd el, ha nem röstelled.
Átölelték egymást, aztán szeretetbõl úgy megropogtatták egymás csontjait, hogy attól egy mai halandó hat hétig nyomta volna az ágyat.
- Most aztán szaporán! Nem vesztegethetjük az idõt - mondta a kapitány. - Föl kell vernünk a falvak népét, mielõtt rácsaphatna a labanc.
- Vidd ezt a lovat, komám - vezette elõ Bruckenbacker kapitány pejkóját Jakab. - Egy labanc õrmesternek dukál - kacsintott cinkosan.
Megállapodtak, hogy Jakab itt várja meg, amíg a kapitány visszaér.
Bruckenbacker lova gyorsan röpítette Mátét Gyûd felé.
A hegyoldalban épült kis faluból látszott a Nagyharsány fölött kevergõ füst. A harangláb köré gyûlt emberek gyorsan szalasztottak egy legényt Harsány felé, hogy nézze meg, mitõl ered a gyanús felhõ. A legényt a siklósi keresztútról visszakergették a labanc õrszemek. Éppen ezt magyarázta, amikor a falu mögötti szurdokból kivágtatott egy császári õrmester. Egyenest a harangláb elõtt tanakodókhoz.
- Kendtek mit ácsorognak itt?! - rivallt rájuk. - Verjék félre a harangot!
Szemere János, a gyüdi bíró megkockáztatta a kérdést:
- Miért, uram?
- Mert azt parancsoltam!
Harangot félreverni csak nagy veszedelemkor szabad. Nem játszhat azzal még egy császári õrmester sem.
- De miért, uram? - hangzott konokul a kérdés.
Az õrmester - azaz Eke Máté - a kérdezõre nézett.
- Az ezredes úr parancsára ma rekvirálás lesz! Ehhez tartsátok magatokat!
Szemere Jánosban furcsa gyanú éledt. Olyan bolond labancot, aki ezt bejelenti, még sohasem látott, pedig látott életében már eleget.
- Aztán mit kell tennünk, uram? - kérdezte kis huncutsággal a szemében, amibõl mindenki azt érthette, amit akart.
A labanc hangja kemény maradt:
- Tudjátok ti azt! - De a szeme visszavillant Szemere Jánosra. - A szomszéd falvakba azonnal vigyétek meg ezt a hírt. Azok meg ugyanígy adják tovább. Megértettétek?
Szemere János alázatosan meghajolt.
- Megértettük, uram!
Mire felegyenesedett, már csak a porát látta a lovasnak.
Nosza, tudták a gyüdiek, hogy mit kell tenniük. A legfürgébb legények: Cselõ Ferenc, Becse János, Kasza Imre nyomban indultak Mórfára, Terehegyre, Harkányba. A falu népe meg behúzatta talpas hombárait a partok alá, kihajtotta állatait a hegyoldalba, s alig fél óra múlva már csak Gyûd legöregebb embere, a vak Boda Imre maradt a faluban. Õ húzta, elkeseredetten húzta a harangot, amelynek félrevert hangja messze vitte a hírt: veszedelem közeledik, emberek, veszedelem közeledik!
De megkondultak Harkányban, Terehegyen, Mórfán is a harangok. Egyik erõsebben, másik gyengébben küldte tovább az üzenetet.
Eke Máté örömmel hallgatta a hegyoldalba érkezõ hangokat, amelyekre most már Nagytótfalu felõl is válaszolt a riadalom.
Siklósi bácsi is szerencsével járt.
A várba felszûrõdött a távoli községekbõl érkezõ harangzúgás. Eberstein ezredes nyomban látta, hogy valaki megint elõttük járt egy lépéssel. Nyeregbe ült, és vértesei élén Nagytótfalu felé száguldott. Félúton találkozott Bruckenbacker kapitánnyal, aki jelentette, hogy csak néhány öregembert talált a faluban. A többi jószágostul megugrott.
- Engedélyt kérek, hogy ezt is felégethessem! - tüzeskedett Bruckenbacker kapitány, de az ezredes leintette:
- Nem engedélyezem. Nem égethetünk fel minden falut. Az üszkös falak közé sohasem jönnek vissza. Pernyével nem etethetjük a hadsereget.
- Akkor most mit tegyünk? - bambult el a kapitány heve.
- A teljes helyõrséget kivonultatom! - határozott Eberstein ezredes.
Leggyorsabb lovasa vitte a parancsot a várba, és nemsokára riadót vertek a rézdobokon.
Harsogva adta parancsait az ezredes:
- Az utakat lezárjuk! Akit az úton elfognak, kivált, ha állatokat hajt, vagy gabonát szállít, azonnal kísérjék a várba! Egy egér sem bújhat át észrevétlenül az õrvonalakon!
Bruckenbacker kapitány elégedetten hallgatta ezredese parancsait.
- Remélem, az én emberem is belefut a hálóba - tapogatta a flastrom alatt sajgó arcát.
- Hogy is hívják azt a gazembert? - kérdezte Eberstein ezredes.
- Buga. Buga Jakab - készségeskedett a kapitány.
Eberstein báró kihirdette a csapatoknak, hogy ha egy Buga Jakab nevû, kék inges, kék gatyás embert elfognak, akinél feltehetõen most is karikás ostor van, azt élve szállítsák a várba, mert arra kínhalál vár. A kézre kerítõre pedig tíz arany jutalom.
A Tenkes alját száguldó császári lovasok robajlása verte föl. Harsogtak a réztrombiták, egymásnak adták a jeleket a dobosok, de egymásnak adták a jeleket a kis falvak harangjai is. Nem elõször futott ez a nép zsákmányra éhes csapatok elõl. Próbált útjaik voltak, amelyeket idegenek nem ismertek, és ahol a nyomokat is eltüntették. A Dráva ingoványos árterülete az õ számukra biztos menedéket jelentett. Ismerték a mocsarak rejtekútjait, ahol csak egyesével, kettesével hajthatták a jószágot a magasabb területeken zöldellõ dús legelõkre.
A hegyek és erdõk aljából a rengetegek járhatatlan bozótjába vették be magukat az emberek.
Odahaza csak néhány öreg maradt.
Az ezredes egymás után kapta a jelentéseket a kiürült falvakból. Lobogó dühét csak az enyhítette, hogy Siklósnagyfaluban, Kistapolcán és Siklóson sikerült a rajtaütés.
A külsõ vár karélya megtelt bõgõ tehenekkel, jámbor ökrökkel, birkákkal.
Elégedetten dicsérte meg Bisteritz fõhadnagyot, de annál keményebben fogadta a Harkány környékérõl visszaérkezõ Bruckenbacker kapitányt.
- Vegyen példát a fõhadnagy úrról! Õ nem beszél, hanem cselekszik - leckéztette a szája szélét harapdáló kapitányt, akinek ez annál jobban fájt, mert az mégiscsak nagy szégyen, ha egy fiatal fõhadnagyot állítanak példaképül olyan érdemes kapitány elé, akinek már régen õrnagynak kéne lennie.
- Folytatom a rekvirálást - csattogta sértõdötten, és ismét lóra ült.
Összetrombitáltatta embereit, és elindult a Tenkes-csárda felé, hogy Száva, Diósviszló és Turony mit sem sejtõ népére csapjon.
Eközben Bruckenbacker kapitány egykori lova is megtanulta, hogy mit kell tudnia egy kuruc lónak. Eke Máté visszaérkezve Buga Jakabhoz, rárikkantott:
- Pattanj föl, komám.
Jakabnak sem kellett sok, és máris ketten ügettek egy ló hátán a barlang felé.
Siklósi bácsi várta õket. Gyorsan megbeszélték a haditervet, aztán indultak is nyomban.
A Tenkes-csárdánál átvezetõ hágót erõsen õrizte a labanc. Néhány hegyi ösvény mellett ez volt a legrövidebb út a Tenkes északi oldalán fekvõ községek felé. Az ezredes ezzel akarta megakadályozni, hogy a vészhír átjusson a hegyen, és ott is felriadjon a nép.
A hágónál strázsáló labancok éppen egy szegény fuvaros embert nyomorgattak, aki hiába esküdözött, hogy semmi rosszat nem tett, csak fát szállít Dudva György kocsmáros úrnak.
A labancok úgy kapták a parancsot, hogy aki állatokat hajt, azt le kell tartóztatni. Márpedig a fuvaros hajtotta a lovát, mert a kapaszkodót csak nehezen bírta a szegény jószág - tehát le kell tartóztatni.
A szegény ember felesége hiába sírt-rítt a kocsin, az õrparancsnok kérlelhetetlen volt.
- A császár nevében letartóztatlak benneteket!
De szavát csaknem elnyomta az erdõ felõl felhangzó hangos tehénbõgés, csörtetés.
Az úton vágtatva közeledett egy labanc õrmester.
- Barmok! Mit álltok itt?! - kiáltotta iszonyú dühre gerjedten, amikor odaért. - Az erdõben egy egész csordát hajtanak, ti meg itt tátjátok a szátokat?!
- Minket ide állítottak, õrmester úr! - jelentette a labanc, aztán kutatóan nézett az ismeretlen õrmesterre. - A jelszót kérem!
- Kuss! Itt a jelszó! - csapott pálcájával az okvetetlenkedõ fejére az õrmester. - Ha azt parancsolom, hogy futás az erdõbe, akkor futás! Mert kettéhasítom a fejeteket!
Kardot is rántott, hogy nagyobb nyomatéka legyen a szavának.
- Mars a csorda után! - kezdte csépelni kardlappal az õröket.
Az erdõ felõl úgy bõgtek a tehenek, olyan hangosan csörtettek az állatok, hogy az õrök is hallhatták: semmi kétség, az õrmester nemhiába ordítozik velük. Meg aztán aki egyet kapott a kardlappal, az nem kívánt még egyet a fejére vagy a hátára.
Hagyták hát a fuvaros embert, és zaj iránt nekieredtek a hegyeknek.
Alig csapódtak össze mögöttük a bokrok, amikor a haragos õrmester a szegény embert vette elõ.
- Hát ti meg kik vagytok?
Nem kívánt kardlapot a fuvaros, hát alázattal vette le süvegét.
- Bodonyból való volnék, Csöme Lajos a nevem - mondta.
- No, Csöme Lajos - parancsolt rá az õrmester rettenetes szigorú szemeket meregetve -, fordulsz vissza, és lóhalálában viszed a hírt Szávára, Csarnótára, Bodonyba, hogy még ma rekvirálás lesz! Mindenki ehhez tartsa magát! Ezt parancsolja az ezredes úr!
- Igenis, vitéz uram! Igenis - hajtogatta Csöme Lajos, de addigra a labanc õrmester már megsarkantyúzta lovát, és elporzott a turonyi úton.
- Bolond ez a labanc - vélekedett a fuvaros, aztán mint akinek világosság kezd derengeni az elméjében, csak úgy magától kérdezve hozzáfûzte -, vagy tán nem is labanc az istenadta?
Nem volt vesztegetni való ideje.
- Hajts, Juliskám! Hajts! - búcsúzott hirtelen az asszonytól. - Én átvágok a hegyen, futva viszem a hírt! Mire odaér az ezredes úr, egy tyúkot se találjon!
Így is tette.
Eke Máté, mert ki más lett volna a labanc õrmester, addigra már átugratott a Turonyi hegyen, és annak rendje-módja szerint felverte a turonyi népet; majd meg Bissére, Kistótfaluba vitte el a riadalmat. Ezután, mint aki jól végezte dolgát, a barlang felé indult.
Az erdõnek szalajtott labanc õrök tüskön-bokron keresztül a csorda nyomában voltak. A jószágok bõgését néha már csaknem maguk elõtt hallották, néha meg elérhetetlen távolból hozta a szél. Arra következtettek ebbõl, hogy minden bizonnyal nagy falka állatot rejt az erdõ, és gondolatban már elõre elitták a jutalmat, amit majd ezért kapnak.
Néha-néha emberi hangok is szûrõdtek feléjük, amibõl megbizonyosodhattak arról, hogy nem elcsatangolt jószágról van itt szó. Izzadva, a bozóttal gyõzködve törték maguknak az utat.
De a bozótosban nemcsak õk izzadtak. Beleizzadt a csorda hajtásába az öreg Siklósi meg Buga Jakab is. Mivel õk ketten voltak a csorda. Õk bõgtek, õk verték nagy zajjal a bozótot. Különösen Jakab élvezte a kedvére való csalafintaságot. Öreg tehenek mély hangjától szopós borjak mekegõ bõgicséléséig a legválasztékosabb marhanyelven hívogatta a labancokat az erdõ mélye felé.
Azok meg jöttek, akárha kötõféken vezették volna õket.
Amikor aztán arra a helyre értek, amit a Boszorkány szoknyájának nevez a nép, mert olyan meredek sziklaperem bukkan elõ az erdõbõl, mint egy keshedt vénasszony domborulat nélküli kötõje, Jakab megbújt a sûrûség peremén. Az öreg továbbcsalogatta az üldözõket.
A labancok ott csörtettek el az orra elõtt.
Aztán az öreg elölrõl, Jakab meg hátulról úgy nekik ugrott, hogy mire eszükhöz meg fegyverükhöz kaphattak volna, már derék szálfák egyenesítették a hátukat. Keményen odakötözték õket. S hogy a nyakravalónak is haszna legyen: azzal tömték be a szájukat.
Jakabnak csuda mód kedve lett volna arra, hogy a foglyokon kezdje meg felégetett háza törlesztését. De az öreg leintette:
- A kapitány azt parancsolta: amikor máshogy is megy; nem ontunk vért! Olyan a labanc, mint a sárkány! Egy fejét levágod, százat növeszt helyébe a császár! Ártatlan embereken állna bosszút értük!
A másik fölérte, hogy a kapitánynak igaza van, de a friss gyûlölet csak nem akart megbarátkozni az ésszel.
- Én mégiscsak agyonverném õket! - tüzelt.
- Engedelmességet ígértél! - intette komolyan az öreg.
Buga Jakab nagyot sóhajtott, összetekerte a karikást, magához vett egy puskát, bõ gatyája zsebébe rejtette a lõporszarut, a golyókat, és elindult az Ördögbocskor szikla felé, ahonnan beláthatta a Dráváig nyúló nagy síkságot, és szemmel tarthatta a labancok mozgását odalent. Siklósi bácsi a barlang felé tartott a többi fegyverrel.
Az erdõt felverõ nagy zaj, a marhabõgés azonban egy másik labanc õrséget is felriasztott. Ennek a kis csapatnak Erwiner szakaszvezetõ parancsolt. Ritka ravasz, gonosz ember hírében állott ez a labanc, és erre alaposan rá is szolgált. Gülüszemû, cingár alak volt. Eszére és szép, mély hangjára rendkívül büszke, bár ha ordított, eltorzult zengõ hangja. Ilyenkor nyelve nehezebben forgott, és nevetségesen pösze rikácsolással gurgulázott.
Az erõs neszezésre felfigyelt. Óvatosan elindította embereit a hangok irányába. Amikor hirtelen csend támadt, valamennyit lesállásba parancsolta az erdõbe vezetõ ösvény mentén. Ravasz szimatával egyelõre csak furcsállta a hangok megszûnését. Azért is vitte föl szakaszvezetõi rangig, mert tudta az aranyszabályt: ha egy katona furcsát észlel, akkor ne mozduljon, de annál jobban figyeljen, mert a furcsaságból mindig furcsa dolog szokott kisülni.
Erwiner szakaszvezetõ most sem tévedett.
A lesállásban lapuló labancok csakhamar levelek zörgését hallották. Az úttal párhuzamosan halkan lopakodó férfit pillantottak meg. Jakab osont az Ördögbocskor szikla felé.
A szakaszvezetõ némán intett.
A hat labanc óvatosan célzásra emelte fegyverét.
Ám a férfi füle olyan volt, mint a hiúzé. A parányi neszbõl is megértette: itt a veszedelem!
A földre vágta magát.
Sortûz dörrent.
Hullottak az ágak Jakab nyakába, aki ösztönösen kúszott a bokrok, fák tövének rejtekén valami védettebb helyre.
- Utánam! - gurgulázta Erwiner szakaszvezetõ, és kis csapata élén a sûrûbe rontott.
Szuronyt szegezve vetették magukat Buga Jakab után.
Az, mint a megszorított farkas, ugrott a torkuknak. A bozót miatt nem bonthatta ki karikását, fokosát illeszteni sem volt ideje. A puskától meg régen elszokott a keze. Vitézül forgatta, de az csak annyit ért, mint egy bunkós bot.
Az elsõ két labancot lever te a lábáról. Jött helyette négy. Öklelt, csapkodott Jakab - ahogy a bokrok engedték -, de arra már nem jutott a figyelmébõl, hogy a mögéje kerülõ szakaszvezetõnek is kioszthassa a járandóságát.
Erwiner szakaszvezetõ meglóbálta a puskáját, és a dulakodó ember fejére sújtott.
Úgy csuklott össze Buga Jakab, mint egy letaglózott bika.
Az egyik megcsapott labanc bosszút lihegve lendítette döfésre szuronyát. De Erwiner szakaszvezetõ félreütötte a rõfös acélhegyet.
- Állj! Hozzá ne nyúlj! - üvöltötte. - Hiszen ez Buga Jakab! Itt a karikás a nyakában! Élve kell elfognunk! Élve!
Nyomban kivonszolták az útra a leütött embert, és kulacsaikból bõven öntözték arcát, erõsen pofozgatták, hogy életre keljen.
A sortûz dörrenése megállította a barlang felé igyekvõ Siklósi bácsit. Arról jött a hang, amerre Jakab távozott!
Rosszat sejtve loholt visszafelé, majd óvatosan fától fáig osont tovább. A labancok örömricsaja vezette.
Megpillantotta a földön fekvõ Jakabot.
Hej, de nagyot dobbant a szíve! Tudta, hogyha nem sikerül megmenteni a labancok kezébõl, szegény Jakabot holnap reggelre karóba húzzák - ha ugyan életben van még!
Ennek a szegénylegénynek kemény volt a koponyája. Nem is lehetett az tisztességes marhahajtó, akinek nem bírta a feje a fütyköst. Hiszen egy-egy jó vásár után az örömtõl, a rossz vásár után meg elkeseredésbõl kaptak össze a legények. Aztán csupa virtusból is beszakították egymás kobakját. Akinek puha volt a koponyája, hamar kiállhatott a sorból; akinek meg kemény, azét a forradások is csak vastagították.
Jakab haját is elválasztották már fokossal, kanászbaltával, de ebcsont beforrt. A szakaszvezetõ ütése keményen megszédítette, de csakhamar eszmélni kezdett. A szemét mégsem nyitotta ki. Ájultként próbálta kifürkészni a labancok szándékát.
Aztán madárfüttyöt hallott. Rigóét. Csakhogy ez a rigó mindig eggyel többet füttyentett, mint a többiek. A közönséges rigó köztudomásúan azt fütyörészi: fütyül a rigó, hamis a bíró. Tudja ezt minden gyerek. Az õ rigója kétszer mondta a végén: hamis a bíró.
Jakab nyomban megértette, hogy nem akármilyen rigóról van itt szó. Amikor már nagyon izgatottan hangzott a fütyörészés, lassan kinyitotta a szemét.
- Él! Él a gazember! - gurgulázta boldogan Erwiner szakaszvezetõ.
Egy pillanatra a rigó is elhallgatott az örömtõl, de nyomban újra kezdte. Már nem is fütyülés - dalolás volt a hangja.
Hogyan szabadíthatnám ki, töprengett a rigó, aki - sejthetjük - Siklósi bácsi volt. Három puska is volt nála, de nem lõhetett. A labancok ott szorongtak Jakab körül. Bármennyire is jó lövõ volt, nem kockáztathatta, hogy esetleg õt találja el. Meg aztán, ha kilövi a három puskát, és minden lövése talál, akkor is négy labanc marad, akik nyomban megölnék Jakabot.
Egymást váltó gondolatait Bruckenbacker kapitány érkezése szakította meg. A kapitányra ma alaposan rájárt a rúd. Most azonban csillogó szemekkel hallgatta a szakaszvezetõt.
- Kapitány úr, alázatosan jelentem, elfogtuk Buga Jakabot!
- Bravó, fiúk! Tíz aranyat kaptok odabent a várban! - kiáltotta lelkesen, amikor felismerte a kékbeli szegény embert, aki azt a hatalmas flastromot az arcára tapasztotta. - Kísérjétek a várba, de úgy vigyázzatok rá, mint a szemetek világára!
Azzal sietve továbbvágtatott, hogy megvigye a jó hírt Eberstein ezredesnek. Mást úgysem vihetett, mert valahány községre rácsaptak, a furcsa labanc õrmester közbenjárására, teremtett lelket, fia tyúkot sem találtak.
A kapitány távozása után Jakab jónak látta felébredni.
- Talpra, gazember! - harciaskodott Erwiner szakaszvezetõ.
A leütött ember meg is próbálta teljesíteni a parancsot, de hiába, visszacsuklott a földre. Újra megpróbálta, újra visszacsuklott. Harmadszor is így járt.
- Megbénult a lábam! - jajdult fel. - Nem tudok talpra állni!
- Ne bolondozz, kuruc! - gurgulázta a szakaszvezetõ irtózatos harciasan. - Ne bolondozz, mert rossz vége lesz!
“Persze hogy rossz vége lesz, hiszen az isten sem ment meg a karóba húzástól, ha nem leszek most okos!” - gondolta Buga Jakab, és folytatta a siránkozást.
- Lõjetek agyon, de akkor sem tudok talpra állni. Úgy fejbe vágtatok, hogy megbénult a lábam! Mondom: lõjetek agyon, az lesz a legjobb! - biztatta a labancokat.
Siklósi bácsi rejtekhelyérõl figyelte minden szavát. Várta, mire megy ki ez a játék. De várta Jakab jeladását is.
Nem késett sokáig.
- Lõjetek agyon, ha mondom! Mit ér nekem az élet béna lábbal! Hagyjatok itt holtan, aztán a rigók majd elfütyülik fölöttem a circumdederuntot. Mindig jó barátaim voltak a rigók, most sem hagynak cserben! - siránkozta nagy hangon, hogy az öreg minden szavát hallotta.
Most már sejtette, hogy Jakab kitalált valamit. Jól figyelte minden mozdulatát, szavát.
Erwiner szakaszvezetõ látta, hogy itt már semmi fenyegetéssel, sem erõszakkal nem megy semmire. A kapitány megparancsolta, hogy úgy vigyázzanak rá, mint a szemük világára. Hiába szerette volna agyonlõni, vagy akár itt nyomban karóba húzni. A foglyot be kell vinni a várba, már csak azért is, mert a tíz aranyat ott kapják meg érte.
Parancsot adott arra, hogy dugjanak a kuruc alá két puskát, a puska végét meg ragadja meg két ember, aztán majd felváltva viszik.
Így indult el a menet. Az élén nagy garral a szakaszvezetõ, mögötte két labanc töltött fegyverrel, azután meg Buga Jakab puskán lovagolva, végül ismét két zordon katona.
Törte a puska Jakab fenekét, de a régi szegénylegény szólással vigasztalta magát: az a jobb, ha az ördögök viszik az embert a pokol felé, mint ha az ördögöket is az embernek kéne vinni.
Arra gondosan vigyázott, hogy himbálózzék a puskán, hogy a labancok minél elõbb elfáradjanak. Tudta jól, hogy aki idõt nyer, életet nyerhet.
De tudta ezt Siklósi bácsi is. Öreg lábait úgy szedte, úgy futott a barlang felé, hogy egy húszévesnek is dicsõségére vált volna.
- A labanc elfogta Jakabot!
Talpra ugrott Eke Máté. Elsõ riadalma után mindent elmondatott az öreggel. Megértette, hogy miért adja a bénát Jakab: várja az õ segítségét.
Azt is megértette, hogy ez a szakaszvezetõ, úgy látszik, keményebb ember, mint a hágóban elkergetett õrök. Itt jelszó nélkül fabatkát sem ér a császári egyenruha!
A jelszót kell megtudni! De gyorsan!
Hej, de jó volt most, hogy az öreg Siklósi nem engedte agyonverni a csordakergetõket!
Bruckenbacker kapitány lova ismét két emberrel a hátán vágtatott a fához kötözött foglyokhoz.
- Hé, labancok! - rivallt rájuk a kapitány. - Ha eláruljátok a mai jelszót, szabadon bocsátunk benneteket. Ha nem: itt maradtok, amíg a csontjaitokra szárad a bõrötök!
- Az... az hadititok! - makogta az egyik megszeppent legény.
Eke Máté kirántotta páros pisztolyát a nyeregkápából.
- Akkor magatokkal viszitek a sírba - szögezte rájuk a fegyvert.
Látták a labancok, hogy ez itt nem tréfa. A szeme villanásától is összekoccant a foguk. Nem akart vért ontani Máté, de most a bajtársa élete forgott kockán. Neki sem irgalmaznak holnap reggel, õ sem irgalmazhat most!
- Várjon! Én megmondom! - kiáltott az egyik.
Máté a szemébe nézett, s csak intett a fejével: halljuk!
- A császárért mindhalálig! - rebegte.
A halálfélelem õszinteségét látta szemében a kapitány. Intett az öregnek. Az elvágta a fogoly kötelékeit.
- Oldozd majd el a többit! - parancsolta a szabadult embernek Máté, és maga mögé segítve az öreget, sebesen indult fogoly bajtársa nyomába.
Még a derékszíjukat is átverte az izzadság Erwiner szakaszvezetõ labancainak. Ördögien nehéz volt ez a tömzsi ember. Hiába váltogatták egymást. Az ég alja szürkült, közeledett az alkony. Nem kívánták a várfalakon kívül tölteni az éjszakát, kivált ezzel a veszedelmes, de értékes fogollyal! A szakaszvezetõ is hajszolta õket:
- Gyerünk, gyerünk, majd odabent pihenhettek! - és hogy nagyobb foganatja legyen, oda-odacsapott a puskavesszõvel a lihegõ sebesültszállítóknak.
A szürkületbõl egy vágtatva érkezõ lovas bontakozott ki. Egy labanc õrmester.
A szakaszvezetõ és a négy kísérõ puskát szegeztek rá.
- Állj! Ki vagy?!
- Megbolondultatok? Ölben viszitek ezt a kuruc kutyát! - kiáltott rájuk az õrmester.
A szakaszvezetõ jó katona volt, tudta, mi a kötelessége.
- Jelszót! - irányította puskája csövét a lovas mellére.
- A császárért mindhalálig! - hajolt közelebb a kapitány.
- Õrmester úr, alázatosan jelentem, azért visszük így, mert úgy fejbe vágtam, hogy megbénult a lába! - jelentette most már feszesen a szakaszvezetõ.
Az õrmester szeme megvillant.
- Majd megtanítom én járni! - ugrott le a lováról. - Add ide azt a karikás ostort! - Azzal leakasztotta a szakaszvezetõ nyakából Buga Jakab karikását.
- Nem hiszem én azt, õrmester uram! - siránkozott Jakab.
Eke Máté hozzá lépett. Közelrõl a szemébe nézett, és csuklója kötelékeihez erõsítette a karikás sudarát.
- Vegyétek le a kötelet a bokájáról! - parancsolta.
A karikás nyelét szorosan tartva lóra pattant.
- Maradjatok mellette! - intett a labancoknak.
Megsarkantyúzta a lovat.
Jakab néhány métert vonszolódott a földön, közben éktelenül ordított:
- Jaj, a csontom! Jaj, a lábam!
Erwiner szakaszvezetõ dülöngélt a röhögéstõl.
Aztán ahogy a lovas gyorsabb ügetésre fogta a lovat, Buga Jakab lába is megmozdult. Botladozva futott a karikás végén. Már nem is ordított.
Amikor vágtába ugrott a ló, Jakab már úgy futott, mint a nyúl. A labancok sorra elmaradoztak. Akik eddig cipelték, örültek, hogy megszabadultak a tehertõl. A kegyetlenséget szeretõ szakaszvezetõ még kedvét lelte a jó tréfában.
Csak akkor akadt el gurgulázó röhögése, amikor a lovas elkiáltotta magát:
- Rajta! Rajta! - És Buga Jakab úgy vetette fel magát a lovas mögé, mint egy párduc.
Mintha odanõttek volna a lóhoz, úgy vágtattak tovább.
- Szökik a gazember! Szökik! - bõgte, gurgulázta Erwiner szakaszvezetõ. - Lõjétek! Lõjétek!
Kilõtte puskáját. A többiek is utána lõttek a két lovasnak.
Azokat addigra elnyelte a félhomály és a Tenkes sûrû erdeje.
Báró Eberstein Eckbert császári ezredest, Siklós várának parancsnokát ezen az estén valóban kerülgette a guta.
- Kapitány úr, ezért lecsukatom! - bömbölte.
Bruckenbacker kapitány behúzta nyakát, és úgy pislogott, mint egy hatalmas béka.
Csak az udvaron jött meg a hangja:
- Szakaszvezetõ, ezért lecsukatom! - adta tovább a szolgálati úton kapott fenyegetést.
Aznap este Erwiner szakaszvezetõ Pityik õrmesterrel együtt a tömlöcben, Bruckenbacker kapitány Bisteritz fõhadnaggyal a markotányosnénál, Eberstein ezredes Amáliával együtt a Zsigmond-szobában törte a fejét: ki lehetett az a titokzatos lovas, aki felverte a falvakat és kiszabadította Buga Jakabot.
- Higgye el, Eckbert, csak az a bizonyos “Tenkes kapitánya” lehetett - borzongott Amália.
Ugyanezt mondták a többiek is.
A Dráva mocsaraiban, a hegyekben; az erdõkben éjszakázó emberek is ezen törték a fejüket. Az egyik siklósi írástudó elmondta, hogy mit olvasott a gatyára vetkõztetett õrmester hátán.
Néhány nap múlva újság nélkül is tudta mindenki a Tenkes alján.