5. A fürdõmester

Báró Eberstein Eckbert császári ezredes már napok óta hiába figyelte az eszéki utat. Hiába várta Bruckenbacker kapitányt a száz arannyal. Az elsõ két nap még megmagyarázta magának a késést, hisz engedélyt adott arra, hogy Bruckenbacker - akinek jelentõs része volt a kótyavetyére dobott jószág összerablásában - tíz aranyat felhasználjon az Eszéken átvett pénzbõl. De elmúlt a negyedik nap, és se pénz, se kapitány.

Futárt küldött tehát az eszéki várparancsnokhoz bizalmas levéllel, amelyben arról kért tájékoztatást, hogy az elmúlt napokban látták-e Bruckenbacker Alfonz császári lovas kapitányt valamelyik eszéki vendégfogadóban.

A futár másnap délre érkezett vissza. A várparancsnok levelétõl nem lett okosabb az ezredes. Bruckenbacker kapitánynak nyomát sem látták Eszéken.

Az ezredes ésszel nem érhette fel, hogy mi történhetett. Egymást ûzték fejében a gondolatok. Egyik pillanatban arra gyanakodott, hogy a hazatérõket rablók támadták meg, a másik pillanatban ádáz dühre gerjedve a széles képû kapitányt gyanúsította, hogy megugrott a száz arannyal.

De bármit gondolt Eberstein ezredes, a tény tény maradt: elhajtották az állatokat, és a száz arany is elúszott. Már csak csodában reménykedett az ezredes, de csoda helyett báró Nehem császári altábornagy futára érkezett.

A hétpecsétes levélben erõteljes szavakkal támadt az ezredesre a Zágrábban parancsnokoló altábornagy. Titkos kémjelentésekre hivatkozva megírta, hogy Bruckenbacker Alfonz császári kapitány két dragonyossal együtt Bottyán János kuruc generális fogságában van. Szigorú parancsot adott arra, hogy az ezredes részletesen jelentse: miként történhetett ez a szégyenletes eset, és ha már megtörtént, miért nem jelentette azonnal neki, a déli részek fõparancsnokának. Egyben a hetek óta elmaradt hadisarc azonnali elküldését ismételten megparancsolta.

Csak most eszmélt fel az ezredes; de hiába idézte ezerszer is a kótyavetye minden részletét, megfoghatatlan maradt számára, hogy mindez hogy történhetett meg. A megtörténten azonban nem változtathatott. Hosszadalmas levélben jelentette, hogy milyen körülmények között búcsúzott el kapitányától, és mély tisztelettel kért halasztást a hadisarc beküldésére, mivel éppen a hadisarcként begyûjtött állatok árának behajtására indult a fogságba esett Bruckenbacker kapitány.

A levelet magával vitte a zágrábi futár, de ettõl még nem lett pénze Eberstein ezredesnek. Egyetlen megoldást látott: magához hívatta Dudva György kocsmárost, aki a környék leggazdagabb emberének hírében állott.

A kocsmáros nagy megtiszteltetésnek vette a báró üzenetét. De olyanná vált az arca, mintha vadalmába harapott volna, amikor az ezredes néhány udvarias mondat után feltette a kérdést:

- Tehát mennyi pénzt tud kölcsönözni, Dudva úr?

Széles karimájú kupeckalapját forgatva kerülte az ezredes tekintetét.

- Nehéz kérdés, ezredes úr, nagyon nehéz! Nem mintha az ezredes úr aláírása nem volna teljes garancia az én számomra a kölcsönhöz, de sajnos, nekem nincs készpénzem.

Így feszengett a kocsmáros, amikor a bástyafokon megjelent az ezredesné. Amáliát napok óta kínozta a derékfájás. Most is alig húzta a lábát, és Veronika erõs karjára támaszkodva közeledett.

Lehet, hogy ez a látvány adta a gondolatot a kocsmárosnak.

- Ellenben mindketten jól járnánk, ha az ezredes úr elfogadná a következõ ajánlatomat: odalent Siklós és Harkány között a földbõl meleg víz tört fel. Azt mondják, rendkívüli gyógyhatása van ennek a víznek. Aki megfürdik benne: nem kínozza tovább a csúz, a köszvény, a derékfájás és egyéb nyavalya.

Az ezredesné kíváncsian állt meg a beszélgetõk mellett. Dudva úr tisztelettudóan elhallgatott.

- Valóban hatásos az a víz? - kérdezte kíváncsian Amália.

A kocsmáros felélénkülve folytatta:

- Nézzék; mennyien hordják most is, és mennyien fürödnek benne - lépett a sarokbástyához, és zsebébõl egy távcsövet vett elõ.

Az ezredesné belepillantott a messzelátóba. Jól láthatta, hogy a vártól alig két-három kilométerre, egy kisebb tavacskában tucatnyi parasztember fürdik. Szemrehányó pillantással nyújtotta férjének a távcsövet.

- Napok óta gyötrõdöm, és senki sem mondta, hogy ilyen csodálatos gyógyvíz van a közelben!

A báró lenyelte a szemrehányást, és sietve távcsövezte a távolban fürdõ embereket. A tavacska mellé akkor kanyarodott egy szekér. A szekéren két ötakós hordó volt. A kocsis meg a kísérõje nagy facsöbrökkel indult a vízhez, hogy megtöltögessék a hordókat.

- A parasztok újabban rákaptak arra, hogy szekereken mindenfelé fuvarozzák a vizet, és ebbõl szép pénzt tegyenek el - magyarázott közben a kocsmáros -, de a vízért egy fityinget sem fizetnek!

- Azonnal betiltom a vízhordást! - lobbant fel az ezredes.

Dudva úr mosolygó alázatossággal folytatta:

- Attól még nem lesz pénze, ezredes úr! Ellenben arra merészeltem gondolni, hogy kibérelném az ezredes úrtól a vízhordás jogát. Én fizetek egy bizonyos összeget még a mai napon, ha ezentúl a Büdöstapolca vizét én árusíthatom.

A báró szeme felcsillant.

- Kitûnõ gondolat, Dudva úr! És mennyit fizetne a vízjogért?

A kocsmáros ismét a kalapját forgatta és töprengve mondta:

- Még ma lefizetnék... mondjuk ötven aranyat. Három hónap múlva megköthetjük a végleges megállapodást. Addigra én is meglátom, hogy milyen üzletnek bizonyul ez a vízhordás és fürdõzés.

- Akár ma megkezdheti a pénzbeszedést! - lelkesedett az ezredes.

- Csak arra kérem az ezredes urat, hogy hatalmi szóval hirdesse ki ezeknek a rakoncátlan parasztoknak az új rendet - fontoskodott a kocsmáros.

- Akár indulhatunk! - buzdult fel az ezredes.

Közelinek érezte a pillanatot, amikor a Bruckenbacker kapitány által soha meg nem hozott száz arany helyett legalább ötvenet simít a tenyerébe okos Dudva György.

A Büdöstapolcában fürdõ emberek gyanútlanul gyógyítgatták a kemény telek, a nehéz munka és az öregség által csontjaikba oltott fájdalmat. Gondolni sem mertek arra, hogy még ezt a természeti áldást is elveszik tõlük.

Talán éppen ezekben a percekben pillantották meg a Tenkes felõl közeledõ két férfit.

A barlangi élet ugyanis kiújította Siklósi bácsi köszvényét. Erõsen hasogatott az öreg minden csontja, húzódott a dereka, ropogtak az ízületei. Elhatározta, hogy megáztatja magát néhányszor a jól ismert gyógyvízben.

Nehezére esett a járás, Máté támogatta az úton. A kapitány ezúttal furcsa ruhát viselt. Fekete plundra nadrágot fehér harisnyával, csatos cipõvel, széles felleghajtóval és felpördülõ karimájú kalappal.

Az öreg Siklósit már messzirõl felismerték a fürdõzõk, de a kapitányt csak akkor, amikor megszólalt.

Nevetve üdvözölték. Belátták, okosan teszi, ha álruhába bújik. Olyan híre volt már a kótyavetye óta.

- Jó a víz, szomszéd? - kezdett vetkõzni Siklósi bácsi.

- Szinte érzem, hogy húzza ki csontjaimból a fájást! - biztatta az öreg Misoga.

- Akkor megmerülök benne - dobta le mellényét Siklósi bácsi.

- Ezek meg mit akarnak?! - akadt fenn Misoga tekintete a távoli nyárfasoron.

Az utat szegélyezõ nyárfasorból fehér kabátos labanc lovasok csapata bukkant elõ.

Riadtan nézték mindannyian az egyre erõsödõ lódobogás közepette érkezõ dragonyosokat.

- Most mi lesz? - riadt meg Siklósi bácsi. - Sehol egy fa, sehol egy bokor... nem menekülhetsz!

A kapitány is látta, hogy az öregnek igaza van.

Ha menekülni próbál, észreveszik, és nyomban gyanússá válik. Felmérte a távolságot, tudta, hogy a lovasok gyorsan beérnék.

Döntött.

- Tegyetek mindent úgy, ahogy mondom - suttogta fojtottan a fürdõzõk felé.

Néhány mozdulattal átalakította kalapját, amely egyszeribe olyan lett, mint az olasz vándororvosoké. Ezután kis kecskeszakállat biggyesztett állára, végül szegletes keretû szemüveget illesztett az orrára.

Mire az ezredes és csapata megérkezett, már hangosan kántálta:

- Fûben, fában, földben, vízben van az orvosság! Csak ismerni kell a módját, hogy miként vegyük ki belõle! Mert az, ami az egyik embernek méreg, a másiknak orvosság; és ami a másik embernek orvosság, az az egyiknek méreg!

Az ezredes intésére megálltak a labancok. Kíváncsian nézték, hogy mi történik.

Máté, mintha észre sem vette volna õket, folytatta:

- Most jobb kézzel kenjétek e nemes iszapot a bal vállatokra!

Siklósi bácsi és a többiek követték minden szavát, mintha próféta lenne.

Az ezredes furcsállva nézte a jelenetet, majd lovaglópálcájával megérintette a szemüveges férfi vállát.

- Hallod-e, jó ember, nem tartanád illendõnek, hogy levedd a kalapodat?

Máté csak felpillantott:

- Nem tudom, kit tisztelhetek, de én most kegyelmednél is nagyobb úrral vagyok elfoglalva. - Azzal visszafordult és folytatta: - Ezután vegyetek mély lélegzetet, és a bal kezetekkel kenjétek ezt a nemes iszapot a jobb vállatokra!

Pityik õrmester megragadta a kitûnõ alkalmat, hogy az ezredes kedvébe járjon. Harsányan Mátéra ordított:

- Hogy merted azt mondani, hogy az ezredes úrnál is nagyobb úrral vagy elfoglalva?! Ki van itt nagyobb úr az ezredes úrnál?!

A kapitány nyugodtan megfordult. Szemüvegén át Eberstein báróra pillantott, és kinyilatkoztatásszerûen megszólalt:

- A betegség a tábornok uraknál és a királynál is nagyobb úr!

Az ezredes úgy vélte, hogy a furcsa ember szavaiban sok a bölcsesség. Leintette az õrmestert, és nyergébõl a szemüveges férfi mellé csúszott.

- Ebben igazad van, jó ember - mondta tárgyilagosan, de nem állhatta meg kérdés nélkül: - Aztán ki vagy te? Talán orvos, vagy borbély?

- Kérdezd meg ezeket a szegény embereket! - tért ki a válasz elõl Máté.

- Jaj, uram, senki sem ismeri a betegségek titkait úgy, mint õ! - mászott közelebb a vízben Siklósi bácsi.

- Szóval orvos vagy? - faggatta tovább az ezredes.

- Én csak egyszerû fürdõmester vagyok - hajolt meg könnyedén a kapitány.

- Nincs olyan betegség, amit ne tudna kikúrálni! - bizonykodott tovább Siklósi bácsi.

- Köszvényhez, csúzhoz, derékfájáshoz értesz-e - kutatta Mátét a báró.

A kapitány kissé közelebb lépett az ezredeshez.

- Minden emberi nyavalyát ismerek. Kegyelmednek is nyugtalanok mostanában az éjszakái - nézett szúrós tekintettel a báró szemébe. - Valakinek a sorsa erõsen izgatja. Nem egészséges, mintha valami nyomná a lelkét.

Az ezredes zavart kíváncsisággal hallgatta a kapitány szavait, aki már az õrmesterhez fordult.

- Magának a gyomrával van baj! Evés után mindig elbágyad, és rettenetes álmosság környékezi.

- Mibõl találta ki? - hökkent meg az õrmester.

- A körmei színébõl - vetette oda Máté.

Az õrmester a körmeire pillantott, és leírhatatlan aggodalommal rejtette ujjait köpenye alá. “A pokolba is - gondolta -, ez az ember ördöngösen sokat tud.”

- Mert elõttem nyitott könyv az ember - pillantott Máté az ezredesre. - Arcának vonásai, a szeme, a mozdulatai, mind, mind arról a sok betegségrõl beszélnek, amely ott lappang benne. - Határozott hangon szólt az ezredeshez: - Lépjen közelebb, uram.

- Miért?

- Szeretnék valamit súgni, ami csak kegyelmedre tartozik. - A báró füléhez hajolva suttogta: - Mostanában sokszor a guta kerülgeti.

- Honnan tudod? - döbbent meg az ezredes.

- Ne kérdezze, uram! Kegyelmed tud lovagolni, harcolni, csapatokat vezetni. Én pedig meg tudom különböztetni az egészséget a betegségtõl!

- Olyan a keze, mint az angyaloké! - lelkendezett Siklósi bácsi.

- Akkor most magammal viszlek a várba - mondta ellentmondást nem tûrõen a báró.

- Hû, az angyalát! - rémült meg az öreg.

- Itt pedig kihirdetem - fordult a fürdõzõkhöz az ezredes -, hogy mától kezdve csak az fürödhet és csak az hordhat vizet innen, aki megbízottamnak, Dudva György kocsmárosnak kifizeti az árát. Aki pénz nélkül hord vizet, vagy fizetség nélkül fürdik, azt bezárom! - harsogta keményen.

- Oda az üzlet! - sóhajtott az öreg Misoga, de nem ért rá a saját bajával törõdni, mert csõstül jött a következõ.

- Add át a lovadat a fürdõmesternek! - parancsolta az ezredes az egyik labancnak.

- Jaj, uram! Nagyon félek a lovaktól! - rémüldözött a kapitány. - Harapnak! Rúgnak!

A báró és a labancok úgy nevettek, hogy majdnem leszédültek a nyeregbõl.

- No, csak ülj fel, vigyázunk rád, hogy le ne essél! - kedélyeskedett Eberstein ezredes.

Hiába szabadkozott Máté. Két labanc megfogta a lábát, és magasba emelte, a harmadik meg alávezette a lovat. De a nagy vidámság közben a lóvezetõ labanc eltévesztette az irányt: fordítva ültették fel a siránkozó embert.

Ezen ismét nagyot nevettek.

Máté úgy idétlenkedett a nyeregben, mintha soha életében nem ült volna lóháton. Elõrehajolt, vizsgálgatta a ló domború hátulját, és rémülten kérdezte:

- Hol van ennek a lónak a feje?

Visszhangzott körülötte a nevetés.

Nevettek a megrémült fürdõzõk is, bár szorongatta torkukat az aggodalom. Ha becsukódik Máté mögött a várkapu - ki tudja, látják-e még az életben. Itt most fegyvertelenül a csapat dragonyossal szemben semmit sem tehettek érte, de mégis bizakodtak abban, hogy az õ kapitányuk, a Tenkes kapitánya kitalál valami okosat.

- Fordítsátok meg a fürdõmestert! - fulladozott a nevetéstõl az ezredes.

Ismét megemelték Mátét, és körbevezetve alábújtatták a lovat.

- Õrmester! Irány a vár, fogják közre, és vigyázzanak rá, hogy le ne essen, el ne vesszen útközben! - vetett véget a kacagásnak az ezredes, majd a menet élére rúgtatott.

Máté látta, hogy itt az életére megy a játék. Nem tehetett mást, játszott tovább abban reménykedve, hogy jószerencséje talán most sem hagyja el.

Imbolygott, himbálódzott a nyeregben. Kapkodta a kantárt, markolta a ló sörényét, szorongatta a nyeregkápát, és kétszer azt is eljátszotta, hogy menten lebukik a lóról. A mellette lovagló labancok mindkét alkalommal elkapták, és attól kezdve szinte karonfogva lovagoltak vele.

A felvonóhídon átdobogtak, a boltozatos nagy kapualjban csattogott a lovak patkója, míg végre a várudvarban a kápolna elõtti kis térségen a nyeregbõl szálltak.

Máté sziszegett, sóhajtozott, térdét, combját tapogatta.

- A feleségemet napok óta gyötri a derékfájás - árulta el végre a báró, hogy mi célból hozatta be a várba az angyali kezû fürdõmestert.

Most értette meg Máté, hogy mit várnak tõle! Most próbált okos lenni.

Az ezredes felvezette az elsõ emeletre, majd bement a feleségéhez, hogy elújságolja a váratlan szerencsét. Máté eközben - egy ablakmélyedésbe húzódva - gondosan vizsgálgatta a várudvarban zajló életet.

Pityik õrmester az egyik labanchoz lépett. A labanc felpillantott az emeletre. A kapitány nem hallotta, mirõl beszélnek, de érezte, tudta, hogy róla van szó.

Nem tévedett.

- Tartsd szemmel ezt az embert! - intett fölfelé az õrmester. - Minden mozdulatát figyeld, és jelentsd, ha gyanúsat észlelsz! - oktatta szúrós szemmel, fontoskodva a katonát.

A labanc felballagott az emeletre, és megállt a lépcsõ tetején.

A kapitány hátat fordított neki, és a nyitott ablak üvegébõl figyelte az emberét.

Nemsokára nyílott az ezredesné szobájának ajtaja.

- Lépjen be, fürdõmester úr! - szólt ki az ezredes, aki Amália elõtt önkéntelenül urazni kezdte az ismeretlen embert, hogy ezzel felesége számára is tekintélyesebbé tegye.

Az ezredesné selyemfüggönyös, baldachinos ágyban fogadta a fürdõmestert.

- Olyan a keze, mint az angyaloké - ajánlgatta Mátét a báró -, csak ráteszi a betegre, és máris enyhül a kínja!

- Végre valami okosat is csinált, Eckbert! - sóhajtott szenvedõ arccal Amália, majd pillái alól vizsgálgatni kezdte a jövevényt.

Máté körülnézett. Az ezredesné ágya mellett Veronika állt. Most még szebbnek látta, mint legutóbb. De most meg veszélyesebb helyzetben volt, mint akkor.

- Fûben, fában, vízben van az orvosság! - kántálta ismét, hogy ezzel idõt nyerjen helyzetének alapos végiggondolásához. - Ön meg fog gyógyulni, asszonyom! Most a vizsgálat következik - mondta nyugodtan, és az ezredeshez fordult. - Menjenek ki, ezredes úr!

- Én is? - csodálkozott a báró.

- Gyorsan, gyorsan! - élénkült fel Amália, és az ölében simogatott kismacskát sürgetõ mozdulattal nyújtotta férjének.

A báró tétován, zavartan markolta meg a nyávogó állatkát, és önkéntelenül Máté kezébe nyomta. A kapitány óvatosan az ágy alá billentette a cicát. Ekkor záródott be mögötte az ajtó.

Amíg a vizsgálat tartott, Eberstein báró izgatottan rótta a folyosót. Ekkor lépett hozzá Pityik õrmester. Csattogva tisztelgett, és suttogva jelentette:

- Alázatosan jelentem, nekem ez az ember gyanús!

Az ezredes csodálkozva kérdezte:

- Mire gyanakszik, õrmester?

- Alázatosan jelentem, ez az ember nem jár egyenes úton!

Bármennyire is suttogott az õrmester, a harmadik ablakfülkében várakozó Veronika minden szavát hallotta.

- Nevetséges! - hallotta az ezredes fölényes hangját.

- Ezredes úr! - makacskodott tovább Pityik õrmester. - Az ördög és a Tenkes kapitánya nem alszik. Engedje meg, hogy figyeltessem!

A Tenkes kapitánya! - döbbent meg Veronika a szóra.

- Ostobaság! - legyintett a báró, de nem folytathatta, mert nyílott Amália ajtaja, és gondterhelt arccal kilépett a fürdõmester.

- Súlyos, nagyon súlyos! Azonnali fürdõre van szüksége. Két hordó víz kell! - mondta, de tekintetét nem kerülte el az õrmester hirtelen mozdulata, amellyel elhúzódott az ezredestõl. - Most már bejöhet, ezredes úr! - intett, és visszalépett a szobába.

Az õrmester izgatottan állította meg a bárót.

- Meglátja, ezredes úr, õ akar majd vízért menni!

- Nem bánom, figyeltesse! - mondta rövid töprengés után az ezredes, és intõen hozzáfûzte: - De tapintatosan!

Odabent Amália csaknem feledtette az ezredessel az õrmester aggályait.

- Gyorsan, gyorsan! - sürgette férjét.

A báró pillanatok alatt parancsot adott, hogy egy szekeret szereljenek fel két ötakós hordóval és nyomban induljanak a Büdöstapolcához vízért.

Fél óra múlva az õrmester jelentette a fürdõmesterrel beszélgetõ ezredesnek:

- A kocsi készen áll, indulhatunk!

- Okos ember maga, õrmester úr? - szólalt meg hirtelen a fürdõmester.

- Természetesen - nézett rá sértõdötten az õrmester.

- No, ennek örülök - sóhajtott megnyugodva a kapitány.

- Miért? - lepõdött meg Pityik.

De a fürdõmester már az ezredeshez fordult.

- Ezredes úr, nem tett jót nekem ez a lovaglás. Szeretném megkérni az õrmester urat, hogy egyedül menjen ki a gyógyvízért.

A báró csodálkozva nézett Mátéra.

- Hogyhogy, nem akar kimenni a várból?

- Okos ember az õrmester úr! Emlékszik pontosan, hol álltam én, amikor azokat a szegény embereket kúráltam?

- Emlékszem - motyogta zavartan Pityik õrmester.

- No lássa, akkor éppen onnan hozza a vizet! De vigyázzon, hogy útközben ki ne hûljön! - fordított hátat a megzavarodott hadfinak, és fáradt hangon mondta az ezredesnek: - Ameddig megérkezik a víz, pihenni szeretnék. Mutassák meg a szobámat!

- Veronika! - intett az ezredes a lánynak. - Vezesd a vendégszobába a fürdõmester urat!

Máté meghajolt, és a lány után indult. Aki látta, megesett rajta a szíve, úgy vonszolta magát.

- Mit szól ehhez, õrmester? - fordult az ezredes Pityikhez.

- Nekem ez az ember gyanús! - csökönyösködött az õrmester.

- Miért?

- Mert nem akar kimenni a várból!

Az ezredes haragra lobbantva sziszegte:

- Õrmester, maga hülye!

- Igenis! - csattogott tisztelegve Pityik õrmester, és indult a szekérhez.

Veronika bent a várudvaron egy boltíves helyiségbe vezette Mátét.

Amikor becsukódott mögöttük az ajtó, a kapitány hirtelen szembefordult a lánnyal.

- Köszönöm, hogy elkísértél... - nézte kutató tekintettel.

Veronika zavartan közelebb hajolt a férfihoz.

- Uram... lehet, hogy nagy ostobaságot csinálok... - kereste gyötrõdve a szavakat -, de úgy érzem, el kell mondanom, amit véletlenül hallgattam: az õrmester azt mondta az ezredes úrnak, hogy figyeltesse magát, mivel a Tenkes kapitánya nem alszik!

Máté arca meg sem rebbent.

- Az kicsoda? Az a Tenkes kapitánya kicsoda? - nézett kérdõ pillantással a lányra.

Veronika csak nézte a férfi mosolygósra váltó szemét, amelybõl az õ számára eddig teljesen szokatlan melegség sugárzott. Õ is önkéntelenül elmosolyodott.

- Nem is sejti? - kérdezte mosolyogva.

Máté válasz helyett átölelte a lányt, és úgy csókolta meg, hogy Veronika sok mindent érthetett belõle, és többet egy szót sem kérdezett, hanem még néhány percig elbeszélgetett ezen a hangtalan nyelven.

Amikor Veronika úrnõjéhez sietett, Máté töprengve zökkent egy díszes faragású ládára. Ha eddig élni akart, most ezerszeresen kívánta, hogy épen és egészségesen jusson ki a várból. Hanyatt feküdt a ládán, merengve nézte a fehér boltíveket.

A csörömpölve érkezõ szekér zaja rebbentette fel.

Egyszerre érkezett az ezredessel a hordókhoz. Kért egy lopótököt, és gondosan teleszívta a kénesen párolgó hordóból.

Az ezredes és az õrmester figyelte minden mozdulatát.

Elõször csak gondterheltté vált az arca, majd felháborodottan fordult az õrmesterhez.

- Miért késlekedtek vele?! Tessék, alig gõzölög! - csorgatta a lopóból egy pohárba a vizet.

Aztán úgy tett, mintha inna belõle.

- Ráadásul rossz helyrõl hozták! Érzem az ízérõl.

- Éppen onnan hoztuk... - próbált szabadkozni az õrmester, de a fürdõmester rákiáltott:

- Kóstolja meg! Ez nem onnan való!

Pityik õrmester kénytelen-kelletlen nagyot ivott a pohárból, de a kénes, büdös víz öklendezõen rántotta össze a torkát. Forgatta a szájában, kibukni nem merte, mert az ezredes ott állt elõtte.

Máté a lopóval hátba csapta Pityiket, és ezzel a meghökkent hadfi torkán lesegítette a pokolszagú folyadékot.

Amíg Pityik õrmester a lõcsre borulva nyögdécselt, Máté gondterhelt arccal kezdte magyarázni a bárónak:

- Az ezredes úr kedves felesége érdekében még ma el kell kezdeni a kúrát. Úgy látszik, személyesen kell kimenni vízért... - töprengett hangosan.

- Mit mondtam? - egyenesedett fel a lõcs mellõl az õrmester, de Máté úgy tett, mintha nem hallotta volna önkéntelen kifakadását.

- Szeretném megkérni az ezredes urat, hogy kísérjen ki az embereivel!

A báró kissé zavarban volt. Most beigazolódhatott volna Pityik õrmester feltevése, hiszen ez a furcsa fürdõmester valóban ki akar jutni a várból. De akkor miért kéri arra, hogy csapattal és személyesen kísérje el a vízért? Mindegy - döntött az ezredes -, bármit is forral a fejében, az õ kezébõl nem szabadulhat ki.

Máté kocsin döcögött vissza a Büdöstapolcához.

Elõtte három lovas, a kocsi két oldalán egy-egy lovas, a kocsi mögött négy lovas adta a kíséretet. Az ezredessel, aki kissé oldalt léptetett, tíz labanc fürkészte minden mozdulatát. Mégis tudott két szót váltani a kocsissal, aki siklósi fuvaros ember volt.

- Csak lassan... amilyen lassan csak tudod, úgy merd a vizet - suttogta a kocsizörgés leple alatt -, és figyeld minden mozdulatomat.

Alig észrevehetõ bólintás jelezte, hogy a szegény ember megértette a kapitányt.

A Büdöstapolca környékén teremtett lelket sem találtak.

Máté fontoskodva mutatta a kocsisnak a pontos helyet, ahonnan a vizet merítse, majd kényelmes mozdulatokkal vetkõzni kezdett.

- Ezredes úr, én fürdenék egyet, amíg megtelik a hordó.

A báró kissé töprengett, hogy ebbõl a fürdésbõl mi következhet. De megnyugtatta magát, hogy pucéron úgyse menekülhetne a fürdõmester az õ lovasai elõl. Hagyta, hogy belemásszon a vízbe. Õ pedig kimért mozdulatokkal fel-alá sétálgatott a tavacska partján.

Máté láthatóan nagyon élvezte a gyógyvizet. Lubickolt, játszott a vízben. Néhány perc múlva mégis kikapaszkodott az ezredes mellé.

- Ismét kihûl a víz, ha ilyen lassan merjük - mondta gondterhelt arccal.

- Mit tehetnénk? - vált gondterheltté az ezredes is.

- Ezeket az ácsorgó embereket is beállíthatná! - mutatott a széles körben õrködõ katonák felé.

- Ezek katonák, és nem parasztok! - hárította el hûvösen az ajánlatot a báró.

Máté keservesen vállat vont.

- Ahogy jónak látja, ezredes úr. Csak a kedves felesége érdekében mondtam! - lépett vissza a vízbe.

A báró tovább rótta szertartásos sétáját, hol a kedélyesen fürdõzõ, hol a lassan telõ hordó felé küldve pillantásait.

- Lassan megy, lassan megy! - dörmögte türelmetlenül.

Végül mégiscsak odalépett a dragonyosok tizedeséhez.

- Állítsa be sorba az embereit! Adogassák a vödröket! - parancsolta.

A dragonyosok hosszú láncot alkottak a víztõl a hordóig. A fuvaros megmerítette a vödröt, a katonák kézrõl kézre adták, a tizedes beleöntötte a hordóba. Az egyhangú munka közben észre sem vették, hogy Máté apró jeleket ad a szegény embernek. Az pedig lépésrõl lépésre mélyebbre mászott a tavacskába. A dragonyosok önkéntelenül követték, és mielõtt a vízbe csobbantak, annak rendje-módja szerint a száraz partra lerakták fegyvereiket, puskaporos szaruikat, hogy el ne ázzon a lõszerük.

- Gyorsabban! Gyorsabban! Betegnek lesz a víz! - biztatta õket a lubickoló kapitány.

- Gyorsabban! Gyorsabban! Betegnek lesz a víz! - szajkózta utána a báró.

De a hordó csak nem akart megtelni.

Azt persze nem vették észre a katonák, hogy a fuvaros félig meríti a vödröket.

- Ezredes úr! - kapaszkodott ismét ki a vízbõl Eke Máté. - Ez a fürdõ csodálatosan megnyugtatja az embert, és valósággal kitisztul a fej tõle - suttogta bizalmaskodva.

- Majd a várban én is megfürdök - válaszolt zavartan az ezredes.

- Ég és föld a különbség! - kezdte lelkesen magyarázni Máté. - Itt, ahol a földbõl tör elõ, itt a leghatásosabb. Mintha kicserélték volna! Próbálja meg!

- Gondolja? - habozott az ezredes.

- Meg kell próbálni! - lelkesítette a fürdõmester.

A báró kissé bizonytalanul körülpillantott, és vetkõzni kezdett. Máté szorgalmasan segédkezett, de nagy ügybuzgalmában a csizmahúzás úgy sikerült, hogy a combig érõ lakkcsizma színültig megtelt vízzel.

- Erre jöjjön! Erre, ezredes úr! - készségeskedett Máté. - Itt a lába alatt buzog a forrás. Érzi?

- Érzem - rebegte a báró.

- Akkor kezdhetjük a kúrát! Fûben, fában, földben, vízben az orvosság! - kántálta Máté, majd az ezredes szemébe nézve parancsolóan mondta: - Mindent úgy csináljon, ahogy én!

Lassan úgy fordult, hogy az ezredes háttal került a labancoknak, de õ szemmel tarthatta minden mozdulatukat.

- Most a jobb kezünkkel kenjük e nemes iszapot a bal vállunkra... - hajolt a vízbe, és a tavacska fenekérõl felmarkolt iszappal gondosan kenegetni kezdte a bal vállát.

Az ezredes kissé bizonytalanul, de követte minden mozdulatát.

- Most a bal kezünkkel kenjük e nemes iszapot a jobb vállunkra! - folytatta Máté a kúrát.

Az ezredes pontosan utánozta.

- Érzi, hogy mekkora erõt ad? - kacsintott biztatóan a kuruc.

- Csodálatos! - sóhajtott boldogan az ezredes.

- Most mindkét kezünkkel kenjük meg a szívünk táját, hogy erõsödjön a szívünk! - maszatolták a sarat a mellükre.

Máté, mielõtt ismét iszapért hajolt, alaposan szemügyre vette a lucskos labancokat és az ezredes lovát, amely alig három ugrásnyira legelészett a parton.

- Most a homlokunkat kenjük meg e nemes iszappal - vezényelt Máté, és amikor látta, hogy a báró áhítatos engedelmességgel követi szavát, hozzáfûzte: -, hogy megjöjjön tõle az eszünk!

Még be sem fejezte a mondatot, nagy marék iszapot vágott az ezredes képébe. Úgy találta telibe, hogy a sár az áhítatosan eltátott bárói szájba csobbant.

Az ezredes levegõ után kapott, de az elsõ iszapgránátot követte a második, a harmadik, a negyedik, az ötödik.

Báró Eberstein Eckbert császári ezredes fuldoklott, hörgött, miközben a kuruc kapitány úgy belenyomta a vízbe, hogy csak a füle látszott ki.

De az elegendõ volt arra, hogy Máté belesuttogja azt, amit akart:

- Ez a víz a parasztoké! Ha kegyelmed beleüti az orrát, akkor én a fejét nyomom bele, ameddig bugyborékol! - lökte a víz alá a bárót.

A vízbõl két ugrás volt a part. Felmarkolta az ezredes díszes öltönyét, aranyos markolatú kardját, parancsnoki pálcáját. Innen három ugrás - és az ezredesi ló hátán volt! Nagyot csattant a parancsnoki pálca a paripa oldalán. Helybõl ugrott vágtába a ló, és repítette a nyergébe tapadó Mátét.

A monoton munkában elbágyadó labancokat a vágtató ló dobogása riasztotta fel. Elõször nem értették, mi történt. Keresték ezredesüket, de nem találták. Amit meg láttak, azt hinni sem akarták; hogy ott, az a vízben kapálózó sárkupac: Eberstein báró.

Csak néhány másodperc múlva, amikor az ezredes már levegõre kapott, és iszapot köpködve üvöltötte:

- Elfogni! Elfogni! - csak akkor, a nagy kiáltozásra eszméltek fel.

Rohantak az ezredeshez. Partra vonszolták.

Végre megértették, mi történt. De akkor már hiába küldték a sebesen száguldó lovas után a fütyülõ puskagolyókat.

Eke Mátét elnyelte az erdõ.

A siklósi szegény ember pedig nagyon vigyázott magára: életébe került volna, ha most kineveti az ezredest.

A vízhordás természetesen félbeszakadt. De a legnagyobb szégyen csak ezután következett.

Köpenyük öblében kuncogtak a labancok, hisz most már nemcsak õket, hanem ezredesüket is gatyára vetkõztették. És hogy ki volt az illetõ? Semmi kétség: a Tenkes kapitánya.

Pityik õrmester ezalatt a várban rostokolt.

Látta, hogy a Büdöstapolca felõl közeledik a dragonyosok csapata. Szinte egymásba értek, olyan szorosan lovagoltak a szekér mellett. Testükkel próbálták eltakarni gatyára vetkõztetett, tetõtõl talpig sáros parancsnokukat.

Ebbõl adódott, hogy a várudvarba belovagló csapathoz sietve, váratlanul bukkant elé a kocsin gunnyasztó mocskos alak.

- Maga meg hogy néz ki?! - üvöltött rá Pityik õrmester.

Eberstein báró felkapta a fejét. Most egyszerre robbant benne minden dühe, minden megaláztatása. Vadul ragadta ki a kocsis kezébõl az ostort.

- Nem ismersz meg, te gazember?! - ugrott le a kocsiról, és ahol érte, ott csépelte az örökké éber sasszemû hadfit.