7. Veronika
A hirtelen befejezõdött vásár sokadalma szertevitte a hírt a szélrózsa minden irányába, hogy a siklósi várparancsnoknak sikerült elfognia a Tenkes kapitányát.
Mély keserûség telepedett az apró házak zsúpfedelei alá. Rettegve várták a holnapot az emberek, mert érezték, hogy az elmúlt hetek békességes idõszakának csakhamar véget vet az ellenfelétõl megszabadult császári ezredes.
Báró Eberstein Eckbert a kapitány szökése után percek alatt kijózanodott. Minden katonáját, aki tanúja volt az újabb csúfos rászedésnek, megeskette, hogy hallgatni fog. A legszigorúbb titoktartás kötelezettségét rótta rájuk azzal a fenyegetéssel, hogy akinek eljár a szája, azt kivégezteti. Hogy megtévessze a várban levõket, azt a hazugságot eszelte ki, hogy az elfogott kapitányt még aznap éjjel Eszékre szállíttatta. Ezt terjesztette Kammerer fõhadnaggyal és Pityik õrmesterrel is, akik négy napig a kocsmárosnál lapultak, és úgy tértek vissza a várba, mintha Eszékrõl jöttek volna meg.
Ez idõben a báró sokat tanácskozott Dudva úrral. Most már a kocsmárosnak is személyesen ellenségévé vált a leányszöktetõ Eke Máté. Ezért szánt az ezredes a kapitány kézre kerítésének tervében jelentõs szerepet a kocsmárosnak.
Megbízta, hogy keressen az alja népbõl olyan embereket, akik hajlandók bebarangolni a Tenkes minden zugát, hogy észrevétlenül felderítsék a kapitány rejtekhelyét.
Ezek közül a korhely zsiványok közül különösen egy, a részeges Kampós járta szívósan az erdei utakat. Dudva fût-fát ígért ennek a becstelen alaknak, ha nyomra vezeti õt Veronikához. Azt már csak az ezredessel ketten tudták, hogy Veronika kézre kerítésétõl a Tenkes kapitányának elfogását remélték. Abban bizakodtak, hogy ez a vakmerõ kuruc, aki a vásárban egy szép lány miatt kockára tette életét, a szerelemtõl elvakultan ismét kelepcébe fut.
Sejtette Máté, hogy ilyesmiben törik a fejüket odafönt a várban. Az öreg Siklósi bácsi is meghozta a falvakban kerengõ híreket, amelyek szerint a Tenkes kapitánya már az eszéki hóhér kezére jutott. Egyelõre újabb búvóhelyeket kerestek, Máté pedig éjszakánként más-más faluban jelent meg, hogy az emberek lássák: a kapitány él, és nincs semmi baja.
Máté oly szépen és oly boldogan élt, mint még soha azelõtt. A szerelem megszépítette a nap minden pillanatát. De ez a szerelem egyben újabb aggodalmakat is oltott a kapitányba. Tudta, hogy sem a rejtekhelyek, sem a körülmények nem alkalmasak arra, hogy a lánnyal sokáig együtt lehessen. Az õ feladata itt és ebben az idõben az volt, hogy teljesítse Béri Balogh Ádám parancsát, amit a vesztes csata után a sebesült brigadéros személyesen adott neki: “Máté fiam... maradj itt... egy perc nyugtot se hagyjál a labancnak... akiket sanyargat, azokat keresd, mind a te katonád lesz.”
Akire pedig ilyen parancsot bíztak, az nem õrizheti sokáig az asszony szoknyáját.
Tudta ezt Máté, és már az elsõ napokban nagyon komolyan beszélt Veronikával.
- Meg kell tanulnod a fegyver kezelését. Nem lehetek mindig melletted.
Veronika kezében még sosem volt fegyver. Csak messzirõl rettegte ezeket a számára oly félelmetes, gyilkos eszközöket.
- Félek a fegyvertõl, nagyon félek - mondta Máténak.
- Pedig a fegyver jó barát - biztatta a kapitány.
A következõ napokban alkalmas helyet kerestek, ahol a lány kiképzését megkezdhette. Az egykori labanc pisztolyokat kosárba tették, és a Tenkes egy eldugott kis tisztásán megtartották az elsõ céllövészetet.
A kapitány gondosan oktatgatta Veronikát: miként kell a lõport elhelyezni, a fojtást rátömni, a golyót belenyomni a csõbe. Elmagyarázta és megmutatta, hogyan porozza fel a serpenyõt, és mikor üt biztos szikrát a kova.
Egy vastag törzsû fa oldalán jelölte meg a célt a kapitány. Elõször õ talált bele. Veronika kezében reszketett a pisztoly. Remegve emelte célzásra, és amikor elsütötte, úgy megijedt, hogy majdnem elejtette. Máté mosolyogva, nagy türelemmel nyugtatta a különös újoncot.
Néhány nap múlva Veronika megszokta a dörrenést, a füstöt, és kiderült róla, hogy biztos kezû céllövõ.
Ezután újabb fegyvert vett elõ a kapitány: a hajítótõrt. Megtanította, miként keresse meg Veronika a tõr súlypontját, és állandóan gyakoroltatta a pontos célba dobást.
Minden dobás után együtt futottak az elhajított fegyver után, fürgén, jókedvûen. Néhány nap múlva nem volt erre szükség. Siklósi bácsi kedves ajándékkal lepte meg õket. Egy fekete pulikutyakölyökkel. Mivel a játékos kis jószág Csukmapusztán látta meg a napvilágot, Csukmának nevezték el. Ezután a kis puli száguldott fürgén a célig, és hozta a célt tévesztve földre hulló tõrt. Olyan értelmesnek látszott, mintha értené az emberi szót.
Végül, amikor a tõr is pontosan csapódott a célba, a kardforgatás alapelemeire kezdte tanítgatni Veronikát a kapitány. Nem volt ez olyan alapos vívóiskola, mint az olasz mestereké, de a legfontosabb vágásokat és hárításokat csakhamar megtanulta a lány. Ennél többet meg a közlabancok sem tudtak.
Néha meg-megpihentek az apró tisztás selymes füvén, ahol ezernyi virág vonzotta a szorgalmasan döngicsélõ méheket. Ilyenkor Csukma õrködött. Ha valaki közeledett, figyelmeztetõ vakkantásokkal jelezte.
A szívósan kutató, ravasz Kampósnak azonban éles füle volt. Egy ilyen vakkantás árulta el, hogy kutya van a közelben. Ezután feltételezte, hogy akkor ember is lehet itt valahol. Fütyörészett a kutya után, de az is eltûnt. A gyanú fészket vert a leskelõdõ zsiványban.
Akkor feltûnés nélkül tovább ballagott, de pontosan megjegyezte a helyet. Másnap még az éjszaka végének leple alatt visszatért. Kiválasztott egy fát, amelynek lombjai között jól elrejtõzhetett. Ott bújt meg naphosszat.
A kapitány Veronikával és Csukmával csak délután érkezett. A vívóleckéket gyakorolták. Kampós örömében táncolni szeretett volna, de még a szeme rebbenésére is vigyázott, hogy el ne árulja magát. Moccanás nélkül lapult a lombok között, és leste minden mozdulatukat. Amikor elindultak vissza a rejtekhelyük felé, nem merte követni õket, csak gondosan megjegyezte az útirányt. Ezután leereszkedett a fáról, és ahogy a kuporgástól elgémberedett lábai engedték, rohanva vitte a hírt Dudva úrnak.
- Megvannak a madarak, kilestem õket!
- Veronika is? - ugrott fel örömében a kocsmáros.
- Mind a ketten! - büszkélkedett Kampós.
Ezután részletesen elmondta, hogy mit látott. Természetesen gondosan kiszínezte a saját szívósságát, éberségét és okosságát.
Esteledett, de a kocsmáros nem volt rest. Kampósnak meghagyta, hogy a csárda konyhájában várakozzék rá. Egyen-igyon, amit csak kíván, õ pedig fellohol a várba.
- Ezredes úr! - kezdte büszkén. - Örömhírt mondok: látták a Veronikát!
Az ezredes élénk kíváncsisággal kérdezte:
- Merre?
- A Selyemréten! Az egyik emberemnek sikerült. Megvannak!
- Kik vannak meg?
- Hát a Veronika és a Tenkes kapitánya - magyarázkodott Dudva úr.
- Miért nem ezzel kezdte?! - ugrott fel az ezredes.
De a kocsmárost csak saját szívfájdalma izgatta.
- Együtt voltak, még rágondolni is fájdalom!
- Nem sokáig! Ez nagyszerû! - lelkendezett a báró. - Most végre elfoghatjuk!
Ezúttal Dudva urat átküldték a szomszéd szobába, és az ezredes hosszan tanácskozott Kammerer fõhadnaggyal, hogy milyen kelepcét állítson a kapitánynak. Addig a kocsmáros fájdalmas szívvel várakozott.
Amália bepillantott hozzá, hogy kifaggassa Veronikáról, de az ezredesnének, úgy látszik, nem volt érzéke a kocsmáros lelki gyötrelmeihez, mert elmélázva sóhajtott a siránkozás végén:
- Hja, Dudva úr, a szerelem a legnagyobb csoda!
- De amikor õt szereti! - fakadt ki a kocsmáros.
- Ez viszont nem csoda - mélázott el ismét Amália.
Késõbb az ezredes maga elé parancsolta a kocsmárost, és a tervekbõl csak annyit árult el, hogy a nagy madárfogás egyik fontos részletéhez Dudva úrnak is hozzá kell járulnia. Aztán elmagyaráztatta Kammerer fõhadnagynak, hogy merre van a Selyemrét, ahol a szerelmeseket látták. Mivel a császári katonai térképeken nem találták meg, a kocsmáros pontosan meghatározta, hogy merre vezet oda az út. Így aztán felfedezték a keresett területet, amelyet csak a nép nevez Selyemrétnek.
Ezután Kammerer fõhadnagy Kampósról faggatta Dudva urat. Azt akarta tudni, lenne-e bátorsága ahhoz, hogy meglesvén a szerelmespárt, orvul lelõje a bajkeverõ kurucot.
- Nem! - szólt most közbe az ezredes. - Élve kell elfognunk!
- Miért? - kérdezte kíváncsian Kammerer, de az ezredes csak annyit válaszolt rá, hogy így tartja fontosnak. Az igazi okot, kardjának és parancsnoki pálcájának visszaszerzését nem árulhatta el a labanc fõhadnagynak. Remélte, hogy a hóhér kínvallató szerszámai és az õ saját ravaszsága visszajuttatja hozzá ezeket az életfontosságú dolgokat.
A kocsmárosnak is nagy kõ esett le a szívérõl. Már attól tartott, ha Kampósra bízzák az orgyilkosságot; netán Veronikát találja egy célt tévesztett golyó. Az õ lelkében, amióta megszöktették a lányt, még nagyobb lánggal lobogott a szerelem. Abban reménykedett, hogy Máté pusztulása után kezessé teheti Veronikát azzal, hogy a kurucokkal való cimborálás halálos ítéletétõl megmenti.
Ezen az éjszakán sem a várban, sem a kocsmában nem aludtak. Odafent tovább szövögették a tõrbe csalás terveit, és felkészítették a kiszemelt embereket a másnapi nagy bevetésre. Idelent Dudva György szövögette szerelmes ábrándjait. Csak Kampós aludt, de neki volt is miért. Amire a kocsmáros visszatért a várból, erõsen élt a ritka lehetõséggel, és cudarul fölöntött a garatra.
Másnap kora reggel a várból két csapat indult el. Az egyiket Kammerer fõhadnagy vezette, voltak vagy húszan. A másikkal Pityik õrmester lovagolt ki, de ezek az õrmesterrel együtt csak öten voltak.
Kammerer fõhadnagy dragonyosai elõször Terehegynek kerültek.
A fõhadnagy maga elé rendelte a terehegyi bírót. A hajlott hátú Matyi Jánost erõsen faggatni kezdte két portyázó kuruc után, akiket állítólag ezen a környéken láttak, és akikre halál vár.
A terehegyiek semmit sem tudtak a keresett kurucokról, de amikor a labancok elporoztak Turony irányába, õk is lóra ültették a fürge Ózdi Lajost, hogy vigye meg a hírt a kapitánynak.
Turonyban ugyanezt játszották el Kammerer fõhadnagy vezetésével a labancok. Ezután Bissére ügettek, hogy a bissei bírót is megvallassák.
Természetesen a turonyiak és a bisseiek is küldtek titkos hírnököt a kapitányhoz.
Déltájban már Máté is tudta, hogy két portyázó kurucot szeretnének pisztolyvégre kapni Kammerer fõhadnagy emberei.
Egyedül kellett döntenie, hogy mitévõ legyen. Jakabot néhány napra elengedte Eszékre, mert a szegénylegény szíve erõsen kívánta, hogy a kótyavetyére kölcsönkért tõzsérruhát visszavigye a szépséges Vujicsics Milicának. Lehetséges, hogy Máté és Veronika boldogsága láttán fakadt fel Jakabban a vágy, hogy ismét hallgassa néhány órára a bársonyos pillantású Milica tamburicájának hangját. Siklósi bácsi pedig napok óta a szekszárdi utat õrizte, mert ebben az idõben várták a titkos futárt a sebeibõl felépült Béri Balogh Ádám brigadérostól.
Ózdi Lajos megmondta a titkos jelszót, amirõl a kapitány felismerte, hogy valóban baráttól jött, majd beszámolt a furcsa vallatásról. A nap még nem ért delelõre, amikor a turonyiak hírnöke is megtalálta.
- Megnézem, miben járnak! - döntött Máté.
- És ha téged is elfognak? - riadozott Veronika.
- Visszajövök! - biztatta a férfi. - Várj meg a pincében!
A kapitány lóra kapott. Végiggondolva a labancok útvonalát, úgy határozott; hogy a Tenkes Bisse felé esõ lejtõjén, az erdõ peremérõl figyeli a tájat. Erõsen aggasztotta, hogy a keresett kurucok a brigadéros futárai lesznek, mert a legutóbbi galambpostával titkos futár küldését jelezte Béri Balogh Ádám.
“Meglátjuk!” - töprengett Máté, miközben lovát egy fához kötötte, és kihúzódott az erdõ peremére, ahonnan az Ivánkaszöllõsnek nevezett részeken keresztül szemmel tarthatta a Bisse felé lejtõ területeket.
Azt már nem láthatta, hogy délidõre a labanc csapat behúzódott egy jól elrejtett völgyecskébe. Ott leoldották két ló nyergérõl a várból magukkal hozott zsákokat. Két labanc lovas azonnal vetkõzni kezdett, és a zsákokból kirázott kuruc öltözetbe bújt. A fõhadnagyuk aprólékosan ellenõrizte, hogy az éjszaka nagy sebbel-lobbal varratott egyenruha valóban úgy álljon az újsütetû álkurucokon, mintha valóban Rákóczi katonái lennének. Még arra is volt gondja, hogy a kincstári nyergeket, amelyek helyett nem tudtak kuruc nyerget szerezni, úgy takarták le két farkasbõrrel, hogy azokat valódi kuruc nyeregnek vélje elsõ látásra mindenki.
Néhány perc múlva a két álruhás labanc látszólag gyanútlanul kiporoszkált az útra. Alig néhány száz lépést haladtak, amikor kivágódott az útra Kammerer fõhadnagy csapata. Ügetésbe jöttek, majd a fõhadnagy harsányan elkiáltotta magát, mintha most pillantotta volna meg a kurucokat:
- Utánuk! Vágta!
A labancok nekieresztették lovaikat, és nagy zajt csapva dobogtak a két álruhás után. Azok hirtelen vágtába ugrattak, és vadul menekülni kezdtek.
A lesen vigyázó Máté szeme elé kapta messzelátóját. Az üveg közelbe hozta a két kurucot. Valóban azoknak látta õket, amint végigkísérte néhány méteren keresztül a menekülõ lovasokat. Mögöttük felismerte Kammerer fõhadnagyot a labancok élén.
Pillanatok alatt gondolta végig a helyzetet. Ezeket a kurucokat majdnem húsz labanc ûzi, hajtja. Kora reggel óta keresik szerte a vidéken. Lehet, hogy Béri Balogh Ádám hírnökei, de az is lehet, hogy valamelyik másik szabadon portyázó brigád felderítõi.
Ahogy fogyott a távolság az üldözöttek és az üldözõk között, vad lövöldözésbe kezdtek a labancok.
Nem volt idõ több gondolkodásra. A kapitány gyakorlott szeme felmérte a távolságot. Tudta, most még van néhány perc idõ, amíg segíthet. Eloldotta lovát, és a két üldözött felé indult.
Jól ismerte a vidéket, és tudta, hol kanyarodik közvetlenül az erdõ szegélyéhez az út. Nem messze ettõl a helytõl egy oldalvölgy szakadékos partjait rejtették a fák törzsei közt dúsan növõ cserjék. Az útkanyarulat felé irányította lovát, miközben hangos pisztolydurrogástól zengett a hegyoldal.
Máté elébe vágott kissé a két üldözöttnek. Amikor azokat az út kanyarulata néhány pillanatra eltakarta a labancok elõl; hirtelen melléjük ugratott, és integetve kiabálta:
- Utánam! Gyorsan! Utánam! - és néhány lépéssel elébük vágva mutatta, merre fordítsák lovukat az õ nyomába, amint hirtelen bekanyarodott a bokroktól, cserjéktõl jól elfedett oldalvölgybe.
A két álkuruc sem volt rest, nyomába ragadt Máténak.
A kapitány vágtatva vezette õket a völgy mélye felé, az úttól majdnem százötven méterre.
Eközben Kammerer fõhadnagyék az erõs vágta lendületével elszáguldottak a völgyecske bokrokkal fedett bejárata elõtt.
Máté visszafogta vágtató lovát, és a mögötte fújtató üldözöttek felé fordult.
Azok is megállították lovukat. Egyszerre két pisztoly szegezõdött a kapitányra.
- Add meg magad, “kapitány”! - csikorogta gúnyosan az egyik labanc.
- Egyetlen gyanús mozdulat, és halál fia vagy! - tódította meg a fenyegetést a másik.
Máté elengedte a gyeplõt, és lassan felemelte a kezét. Látta, hogy gondosan felállított csapdába futott. Mi lesz most Veronikával? - jutott eszébe, miközben az egyik labanc mögéje kanyarodott, hogy elvegye pisztolyait a nyeregkápa két oldaláról.
Ezt a pillanatot használta ki Máté. A pisztolyai felé nyúló labancot megragadta, és egyetlen rántással maga elé lódította a nyeregbe. Még arra is volt egy villanásnyi ideje, hogy a labanc lovának oldalába csapja csillagos sarkantyúját, amitõl az akkorát szökellt, hogy majdnem elsodorta a másik katonát. Máté bal kézzel átölelte a pajzsként maga elé tartott álkurucot. Addigra már öklében volt a tõr. A labanc szívének irányítva kiáltotta:
- Egy mozdulat, és átszúrom a szíved!
Máté másik kezével a labanc pisztolyát csavarta ki a megrémült legény öklébõl.
- Rántsd le magaddal! Rántsd le a lóról! - biztatta a párja a labancot; azt remélve, hogy ezáltal jó célponthoz jut.
De a kapitány által szorongatott ember megmoccanni sem mert.
A másik labanc is észrevette, hogy Máté jobb kezében már ott csillog társa pisztolya. Nem bánta, hogy hányan halnak meg, rájuk lõtt.
Nem tudni, hogy az ilyesmi a pontos érzék vagy az ellenfél ismerésének mûvészete, vagy talán a hadiszerencse dolga, de a lövést megelõzõ pillanatban Máté egy határozott térdnyomással elfordította lovát.
Ekkor dörrent el a lövés, és Máténak nem kellett már foglyát a másvilágra küldeni.
Most már õ sem habozott. Lövésére a másik álkuruc is lebukott a nyeregbõl.
Nem volt semmi kétsége arról, hogy a látszólagos üldözõk a lövések zajára pillanatokon belül visszatérnek, és ha ott találják, tizenkilenc emberrel már nehezen veszi fel a harcot. Megfordította lovát, és a völgy mélye felé igyekezett. Meredek sziklák között keskeny ösvényen kapaszkodott fel a lóval. Felismerte: ha nyomába jönnek a labancok, õk is csak egyesével férnek el ezen az ösvényen! Mire megkerülnék, egérutat nyert.
Az ösvény tetején aztán meghúzódott. Nagyszerû kilátása nyílott a lába elõtt elterülõ völgyre, ráadásul a sziklák közt kitûnõen fedezhette magát a labancok golyói elõl.
A fõhadnagy által vezetett labancok még a lövések elõtt megtorpantak.
“Hova tûnhettek?” - töprengett a fõhadnagy.
Majd meghallotta a két dörrenést. Máris fordította lovát, és gyors ügetéssel közeledett a hangok irányába. A csapat követte.
A kanyar elõtt lelassította lovát, a nyomokat vizsgálta. Ekkor vágtatott ki a két gazdátlan labanc ló az oldalvölgy bokrokkal fedett bejáratából.
- Utánam! - kiáltotta Kammerer fõhadnagy, és lovasai élén beugratott a völgybe.
Máté jól látta, amint a két halott álkuruchoz értek. Addigra megtöltötte a kilõtt pisztolyt, és három töltött fegyverrel várta, vajon mire szánja el magát a hangoskodó fõhadnagy.
- A legjobb embereim voltak! - dühöngött Kammerer.
- Itt lesz valahol a közelben - mondta ijedten az egyik labanc.
És hogy errõl semmi kétsége ne legyen Kammerer fõhadnagynak, a labanc ijedt szavát Máté is megtoldotta egy pisztolylövéssel.
A felülrõl és kissé távolról érkezõ lövés csak a fövegét érte a fõhadnagynak, de ez éppen elegendõ volt arra, hogy sürgõsen megfordítsa a lovát. Az egyik vastag törzsû fa mögött nyeregbõl ugrott. Onnan vizsgálgatta a terepet. Eléggé jártas katona volt ahhoz, hogy belássa: ha a keskeny ösvényen próbálnak a kapitány nyomába tapadni, egyenként leszedheti õket. A többi helyen olyan meredekek voltak a sziklák, hogy azokat nem tudták megmászni. Megfordult fejében, hogy itt hagyja néhány emberét, és a többiekkel nagy kerülõvel ugyan, de a kapitány háta mögé jut. De ezt a tervet is elvetette, mert kénytelen volt belátni, hogy a sziklák mögött bármikor elosonhat az üldözött.
Tehetetlenül harsogta:
- Add meg magad! Be vagy kerítve!
Újabb lövés volt a válasz. Az egyik labanc, aki rosszul bújt meg, ordítva kapott a vállához. A harmadik lövés ott fütyült el a fõhadnagy füle mellett.
Kammerer fõhadnagy belátta, hogy tehetetlen a kapitánnyal szemben. Tudta jól, hogy könnyen ismét csúfos vége lehet ennek a találkozásnak. Amikor elrendelte az óvatos visszavonulást az útra, csak abban reménykedett, hogy Pityik õrmesternek sikerül végrehajtania feladatát, és akkor Veronikával új remény nyílik a mind félelmetesebbé váló kuruc elfogására.
Az õrmester a déli órákig Dudva György kocsmájában tanyázott. Addigra Kampós is kialudta részegségét, amelyhez a négy labanc is hozzásegítette, mert kifektették a lóitató vályúhoz, és addig öntözték, amíg elszállt belõle a mámor. Ezután Pityik õrmester fogta vallatóra. Módszeresen kérdezgette. Minden részletet százszor is elmondatott arról, hogy hol látta Veronikát, milyen irányban indultak el Mátéval, és mi van abban az irányban. Feltételezte, hogy a mondott irányban levõ ófalui pincesorban van a jelenlegi rejtekhelyük. Erre az elképzelésre építette fel a saját kis tervét.
A kocsmáros nagy izgalommal hallgatta az õrmester fontoskodó kérdezgetését és a még nagyobb fontoskodással elõadott tervét.
- Holtáig ehet-ihat nálam ingyen! - biztatta Pityiket, és még azt is hozzátoldotta ígéretéhez, hogy a készpénzt se sajnálja Veronika kézre kerítéséért.
Amíg a fõcsapattal megbeszélt idõpontig várakoztak, Pityik õrmester és a labancok arról beszélgettek, hogy milyen jó lenne Veronikával együtt a kapitányt is kézrekeríteni, akinek élve húsz arany, holtan tíz arany az ára.
A kijózanított Kampós, akinek a terv sikeres végrehajtásáig egyetlen korty italt sem adtak, szintén fölmérte, hogy tíz aranyért hány hektó finom bort kaphatna.
Amikor az álkurucokat üldözõk lövéseinek hangját meghozta a szél, Pityik õrmester lóra parancsolta labancait. Kampós vezetésével elindultak az ófalui pincesor felé.
A várban azt remélték, hogy az üldözött kurucokról szóló hírek és az egész üldözési színjáték elcsalja Veronika mellõl a kapitányt. Abban az ezredes egy percig sem kételkedett, hogy Eke Máté az üldözöttek segítségére fog sietni, és nagyon bízott abban, hogy a kapitánynak ez a nemes tulajdonsága elõsegíti az õ aljas tervének sikerét. Pityik õrmesternek pedig csak azért adott négy labancot, mert úgy vélte, hogy a kapitány távollétében az öt labanc és Kampós könnyedén lebírják a gyenge lányt. Ezenkívül a kisszámú csapat feltûnés nélkül közelítheti meg a búvóhelyet, amelynek megtalálásában nagyon reménykedtek.
A pisztolylövéseket, amelyek hangjára az õrmesterék lóra ültek, Veronika is meghallotta. Máté még korábban azt tanácsolta, ha veszedelmet sejt, vagy valami okból veszedelmessé válik számára a helyzete, akkor hagyja el a pincét vagy az ehhez hasonló zárt helyeket, ahol könnyebben meglephetik, mint a nyílt erdõben, ahol minden fa, minden bokor, minden szakadék újabb és újabb rejtekhelyet kínál.
Most, miután Csukma is egyre nyugtalanabbá válva szimatolta a levegõt, a lány úgy gondolta, hogy a Mátétól tanultak alapján nagyobb biztonságot nyújt neki az erdõ. Nagy elszánással rakta kosarába az eddig csak gyakorlásra használt pisztolyokat. Gondosan melléjük helyezte a lõporszarut és a golyószacskót. Óvatosan kilesett, majd kiosont a pincébõl. A lakatot rácsapta, és az erdõ felé sietett. A kis Csukma mindenütt a nyomában loholt.
Egy kiemelkedõ pontról csakhamar megpillantotta a pince felé csörtetõ lovasokat. Tudta, hogy bármiben járhatnak, csak jóban nem. A pincesornál leszálltak a lóról, és gondosan végigvizsgálták az ajtókat. Valamennyin kívülrõl lógott a lakat, vagy éppen hatalmas reteszekkel volt bezárva.
Hajnalban könnyû esõ permetezte végig ezt a hegyoldalt. Eltakarított minden régi nyomot. Az eddig rejtekhelyet nyújtó pince elõtt izgatottan tanácskozott az õrmester és Kampós. Kis nõi csizmák nyoma látszott a porban, amelyek mellé Pityik õrmester saját ormótlan dragonyos csizmáit méregette.
- Ez csak nõi csizma lehet - fontoskodott.
- Az orra hegye az erdõ felé mutat - térdelt a nyom mellé Kampós.
- Megkeressük! - kapaszkodtak lóra a labancok.
A kis csizmák orra által mutatott irányba indultak tovább.
Veronika látta, hogy az õ nyomába eredtek. Ijedten kapta fel kosarát, és az erdõ sûrûje felé igyekezett. Az összehajló ágak arcába csaptak, megtépték ruháját, de õ csak szaladt, szaladt, nyomában a kis Csukmával.
Észre sem vette, hogy az egyik ág lobogó hajfonatából kitépte a szép piros szalagot, és az a földre hullott. Csukma is elszáguldott az ösvényen levõ szalag mellett, de mintha õsi ösztöne parancsolta volna, húsz-huszonöt méter után megtorpant, és visszarobogott a szalagért.
Veronika fulladozva állt meg az emelkedõ tetején. Egy kisebb tisztáson akart átvágni. Látta a visszafelé iparkodó kutyát, és ijedten kiáltott utána:
- Csukma! Csukma!
Attól tartott, hogy a kutya önkéntelenül is nyomra vezeti üldözõit.
Sajnos, ebben nem tévedett.
- Oda nézzetek! Mit visz a szájában?! - rikkantotta Pityik õrmester.
Hiába száguldott már Csukma a füle mellett repdesõ piros szalaggal Veronika után - felfedezték!
Azok az ágak, amelyek Veronika futását gátolták, most a vágtató lovasokat kényszerítették lassú iramra. Az egyik labanc karabélyát emelte a távolodó kutyára, de az õrmester rákiáltott:
- Ne lõdd le! Gyerünk a kutya nyomában!
Csukma Veronikához ért, és két lábon állva nyújtotta a piros szalagot. A lány riadtan kapta el, és lihegve szaladt tovább.
- Ott van! Utána! - kiáltotta boldogan az õrmester, amikor megpillantotta.
Ezt már Veronika is hallotta. Egy hármas törzsû fa állt a tisztás másik szélén. Beugrott a védelmet nyújtó törzsek mögé. Lihegve, elfulladva tette le kosarát, és kivette belõle a két pisztolyt. Remegõ kézzel emelte a labancok felé a fegyvert. Félve sütötte rájuk.
A pisztoly nagyot dörrent, és az õrmester meghökkenten rántotta vissza a lovát.
- Állj! Lóról! - parancsolta. - Fogd a lovakat, és vezesd utánunk! - fordult Kampóshoz, majd az embereinek osztotta ki feladataikat: - Ti ketten itt maradtok a tisztás peremén, és a fák mögül lövöldöztök. Ti ketten - fordult a másik két labanchoz - velem jöttök, és óvatosan mögéje kerülünk! Élve kell elfognunk! - jutott eszébe a szerelmes kocsmáros ígérete.
Amíg Kampós a lovakat tartotta, addig a labancok az õrmester parancsai szerint cselekedtek. Ketten a fák mögül lövöldöztek Veronika felé, hogy eltereljék figyelmét Pityikrõl.
Az elsõ lövések után Veronikában ádáz düh és elkeseredés lobbant. Most már nem csukta be a szemét, amikor célzott. A fa törzse mögül lövöldözõ labancokat figyelte. Egyszerre eszébe jutott Máté minden tanácsa, és úgy emelte célzásra a pisztolyt. Várta a kedvezõ pillanatot.
Az egyik fa mögül óvatosan célozva kibújt a labanc. A lány nem tétovázott: lõtt. Mintha dühe, gyûlölete, elkeseredése segítette volna a golyót - a labanc holtan bukott ki a fa mögül.
A másik lövöldözõ látta, hogy kemény ellenfele támadt. Óvatosan lesett ki a fa mögül, hogy lõhessen. De Veronika ismét résen volt.
Nemhiába pocsékolták a puskaport a gyakorlatozásnál. A lány mesterlövésznek bizonyult.
A két labanc halála után Kampós is megijedt. Mélyen az erdõbe kerülve vezette a lovakat az õrmesterék után, attól tartva, hogy gyorsan szükségük lesz rájuk, ha ez az ördögien lövõ lány õket veszi célba.
Veronika hallotta a gallyak ropogását és a csörtetést az erdõ felõl. De hallotta Csukma is. A jó szándékú kis puli ugatva, hörögve ugrott a fák közül kilépõ õrmester felé.
Az utolsó töltött pisztolyát tartotta célra a lány.
Csukma nekiugrott Pityiknek, aki elõször pálcájával igyekezett elhárítani a dühös támadást. Veronika most kissé megzavarodott, félt, hogy a kutyát találja el. Az õrmester látta, hogy a pálca nem segít helyzetén. Pisztolyt sütött a kutyára. De Csukma megérezhette, mit szán neki a labanc, és akkorát perdült, hogy a lövés jó két méterre tõle verte föl a földet.
Ekkor lõtt Veronika, de úgy látszik, elõbbi zavara miatt célt tévesztett. Csukma ismét nekiugrott Pityiknek. Az õrmester egy pillanatra a hátulról támadó kutya felé próbált fordulni. Veronikának már nem volt töltött pisztolya, és arra, hogy most, amikor pillanatokon múlhat az élete, újra töltse a kilõtt pisztolyokat, ideje sem volt. Elszántan lódult ki a fa mögül, és a kutyával küzdõ õrmester mellé ugrott. Megragadta a labanc kardját, és kirántotta. Elkeseredetten csapott az õrmester felé, de az idejében félreugrott.
Tajtékozva fordult a lány felé, de nyomban hátralépett. Észrevette, hogy amíg õ a kutyával és Veronikával bajlódott, két kísérõje és Kampós az egyik lóról hirtelen ledobták a nyerget, és kibontva a hatalmas pokrócot, az õt támadó lány mögé kerültek.
Pityik most már csak arra vigyázott, hogy állandó hátrálással kikerülje a kard csapásait. A másik három ember eközben Veronika mögé ért. A két labanc megragadta a lány kardot tartó kezét, Kampós pedig a fejére dobta a pokrócot.
- Megvagy, vadmacska! Megvagy, boszorkány! - üvöltötte eltorzult örömmel az õrmester.
- Csukma! Csukma! Szaladj! Szaladj! - kiáltott Veronika a négy támadó kezében vergõdve, akik kicsavarták kezébõl a kardot, összekötözték csuklóját, lábát csizmája bokájánál.
A kutya felkapva Veronika szalagját, száguldott visszafelé az úton a pince irányába.
Pityik õrmester azt se bánta volna ebben a pillanatban, ha a másik két labancát is elveszti a küzdelemben. Diadalmasan parancsolta lóra embereit, miután a két halottat a bokrok alá húzták azzal, hogy késõbb kijönnek értük. Most a zsákmányt akarta mielõbb biztos helyre szállítani.
A megkötözött Veronikát az õrmester maga elé fogta a nyeregbe. Kampóst is felparancsolta az egyik halott lovára. Aztán irány a vár!
Figyelmeztetõül még gyilkosan villogó szemmel megfenyegette a lányt:
- A legkisebb szökési kísérletre megöllek! Megértetted?
De Veronika nem felelt. Ott rázkódott az õrmester elõtt a nyeregben. Elõtte egy labanc, mögötte egy labanc és sereghajtóként a gazember Kampós.
A kapitány jól látta, hogy a két álruhás kurucot óvatosan kihurcolják a völgybõl, majd lovaikra kötözik õket. Azt csak késõbb tudta meg Máté, hogy Bissén, Turonyban, Terehegyen át mindenütt azt hirdette a fõhadnagy, hogy elfogták és megölték a kurucokat. De az éles szemû terehegyi bírónak mégis feltûnt, hogy pontosan ugyanannyian vannak a labancok a két kuruccal együtt, mint ahányan reggel labancként ott voltak. Egyelõre furcsállta a dolgot, csak késõbb tudta meg, hogy mi volt a nyitja.
Máté ekkor már a búvóhelyük felé száguldott. Éles füle az elsõ pisztolylövéseket jól bemérte. Bár a hegy zugaiban, meredezõ szikláin visszhangot verõ dörrenések csalókák lehetnek, Máté erõsen sejtette, hogy ezek a vészterhes hangok a búvóhelyük környékérõl érkezhetnek. A jól ismert vadcsapásokon, nyiladékokon át hajszolta lovát a pince felé.
Ott már Csukma várta a piros szalaggal. A lakat érintetlen volt, tehát Veronika nem lehet a pincében. A kutya izgatottan vakkantgatott, és szalaggal a szájában futva indult vissza a nyomokon.
- Vezess, Csukma! Vezess! - kiáltotta a kapitány, és lóháton igyekezett a fáradhatatlan kutya után.
Veronika elfogatásának színhelyén a nyomokból azonnal látta Máté, hogy mi történhetett.
Vajon merre vitték a lányt?
- Keresd, Csukma, keresd! - parancsolta izgatottan a kutyának.
De az parancsszó nélkül is szimatolva söpörte végig a fûbe veszõ nyomokat. Aztán arra, amerre a labancok sietve eltávoztak, nekiiramodott.
Máté lóháton követte a nyomra talált Csukmát. Csak nyeregbõl biztatta állandóan:
- Keresd, Csukma! Rajta! Rajta, Csukma!
A Kopaszhát peremén, az erdõ szegélyérõl meglátta a Veronikát hurcoló csapatot. Ismerte az utat, tudta, hogy a Szentkút völgyén keresztül elébük vághat, ha a sziklaösvény megmászásától és az eddigi hajszától elfáradt lova még addig bírja.
Ekkor pillantotta meg a Kopaszhát gerincén legelõ nyájat. Eszébe ötlött, hogy mivel lassíthatná a labancok nagy igyekezetét.
- Kerítsd meg, Csukma! Kerítsd meg! - mutatott a távolba.
A kutya mintha értette volna. Hátracsapott fülekkel vágtázott a nyáj felé. A kapitány addig a szentkúti úton igyekezett a labancok nyomába kerülni.
A nyájat õrzõ öreg Bodó felkapta a fejét a csaholva érkezõ kutya láttán. De akkor már Csukma harsány ugatással, ezeréves puliösztönnel fordította a nyájat a völgy irányába, ahonnan az õrmester és kis csapata közeledett. Mintha az öreg Bodó kutyái összebeszéltek volna Csukmával: ugyanezt tették.
A vágtatva érkezõ Pityik õrmester tolongó birkanyájat látott maga elõtt az úton. Kénytelen volt megfékezni lovát. Ugyanezt tették a többiek is. Az összetömörülõ állatok között hiába próbálkoztak átjutni. Taposták a birkákat, de a pulik vad csaholással szorították nyomukba a többit.
Jól számított a kapitány. Ez a megtorpanás, ez az idõveszteség elég volt ahhoz, hogy beérje õket.
A leghátul lovagló Kampós kiáltott fel elõször:
- Lódobogást hallok!
- Gyorsabban! - üvöltötte az õrmester, de mindhiába. A birkák nem fogadtak szót neki.
Az elöl törtetõ labanc megpróbálta sebesebb járásra korbácsolni lovát, de a ló felbukott, és a labanc nyekkenve hullott a birkákkal párnázott útra. Amikor visszafordult, eltorzult arccal ordította:
- Jön a Tenkes kapitánya!
Meghallotta a szót Veronika. Mást jelentett az õ számára, mint Pityik õrmesternek! Már az úton észrevette, hogy az õt megkötözõ labancok csak a csizmáját és nem a bokáját hurkolták meg. Most a lassanként meglazított csizmákat lerúgta. A lábai már szabadok voltak.
És akkor jött a Tenkes kapitánya, mint a szélvész, mint a haragvó istennyila. Feje fölött szinte üvöltött a magasan forgatott drótsudarú karikás.
Kampós, a gyáva bitang leugrott a lóról, és a közeli cserjésbe próbált menekülni. De magával vitte a nyeregkápán talált pisztolyt.
Máté már ott volt. Veronika is leugrott a megriadt õrmester elõl, és összekötözött kézzel szaladt szerelme felé. A kapitány kirántotta kardját, és a vágtató ló hátáról a földbe hajította. Az éles pengén egy pillanat alatt elnyisszantotta Veronika a csuklóját szorító köteléket.
Máté kezében a karikás úgy járt, mintha a bosszúálló isten ostora lenne. A drótsudár elõször a leghátul lovagló labanc tarkóján csattant. Olyan pontosan érte az irgalmatlan ütés, hogy sóhajra sem volt ideje a bitangnak.
Pityik õrmester és a lóról lebukott labanc nagy nehezen átvergõdtek ezalatt a nyájon. Ha a pokol valamennyi ördöge lett volna a nyomukban, akkor sem vágtattak volna eszeveszettebben a biztonságot jelentõ távoli vár felé.
Máté leugrott a nyeregbõl. Veronika hozzá szaladt.
Most már az öreg Bodó is értette, hogy miért bolondította meg az ismeretlen kis puli a nyájat. Mosolyogva közeledett az egymást átölelve tartók felé.
De akkor megzörrent a közelben egy bokor.
A juhász csak egy pisztolycsövet látott a kapitány felé fordulni, máris repült kezébõl a horgas végû juhászbot, és úgy elcsapta a pisztolyt, hogy a dörrenés után fent, a levegõben fütyült a lövedék.
Máté mint a párduc ugrott a cserjésbe. A gyáva orgyilkos látta, hogy nincs menekvés. Magasra tartott késsel támadt a kapitányra. De Máté acélos ujjai ráfonódtak csuklójára. Ernyedten ejtette el a gyilkos szerszámot.
A kés nyelével lefelé éppen egy ürgelyukba hullott. A fényes penge felfelé meredt.
Kampós fojtogatni próbálta Mátét, de az sem elõször birkózott életében. Hatalmas rúgással dobta át magán a gazembert, aki teljes súllyal vágódott hanyatt a földön.
Iszonyú ordítás hangzott. Aztán csönd lett.
A kés az áruló gerince mellett pontosan a szívébe hatolt.
Máté a halott labanc lovára ültette Veronikát, és megköszönve az öreg Bodó életmentõ segítségét, sietve indult a biztos barlang felé.
Csak néhány pillanat múlva hallották a kis Csukma szuszogását.
Nyomukban iparkodott, és apró, tûhegyes fogai között egy nagy labanc pisztolyt hozott.
Végre elnevették magukat a félelmetes órák után.
Máté maga elé tette a nyeregbe a kutyát, és nemsokára a barlang hûvös mélyén pihenték ki a veszedelmet.