4. A tõzsér
A Tenkes mélyében rejtõzõ barlangot csak néhány öregember ismerte. Sok nyomorúság tanúja volt már ez a hatalmas, különféle oldalfolyosókba ágazó üreg.
A nép, amelyet hol török, hol meg német sanyargatott, gondosan õrizte a hegy titkát. Csak a legpróbáltabb öregek tudtak róla, és nem avattak a titokba akárkit. A barlang szája viszonylag szûk volt, de azért egy lovas lóháton befért rajta. És ami a legfontosabb: kristályvizû forrás fakadt a hegy gyomrában. Hetekig meghúzódhattak itt az emberek, ha volt élelmük, mert a víz ott csörgedezett az évszázadok alatt kivájt kõcsatornában.
A barlang felé nem vezettek utak. Csak egy rejtekösvény, amelyet állandóan szemmel tarthattak.
Itt verte fel tanyáját a Tenkes kapitánya. Ezen a néven emlegették most már mindenütt. A legellentétesebb mesék keltek szárnyra róla. Volt, aki török kémnek, volt, aki kalandvágyó olasz hercegnek, más meg egy magyar gróf fattyúgyerekének tartotta az ismeretlen lovast, aki a szegény nép jótevõjeként jelent meg mindenütt. Csak azt az egyet nem tudták elképzelni a német és magyar urak, hogy egyszerû parasztfi az illetõ.
Pedig ez volt az igazság. Eke Máté Terehegyen született, és korán árvaságra jutva, hamar megtanulta, hogy az életben semmit sem adnak ingyen: mindenért keményen meg kell verekedni. Bojtárként kezdte. A török háború után marhahajtóként indult elsõ külföldi útjára. Járt õ Bécsben, Grazban, Augsburgban is, a hatalmas marhacsordák nyomában, amelyeket fokossal, fütykössel védtek az útonállóktól és farkascsordáktól. Ott pedig egyaránt szükség volt a hajtó eszére és öklére. A legény a hosszú úton meg a nagy vásárokon csak úgy élhetett meg, ha magára szedte annak a vidéknek a nyelvét, amerre járt. Így aztán Eke Máté is megtanult horvátul, németül.
Amikor újra idegen országba került, már nem bõ gatyában, hanem feszes huszárnadrágban, karddal az oldalán tette meg az utat. Katonaként a Batthyányak ezredében még messzebbre jutott. Bejárta Würtenberg hegyeit, itatta lovát a Rajnában, és cicázott a szemérmes, de kíváncsi speyeri lányokkal.
Az elmúlt esztendõben meghallotta, hogy itthon, Magyarországon fegyvert fogott a nép a szabadságért. Eke Máté alatt egyszerre tüzessé vált a Rajna menti föld. Gyötrõdött, töprengett, végül határozott. Egy éjjel megszökött: haza, Magyarországra. Tizenegy nap múlva Terehegyen itatta jó lovát.
Idehaza körülnézett, és beállt Béri Balogh Ádámhoz, aki Szekszárdon tûzte ki Rákóczi zászlaját. Õrmesteri rangot kapott elõször, de a jó szemû brigadéros már az elsõ csatában felismerte Máté okosságát, vitézségét, vakmerõségét. Együtt járták meg Bécs alatt a császári vadaskerteket. Ha a titokzatos birodalmi gróf haragját oly nagy mértékben kihívta Béri Balogh Ádám, még jobban rászolgált erre Eke Máté. Õ vezette azt a századot, amely Lipót császár kocsiját hajtotta meg.
Most itt, a Tenkes ölébe rejtett barlangban, ennek az elmúlt, kemény évtizednek minden tanulságát, minden tapasztalatát végigtöprengte a kuruc kapitány. Ismerte õ a németek harcmódját is, a francia taktikát is. Kezdte sejteni, hogy most itt, Magyarországon miként lehet lyukat fúrni a császári seregek hordójába.
A Nagyharsányból, Kistapolcáról, Siklósnagyfaluból és Siklósról összehajtott állatok nem élhettek meg abból, hogy a külsõ vár salétrom verte falait nyalták. Azokat legelõre kellett hajtani. A legelõk meg ott terültek el a Tenkes aljában. Megbízható gulyásai nem voltak az ezredesnek, és nem is lett volna ajánlatos környéki parasztember kezére adni a behajtott jószágot. Ezért Eberstein ezredes katonái egy részét állandó õrségbe a legelészõ csorda köré rendelte. Ez már önmagában is rontotta a katonák hangulatát, mert éppen azért állt zsoldba a stíriai tehenészlegény, hogy katona legyen, és ne marhapásztor. Meg aztán veszedelmesek is voltak az effajta szolgálatok. Az állatok szétszéledtek, és a labanc pásztorok egy-egy eltévedt állat nyomába eredve örökre eltûntek. A jószágát vesztett szegény nép keményebbjei napokig lapultak a legelõket kerítõ erdõkben, és várták az ilyen pillanatokat. A tehén után induló labanc csak azt vette észre, hogy valaki a nyakába ugrik, s aztán már csak a mennyországban számolhatott el a rábízott marhákkal.
Eke Máté, aki egyelõre Siklósi bácsin keresztül küldözgette üzeneteit a falvak népének, erre biztatta õket.
Eberstein ezredes csakhamar felfedezte, hogy egyre fogy a jószág, és fogynak a katonái is. Elrendelte tehát, hogy mielõbb túl kell adni a gondon, hadi kótyavetyére kell dobni a jószágot, mert az arany- meg az ezüstpénz nem kíván legelõt, õrzõjének pedig elegendõ õ maga.
A következõ napokban Schneider Sámuel úr, az öregedõ kancellista, labanc kürtösök és dobosok társaságában végigjárta a környékbeli falvakat.
A falu széléhez érve, kocsiról szállottak. Sámuel úr megigazította hosszú parókáját, és dobolás, kürtölés közben végigvonult a falun. Kétszer-háromszor megállt, ilyenkor a dobos rápergetett, Sámuel úr pedig megköszörülte a torkát.
- Báró Eberstein Eckbert császári ezredes, Siklós és környéke katonai kormányzója közhírré téteti, hogy szent Jakab napján kótyavetyére kerülnek a hadisarc fejében összegyûjtött jószágok. Jófajta császári arany- és ezüstpénzért bárki vásárolhat, és hivatalos pakszust kap arról, hogy igazul szerzett jószág van birtokában. Az ilyen jószágot többé nem rekvirálják el, mert az ezredes úr maga írja alá a pakszust!
Ezt hirdetgette Schneider úr, a kancellista, aki tulajdonképpen öreg ezredírnok volt, de polgári közigazgatás nem lévén, az ezredes rábízott minden effajta dolgot. Amikor elhagyták a falvakat, a parasztok összedugták a fejüket. De mit értek a gonddal teli fejek, ha üresek voltak a tarsolyok!
- Kinek van ebben a faluban aranya, ezüstje? - sóhajtott nagyot Batka Péter, a nagyharsányi bíró.
- Majd jönnek az eszéki tõzsérek, azoknál van bõven - szomorkodott Joó András, az esküdt. - Mi meg örökre búcsút mondhatunk a jószágainknak.
Tudta ezt az ezredes is, mert addigra Schneider Sámuel úrral már megíratta a mézesmázos hangú leveleket Eszékre, a tõzséreknek.
A tõzsérek általában igen gazdag állatkereskedõk voltak. Egy-egy nagyobb külországi vásárra csapatostul hajtották a falvakban összevásárolt jószágot. Volt olyan esztendõ, amikor tíz-tizenkétezer marhát is felhajtottak a bécsi vásárba.
Eberstein ezredes abban bízott, hogy a háborúskodás miatt bizonytalanná váló marhakereskedelem kellõképpen megcsappantotta az eszéki tõzsérek jövedelmét, és most kapva kapnak az alkalmon, hogy jövedelemhez jussanak.
De alig perdült meg a dob; alig hangzott el Schneider Sámuel úr szava, Siklósi bácsinak, aki éjszakánként találkozott a falubeliekkel, nyomban hírül adták.
Az öreg meg vitte a hírt Eke Máténak.
A kapitány éppen Jakabtól tanulta a karikás ostor kezelésének mûvészetét. Értett õ ehhez a furcsa szerszámhoz, de ahogy Jakab bánt vele, olyat õ is keveset látott. A kékbeli szegény ember a marhahajtás veszélyesebb formáját ûzte azelõtt. Mert bizony az általa eladott jószágnak többnyire nem volt pakszusa. Újsütetû német uradalmakból, magyar földesurak gulyáiból kanyarította ki a maga részét. Az ilyen állatokat nem vihette Bécsnek, vitte hát Belgrádnak. A török nem kért pakszust, csak éppen minden bég, minden basa megvámolta a portékát. Ha a szegény legény pénzhez akart jutni, rejtekutakon, titkos átjárókon terelhette a csordát. Ezek az utak még veszélyesebbek voltak, mint a nyugatiak. Rabló, zsivány, szökött katona csakúgy elébük állt, mint a balkáni hegyekbõl tóduló farkasok. A puska halált jelentett volna. A török nyomban lenyakaztatja azt, akinél fegyvert talál. A karikást tették hát fegyverré a fokos mellett. Ebbõl az egyszerû ostorból a hozzáértõ ember kezében veszedelmesebb eszköz válik a pisztolynál. Erõs marhabõr szíjakból fonják, és a végére lószõrbõl sodorják a csapót, amellyel akkorát lehet durrantani, mint egy derék puskával. Amelyik marhának a füle tövét éri, annak elmegy a kedve letérni a jó útról. Ha meg drótsodronyból készítik a csapóját, a farkast is megfogják vele. Lóhátról ûzik az ordast, nyeregbõl sújtanak feléje, és amikor a torkára csavarodik, vonszolják a földön, míg szusz van benne.
Nem csoda, hogy Jakab erre esküdött most is, amikor egy karóra tûzött labanckalapot emelgetett le ostorvéggel.
- Aki nem süvegel meg, így tanítsd becsületre! - biztatta a kapitányt.
Az ostora nyelén elfeketedett rovások sorakoztak.
- Ide róttam, hogy hány farkast fogtam ezzel a karikással - mutatta Máténak. - Mostantól kezdve a labanc rókákat rovom rá.
A kapitánynak ezúttal nem jutott ideje gyakorlásra; mert az erdõ alja felõl megszólalt a hármas füttyû rigó.
- Az öreg! - kapták fel a fejüket.
A völgy felõl megismétlõdött a hármas rigófütty.
Máté és Jakab mégsem siettek a hang irányába. Meglapultak egy fa tövében.
Aki titkos utakon jár, ezerszeres gonddal számítson minden eshetõségre. Mert most is: a jel az öregé, de mégsem árt meggyõzõdni arról, hogy valóban õ fújja-e az ismétlõdõ trillákat.
Leshelyükrõl megpillantották a közeledõ Siklósi bácsit. Mögötte jól belátták a hegyoldalt. Senki sem követte, mégis megvárták, amíg az erdõ szegélyéhez ért. Ott toppantak eléje.
- Mi ez a riadalom, öreg? - kérdezte Jakab, miközben egy kisebb sziklameredélyen felsegítette.
- Baj van, Máté! Nagy baj van, fiaim! - törölte verejtékes homlokát. - Eladják a jószágot, kótyavetyére vetik a szegénységtõl elrabolt állatokat.
Máté fejében gondolat gondolatot ûzött, nem is szólalt meg, amíg egy fa tövébe nem telepedtek.
- Kinek van pénze? Kinek adhatja el az ezredes?
- Van az eszéki tõzsérek ládáiban elég - sóhajtott az öreg.
- Mit tehetünk? - nézett Jakabra a kapitány.
Buga Jakab eközben gondosan rátömött hétköznapi pipájára. A sallangos zacskó nyakát módjával megcsavarta, hogy ne száradjon ki benne a dohány. A töprengés csendjét csak az acél kattanása törte meg, amint a kovához csesszintette, hogy szikrát fogjon belõle. Ahogy a tapló alatt fölizzott a dohány, úgy fényeskedtek meg Jakab gondolatai is.
- No, figyeljetek ide! - kezdte a maga módján. - Sok marhát elhajtottam, sok tõzsért ismerek. Fogadjátok meg a szavamat. Arról én gondoskodom, hogy egyetlen tõzsér se jön Siklósra! De arról te gondoskodj, kapitány, hogy a labanc ész nélkül akarja eladni a jószágot.
Eke Máté kíváncsian fordult Jakabhoz.
- Bõvebben beszélj, komám!
Jakab három-négyet húzott a pipaszárból. Csak amikor meggyõzõdött róla, hogy a hosszú beszéd alatt lassan kihunyó parázs ismét fölizzott, akkor folytatta:
- Én elmennék Eszékre. Te meg addig itt foglalatoskodjál a vár körül, Akár ma éjjel is elkezdheted.
Aztán ismét szippantott a pipájából, és tovább magyarázott.
A kapitány és az öreg figyelte minden szavát.
Estére kelve Jakab térde közé kapta Bruckenbacker kapitány egykori pej lovát, és hosszúra eresztve a szárat elindult Eszék felé.
Csak messzirõl látta a vár csillogó ablakait, amelyek mögött sokágú gyertyatartók fényénél Eberstein ezredes eregette a füstöt. Ebben az egyben, a pipázás kedvtelésében egyforma volt a kékbeli szegény ember és a báró. Csak a pipáik voltak mások. Jakabnak két pipája volt mindössze: egy köznapi meg egy ünneplõs. Eberstein bárónak több tucat pipája sorakozott a falra akasztott díszes pipatóriumban. Volt ott kölni pipa, hollandus pipa, tiroli fapipa csontszárral, borostyán szopókával, porcelán hasasak, ezüstkupakkal. Meg a dohányuk is más volt. Jakab maga vágta a barna leveles dohányt, az ezredes pedig illatos csomagokban kapta Spanyolországból, Németalföldrõl és a tengeren túlról.
Az ezredes elmélyülten olvasott egy vastag könyvet, amelyet valaha idõszámításunk elõtt még a nagy Julius Caesar írt Galliában viselt háborúiról. Annyira belemélyedt az olvasásba, hogy észre se vette, miként pattog a kocka a hosszú asztal másik végén Amália és Bruckenbacker kapitány között. Az meg kiváltképp elkerülte figyelmét, hogy egy-egy dobás után miként simult felesége párnás kis kacsója a mámoros kapitány kantárhoz szokott markába.
Csak akkor pillantott fel, amikor Amália csilingelõ kacagással csapta az asztalra a kockavetõ ezüstpoharat.
- Alfonz, magának óriási szerencséje van! Sajnos, csak Jakab napja után adom meg a nyereségét.
Bruckenbacker értette, mire céloz az ezredesné.
- Ahogy elnézem, szép pénzt kapunk a jószágért.
Az ezredes gondolatait a pénz emlegetése nyomban visszahozta a történelmi Galliából, és jólesõ gonddal a kapitányra pillantott.
- Holnap behordatjuk az összes szénát a külsõ várba. A vásárig hadd hízzanak a jószágok. A legelõn való járkálás apasztja a marhát.
Ezt okos intézkedésnek vélte a kapitány is. Különösen, mert az utóbbi néhány napban kilenc tehenet szakítottak ki a legelészõ gulyából ismeretlen tettesek, és Pityik õrmester is három labancot íratott ki az élõket nyilvántartó Schneider Sámuel úr listájáról.
A báró ismét a könyvbe mélyedt. A hetedik könyv tizennegyedik passzusát olvasta, amikor Vercingetorix arra oktatta övéit, hogy az ellenséget el kell vágni a takarmány és élelmiszer utánpótlásától. És a közjó érdekében a falvakat, a tanyákat, a takarmányt fel kell gyújtani az útvonalak mentén olyan szélességben, ameddig csak a római takarmánybeszerzõk eljuthatnak.
Ezen elmélkedett éppen, amikor kintrõl harsány kürtölés verte fel a kellemes csendet.
Amália riadtan kapta el kezét Bruckenbackertól. Az ezredes felugrott.
- Kapitány úr! Mi ez?
Bruckenbacker zavartan figyelte az újra és újra megismétlõdõ kürtjelet.
- Tûzriadó! - hökkent meg, ami nála csodálatosan bamba arckifejezéssel járt.
Riadt kopogás hangzott az ajtón.
Pityik õrmester vágódott be a szobába.
- Ezredes úr, alázatosan jelentem, a vár körül egymás után gyulladnak ki a szénakazlak!
Báró Eberstein Eckbert megdermedt. Egy pillanatra eszébe jutottak Vercingetorix szavai, de aztán cézári pózban harsogta:
- Kapitány úr! A bástyára!
Félelmetes látvány tárult elébe odafönt.
A vár körül az elõzõ napokban gondosan lekaszált és kazlakba gyûjtött széna szikrázó pernyét szórt az ég felé. A füstöt viharfelhõként sodorta a szél az ezredes kis csoportja felé. Köhögött, tüsszögött Bruckenbacker kapitány, könnyet mart az õrmester szemébõl a száraz füst, csak Eberstein Eckbert állt megdöbbenve.
- Mit etetünk az állatokkal? - hallotta Bruckenbacker kapitány hangját.
- Õrmester! Riadó! - tört ki az ezredesbõl a harag. Majd nyomban Bruckenbackerhoz fordult. - A kapitány úr kiszáguld, és elfogja a gyújtogatókat!
Ebben a pillanatban puskalövések dörrentek odalent. Fütyülve érkezett az üdvözlet. A bástyára csõdült labancok lebuktak a mellvéd mögé.
- Átkozott parasztok! - sziszegte a kapitány.
Pityik õrmester alkalmasnak látta az idõt, hogy bátorságát és hõsiességét megmutassa az ezredesnek. Lobogó fáklyával a kezében felmagasodott a mellvéd fölé, és fenyegetõzve rikácsolta:
- Disznó kurucok, ezt még megkeserülitek!
Talán folytatta volna szitkozódását, de odalent újabb lövés dörrent, és a golyó kiütötte a fáklyát a harcias labanc kezébõl.
Ott kuporogtak valamennyien a mellvéd mögött.
- Nem kockáztathatjuk az éjszakai kitörést - suttogta a kapitány az ezredes fülébe. - Ki tudja, hányan vannak?
Az ezredest gondolkodóba ejtették ezek a szavak. S mivel újabb és újabb puskalövések dördültek odalent, õ is belátta, hogy nem ugorhatnak fejest a sötétbe.
Pedig odalent a vár körül csak két ember képviselte a kuruc hadat. Eke Máté és Siklósi bácsi gyújtotta fel a labancok takarmányát, habár nem olvasták a nagy Julius Caesar hadi tapasztalataiból Vercingetorix beszédét.
Másnap reggel hiába keresték a gyújtogatók nyomait.
Schneider Sámuel úr számadásai feldühítették az ezredest.
Az öreg kancellista fontoskodva mutatta a kérlelhetetlen számokat, amelyekbõl kiderült, hogy a dragonyosok és vértesek lovai számára csak tíznapi tartalék takarmány van a várban. De akkor a kótyavetyére szánt paraszti jószág egy szál szénát sem kaphat!
Nagy gond szakadt az ezredesre. Lovascsapatai harckészségét mindenképpen meg kell õriznie. De az eladásra szánt portéka sem aszalódhat össze. Sovány jószágért, amelyik nem bírja az utat, részegen sem ad pénzt a tõzsér. Mégis úgy döntött, hogy a takarmány felét etessék föl a rekvirált jószággal, a lovasok meg csapatostul legeltessenek ott, ahol erre való füvet találnak.
A lovas katona pedig vagy legeltet, vagy portyázik. A kettõt együtt nem lehet. Ebbõl adódott, hogy a következõ napokban, hetekben megritkultak a falvakat sanyargató labanc látogatások. Csak a legfontosabb útvonalak ellenõrzésére gondolhatott az ezredes.
A falvak népe fellélegzett kissé, aztán meg a remény is meglátogatta õket az öreg Siklósi bácsi képében, aki meghozta a kapitány parancsát:
- Készüljetek szent Jakab napjának megünneplésére!
Nagyharsány, Siklósnagyfalu és a többi község népe megértette a szót, és kaszáját egyenesítve, fokosát fenve készülõdött július 25-ére.
Ezalatt Buga Jakab is megérkezett Eszékre.
Már útközben számba vette a tõzséreket. Tudta, melyiktõl mit várhat. Neki olyan emberre volt szüksége, aki hisz a szavának, és elegendõ tekintélye van ahhoz, hogy amit továbbad a többi tõzsérnek, el is higgyék neki. Így esett választása Gasparovics Milenkóra.
Milenkó gyanakodva fogadta Jakabot, hisz az utóbbi idõben többször hallotta halálhírét, de a jófajta sligovica és Jakab legényesen vidám szavai eloszlatták minden aggályát. Így adódott, hogy Buga Jakab rátérhetett a tárgyra. Ezúttal ünneplõs pipáját szívta, és a jófajta boszniai dohány füstje mellett a szavakat is gondosan eregette.
- Sohasem voltam rossz embered, Milenkó! Az ezredes nem véletlenül íratott külön-külön levelet mindegyikõtöknek. A kótyavetye: csalétek! Odaédesget benneteket, aztán útközben sip-sup, rátok csap, és elszedi a pénzeteket.
Milenkó óvatos ember volt, és miközben Jakab szavait hallgatta, kétszer is végiggondolta, hogy mi érdeke fûzõdhet a szegény legénynek ahhoz, hogy õt megvédje a kirablástól. Ha netán arra buzdította volna, hogy menjen el a siklósi kótyavetyére, feltételezhetné, hogy az ezredes embere, esetleg azokhoz tartozik, akik rosszban törik a fejüket. De éppen az ellenkezõje: lebeszéli az útról! Akkor pedig csak egy dolog lehet a háttérben: valaki meg akarja kaparintani a jószágot, úgy, ahogy van, az egészet!
Hiszen igaza volt Milenkónak ebben, csak a töprengés másik felében tévedett. Valamelyik tõzsér társára gyanakodott, aki ezzel a csellel próbálja távol tartani a pénzes vevõket, hogy olcsón jusson a portékához.
- Szólhatok errõl a barátaimnak is? - tette fel a kérdést óvatosan a tõzsér.
Jakab kifújta a boszniai dohány vastag füstjét.
- Te tudod, Milenkó! Én jobban szeretném, ha titok maradna. Én tenéked hoztam a hírt, nem másnak.
A tõzsér Jakab szemébe nézve mondta:
- Azért én mégis figyelmeztetem õket.
A szegény legény meg sem rebbent.
- Úgy gazdálkodsz a hírrel, ahogy jónak látod - vont vállat, és hörpintett a sligovicából.
Már becsukódott Jakab mögött Milenkó házának kapuja, amikor a ravasz kuruc jóízûen elmosolyodott. Hiszen tudta jól, hogy mit csinált. Ismerte Milenkót, ismerte a tõzséreket.
A házigazda végigtöprengte az éjszakát. Hajnalra virradván döntött: sorra látogatja az eszéki tõzséreket, és elmondja nekik a hírt. Kiveszi belõlük az ígéretet: ha õ nem megy, nem megy a többi sem.
Buga Jakab töprengés helyett derék italozással töltötte az éjszakát. A hídi csárda fogadósnéja örvendezett a régen látott vendégnek. A vendég meg a fogadósnénak, a híres szép Vujicsics Milicának. Amikor megritkultak a vendégek, Milica ölébe vette tamburicáját, és pengetni kezdte a fájdalmasan gyönyörû dalt:
Két hû kedves úgy szereté
egymást,
Csak egy vízben mosakodtak volna,
S egy vászonban törölköztek mindig...
Harmadnap hajnalban kocogott be Jakab a barlangba. Bruckenbacker kapitány egykori pejkójának nyergérõl tömött zsákot oldozott le. Amikor a sebtében lobbantott fáklya mellett kibontották, dúsan hímzett tõzsérruha csillogott a táncoló fényben. Milica megboldogult uráé volt, most kölcsönadta Jakabnak néhány hétre.
Bruckenbacker kapitány fáradt pejkója eközben régi ismerõst üdvözölhetett. A barlang istállónak használt mellékágában Eberstein báró szép lipicai csõdöre ropogtatta a friss szénát.
Amíg Jakab távol járt, és a tervekhez illendõ ruhát kölcsönzött, addig Siklósi bácsi sem pihent. Meghányták-vetették a feladatokat, sorra véve minden apróságot, ami veszélyeztethette a nagy terv megvalósítását. Abban nem kételkedtek, hogy Jakab meghozza a szükséges ruhát. Az már a kapitányon múlott, miként játssza el ebben a ruhában a rá váró szerepet, de az nem volt mindegy, hogy egy gazdag tõzsér milyen lovon állít be a kótyavetyére. A szép és drága ló rangot jelentett, bizalmat, hitelt sugalmazott.
Bruckenbacker kapitány lovával nem próbálkozhattak, részben mert a kapitány is könnyen felismerhette, másrészt a lónak sem volt ideje elszokni régi gazdájától. A környékbeli falvakban fellelhetõ magyar lovak, amelyeket az elmúlt kétszáz esztendõ edzett szívóssághoz, gyorsasághoz és igénytelenséghez, gubancos, rideg állatok voltak. Futtatásban bírták a versenyt, de harchoz és nem parádéhoz születtek, akár az itt élõ népek.
Ilyen lovon nem állíthat be egy dúsgazdag tõzsér az ezredeshez. Annak olyan ló kell, amilyent õbárósága is büszkén megülne.
De hol akad ilyen ló ezen a háborúdúlta, keserves, szép környéken!?
Akadt.
Ifjabb Nagy Sándor fogta be azt a világosderes csõdört, amelyik ott bóklászott a Nagyárok dûlõben a csata után. Lóértõ ember lévén, a kósza jószágban elsõ pillantásra felfedezte a kincset. Kettõt füttyentett, és a fejedelmi tartású mén szót értett neki. Azóta rejtegette, táplálta a kezes jószágot, de kocsi elé nem merte fogni, mert a vak is észrevette volna, hogy nem paraszti állat feszül a hámnak.
Siklósi bácsi fedezte fel a derest, amikor hosszú pányván legelészett a Macskaluknál. Nyomban látta, hogy ez a ló megtenné. Nagy Sándor sem idegenkedett attól, hogy kölcsönadja.
Vitte is készségesen a kapitánynak.
Eke Máté elnevette magát.
- Hiszen ez az ezredes csatalova! - simogatta meg a derék állat bársonyos orrát.
A ló pedig megértette, hogy keménykötésû új ura támadt. Úgy nyalogatta Eke Máté tenyerét, mintha nádmézzel bélelték volna.
Ám ez nem volt elegendõ az üdvösséghez. A több éves labanc szolgálat a lóba is beleivódott. A német nyelvû vezényszavakat értette, azokra parírozott. Hat nap múlva pedig július 25-ét írták, szent Jakab napját, a nagy próbatétel idejét.
Amikor Jakabnak elmondták a ló históriáját, csendesen felnevetett.
- Ugye, hat nap múlva kellenék? - dörzsölgette borostás állát.
S amikor igenlõ választ kapott, magára húzta a báránybõr subát, és a tegnapi éjszakáról álmodva elszenderedett.
Másnap reggel azonban emlékezett mindenre.
- Siklósi bátyám! - fogadta az öreget a hajnali éneküket zengõ csalogányokkal. - Tudna-e két zsák diófalevelet meg egy zsák zölddiót szerezni estére?
- Azon nem múlhat semmi - pillantott rá az öreg.
- Akkor ne is múljék! - mondta Jakab.
- Te, Máté! - toppant a barlangból kilépõ kapitány elé. - Hajtsd meg már azt a lipicait, hogy az eszét se tudja!
A kapitány kérdõen nézett rá.
Jakab csak annyit mondott:
- Fontosnak vélem, hogy elfelejtse a spanyol módit!
Máté nyomban megértette, hogy Buga Jakab nem tréfál. Nyerget dobott a lipicaira, meghúzta a hevedereket, majd csillagos sarkantyúival úgy megbiztatta a parádés állatot, hogy óra múlva ujjnyi habot sodort róla a vágtatás szele.
Ha már eleresztette a kantárt - gondolta Máté -, akkor kerül egyet. Így adódott, hogy az ezredes egykori lován délutánig megjárta Mohácsot, Szederkényt és a görcsönyi határt.
Remegett szegény pára, mire felkaptatott a barlanghoz. De ott meg Jakab vetette magát a nyergébe. Szép lassú körökkel kezdte. Német vezényszavakkal folytatta, csakhogy olyankor éppen az ellenkezõjére sarkallta a lovat, mint amire tanították. Alkonyatig tartott a különös tréning. Akkor levették róla a nyerget, és a kapitánnyal közrefogva olyan szárazra csutakolták a habos lovat, hogy porzott a szõre.
Másnapra kelvén újra kezdõdött az “átnevelés”. A derék lipicai csõdör tanulékony növendéknek bizonyult. Napszálltakor úgy értette a horvát vezényszót, mintha csikó korától mindig azt hallotta volna.
Amíg Jakab a lovat szigorlatoztatta, addig Siklósi bácsi és Máté különös fõzetet kevergetett egy hatalmas rézüstben. Szállt a füst, gomolygott a gõz, miközben egymás után ürítették bele a zsákokat a mindjobban felforrósodó vízbe.
- Hogyan tetszik ez a szín? - dugott bele egy héjától fosztott fehér ágat a fõzetbe az öreg.
Jakab megállította a lovat. A nyeregbõl vizsgálgatta, miként barnul meg a fehér ág.
- Fõzzétek még egy órát... akkor jó lesz - mondta szakértõen. - Indulj! - pattantotta a vezényszót horvátul a lónak.
Az ezredes almásderes lipicai csõdöre horkanva lódult neki az enyhe emelkedõnek.
Egy óra múlva rudat dugtak az üst két fülébe, a lobogó forró fõzetet leemelték a tûzrõl. Ameddig hûlt a sötétbarna lé, addig enyhe hamulúgos vízzel gondosan lemosták az ezredes lovát.
- Ez azért kell - magyarázta Jakab -, mert a lúg kioldja a zsírt a ló szõrébõl. Csak akkor fogja be a festék.
A hamulúgos fürdetés után ismét szárazra csutakolták a lovat. Úgy ragyogott, fénylett a szõre, mintha díszszemlére készültek volna. Ami igaz, komoly szemle, komoly vizsga várt Jakab napján az ezredes egykori lovára.
Addig azonban még hátravolt a lipicai színeváltozása. Két óra múlva ez is megtörtént. A kihûlt diófõzettel gondosan átfestették az almásderest. Mire a nap elbújt a turonyi dombok mögött, olyan szép sötétbarna ló lett belõle, hogy tulajdon édes lóanyja sem ismerte volna meg.
A kótyavetyéig hátralevõ három napot arra használta a kapitány, hogy tõzsérruhában szoktassa magához a lovat. Úgy nyargalászott rajta körbe-körbe a Tenkes csapásain. Egy-egy forduló után megpihent Jakabnál, aki kényelmesen pipázgatva vizsgálta a kapitány minden mozdulatát.
Máté ismerte a tõzséreket, hisz fiatalabb korában az õ csordáikat hajtotta a messze vásárokba. Mégsem ártott, hogy Jakab minden apró mozdulatát gondosan megfigyelve, szakértõ szóval oktatgatta arra, hogy egy igazi tõzsér miként viselkedik. Mert másként viselkedik a gazdag tõzsér, akinek ezerszámra sárgul az arany a vasládájában, mint a szegény ember, aki rézkongót is ritkán lát. A tõzsérélet ezerféle apró illemszabályt alakított ki, amelyeket Jakabnál jobban még a vérbeli tõzsérek sem ismertek.
A kapitány gondosan gyakorolgatta mindazt, amit a szegény legény tanácsolt. Aki álruhában megy az ellenség közé, annak minden mozdulatára, minden rebbenésére vigyáznia kell. Tudta ezt Máté, és estére a barlangban még azt is eljátszották Jakabbal, hogy mi módon egyezkedik majd az ezredessel.
- Keresztbe nyelem le a karikás ostoromat, ha észreveszi valaki, hogy csak háromnapos tõzsér vagy - mondta elismerõen Jakab, és nagyot köpött a hétköznapi pipája mellett.
- De rólad észrevennék, hogy csak három órája vagy ezredes! - nevetett Máté.
- Aztán mirõl? - pillantott fel hetykén Jakab.
- Egy ezredes nem tud ilyen hegyeset pökni.
- Szívná csak az én dohányomat - legyintett Jakab -, õ is megtanulna.
Nagyot nevettek, majd ismét elpróbálták a várható jelenetet.
Szent Jakab napján kora hajnalban azzal foglalkozott a siklósi labanc helyõrség, hogy az elmúlt héten eléggé borzassá soványodott jószágokat tisztára pucolja. Aztán összeterelték valamennyit a kapubástya melletti térre, a felvonóhíd mellé.
Báró Eberstein ezredes és Amália fentrõl nézték a gyér füvet harapdáló teheneket. De az õrzésükre rendelt labanc katonákon kívül csak egy toprongyos szegény ember ténfergett odalent. Foltos, kopott gúnyában bicegett a jószág körül. Jobb szemét fekete kötés takarta, bal orcáját vastag sebhely kidudorodó hegei éktelenítették.
Tíz óra tájt még nem jelentkezett vevõ. Csak Bruckenbacker kapitány járta körül a sovány csordát Pityik õrmester kíséretében.
- Tábornok úr! Néhány garast... szegény beteg ember vagyok! Csak néhány garast, tábornok úr! - bukdácsolt hozzájuk a félszemû koldus.
Nem ilyen vevõket várt az ezredes, nem ilyen vásárlóban reménykedett a labanc kapitány.
Intett a félszemûnek, hogy menjen a csudába.
De az váltig tartogatta a fekete báránybõr kucsmáját.
- Csak néhány garast, tábornok úr! - siránkozott.
- Pusztulj innen! - ütötte ki kezébõl a kucsmát Pityik õrmester. - Pusztulj! Ha nem értesz a szóból, kaphatsz mást is!
A szegény ember nagy nehezen lehajolt a fekete kucsmáért, és miközben leporolta, bamba vigyorgással mondta:
- Köszönöm, tábornok úr! Köszönöm! Ezerszer fizesse vissza az isten!
Az õrmester ütésre lendítette botját, de az egyik labanc, homloka elõtt meszelve mutatta: kár a fáradságért, hiszen bolond a koldus.
- Õrmester! Ha vevõk jelentkeznének, vezesse fel õket az ezredes úrhoz! - búcsúzott Bruckenbacker kapitány.
- Igenis, felvezetem! - feszített katonásan az õrmester.
Már a delet is elharangozták, de Pityik õrmesternek még mindig nem volt lehetõsége arra, hogy kapitánya parancsát teljesítse. Egy teremtett lélek sem érkezett, egy árva kupec sem jelentkezett.
Odafönt a várban mind izgatottabbá vált a hangulat.
- Ezek a maga üzletei, Eckbert! Mi lesz velünk, ha ez sem sikerül? - nyugtalankodott siránkozva az ezredesné.
- Messze van Eszék, nem is érhetnek elõbb ide! - próbálta nyugtatni feleségét és önmagát Eberstein báró.
- Találjon ki valami okosat, Alfonz! - siránkozott Amália, majd elfordult, és kipillantott az ablakon, hogy enyhe pirulását leplezze.
- Oda nézzenek! - kiáltott fel lelkesen.
Odalent, csillogó barna szõrû lovon, fényes ruhájú rác tõzsér érkezett vágtatva. Megállította lovát, és a kucsmáját nyújtogató szegény ember felé hajította a kantárszárat.
- Nem lehet szegény ember, gyönyörû lova van! - lelkesedett Bruckenbacker kapitány.
- Valóban szép! - vált mosolygóssá az ezredes arca. - Úgy tartja a fejét, mint az én régi lovam.
- Jaj, csak hozná meg a szerencsénket! - lelkesedett Amália az ablakban.
A tõzsér pénzt vetett a koldusnak, és lecsusszant a nyeregbõl. Méltóságteljes lépésekkel körüljárta a kótyavetyére szánt állatokat, miközben Pityik õrmester állandóan a nyomában lépkedett, de a tõzsér ügyet sem vetett rá.
- Jó napot, uram! - toppant elébe végül.
A vevõ most pillantásra méltatta a sasszemû hadfit.
- Ezt a jószágot hirdették kótyavetyére? - kérdezte köszönés helyett.
- Ez lenne az, uram - mondta tisztelettudóan Pityik õrmester.
- Soványak, nyavalyásak, keshedtek! - legyintett fitymálóan a tõzsér.
Pityik õrmester kényszerû vállvonogatással válaszolta:
- Azok a gazember kurucok felégették a szénát. De feljavulnak ezek, ha nem kincstári porción tartják õket! - magyarázkodott, majd a vár emeleti ablaka felé mutatott. - Az ezredes úr személyesen várja uraságodat odafönn.
Eke Máté szíve nagyot dobbant, pillantása találkozott a koldus fél szemével.
- Szegény ember - mondta határozottan. - Ameddig távol leszek, úgy vigyázz a lóra, mint a szemed fényére!
- Megértettem uram - bólintott a szegény ember.
Az ezredesné hirtelen ellépett az ablaktól.
- Jön! Elindult fölfelé az õrmesterrel - lelkendezett. Eberstein báró méltóságteljesen a szépen faragott, nagy asztal mögé ült, és úgy várta a rég óhajtott vevõt.
Elsõként Pityik õrmester lépett be.
- Alázatosan jelentem, a vevõt elõállítottam! - harsogta katonásan.
Az ezredesné izgatottan nyújtotta az asztalra tévedt kismacskát a mögötte álló Veronikának, megigazította ruháját és a kontya köré font csillogó gyöngysort.
Minden szem az ajtót leste.
A gazdag ember méltóságával lépett be a kapitány.
- Tartom szerencsémnek, hogy az ezredes úr elé járulhatok - hajolt meg a tõzsérek mozdulatával.
- Õrmester, leléphet! - mondta az ezredes.
Pityik õrmester távozása után mosolygó arccal a tõzsérhez fordult.
- Remélem, tetszett az árunk!
A kapitány savanyú arccal mérlegelte a szavakat.
- Ezredes úr, én üzletember vagyok: nem sokat érnek ezek az állatok. Soványak, keshedtek... - sóhajtotta, majd kesernyésen hozzáfûzte: - Megvallom õszintén, már meg is bántam, hogy nem hallgattam a barátaim szavára.
Az ezredes arca idegesen rándult meg.
- Miért? Mit mondtak?
- Üzenetet kaptak valakitõl, aki a “Tenkes kapitányának” nevezte magát - nézett az ezredes szemébe Máté.
- Hogyan? Üzenetet?! - hökkent meg az ezredes.
- Ismerni méltóztatik az illetõt? - mosolygott rá kedvesen a kapitány.
- Hajaj! - tört fel a sóhaj a báróból, de nyomban leplezni próbálta hangulatát. - És mit üzent az illetõ? - tette fel közömbösen a kérdést.
- Hogy csont és bõr a portéka, az úti fáradalmakat sem éri meg.
Bruckenbacker kapitány halkan dörmögte az ezredes úr fülébe:
- Most már értem, hogy miért nem jöttek a tõzsérek.
- A portéka valóban silány - folytatta Máté az árut ócsárló vásárlók módján.
- Mit kínál érte? - tért a tárgyra a báró.
- Mire tartja, ezredes úr? - várta kíváncsian a választ Máté.
Az ezredes és Bruckenbacker kapitány egymásra pillantottak.
- Háromszáz aranyért eladom az egész csordát... - mondta megfontoltan az ezredes.
- Sajnos, ezredes úr, legföljebb kétszázat ajánlhatok fel - hajolt meg Máté tisztelettudóan, de határozottan.
- Háromszáz! - erõsködött a báró.
Könnyû sóhajjal egyenesedett fel a kapitány.
- Örvendtem a szerencsének, hogy megismerkedhettem az ezredes úrral! - mondta búcsúzó hangon.
Amália ijedten közbeszólt:
- El akar menni?
- Sajnálom - nézett az ezredesnére a kapitány. De szeme nem az Amália kontya körül tekergõ gyöngyfüzéren akadt meg.
Az ezredesné mögött, nyílt tekintetû szép szõkeségében szoborként állt Veronika.
Máté megrebbent a látványtól, egy pillanatra elhomályosult körülötte a szoba. Nem látta a bárót, nem látta Bruckenbacker kapitányt, és Amália kissé puha asszonyos szépsége is csak arra volt jó, hogy annál szebbnek tûnjék elõtte a hirtelen támadt látomás: Veronika.
De az oroszlánbarlangban nem ábrándozhat az ember, nem tévesztheti szem elõl a vadállatokat!
- Sajnálom, asszonyom... - erõsítette meg magát Máté - nekem csak kétszáz aranyat ér. Ennek felét most fizetem, a másik felét Eszéken.
- Hogy mer ilyen feltételeket szabni?! - horkant fel az ezredes.
Máté ránézett. Várt néhány pillanatig, majd elõvette erszényét, és a gazdag ember nyugalmával megcsörgette.
- Ezredes úr, ne feledje el, hogy én adófizetõ tõzsér vagyok, és nem a kegyelmed katonája! - emelte meg kissé a hangját, majd tárgyilagosan folytatta: - Ha megfelel az ajánlatom, ám egyezzünk meg! Ha nem felel meg, elnézését kérem, hogy zavartam - nyújtotta kissé elõre a szépen hímzett selyemerszényt, amelyben az a száz arany lapult, amit a titokzatos birodalmi gróf Béri Balogh Ádám brigadéros vérdíjaként adott át annak idején Báró Eberstein Eckbertnek.
A légy zümmögését is meg lehetett hallani a szobában. Csak az arany hideg csörrenése szakította meg a csendet, amikor Máté óvatosan összezárta ujjait, hogy tarsolyába rejtse az erszényt.
- Elfogadjuk az ajánlatát! - kapott a keze után Amália, majd férje felé fordult. - Ugye, elfogadjuk, Eckbert? - hangzott ellentmondást nem tûrõen.
A báró kissé zavartan szövögette a szavait:
- Tehát akkor ezt átszámláljuk, és ön Eszéken kifizeti a további száz aranyat... No, tisztelt uram! Én ezennel megbízom Bruckenbacker kapitány urat az üzlet további részének lebonyolításával.
- Akkor ebben megegyeztünk - mosolygott az ezredesné, miközben fürge ujjakkal bontogatta az erszényt, és a nagy asztal közepére szórta a délutáni napfényben csillogó aranyakat.
- Megegyeztünk! - rebbent fel Máté, aki a csillogó aranyak helyett Veronikán felejtette a tekintetét.
· Bruckenbacker kapitány felnyergeltetett, és két emberével megjelent a várkapuban. Máté lóháton várta.
- Felfogadom ezt a koldust, hadd keressen egy kis pénzt az úton - mutatott a mankón sántikáló Jakab felé.
A széles képû labanc kapitány vállat vont.
- Most már a kegyelmed erszényére megy minden kiadás. Indulhatunk!
A szegény ember pedig elõvett tarisznyájából egy vállas marhakolompot, és mankóján bicegve ütemesen elkezdte kongatni. A tehenek, borjak felfüleltek a megszokott hangra, és elindultak utána.
Nyár közepén hosszúak a napok. Szürkületig már jókora utat tettek meg. Elöl Buga Jakab bicegett, ütemesen rázta a kolompot. Mögötte a jószág bandukolt egyhangú himbálózással, utána Bruckenbacker kapitány és Máté lovagoltak, majd sereghajtóként tisztes távolból követte õket a két lovas labanc.
A labanc kapitány, az egyhangú poroszkálás közben mind gyakrabban pillantott a tõzsér lovára.
- Szép lova van - kockáztatta meg a szót egy idõ után.
- Szép... - bólintott a kapitány változatlanul maga elé nézve, pedig akkor már hosszú ideje szeme szögletébõl Figyelte a labancot.
- Hol vette? - kérdezte tovább a labanc.
- A laibacki vásáron a múlt esztendõben - lökte vissza a szót Máté.
Néhány perc múlva Bruckenbacker kissé lemaradt. Máté nem szerette, ha túlságosan a háta mögött van az ellenség, de most kénytelen volt hagyni, hogy így történjék. Fél kézzel a szárakat fogta, másik kezével óvatosan elõvette kését, amelynek tükörfényes pengéjébõl szemmel tarthatta a mögéje került labancot.
- Üüüüügetés! - harsant fel mögötte Bruckenbacker hangja.
A három labanc ló a megszokott vezényszóra ügetésbe váltott. A kapitány térde azonban egy szemrebbenés alatt megállást parancsolt az ezredes átfestett lovának.
- Mi volt ez, kapitány uram? - kérdezte értetlen arccal a labancot, amint mellé ért.
- Semmi... semmi! - hebegte a felsült Bruckenbacker.
- Már azt hittem, hogy kurucot látott - nézett a szemébe Máté.
- Azt adná az isten! Majd ellátnánk a baját! - hetykélkedett a zavarát leplezõ Bruckenbacker.
- Az ám! Megmondaná nekem, hogy ki az a bizonyos Tenkes kapitánya? - kérdezte ártatlan arccal Máté.
- Senki! - csattant fel a labanc. - Nincs is! Csak a bolondok meg a vénasszonyok fecsegnek róla! - sarkantyúzta meg lovát, hogy véget vessen a kényes témának.
Ismét egyhangúan léptettek a csorda nyomában.
Amíg ez történt, a nagyfalusi erdõszegélyrõl éber szemekkel figyelték a Siklós felõl közeledõ porfelhõt. Egy fiatal legény magas jegenyefáról tartotta szemmel az utat. Siklósi bácsi pedig az erdõ bozótos aljába húzódva, a vasvillákkal, kiegyenesített kaszákkal, bunkókkal, fokosokkal felfegyverzett parasztemberekkel együtt szótlanul várakozott.
- Jönnek! - hangzott el végre a várva várt kiáltás.
Megmozdult a bozótos.
- Mindenki a helyére! Buga Jakabot figyeljétek!
Az emberek megmarkolták egyszerû fegyvereiket, és sietve elfoglalták a megbeszélt helyüket. Siklósi bácsi ugyanolyan kolompot vett elõ, mint amelynek hangját a lassú szellõ mind közelebbrõl hozta feléjük.
A kolompszó közeledett, és a hangot követve ballagtak a fáradt jószágok.
Amikor az erdõ szegélyéhez értek, Buga Jakab kissé hangosabban rázogatta kolompját. Aztán csak az vehette észre, aki gondosan füleli a kongás minden ütemét - egy kondulás kimarad. A következõ pillanatban szólt a kolomp. Csak éppen hiába rázta Buga Jakab: a csorda lekanyarodott az útról, nem ment a nyomába.
Ez volt a jel. A tehenek megszokták, hogy a kolomp hangja után mennek. Most is az után mentek, de most már az erdõ felé hívta, vezette õket a lépésrõl lépésre hangzó kongatás. A csorda eleje már a bozótos mellett vezetõ kis ösvényen törtetett.
- Mi történt a tehenekkel?! - kiáltott fel zavartan Bruckenbacker kapitány.
- Hé! Szegény ember! Rázzad jobban a kolompot! - kiáltotta Máté.
- Rázom, uram, rázom, uram! - kiáltotta vissza Jakab, és megállva egyre gyorsabban rázogatta a kolompot.
A felgyorsuló kolompolásra az eddig lépésben ballagó tehenek futni kezdtek. Már a csorda vége is a bozótosban tipródott. Ez természetes volt. Mert bárhogy rázta Jakab a kolompot, hangot egyet sem adott, mivel kiakasztotta a nyelvét. Annál jobban szólt a hívogató az erdõ felõl.
- Hajtsátok vissza a csordát az útra! - kiáltotta Bruckenbacker kapitány a két labanc lovas felé.
Azok beugrattak az erdõbe a tehenek után.
Jakab most egyetlen mozdulattal lerántotta szemérõl a kötést, és eldobta mankóját. Aztán Bruckenbacker kapitány csuklójára fonódtak a szegénylegény izmos ujjai.
A labanc dermedten bámult bele a rászegezõdõ szemekbe. Ugyanúgy néztek rá, mint Nagyharsányban, amikor Buga Jakab karikás ostorral fizette vissza a botütést.
- Segítség! Emberek! Katonák! - ordította rémülten Bruckenbacker, és a nyeregkápán levõ pisztolya után kapott. Csak az üres tokot markolhatta meg.
A pisztoly már Eke Máté kezében csillogott.
- Kezeket fel! - csapott rá a szóval Máté, és kissé megemelte a fegyver csövét. Pontosan a labanc szeme közé célzott.
Bruckenbacker kapitány reszketve emelte fel a kezét.
Az erdõ felõl harsányan hangzott az öreg Siklósi bácsi kiáltása:
- Emberek, ide! Szomszédok, ide!
S amíg Buga Jakab egyetlen rántással leszállította lováról régi ellenfelét, addig Eke Máté az erdõszegélyhez ugratott.
- Labancok! Tegyétek le a fegyvert! - harsogta. - Egyetlen mozdulat, egyetlen lövés, és meghalt a kapitányotok!
Bruckenbacker, akinek gallérját Jakab szorongatta, rémülten visszhangozta:
- Tegyétek le a fegyvert!
Felesleges volt ez a parancs. Már mind a két labanc a földön feküdt megkötözve.
A csordát egy közeli tisztásra hajtották, és a szegény emberek boldogan válogatták ki megtalált jószágaikat.
- A Dráva árterületén van elég legelõ. A mocsarakon keresztül nem megy utánatok a labanc! - oktatta õket a Tenkes kapitánya.
Néhány hálaszó után erdõk rejtekén, nádasok csapásain elindultak az új legelõk felé a gazdáik által boldogan hajtott állatok.
- No, a marhákat már elosztottuk - fordult az öreghez a kapitány. - Ezt a hármat meg el kéne küldeni Bottyán generálishoz. Hasznukat veszi, ha kifaggatja õket.
A kapitány szeme a jólesõen pipázó Jakabot kereste.
- Veszélyes az út, kár lenne belefutni valami labanc járõrbe...
Jakab mélyet szívott ünneplõs pipájából.
- Bízzad rám, kapitány! - dörmögte mosolygósan. - Régi szegénylegény vagyok én, sok marhát csempésztem át a határon, ezeket is beterelem Bottyán apánk táborába.